2012. december 11., kedd

Dúl Antal: 2012 - A hatodik nap órája


Ha a hatodik nap óráját, amelyen a teremtés befejeztetett, pontosan ismernénk,
meg tudnánk mondani, hogy az utolsó ítélet éve és napja mikor következik el. Mert
egyetlen perccel sem lépi túl. Határozott végpontja van, de ez a belső kör titka.

Jakob Böhme: A lélekről szóló negyven kérdés, 80. pont.

Amiről a szentkönyvek nem beszélnek, arra nem érdemes sok szót vesztegetni. A szentkönyvek az éberségről, a felébredésről és az istenember útjáról szólnak.

fotó: zsolt.ro

2012 decembere? – Kezdettől foglalkoztatott a vég rejtélye. Ez minden metafizikus hajlamú ember számára a legizgatóbb „üveggyöngyjáték”, amelyet – ha csak egy perc szabadideje adódna – mindig újra elővenne. Az ilyen üresjárat persze ritka, és olyankor jobb időtöltés a pihenés. Ilyen üres időkben magam is ősidők óta töprengek születésről, halálról, mégsem mondhatnám, hogy a megoldáshoz egyetlen hajszálnyit közelebb jutottam volna. Buddha egyik tanítványa hasonló pácban lehetett, mert így szólt: a Magasztos azokra a kérdésekre, hogy a világ örök, a világ nem örök, a világ végtelen, a világ nem végtelen …, nem adott választ. Ez így nem helyes. Ha ezekre a kérdésekre nem kapok választ, elhagyom, és nem leszek a tanítványa. Ha pedig a Magasztos ezekre nem tudja a választ, úgy becsületesebb, ha azt mondja, hogy nem tudom és nem látom. Elment tehát a Magasztoshoz, és feltette a kérdéseit.

– Mikor mondtam én neked, hogy jöjj hozzám, és én majd a kérdéseidre választ adok? – kiáltott fel Buddha.
– Sohasem, uram.
– Ha pedig így van, bolond vagy te, aki az önmegtartóztató életet, és a tanítványi utat ettől teszed függővé.

Buddha egy tanmesével is megajándékozta a bizonytalankodót, hogy érzékeltesse a feltételekhez kötött tanítványiság arroganciáját és abszurditását. Ez volt a híres „nyílbeszéd”.

Olyan ez, szólt, mintha valakibe erősen mérgezett nyilat lőnek, de amikor az orvos elé viszik, így szól: a nyilat semmiképpen nem engedem a testemből addig kihúzni, amíg meg nem tudom, hogy aki belém lőtte, milyen kaszthoz tartozott, milyen termetű volt, milyen városban lakott, továbbá a vesszőhöz a nádat hol vágták, milyen madár tollát használták hozzá, az ideg milyen állat beléből készült – és még sokáig így tovább. Amire ez az ember megkapná a válaszát, meghalna. „Van születés, öregség, halál, szenvedés, panasz, fájdalom, gond, kétségbeesés, amelyeknek ebben az életben való legyőzését tanítom… Amit tehát nem magyaráztam meg, hagyd megmagyarázatlanul, amit viszont megmagyaráztam, fogadd el magyarázatul. Ennyi a tudásom”.

A fizikai összeomlás a test-tudatszintű élet legszívszorítóbb, legfájdalmasabb ténye. Mindannyiunknak megvan a maga 2012 decembere, de ez az időpont oly mértékben személyre szabott és egyszeri, hogy semmiképpen sem köthető valamiféle közös kalendáriumhoz. Nekem talán már holnap indulnom kell, neked lehet, hogy harminc-negyven évet is várnod kell még. És ha egyetlen másodperc alatt egyszerre egy egész kontinens pusztulna is el, a határátlépésben akkor is egyedül maradnánk, mert ebben nem lehetünk sorsközösségben. Csak irgalmas megfigyelője lehetek a te agóniádnak, tudomásul vehetem, hogy már alig langyos a homlokod és sárgásra színeződött rajtad a bőr, de e pillanattól nem kísérhetlek tovább, és lehetetlen más közösséget vállalnom veled a te halálodban, minthogy fohászkodom érted és magamért, hogy mindketten hazataláljunk. Utoljára az egyiptomi és tibeti halottas könyvek tettek kísérletet rá, hogy a távozót étertestében is kövessék.

Az idő finoman körénk fonódó pókhálószerű fátyol, mondják a hinduk, tapogatjuk, méricskéljük, megpróbáljuk kiismerni, felgombolyítani, jeleket olvasni belőle, néha puhán enged, néha megfeszül, de lefejthetetlen és kitapasztalhatatlan. Egyre szorosabban a testünkre tekeredik, amíg az öreg ember már mozdulni sem tud, és végül megfojtja.

A stratéiai üveggyönygyjátéknak két útja van. Az egyik így szól: Ó, ha a kellő időben megtudnám az órát és a percet, mindent elrendeznék, és alaposan felkészülnék az utolsó lélegzetvételre. Nem kérek a kegyes áltatásokból. Tudni akarom a halálos betegségemet, vagy a végidőidő igazságát. – A fehér színű gyönggyel általában ezt lépik. Így lépték meg rég elporladt testű maja papok néhány kozmikus jel segítségével a 2012-t.

Egy balga, de nagyon is szeretetreméltó zen mester Japánban imával könyörgött a nirvánához, hogy legalább csak egy héttel a végzetes időpont előtt már tudjunk meg valami biztosat a halálunk percéről, nehogy készületlenül érjen bennünket a vég. Platón és Hamvas Béla halálkészültségről beszél. Philosophein ouk alla thanatein – bölcselkedni nem más, mint a halálra készülni.

A fekete golyókkal játszók ellenben azt mondják: Ó, bárcsak észrevétlenül jönne el a vég, ne látnám a fenyegető előjeleket, és mély álomban távozhatnék. Megnyugodva, elégetetten, de gyorsan, öntudatlanul és fájdalommentesen szeretnék „átlépni”. Ha erre az eudaimónom, a jósors nem adna esélyt, akkor legalább kapjak egy injekciót vagy egy revolvergolyót.

A feladvány mindkét válaszlépése hibás. Aki biztosat akar tudni, dobja el a naptárakat, mert az „órát és a percet” sem imával, sem orákulummal, sem tudományos számítással nem kaphatja meg. A májá nem lenne májá, ha nem jelentene megfejthetetlen enigmát. Az idő nem lenne májá, varázslat és illúzió, ha a végidő kiszámítható lenne. A májá, mondják a hinduk, amint meglátják (pontos magyar szóval leleplezik), nyomtalanul visszahúzódik. Nem Isten a rejtély, hanem, hogy van valami Istenen „kívül”, mondja Hamvas. Nem az Egy a rejtély, hanem, hogy miért tűnik a lét kettészakadtnak (nem advaitának), külső és objektív valóságnak. Nem az örök a rejtély, hanem hogy mintha lenne múló idő.

Az emberiség túlnyomó többsége a b-variánst képviseli. Alig találkoztam valakivel, aki a hosszan elhúzódó agónia lehetőségével szemben közömbös maradt volna. Pedig aki a kritikus pillanatban semmit sem akar tudni, azon a napon valahogy mégis képtelen lesz aludni. Nem lehet a halálnak hátat fordítva meghalni. Hiába veszi be az altatókat, vagy kap morfiuminjekciót, az utolsó időt nyitott szemmel, éber tudattal fogja eltölteni. Ébersége alapja nem a teste, hanem az éterteste (mi léleknek mondjuk). Az étertestre pedig a durva test (fizikai világ) nincs hatással, mert elbódíthatatlan, és nem fog rajta a golyó. Ezért mondta Jézus, hogy ne attól féljetek, aki megöli a testet, hanem aki megöli (megrontja, kábává, alvajáróvá teszi) a lelket.

Lehet itt egyáltalán jó lépés? Ebben a játszmában egyáltalán nincs jó lépés. Buddha pontos megfogalmazásában: „Nem kérdezel semmit, nem kapsz választ semmire, nem döntesz semmiről. Rossz kérdésre csak rossz válasz adható. (Turíja-pitaka. Saját gyűjtés.) Lehetőséged van rá rá, hogy felébredj, éspedig most, nehogy 2012-ig kelljen várnod! Buddhává lehetsz, sőt, már az is vagy, miért kutatnál egy nemlétező távoli idő nem létező, homályos jelei után?

A boddhiszattva pedig a Szív szútrában azt mondja: nincs hová eljutni, sem el nem jutni. Nincs miért sürgetni az időt, de visszatartani sem értelmes. Aki versenyt fut a „fösvény idővel”, ezt a verseny sohasem nyerheti meg. A fizika a káosz felé vezető utat entrópiának nevezi. Lebomlás. A tudatlan ennek a zuhanásnak tehetetlen szemlélője, mint Dürer grafikáján a magába roskadó angyal. Ez a melankólia. A melankólia az ébredés előtti utolsó pillanat. Sok eszközt, technikát, tudományt kigondolt, hogy kijavítsa a végzetet, de most kénytelen feladni. A mai fehérgyöngyjátékos tudósok és misztikusok azt mondják, minden jel arra vall, hogy közel a vég. Ez a civilizáció így már nem folytatódhat sokáig. Elöregedtek az eszmei alappillérei. Mondják, most minden megelőző világkorszaktól eltérő, új eszkatológikus világhelyzetet teremtettünk magunknak, és már megkezdődött a visszaszámlálás. Mit tehetünk? – kérdezik. – Szánalmasan keveset. Kicsit fékezhetjük az összeomlást, ha minél előbb önmérsékletet, fogyasztáskorlátozást, környezettudatosságot, hatékonyabb felvilágosítást, nevelést, szociális-gazdasági-politikai szankciókat vezetünk be. Sokan mondják, itt már csak az ima, a meditáció, a könyörgés segít a beteg földért.

Paranoiás tudatszinten élünk. Egyfelől „abban a hiszemben vagyunk” (klasszikus hamvasi szófordulat), hogy képesek vagyunk – ha nem is egy új világot teremteni, de legalábbis elpusztítani a meglévőt. Képessé váltunk a negatív teremtésre. Másfelől ennek az ellenteremtésnek még a gondolatától is elszorul a torkunk. Külön üzletággá fejlődött a médiában („szórakoztatóiparban”) a professzionális riogatás, tudományos, utópisztikus, okkultista vagy vallási alapon. A világ eszkatológikus tudatállapotban van, mint Jézus korában. És kétségtelen, hogy Jézus maga is azt mondja, „ég és föld elmúlnak”. A hangsúly azonban mondata másik felére esik: „az én szavaim azonban nem múlnak el soha”. Ezek azok a szavak, amelyek képesek a szorongásaink közepébe világítani. Az ember a világegyetem egyensúlyteremtő lénye. Nagyon sok áldozatába került májá-földanyánknak, amíg kihordta, megszülte és fölnevelte. Az ember a kozmosz rendjéért felel, ezért épít kertet, házat, templomot. Nem fontos, hogy mind a hat-hét milliárd földlakó tudja ezt. Elég, ha egy tucat felismeri. Elég, ha három, és miattuk a földanya tovább szövi a remény fátylát. Sőt, bőven elég egy, ha az „ébren van”.

De ami most következik, az mindennél fontosabb. Az egész univerzum, tizennégymilliárd éve arra vár, hogy ez az egy felébredett Te légy. Türelmes veled, és alázatos. Nem sürget, és nincs itt semmiféle határidő. Nem pap ő, nem tudós, szakember, politikus, orvos, aki azt hiszi, ha a kellő pillanatot elmulasztod, minden elvész. Nincs időpánik. A pillanat nem mulasztható el és az öröknek nem járhat le az ideje.

Epilógus

Emlékszem, 2012 december 22-ére. Ködös, szürke reggelre ébredtem. Recsegett-ropogott és fájt minden csontom. Nyolc óra, de mintha még csak nem is hajnalodna. Kábultan bámészkodtam az ablakon át a semmibe. Néhol még megmaradt a járdák mentén egy-egy kis halom összezsugorodott, koromlepte hó. Egy holló mesteri ügyességgel bontogatott a csőrével egy jégbefagyott almát. A többiek a kopár ágakról figyelték, láthatóan ugrásra készen. Szerencsésen ezen az éjszakán is túl vagyok, gondoltam, hatvanhét évesen már minden percért hála jár. Azt mondják, most már csak a mágneses pólusváltást és a szökőárakat kell túlélnünk, és ezután hosszú időkre beköszönthet a szürke ködös nyugalom, trópusi klímával vagy jégkorszakkal. A konyhában bekapcsolom a rádiót. Háború, recesszió, vízhiány, táplálékhiány, levegőhiány, hallom fél füllel. Belebújok az öreg, szőrmés papucsba, még akkor vettem, amikor ezzel a pamflettel vesződtem. Nagy érték. Világkorszakok tanúja.

Megjelent a 2012 Az idő közel... című könyvben, a Pilis Print Könyvkiadó gondozásában 

Forrás itt

Zen meditációs tréning Dúl Antallal Újvidéken

Szeretettel meghívjuk kétnapos ZEN MEDITÁCIÓS tréningünkre, amelyet a tegnap történt apokalipszis alkalmából és emlékére szervezünk.
 
Időpont: 2012. december 22. - 23.
 
Helyszín:
  • a helyszín-telenség, illetve a
    HIPOKRAT JÓGA STÚDIÓ
    21000 Újvidék (Novi Sad, Szerbia), Stratimirovićeva br. 6.
    Térkép...
A meditációt vezeti: Dúl Antal teológus munkatársunk Budapestről


Tanulmányait 1967-től a Római Katolikus Hittudományi Akadémián végezte. 1973-1993 között az MTA könyvtárában dolgozott. Szellemi irányultságát tekintve spirituális szabadságot hirdető, egyházi dogmatikától mentes tanító. „Másként gondolkodását” 1968-ban, Hamvas Bélával történt személyes találkozása és az író haláláig tartó kapcsolata alapozta meg, amely az évtizedek alatt a hamvasi életmű kiváló ismerőjévé és közvetítőjévé tette. Az 1990-es évek elejétől kezdve rendszeres előadóként találkozhatunk vele a tradicionalista, metafizikai bölcselettel foglalkozó körökben (pl. Hamvas Kollégium). 1998 óta saját alapítású könyvkiadóját működteti Medio Kiadó néven, amely Hamvas Béla műveinek kiadására jött létre, és amely az életműből eddig huszonhárom kötetet publikált.
Dúl Antal először 1994-ben, Würzburgban, pater Willigis Jäger vezetése mellett vett részt zen bevezetésben és zen-szessinen (hét napos zen tréningen). Ezt követte Willigis atya magyarországi látogatása és zen kurzusa.
1995 telén (Marika Marghescuval közösen) Japánba utaztak Harada Roshi zen kolostorába Okayamába.
Ezt követően 14 évig Marika budapesti To hi gan zendójában meditált, de sokszor részt vett Harada Roshi dániai, svájci, magyarországi, németországi szessinjein, valamint Willigis (Ko un roshi) würzburgi és holzkircheni zenmeditációin. Eközben több zen bevezetőt tartott különféle közösségek számára (pl. a budapesti Szintézis Szabadegyetemen egy féléves kurzus). Szerbiában utoljára 2004 őszén a Horgos közelében található Domus Pacis ferences rendi imaházban tartott egy rendkívül sikeres zen bevezetőt.


fotó: zsolt.ro
„... Emlékszem, 2012 december 22-ére. Ködös, szürke reggelre ébredtem. Recsegett-ropogott és fájt minden csontom. Nyolc óra, de mintha még csak nem is hajnalodna. Kábultan bámészkodtam az ablakon át a semmibe. Néhol még megmaradt a járdák mentén egy-egy kis halom összezsugorodott, koromlepte hó. Egy holló mesteri ügyességgel bontogatott a csőrével egy jégbefagyott almát. A többiek a kopár ágakról figyelték, láthatóan ugrásra készen. Szerencsésen ezen az éjszakán is túl vagyok, gondoltam, hatvanhét évesen már minden percért hála jár. Azt mondják, most már csak a mágneses pólusváltást és a szökőárakat kell túlélnünk, és ezután hosszú időkre beköszönthet a szürke ködös nyugalom, trópusi klímával vagy jégkorszakkal. A konyhában bekapcsolom a rádiót. Háború, recesszió, vízhiány, táplálékhiány, levegőhiány, hallom fél füllel. Belebújok az öreg, szőrmés papucsba, még akkor vettem, amikor ezzel a pamflettel vesződtem. Nagy érték. Világkorszakok tanúja.”
(Megjelent a 2012 – Az idő közel... című könyvben, a Pilis Print Könyvkiadó gondozásában.)

Forrás: Garuda-Sacra

Csík Nagy Ferenc: Külső szemmel belülről

esszériport


„Minden hatékony realizációs technika legmélyén a csendállapot elérésének szándéka áll...”


A Horgos közelében található Domus Pacis ferences lelkigyakorlatos házban az újvidéki Garuda Személyfejlesztési Központ szervezésében 2004. szeptember 4-én és 5-én a budapesti Dúl Antal teológus vezetésével ún. Zazen kai – japán zen meditációs gyakorlat – történt.

A címben szereplő paradoxon (ugyanis hangozhatna így is: „Belső szemmel kívülről”) arra a riporterre vonatkozik, aki egyszemélyben szervezőként, elkötelezett részvevőként és tárgyilagos tudósítóként volt jelen a megjelölt eseményen. Ez azt jelenti, hogy egyszerre kellett összefognia, megélnie és leírnia az ott történteket. De a megfogalmazás sántít, mert sem az első, sem a második, sem a harmadik szerep nem nyújthat kielégítő képet az egészről, és nem képes leírni azt a jelenlétet, amely nélkül egy fabatkát sem ér az egész. Hiszen (úgy) tudjuk, kizárt dolog, hogy a szervező elkötelezett részvevő, az elkötelezett részvevő pedig tárgyilagos tudósító legyen. Kizárja ezt napjaink uralkodó észjárása, más fogalmazásban: kizárólagos logikája. De van egy másmilyen logika is. Ám még mielőtt ezt külső szemmel belülről, vagy belső szemmel kívülről kibontanám, szólnék néhány szót

DÚL ANTALRÓL


1945-ben született, Budapesten él, végzettsége szerint teológus, de papi szolgálatot nem vállalt. Persze, olyan adatok ezek, amelyek önmagukban semmit sem jelentenek. Az viszont már lényegesen többet mond róla, hogy Hamvas Béla tanítványa, és ő (illetve a szentendrei Editio M Kiadói Kft, amelyet működtet) gondozza a nagy magyar gondolkodó írói hagyatékát.

Arra a kérdésre, hogy keresztény létére miért választotta a japán zen meditációt, hadd feleljen ő maga (szavait a budapesti Elixir magazin 1999. évi májusi számában megjelent interjúból kölcsönöztem):
„Nem vagyok buddhista, a szó konvencionális értelmében keresztény sem. Amikor leltárt készítettem, azt tapasztaltam, hogy minden hatékony realizációs technika – a rádzsa jóga, a zen, a keresztény kontempláció – mélyén a csendállapot elérésének a szándéka van. Amit egy zen történet is példáz, amelyben a mester teát tölt a filozófus vendégének, de amikor a csésze megtelik, tovább tölti, és hagyja, hogy a tea túlcsorduljon az edényen. Magyarázatul szolgált ez arra, hogy a mi agyunk is ilyen túlcsorduló edény, nem képes befogadni az újat. Az igazi tartalmak elfolynak a semmibe. Minden vallásban megtalálhatók azok a praxisok, amelyek a teli edény kiürítését szolgálják, de én a zenben találtam meg leginkább az aktivitás és passzivitás egyensúlyát szabályozó módszert. Ez a leghatékonyabb út az ’egyhegyűség’ állapotához. Ami nem azt jelenti, hogy engem nem lehet felbosszantani, vagy ne volnának hangulati kilengéseim, de könnyebb a helyrebillenés. Aki nem folytat ilyen praxist, az spontán éli meg a halálfélelmet, míg a realizált ember mindig a halálkészültség állapotában van, s tudatában nemcsak a másikkal való egységének, hanem az öröklétnek is. Alapbetegségünk az állandósult szorongás és az örökös időpánik. Csak realizált ember képes tartósan a halálkészültség állapotában élni. Persze a megfelelő táplálkozás, az egyszerűbb igényszint szerves része a meditatív életmódnak, amelybe a kétkezi munka, így a háztartás körüli teendők és a korai kelés is beletartoznak. A zen tulajdonképpen egy szellemi-fizikai erőkoncentrációs gyakorlat, amelynek során az ember rájön, mi a fontos az életben...”

A HELYRŐL...

„A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint az az egy. A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van és nemcsak látvány, hanem géniusz” – mondja Hamvas Béla Az öt géniusz című nagyesszéjében. Nos, mint ahogyan keresve sem találhattam volna témámhoz ennél jobb idézetet, úgy egy zen-találkozó lebonyolításához keresve sem találhattam volna alkalmasabb helyet, mint a Domus Pacis, azaz: a béke otthona. Hogy ezt a helyet megtalálja, az embernek az E-75-ös nemzetközi úton Horgos felé haladva figyelmesen kell vezetnie – nehogy elszaladjon mellette –, és lefordulási szándékát idejében kell jeleznie egy cseréptörmelékkel beszórt ösvényre. És akkor, egyszerre, kibontakozik előtte az élő tavacska meg a szerény, de annál kedélyesebb és megnyugtatóbb épületegyüttes, melynek udvarában, annak is kellős közepén a kis kápolna, amely a szóban forgó alkalomra való tekintettel – ideiglenesen – a Zendo nevet vette fel. Innentől az embernek már nagyon hegyeznie kell a fülét, ha a civilizáció megszokott zűrzavarát egyáltalán észlelni kívánja.

Rendeltetésénél fogva tehát a Domus Pacis nem egyéb, mint a ferences rend szolgálatában álló lelkigyakorlatos és közösségi ház. Hát ezért mondtam, hogy egy zen-találkozó lebonyolításához – pillanatnyilag és nálunk – keresve sem találhattam volna alkalmasabb helyet.

A japán zen a modernkori ember fülében általában idegenül hangzik. A Domus Pacisban megtartott zen meditációs tréningen azonban bebizonyosodott, hogy idegenkedésnek csak a névvel és származással kapcsolatban lehet helye. És ez a fajta idegenkedés is csak addig tarthat, amíg az ember belülről meg nem ismeri a gyakorlatot. A zen gyakorlata az emberiség egyik legősibb szellemi hagyományának, a buddhizmusnak egyenesen a szívéből fakad, és – következésképpen – az univerzális emberi lényt legmélyebben fekvő, s így leginkább feledésbe merűlt pontján érinti. E pontot mindenki – legyen buddhista, keresztény vagy akár muzulmán – ismeri és igazi valóságában éli, akár tudja ezt, akár nem A Zazen nyugalom-gyakorlatai ezt a napi tudat által vastagon eltakart pontot célozzák és elevenítik meg. „A zen nem vallás. Sem külön üdv-tanítása, sem dogmatikája nincs, és szentkönyvre se nagyon hivatkozik. A zen nem filozófiai iskola, mert nem teória, sőt a súly éppen az életrendre esik...” – idézte Dúl Antal budapesti teológus a témával kapcsolatban kihagyhatatlan (és kimeríthetetlen) Hamvas Bélát.

Dúl Antal, aki Lőrincz Gabriellával, a Magyar Televízió egyik műsorvezető bemondójával együtt jött el hozzánk, beavatta a 31 résztvevőt a shikantaza (a zazen tulajdonképpeni lényege, azt jelenti: „csak ülni”) titkába. Helyesen ülni nem a megszokott módon széken kell, hanem lent, a földön, egy személyre szabott nagyságú és vastagságú párnán, mégpedig úgynevezett lótuszban, esetleg féllótuszban, ami keresztbe rakott lábakat jelent. Fontos kiemelni a „háromas alapot”, melyet a a talajt érintő két térd és a párnán nyugvó fenék képez. Szavakkal szemléltetni ezt persze nem lehet, mert csinálni kell. Miközben az ember egyenes gerinccel (!) legalább tíz percig csak a lélegzetére figyel, a „semmittevés”-ben egyszerűen megnyugszik. Hogy az embernek miért kell megnyugodnia, arról szintén nem szólnék. Az elnyugvás szükségességéről épp eleget „beszél” ez a háborgó, nyugtalan világ, amelyben kivétel nélkül mindannyian élünk... A pácban mindenki benne van, mondja Hamvas Béla

NINCS RAJTUNK KÍVÜL

Túlságosan megszoktuk már, hogy a békét nekünk mindig valaki más teremti. Politikusaink például. Hiszen mintha tényleg azért lennének. Arra viszont, és most tegyük szívünkre a kezünket, csak kevesen gondolunk, hogy a béke kulcsa a mi kezünkben van. Valahol ott, mindennapjainkban, szokásainkban, felfogásunkban, akaratunkban, érzéseinkben, oktondi rejtőzködéseinkben. Voltak, és ma is vannak (szellemben) tapasztalt és bölcs emberek, akik azt mondták, hogy a külső béke legfőképpen attól függ, hogyan éljük mindennapjainkat. Hogyan isszuk például teánkat. Ha isszuk egyáltalán. Erről talán éppen a japán zen-hagyomány teakészítő és -ivó mesterei tudnák a legtöbbet mondani, akik képesek voltak három teljes órát egy csésze tea mellett tölteni. Esztelen időpazarlás, naplopás, mondanánk mi. Hisz az idő drága, mert pénz! Ám ha két ember kész arra, hogy egy-egy csésze tea mellett töltsön el együtt három óra hosszát, akkor én bátran kijelentem: ennek bizony van valami köze a békéhez. A régi japán (általában zen-buddhista) ceremóniamesterek ezt jól tudták. De ne gondolják, kérem, hogy közönséges beszélgetésre, netalán traccsolásra, pletykálásra invitálom önöket! Csupán csendes együttlétre. És máris helyreáll az egyébként megteremthetetlen béke.
Csak azt akarom mondani, hogy ha nem változunk, ha nem változtatjuk meg mindennapjainkat, a külső helyzet sem változhat. Egy jottányit sem. Ez olyan biztos, mint amilyen biztos, hogy ezt a széket, amelyen most ülök, nem helyezhetem át sehová addig, amíg rajta ülök... Nem kell ide más, csak egy kis fegyelmezett üldögélés, magyarán: figyelem. Ahogy Hamvas Béla mondaná, csak éberség. Éberen tudnunk kell, hogy egy bizonyos helyzetben és pillanatban kik vagyunk, és mit, de főleg hogyan csinálunk.

Van mód arra, hogy ez az éberség bennünk felébredjék, jelenlevő valósággá váljék. Ez a mód nem más, és nem is lehet más, csak a csönd. Élveznünk kell a csöndet. Kezdetben a csönd nehéz(nek tűnik). De ha ráébredek arra, hogy nem a csönd, hanem én vagyok nehéz, akkor kezdetét veheti a csönd figyelmes élvezete, ami a zazen.

EGY CSEPP A TISZTELETBŐL

2002-ben a Pilisben, a festői szépségű Dobogókőn, a Manréza jezsuita Lelkigyakorlatos Központban vettem részt utoljára közös zen-meditáción. Akkor napjaink egyik legnagyobb zenmestere, az okayamai Shodo Harada Roshi vezette a háromnapos csendes „ülésezést”. Tulajdonképpen lehetetlen tárgyilagosan és kivülállóként elbeszélnem azt, amit ez alatt a 3-4 nap alatt átéltem. Beszámolhatok viszont arról, ami étkezéseink alkalmával oly mély benyomást gyakorolt rám. Nem az étel mennyisége, vagy minősége, sokkal inkább a tiszteletérzés volt az, ami pillanatok alatt hatályon kívül helyezte bennem a közönséges (civilizált!) zabálások nyomán észrevétlenül, de annál tartósabban gyökeret verő érzéketlenséget az élet és az élőlények iránt. Itt tanultam meg, hogy az életben minden, így az étkezés is meditáció, pontosabban: azon egyszerű, s talán éppen ezért fennhéjázóan elhanyagolt tény iránt való hálaérzet felébresztése, hogy egyáltalán élhetek! Sajnos nyelvi eszközeim korlátozottak a megtapasztaltak kifejezéséhez. Talán a legalkalmasabb ennek szemléltetésére a „zen-fohász”, az „Öt megfontolás„, amelyben az asztalhoz ülve elmélyedtünk: „Először: Gondoljunk arra, ételünk honnét származik és milyen sok munka eredménye. Másodszor: Fontoljuk meg, mit cselekszünk, amikor az ételt elfogyasztjuk. Harmadszor és legfőképpen: Legyünk éberek, hogy étkezés közben se szórakozottság, se falánkság, se csüggedés ne kerítsen hatalmába. Negyedszer: Fogyasszuk az ételt hálával és váljék egészségünkre. Ötödször: Akarjuk az ételt, hogy az igazsághoz vezető úton haladni tudjunk, és az igazságot megvalósítsuk”.

Csak egy csepp volt ez a tiszteletből, de felejthetetlen és megindító, mert azóta is megállás nélkül csepeg mindennapjaimba.


2012. december 7., péntek

Zajban a csend, csendben a zaj

“Mintha a béke és a csend között valami eddig nem tudatosított összefüggés lenne. A meghittség utolsó állomása az ágy. A paradicsomból ez maradt. Az ember a földről kiüldözte önmagát, de ez a kis hely még a kuckóban, ahová elbújhat egy cseppet aranykorából élni, ha kint zúg is a motor, a szomszédban vinnyog a rádió, belül a zaklatottság nem simult el, az óra mindig ketyeg, és a lelkiismeret háborog, de bevonhatja magát e különös burokkal, a párnára dőlhet, mint egykor nyári délután az árnyékban fejét a tigris hasára hajtotta az illatos fügefa alatt.

Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.” (Hamvas Béla: Az ágy)

Sütő Zsolt kiállítása a budapesti Kolta Galériában


Hajnóczy Csaba + Budbudas: Abihail (Hamvas Béla szövegére)




A38, Budapest, 2008. január. Olvas Keszég László
A szöveg Hamvas Béla Karnevál c. regényének részlete



"Ha szeretsz, mindent szabad."
 

Hamvas Béla: Az ágy

Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb. Az aranykorban az volt az öröm, hogy az egész föld intim volt, mint a gyümölcsös. Ezért hívta az aranykort a Thora édenkertnek. Később voltak uralkodók, akik megkísérelték, hogy birodalmukban a paradicsomi békét megőrizzék. A kínai Jü volt ilyen császár, és minden bizonnyal Echnaton fáraó. A különös, hogy az aranykori intimitás eltűnésének arányában az emberi lét is megzavarodott. Mintha a béke és a csend között valami eddig nem tudatosított összefüggés lenne. Nem tudni pontosan, hogy a kör milyen mértékben vált egyre szorosabbá. Még nemrég volt néhány földesúri birtok, aztán csak tanya, kastély, vagy virágoskert, vadászlak az erdő közepén, vagy világítótorony a szirten. Voltak, akik legalább kis szobájukat akarták megmenteni. A meghittség utolsó állomása az ágy. A paradicsomból ez maradt. Az ember a földről kiüldözte önmagát, de ez a kis hely még a kuckóban, ahová elbújhat egy cseppet aranykorából élni, ha kint zúg is a motor, a szomszédban vinnyog a rádió, belül a zaklatottság nem simult el, az óra mindig ketyeg, és a lelkiismeret háborog, de bevonhatja magát e különös burokkal, a párnára dőlhet, mint egykor nyári délután az árnyékban fejét a tigris hasára hajtotta az illatos fügefa alatt.

Életünk koordináta-rendszere az oszlop és az ágy. Az oszlop az út fölfelé, hajthatatlanul fölfelé, az ébrenlét és az éberség és a tudat és a nappal. Az oszlop tartja az eget a földön, vagy ami ugyanaz, a földet az égen. Gondolkozni annyi, mint merőlegesnek lenni és a földet az éggel összekötni. Ágyban lenni annyi, mint vízszintesnek lenni, aludni és megnyugodni a kiegyenlítődésben. Visszabújni az éjszakába, az anyába, ahonnan származott, minden reggel megszületni, oszloppá lenni és este abban a metamorfózisban, amelynél nincsen természetesebb és rejtélyesebb, újra vízszintessé lenni. Oszlop annyi, mint individuum, ágy annyi, mint elolvadni a közösben. Házastársakban, amikor egy ágyban alszanak, az esszenciák kicserélődnek, férfi és nő egymást áthatja (inkvalálnak, mint Böhme mondja), az együttalvásban válnak egyre hasonlóbbakká, vagyis egyre egyénibbé, ahogy saint-martain írja: az egyesülésben elhatárolódni és az elhatárolódásban egyesülni, distinguer pour unir. Az ember, ha éjszaka felébred, nem is tud különbséget tenni önmaga, és aközött, akivel alszik.

Semmi sem érthetőbb, mint a gond, amivel az ember az ágyat megalkotta, ahogy föléje védelmet épített, mert a ház az ágy héja, ahogy évezredeken át kigondolta a rugót, a matracot, letakarta fehér lepedővel, fosztott lúdtollból készült párnát helyezett el rajta, paplant vagy takarót vagy dunyhát, és nincs érthetőbb, mint a kultusz, amivel az ágyneműt mossák és mángorolják és vasalják, reggel az ablakba teszik a napra és a szélbe. A világ rupaloka, mint a hinduk mondják, a hely, ahol a dolgok vannak. De ha az ember a házba lép, rögtön tudja, az ottlakók az aranykorral milyen viszonyban állnak. A házak és a lakások többségben olyanok, hogy le sem lehet ülni, egyetlen meghitt hely sincs, van itt divat, hencegés, higiéné, csak meghittség nincs. Az ágy eltűnt, csak a fekhely maradt, nem lehet sem nászt tartani, sem szülni, sem meghalni. Az alvásból a biológiai aktus maradt. Intimitás nélkül élünk, a lakás szállás, otthon lenni szentimentalizmus. Kajüt-egzisztenciák, úton vagyunk, de senki sem tudja, hová megy, és nincs utazás, csak közlekedés. Az utcán alszunk, és a kirakatablakon a függönyt valószínűleg csak álszeméremből húzzuk össze.

(az esszé a Patmosz című esszékötetből való)

[fotó: webzen.ro]

2012. december 6., csütörtök

Jól van ez így

fotó: webzen.ro
A körülmények mindnyájunk számára ugyanazok voltak. Ami velem történt sem volt más. Nem. Csak. Azt hiszem, az volt, ami valóban történt. Ebben most már bizonyos vagyok. A többi nem vette észre. Azért is felejtette el, nem olyan hamar, hanem teljesen és élt tovább, mintha semmi sem történt volna. Ezt most nem azért mondom, mert őket megvetem, bár megvetésre méltók, csak nem az én részemről. Életünk nehézsége oly nagy, mondja Basilius, hogy a porba zuhantunk, de a mártírium mégis lehetetlen, mert üldözőink ugyanazt a nevet viselik, mint mi. Emlékszem a villamoson az arcra, mialatt a félelemtől csaknem megfulladtam, a járda szélén újságpapírral takart holttestek, idióta és absztrakt hangon, kicsit nyeglén azt mondta: jól van ez így. Ijedten néztem rá. Bólintott. Jól van ez így. Még jobban féltem. Irigyeltem, hogy nem fél? Nem. Hiszen nem tudja, mi történik. Én tudtam és reszkettem. A borzalmat, ami történt, nem merték magukhoz ereszteni. Ezért nem féltek. El is felejtették. Nem történt semmi. Most értem csak meg, hogy miért kellett félnem. Tényleg el voltam hagyatva. Ki voltam adva. Így, kiadva. Hivatalosan és végleg. Ez a kárhozat. Elvesztem.

Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból - a teljes esszé ide kattintva elolvasható