2012. július 31., kedd

Az ember úgy érzi, hogy végre hazaérkezett

Tekintet nélkül arra, hogy Perzsiában van, és szúfinak hívják, Júdeában, a Holttenger mellett, és nevük esszénus, vagy rongyos lengyel falvakban, és khasszidoknak nevezik őket – az ember úgy érzi, hogy végre hazaérkezett. Ez az otthonosság. Ez a meghittség, és bizalmas jóhiszeműség. Ez az egyszerűség, jel és tiltakozás az ellen, ami ezer évek óta a történetben folyik. A romkultúrák közepette valami, ami nem pusztul el. A szertefoszló népekkel szemben valami, ami abszolút pozitívum. Minden propaganda és minden hittérítő háború és minden hivatásszerű klérus nélkül. Az ember tudja: ez az. Ez az.

Hamvas Béla: Zen 

(Sütő Zsolt fotója) 

Az beszél helyesen, aki félrebeszél

"A költő mámora az élet természetes állapota? Igen. A szerelem szenvedélye az élet természetes állapota? Igen. Az enthuziazmus az élet természetes állapota? Igen. Miért? Mert a létezés logikája paradox. A bolond bölcs? A bölcs bolond? Igen. Milyen kár, hogy a bolond egy okos szót sem mondhat, mikor az okosak olyan bolondok. Nincs okosabb lény, mint a bolond. Az élet normál állapota az őrület. A kristály örvénylik. Tulajdonképpen csak az beszél helyesen, aki félrebeszél. Ezért van, hogy akit a hatalmi ösztön elkap és az életre veti magát, az egészet elveszti. S ezért van, hogy aki leül az országút szélére és szundikál, az egészet megnyeri. Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, mi lesz. "

Hamvas Béla: Arlequin


Hamvas Béla a hely szelleméről

A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nemcsak természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen. A hely nemcsak az, ahol a dolgok vannak. A hely barátságos, vagy ellenszenves, félelmetes, vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelzője, amit ne lehetne a helyre alkalmazni. Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat. Az emberi élet gazdagsága meg nem ismétlődő pillanatokban, és semmi máshoz nem hasonlítható helyekben van annyira, hogy a Vedanta embere azért sajnálja itthagyni az életet, mert látni akarja a helyeket, amelyeken még nem járt.

A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van és nemcsak látvány, hanem géniusz. Ezért nem határozható meg, csak lerajzolható, mert nem kiszámítható, mert arc. A terek fogalmak, a helyek nevek. Minden világrésznek, tengernek, országnak, hegységnek, tónak, folyónak, szorosnak, síkságnak van neve. Ilyen a francia Provence, az olasz Campagna, az afrikai Szahara, a lüneburgi puszta, Bánát, Sárrét, Szerémség, Mezőség. Nem megye, nem közigazgatási terület. Határait senki sem ismeri. Senki sem tudja, hol végződik az Alföld és hol kezdődik a Felvidék.

A térkép megkísérli a helyet és a teret egzaktul egy nevezőre hozni, olyan egyezményes jelekkel, ahogy a hangjegy egzaktul leírja a zenét. A térkép mindenesetre a civilizáció három legnagyobb alkotása közül az egyik, mert geometrizálni tudja a helyet és arculattá tudja tenni az ábrát. De a térkép csak tájékoztat, nem avat be. A hely csak adott és konkrét szemléletességében teljesen hely. A térkép minden természeti mozzanatot ábrázolni tud, de a géniuszt nem. A hely nem fényképezhető, mert ami a fényképen marad, nem a hely, csak annak térképe.

A nép létének legelső feltétele a hely, ahol él, és ezért minden nép életét lakóhelyének vizsgálatával kell kezdeni. Úgy látszik, homogén karakterű helyek szellemileg sajátságosan improduktívak. A sokrétű és változatos hely a szellemiség kialakulását nem akadályozza, hanem segíti. Magas civilizációk nem kövér földeken és nem egynemű tájakon alakultak ki. A geniális ember is ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés. Mindig a határterületek a fontosak. Csak itt van lehetőség arra, hogy sokszerű ellenállást lehessen legyőzni és itt fakad megedzett spiritualitás.

A hely sohasem definiálható, ezért a helynek nincs tudománya, ellenben van költészete, művészete és mítosza. A tájképfestés nem más, mint hódolat a hely géniusza előtt. A kínai és japán kertművészet szuverén helyeket teremt, hegységeket és tavakat, erdőket és réteket, és keleten a helyekben való gyönyörködés éppen olyan magas szenvedély volt, mint a zene hallgatása.

Wordsworth-ből, amikor a Tintern Abbey-t újra megpillantja, kitör:

E szép hely a hosszú távollét alatt számomra nem olyan volt,
mint vak szemének a kép:
magányos szobákban, városok zajában,
mindig vigyáztam rá, fáradt órákon,
őriztem édes képét véremben és szívemben;
s a kép átment oda, ahol legtöbb a lélek,
átnőtt nyugodt növéssel: - olyan érzés,
amelynek gyönyörét nem lehet feledni, -
oda nőtt, ahová nem ér el a könny és a hétköznap,
átnőtt a mélységbe, ahol az ember a legjobb
s e növekvés olyan volt, mint kicsiny,
névtelen, el nem felejthető rokonság
és szerelem története.
Tudom, nagyobb képet ennél nem ismerek,
nagyobb kincset; üdvözültebb érzést,
amelyben minden titkok súlya él
s melyben az értelmetlen világ nehéz
és zajos terhe elég: - égi és üdvözült
érzés, ahol a szenvedély tisztán lobog –
mint a testi lényben a lélegzet
s emberi vérünk lüktetése bent,
úgy tart, mintha alva feküdnénk,
de belül élő lelkünk lángol:
az idő megnyugtat szemével,
a kép öröménél nincs mélyebb öröm:
látom azt, ahogy a dolgok élnek –

A természet és a természetfölötti egy benne, és mind a két oldalra nyílt, az érzelmeknek és annak, ahol a legtöbb a lélek és ahová nem ér el a könny és a hétköznap és ahol az ember a legjobb. Az ember a helyet lényének azzal a mélységével érti meg, hol már nincs változás, ami határtalanul messze van és a közvetlen közelben, egyszerre benne van a csillagászati távlat és a meghittség, amikor látja azt, hogy a dolgok élnek és ahol az értelmetlen világ nehéz és zajos terhe ellobban és minden titkok súlya él.

A legtöbb embernek helyneve van. Ez a jel és a jegy rajta, megmondja, honnan jött. A géniusz nevét viseli. A név pedig valami, amit nem lehet másképpen mondani. Varázslat, amely olyasmit nyit meg, amit másképpen nem lehet.

A hely az, ameddig a név varázsa elér. Kemenesalja addig Kemenesalja, Csallóköz, Tátra, Kunság, Hortobágy. Nem magyarázható a helyvágy, elmenni, utazni, vagy a honvágy, hazatérni. Néha csak annyi, hogy ott lenni valahol és leülni, nézni, megfürödni, mint a tengerben, vagy a boldogságban. Lehet kert, út, liget, part, ház, hajó vagy csak a domboldalon az almafa és alatta a fűben a kő.

Van végzetes hely, ahol sorsszerű szerencsétlenségek történnek, van, amelyhez kiontott vér tapad, van eredettől fogva Mars-mező, van boszorkányos hely, és van, ahol az ember minden indoklás nélkül megnyugszik.

Ma azt mondják, hogy az ember megszületik, és környezetének nyelvéhez, szokásaihoz, öltözködéséhez, táplálkozásához és törvényéhez hasonul. Belenő a helybe. Swedenborg azt írja, hogy egy helyre és egy korba csak azonos és hasonló sorsú ember születik. Az emberi lélek születése előtt megválasztja sorsának helyét és a helyet a géniuszról ismeri fel. Mindnyájunk élete, akik egy időbe és egy helyre születtünk, születésünk előttről összetartozik. Sorsunkat nem mi választottuk, mi magunk vagyunk az. Ezért látjuk egyformának a felhőket, a virágot, az utcát és a kötelességet. A külső világ nem egyéb, mint a még meg nem valósított belső. 


Hamvas Béla: Az öt géniusz, Életünk, 1989

Hamvas Béla az időről

"Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek életéből időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az egyedüli, ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is munkájukért fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már kései és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak napot kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti, s ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény idő."

Corsano Dániel: Hamvas Béla est a Tündérhegyi Pszichoterápiás osztályon


Amint a cím is mutatja, ez az est-beszámoló mind témájában, mind koncepciójában kissé különbözik az eddigiektől. Sokat gondolkoztam a megfelelő témán, széltében-hosszában bejártam az internetet, és csak nem sikerült ráakadni arra a bizonyos cikkelyre valamely programajánlóban, ami érdekesnek is tűnik, és a naptáramba is befér. Hát igen, néha az van a legrosszabb hatással az ember kultúrális életére, ha egy egyetem mellé költözik. Az ötlet végül úgy talált meg, ahogy az ember éppenhogy túl alacsony faágakat szokott lefejelni, miközben az utat nézve bandukol.

Eszembe jutott egy irodalmi est, vagy valami olyasmi, ami mély benyomást tett rám anno.
Egy közeli barátom lelki békéjét ápolandó, gyakran látogattam meg a Tündérhegyi pszichoszomatikus és pszichoterápiás-rehabilitációs osztályon, amikor megcsömörlött a világtól, és bevonult pár hónap töredezettségmentesítésre. Egyébként nem tudom, miért kell ilyen neveket adni szanatóriumoknak. Finoman szólva ijesztő, ahogy az embert a Tündérhegy szó rögtön valamiféle zöldleveles rég elveszett gyermeki idillbe ringatja, amit rögtön felfal egy tehervonatnyi morcos műszó, amiről kényszerzubbonyok és gyógyszerek juthatnak eszünkbe. Szerintem a Tündérhegy, vagy a Tündérhegyi Szanatórium sokkal jobb választás lett volna. Na mindegy, már ők is elköltöztek, mint a Lipót, úgyhogy tárgytalan a dolog. Egyébként a kérdéses intézménynek maga József Attila is a vendége volt, és egy versben meg is örökítette a közeli szikláról nyíló gyönyörű kilátást.
A Tündérhegyi Szanatórium módszertana egyébként két oszlopon állt. Az első, a szakszerű orvosi kezelés, ahol jó magyar módon, veszélyes, addiktív, és minden más helyen rég illegális gyógyszerekkel tömik tele szerencsétlen betegeket, majd céltalan, kínos, és – főleg ebben az állapotban – horrorisztikus csoportterápiákra terelik a szerencsétleneket, akik pont az ilyen drog és stresszhatások elől menekültek az alulfizetett és morcos egészségügyi dolgozók karjaiba.
A másik oszlop, az erősebbik, a művészetterápia. Amikor véget ér a félelem és reszketés Zugligeten, a szanatórium dúlt lelkű vendégei agyagoznak, olvasnak, írnak, festenek, kertészkednek, és így tovább. Ilyenkor egészen megváltozik az intézet hangulata. Az önfeledten mosolygó lakók készülő műveik fölé görnyedve adják át magukat az alkotás gondtalanságnak. Közben egymással beszélgetnek, és az ápolókkal, akik kedvesen tüsténkednek körülöttük. Sebeik gyógyulnak.
Ez az a közeg, amiből indult a Hamvas kör, a témám. A csütörtök este ugyanis egy különleges nap volt Tündérhegyen. Ekkor tartotta összejöveteleit, 6:30 és 9 között a Hamvas kör, Németh László terapeuta vezetésével.
Az estek vendégei közt voltak a szanatórium lakói és külsősök is, minden korosztályból és életpályáról. Az egyik legvegyesebb társaság, amit valaha láttam. Németh László a hetvenes évek óta foglalkozik művészetterápiával, sok helyen és módon. Munkamódszerének alapja a fesztelen légkör, és a filozófiai irányú megközelítés. A hangsúlyt a Hamvas Béla szerinti realizálásra fekteti, eszmék és gondolatok realizálására. Hamvas szerint az emberek feje tele van olyan dolgokkal, amiket nem lehet a valóságba átültetni, és ettől össze vannak zavarodva. Ez persze halmozottan igaz a szanatóriumok lakóira.
Németh László ezt az elgondolást igyekszik alkalmazni a szorongásos, hangulati, és egyéb hasonló gondokkal küzdő emberek esetében, akiknek tényleg csak annyi a bajuk, hogy össze vannak zavarodva. Filozófiaterápiának lehetne nevezni ezt a fajta kezelést, ami arra törekszik, hogy a lelki sérülést szenvedett embereket a gondolkodás, megismerés, belátás, önvizsgálat és gondolataik realizálásának segítségével vezesse ki tudatuk labirintusából.
No de a Hamvas kör nem terápia – bár akként is működik -, úgyhogy a vezető illendő bemutatása után ideje visszatérnünk a témára.
A kör nyolcvanhatban alakult. Mintája bizonyos szempontból az a társaság, amelyet Hamvas Béla alapított a harmincas években, többek között Szerb Antallal. Egy gondolkodói közösség, melynek célja a közös elmélkedés, mondhatni az élet nagy dolgainak megvitatása, pusztán a filozófiáért, a tudás szeretetéért; és persze az elkerülhetetlen intellektuális fejlődésért.
A Hamvas kör tevékenységének egyik lecsapódása ez a Hamvas est, mely agytekervények kattogásával, és teaillattal tölti meg Tündérhegy csütörtök estéit.
Az est rendszerint azzal szokott kezdődni, hogy Németh László felolvas néhány oldalt Hamvas Béla valamely művéből, amiről utána mindenki elmondja a gondolatait. A kör sosem zárul be, hiszen ahogy egyre több vélemény és életszemlélet kering a szobában, azok találkoznak egymással, és újakat szülnek, azok meg újabbakat.
Néha a gondolatok útja többfelé ágazik, és kisebb csoportokban folytatódik a diskurzus; boldogságról, morálról, borról, szerelemről, nyaralásról. Valószínűleg nem létezik olyan téma, amiről a Hamvas estek látogatói még nem beszélgettek volna, Németh László gondoskodó figyelmébe burkolva. A kör vezetője figyel, kérdez és válaszol, és ha esetleg két életszemlélet összeütközésbe kerül, gyorsan figyelmezteti azok gazdáit, hogy a filozófia olyan, mint a kutyák a futtatóban: Ha kettő összekap, ritka, hogy igaza van valamelyiknek.
Amikor üt a kilenc óra, és mindenki befejezte gondolatmenetét és kiitta teáját, az est látogatói felpattannak, és lebuszoznak a Moszkva térre, akarom mondani a Szél Kálmán térre, hogy mielőtt hazamennének, egy pohár valamivel hűtsék le kellemesen elfáradt, és tanulságoktól duzzadó elméiket.
Az említett barátom, miután összeszedte magát és hazament, azt mondta, hogy a Hamvas kör volt az egyetlen olyan dolog Tündérhegyen, ami pozitív hatással volt rá.
Nos, ez a Hamvas Béla est, mely több mint húsz éve vár tárt karokkal minden érdeklődőt, csütörtökönként fél héttől, immár Budakeszin, a Tündérhegyi pszichoszomatikus és pszichoterápiás-rehabilitációs osztály új otthonában.

Forrás itt

A láthatatlan fotográfus nyomában - pályázat

Keressük a nyomravezetőt, akinek segítségével fény derülhet egy bizonyos láthatatlan fotográfus kilétére.  Bizonyára sokan ismerik azokat a Hamvas Béláról készült portré-fotókat, amelyek raktáros időszakában születtek (lásd alább). Ezek a fotók fotóművészeti és kultúrtörténeti szempontból egyaránt kiemelkedőek, a látó és/vagy (hozzá)értő szem első ránézésre felismeri ezt. Nem meglepő, hogy a magyar fotó- és kultúrtörténet ugyanúgy figyelmen kívül hagyja őket, ahogyan a magyar irodalom- vagy gondolkodás-történet Hamvas írásait. Ki lehet a fényképezőgép innenső oldalán, aki annak idején ilyen éles meglátással és gyöngéd iróniával megfogta Hamvas személyiségét, nemcsak önmagában de tágabb szociális és történeti vetületeivel is? Ki lehetett ez a titokzatos fotográfus, aki előtt Hamvas ilyen derűsen és könnyedén megnyílt?

Elsősorban a konkrét, a fotográfus kilétére vonatkozó "külső" nyomravezető adatokat díjazzuk, de második körben kíváncsian várjuk a láthatatlan fotográfus és Hamvas közötti találkozásra-kapcsolatra vonatkozó esszé, novella, videó-installáció vagy kisfilm-forgatókönyv (stb.) jellegű "belső" próbálkozásokat-terveket is.


A nyertest Hamvas-kötetekkel jutalmazzuk. Határidő nincs, a pályázat folyamatos.










Szinay Balázs – „A helyesen felfogott élet játék." Hamvas Béla: A babérligetkönyv

A babérligetkönyv sokkal komolyabb esszégyűjtemény, mint amilyennek első pillantásra tűnik s mint azt a bevezetőként felfogható, címadó esszé alapján sejteni lehet. Hamvas tőle megszokott stílusban maga is alulértékeli a művet, mikor az alapötletet kínáló babérligetben eképp tűnődik, majd pedig így ír: „…könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Újra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el is lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni. A szobában, itthon, vagy a könyvtárban semmit sem fog érni. Olvasása nem is ajánlatos. Csak fűszeres babérlevegővel élvezhető. Legjobb kávé után, amikor az ember nyugvószékben hever, illatos cigarettát szív, elolvasva belőle másfél lapot s utána édesen szundikál, mialatt a sirályok a kék víz fölött keringenek…”


Ami fontos, hogy ebben az esetben sem szabad figyelmen kívül hagynunk a szerző sajátos humorát, melynek védjegye, hogy még akkor is megrendítően igazat szól, ha éppen csak tréfálkozik, s tréfálkozását éppen önmaga ellen fordítja, miközben állításának pont az ellentéte igaz. Ennek mérlegelésével és tudatában kell e művet igencsak komolyan vennünk!
A kötet középpontjában a játék áll. Míg más műveiben Hamvas ismertet, érvel, tudósít, nevel, láttat és felszólít, ebben a kötetben egyszerűen csak bemutatja azt, hogy ő hogyan játssza el és át az életet. Megéléseket közöl olyasfajta stílusban, amelyhez hasonlóval Márai Füveskönyvében találkozhatunk és mely önkéntelen, átgondolásra késztet. Ha azt mondjuk, hogy Hamvas más köteteiben a tanító, a mester szerepkörébe helyezkedik, most megtudhatjuk, hogy milyen az, amikor a mester szabadságon van. Ám vigyázat! A mesterekről tudjuk, hogy puszta jelenlétükkel, saját életük példáján keresztül is tanítanak.
Látszólag nem akar semmit direkt módon közölni, csupán indirekt módon lefesti azt, hogyan válik az élet művészetté. Sokszor jelentéktelennek, hétköznapinak tűnő témákból útjára indított gondolatfüzérekbe szövi bele az élet legszebb igazságait. Recenziókat ír kitalált könyvekről, szatírát ír a mennyországról, felvilágosít az utazótáska helyes használatáról, Szicíliába utaztatja Kierkegaardot stb., miközben például ilyen sorok által gazdagodhat világképünk, szemléletmódunk: „…A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános, A bölcs többet él, mint a hős…” „…A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel, az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való mulandó hír több lenne, mint a halhatatlanság Istenben…” „…Téved, aki azt hiszi, hogy a világot irányító Legmagasabb: Ok, Cél, Értelem, Törvény. Nem. A Legmagasabb éppen ennek ellenkezője, vagyis annál is több: ami túl van okon és célon és értelmen és irányon. Ez az isteni a szabad, a játék. Ez az egyedül méltó az istenekhez: játszani. S a világtörténetben nem szabad irányokat látni, hanem játékokat. A helyesen felfogott élet játék. Isten játszik velünk, és milyen jó, hogy így van…” „…Hogyan is tudná a művész az alkotást befejezni, ha ő maga éretlen? Az az élet sikerül, amely kész műveket tud alkotni…” Mindemellett megtudhatjuk, hogy mi a recenzió és az esszéírás lényege, honnan indult és hová tart a tudomány, miként érdemes a szerzőségre, mint írói léthelyzetre tekinteni stb.
A könyvnek szigorú tematikája nincsen. Az egyes témák (és ebben a szerkesztői munkának is szerepe lehet) látszólag egymástól függetlenül következnek. Ennek ellenére, vagy éppen ezért nincs az életnek olyan kérdése, amelyről a figyelmes olvasó számára e könyvben ne esne szó. A figyelem szerepét azért kell itt hangsúlyozni, mivel Hamvas könyveire egyébként is jellemző a rétegelt tartalom. Vagyis előfordulhat az is, hogy az olvasó nem fejti meg egy-egy Hamvas kötet lényegét, és a felszínen marad, ám az szintén, hogy olyat olvas ki belőle, amiről első ránézésre nem is tűnik fel, hogy szó esik. Műfajilag a kötet több alkalommal az esszétől inkább a novellisztika felé hajlik, ami ez esetben különösen ideális táptalajt nyújt a játékosságnak.
Ha összegezni akarjuk az eddigieket néhány gondolatban, megragadva a mű esszenciáját, azt a következőképpen tehetjük. Olvasás közben az embernek gyakran az az érzése támad, mintha az alapvetően irodalmi mű elhagyná az irodalom színterét és egyszerre válna minden más művészetté: zenévé, festészetté, színészi munkává stb., a közöset mindebben pedig az abszolútummal való átlényegülés adja. A kötet oldalain valamifajta időtlen, egynemű művészet elevenedik meg, mely, mint a palettán összefolyt festék egyvelege, a határok elmosódásából vagy épp észrevétlen kiszélesedéséből s így egymásba olvadásából adódik. Ez a fajta művészet pedig nem kifejezett céllal születik, egyszerűen csak Van, megtörténik, mint az élet és a lét hiánytalan tanúbizonysága. Éppen úgy, ahogy az emberi élőlény testetöltése a valóság tiszta, meg nem másított lenyomata, e könyv is egy, az ehhez hasonló funkcióval bíró formavilág elemei közül. Nem véletlen mondják keleten, hogy egy könyv is lehet inkarnációja, vagyis testetöltése, „leszületése” egyfajta szellemi minőségnek. Ez a könyv az élet játékos, művészi minőségének és megélésének lenyomata. 

Forrás itt

Szinay Balázs - Hamvas Béla: Scientia Sacra

Az ember hajlamos arra, hogy mindent túlírjon, újraírjon, leírjon, felülírjon, átírjon stb. Egyszerűen szólva tehát grafomániában szenved. Hogy pontosan miért, azt lehet pusztán találgatni finoman, köntörfalazva, vagy ki is lehet mondani nemes egyszerűséggel, konkrétan, hidegvérrel, őszintén. Már az ötezer évvel ez előtt keletkezett Srímad Bhágavatam című hindu vallásfilozófiai írás így nyilatkozik bevezető fejezetében önmagáról.”…e Bhágavata Purána a legfelsőbb igazságot tárja fel…Mi szükség hát más írásra?” – aki pedig olvasta és megértette ezt az írást, az tudja, hogy ebben nincsen semmiféle túlzás. Éppen ezért, amikor az ember néha elgondolkozik, sehogy sem érti, hogy ha már a történelem elején megszülettek az ilyen és ehhez hasonló jellegű írások, mi szükség volt a többire? Hiszen épülni ezekből is tökéletesen lehetett és lehet, amely irodalmat pedig nem lehet épülésre használni, az az embernek miféle hasznára válik? Hamvas erre egyszerűen válaszol a Scientia Sacrában: semmifélére, ám az eredeti helyzetéről megfeledkezett, individualista jellem szükségét érzi annak, hogy a kollektivizmus helyett énjét a középpontba helyezze és személyes, egyéni igazságának lenyomatát az abszolútúm ellenében görcsös meggyőződéssel közreadja. 
Viszont, ha ezt a kérdést feltettük és megválaszoltuk, ebből kiindulva fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy mi értelme volt annak, hogy Hamvas megírta a Scientia Sacrát? A válasz ez esetben legalább olyan egyszerű, mint amilyen Hamvasé volt fentebb: Hamvas tétele alól kivételt jelentenek az őrzők művei. Őrzők alatt pedig jelen esetben olyan szerzőket értünk, akik írásaikban az abszolútumot hozták le ismét az individuum ellenében, az archaikus tudás őrzőiként definiálhatjuk őket, vagyis mint az eredeti, ősi, specifikus szakrális üzenet felelevenítőiként, áthagyományozóiként. Ilyen őrző volt maga Hamvas is és ez adja Scientia Sacrája jelentését és jelentőségét is.
E mű esetében pedig ismét azzal a kérdéssel találkozunk, mint a Srímad Bhágavatamnál:…Mi szükség hát más írásra?” A Scientia Sacra elolvasása után ugyancsak nem érti az ember, hogy a többivel mit is kéne kezdenie? Okot erre pedig az ad, hogy a Scientia Sacra emelt szintű irodalom. Emelt színtűnek pedig ebben az esetben azt lehet nevezni, aminek szövegezése szépirodalmi, tartalma az abszolútumról szól, gondolatvilágának hatására pedig az olvasó tudatszintje magasabb szintre lép, vagyis minden igényt kielégít, végső soron az emberré válás könyve. Aki olvassa, egyszerre fejlődhet az irodalom és az önismeret terén is.
A fentebb említett három elem közül talán a harmadik, a tudatszint emelő jelleg a legfontosabb, mert, ami még nem az abszolútról szól, de az abszolútum felé emel, az is transzformációt, átalakulást okoz az emberben. Az ilyesfajta irodalom elsősorban jellemformáló, olvasása után az értő olvasó már nem ugyanaz, aki előtte volt. Aki ugyanaz marad, vagy legalábbis nem lesz sokkal több, annak még nem volt birtokában a képesség, hogy az ilyen jellegű irodalmat magába fogadja. A magába fogadás pedig itt kulcsfogalom! A Scientia Sacrát nem kell külön értelmezni, megokolni, magyarázni, továbbfűzni, az önmagát magyarázza és megokolja. Az olvasó dolga csak annyi vele, hogy az egészet elejétől a végéig, úgy, ahogy van megélje, magába zárja. Hamvas a Scientia Sacraban szó szerint mindent leírt. A Mindenség leírása alatt pedig azt értjük, hogy teljes egészében leírta az Egészet, elbeszélte azt, hogy mi a valóság és azt is, amit az embernek a valóságról tudnia érdemes. A valóságot pedig nem kell tovább magyarázni. Annak alapvető természete az, hogy amint elkezdik kommentálni, már csak önmagánál kevesebb lehet, míg végül semmi sem marad meg belőle. A magyarázat mindig elrugaszkodik a valóságtól.
Témája szerint a Scientia Sacra az emberiség spirituális evolúciójának rendszerező kötete, mely úgy beszéli el a világtörténelem szellemtörténetét, hogy közben megtanítja az olvasót látni. Nem életmód könyv ez, de az egyetemes életrendszer működésének kritériumait bontja ki, tematikusan. Ébresztőt fúj, felébreszt és ébren tart, életre hívja az ember lelkiismeretét és lelki önismeretét miközben nem tesz mást, minthogy arról beszél, amit a lélek valós helyeztében, eredeti, tiszta tudatával ismer, tud. Éppen ebben rejlik tudatszint emelő hatása: nem állít olyat, ami nincs, és mindent kimond, ami valós. A valósnak pedig az ember nem ellenáll (csak addig amíg a valóság érzékelésére ható illúziója annyira erős, hogy a valóságot meglátni nem képes, tehát egyfajta mesterséges tévedésben él), mert a valósban saját természetével találkozik össze.
A Scientia Sacrában Hamvas írói magatartását tekintve a tökéletes semlegesség helyzetébe, állapotába helyezkedik és helyeződik: a dolgok értelmét megfejti, de nem avatkozik bele azok természetébe, érvel, cáfol, de mindvégig tényszerűen, higgadtan, objektíven. Magyaráz, de nem a valóságot magyarázza, hanem azt, ami nem az. Hangvételét a minden kétségtől mentes, magasztos, emelkedett megfogalmazás, a szilárd bizonyosság hatja át. Ellentétekkel dolgozik – ahogy e téma kifejtői általában –, azonban művében elejétől fogva mindvégig jelen van az ellentétek világán túlmutató, kettősségektől mentes abszolútúm, mely egyetlen pillanatra sem válik le a tartalomról. Úgy érkezünk el a mindenségtől a sokaságig, a finomtól, a bölcstől, a tisztától, a nehézkes, durva, esztelen anyagias minőségig, hogy közben nem válunk le az Egészről, sehol sem ragadunk bele az anyagba. Ahogy a Srímad Bhágavatam X. éneke az összeállítás és az egyetemes, világirodalmi minőség szempontjából is a Summum bonum  vagyis a Legfőbb Jó elnevezést kapta a szanszkritból angolra történő átfordítás során, úgy lehetne a Scientia Sacrát Hamvas Béla munkássága és minimum saját kora és irodalmi közege Summum bonumának nevezni, mivel minőségében, ahogy fentebb említettük, mégegyszer: az emberré válás (példátlan) könyve, tehát méltán viseli a Szentség Tudománya címet és rangot.
A védikus irodalom szerint az emberi létforma kitüntetett helyzet az élővilágban. Sajátossága abban áll, hogy az élőlény egyedül az emberi létformában képes a magasabb rendű tudatosságra, a transzcendensről való tájékozódásra. A védikus irodalom és Hamvas is arra hívja fel a figyelmet, hogy aki ezt a magasabb rendű tudatosságot nem használja ki, az elvesztegeti az emberi létforma lehetőségének kincsét.
A Scientia Sacra esetében az olvasó értetlenül állhat a fölött, hogy Hamvas honnan is ismerte és értette ennyire a lét kérdéseit, mivel az kétségtelen, hogy a tartalom a puszta lexikális ismeretek felhalmozásán túlmutat,  ilyen kereken visszaadni ezt a témát kizárólagosan ismereti tudás alapján nem lehet. Soraiból a tapasztalat, a megélés legalább annyira visszaköszön, mint a felhalmozott ismereti tudás. Mindenesetre azok számára, akik a valóságot nem csak megsejteni, hanem megismerni, illetve az emberiség szellemtörténetének összefüggéseit nemcsak találgatni, hanem átlátni kívánják, a Scientia Sacra kötelező olvasmány!

Szinay Balázs: „Minden mű történik valahol…” Hamvas Béla: A láthatatlan történet

Az az ember, aki ma jóleső, tápláló, tartalmas és teljes értékű lelki táplálékra vágyik, bizony könnyen éhen maradhat. Ebben a helyzetben számíthat szinte lakoma értékűnek Hamvas Béla A láthatatlan történet című esszékötete. E kötettel ugyanis jóllakik a társadalomtudós, a költő, a zenekedvelő, a spiritualista és egyébként általában véve minden figyelmes, tudatosan élni akaró ember. „A mű olvasása nem könnyű, a művelt, irodalomértő olvasók értékelni fogják.” – írja Legeza Ilona ismertetőjében. Ám, ahogy az életben egyetlen egyszerű dolog megértése sem könnyű, csak oly módon nehéz ezt a kötetet is értelmezni, mivel ez sem tesz mást, mint amit a Hamvas kötetek általában: az élet legegyszerűbb, de legmagasztosabb igazságairól ír, melyek az ember szeme előtt minduntalan ott hevernek, de meglátásukhoz és megértésükhöz egy olyan közvetítőre van szükség, mint e kötet szerzője.

     Már maga a kiadás ténye is paradox helyzetet teremt, mivel, ahogy maga Hamvas is írja a kötetben: „Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban…”  Később pedig így folytatja: „A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.” Márpedig ez a mű halhatatlan, maradandó, kortalan. Ahogy egy helyen írták, Hamvas látásmódjára és magára A láthatatlan történetre rányomta bélyegét az akkori korszellem, a háborús hangulat. Ez az állítás azonban egészen addig áll és addig lényeges, amíg a XXI. századi olvasó rá nem ismer korára, környezetére, érzéseire, gondolatiara a kötet lapjain. Ugyanis Hamvas a ma emberét és korát ugyanúgy megszólítja, mint a sajátját. Amit és ahogyan ír, nem évül. A kötetben szereplő témák, és azok kibontása egyértelműen a maradandóság kategóriájába emeli a művet, így azt lehet mondani, hogy Hamvas végülis a saját gondolatának a csapdájába esett, mivel minden szándéka ellenére kiadatott egy maradandó, halhatatlan művet.
Első olvasatra felmerülhet bennünk a kérdés, hogy A láthatatlan történet egyes témái milyen összefüggést mutatnak, hisz míg a szerző A vízöntő című esszében reális korrajzot ad az utolsó világkorszakról és a végidőkről, addig például Milarepaban a buddhizmus máig egyik legfontosabb alakjának spirituális fejlődését tárgyalja és a VII. szimfónia, és a zene metafizikájaban mesterien elemzi Beethowen zenéjének lényegét. Második olvasatra viszont nyilvánvaló válik, hogy ez az ellentmondás csak látszólagos és koncept kiadványról van szó. Ugyanis Hamvas az egész kötettel az ellen tűntet, amit már a nyitó A vízöntő című munkában is leír: „A tömeg tudattalanságára semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy e pillanatban a világ urának hiszi magát, holott a halál torkában van. S még itt is ellenfeleit keresi. Azt hiszi, hogy győzelmét fenyegetik. Nem veszi észre, hogy amennyiben valaki szavát felemeli, azt az ő érdekében teszi. S néma szövetség van a tömeg tagjai között, hogy a veszedelmes lényt szabad és kell irtania. Tapasztalni a társadalom minden területén és teljesen egyöntetűen, hogy a tömeg hogyan nyomja el szisztematikusan, bár ösztönszerűen azt, akikben az újat megszimatolja. Ezt a lényt szabad leütni, szabad és kell kifosztani, elnyomni, megcsalni. Nem szabad szóhoz juttatni. Ehhez a néma szövetséghez való tartozás a tömeg ismertetőjele.” Hamvas tehát először diagnózist, majd később pedig gyógymódot ad, ugyanis a kötet által esszéről-esszére értékeket ápol, eszméket menekít át egy jobb, értőbb korból a mába.
Alább a kötetben szereplő esszék általában néhány soros összefoglalása olvasható. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy e jellemzések semmilyen esetre sem adják vissza az egyes esszék teljes mondanivalóját, csak a fő csapásokat igyekeznek leírni. A fő csapásokat annyiban, amennyiben ez szubjektív szempontok alapján lehetséges, ugyanis az esszé maga, és a Hamvasi esszék gondolatvilága esetenként olyan csapongó, hogy nehéz eldönteni: valójában a fő szál, vagy az egyes kitérők, elkalandozások adják-e az adott írás lényegét.
A vízöntő: kormagyarázat, válság diagnózis, szellemtörténet, megoldáskeresés. Az asztrológia periodikus világidő értelmezése szerint ismét két világhónap közötti átmenet időszakát éljük, melyben életre kell az apokalipszis egy újabb neme. Hamvas felfogásában a katasztrófa ezúttal nem természeti jelenséghez, hanem az ember szellemi evolúciójához köthető.  A helyzet problematikáját így fogalmazza meg: az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép. A helyzet feloldására az emberi lét teljes újragondolását és az isteni fényhez való közelkerülést javasolja.
Wordsworth vagy a zöld filozófiája: az ősnemű első lélek isteni magányban leledző léthelyzetének leírása. A ragaszkodásmentes, nyers, kiforratlan, de ugyanakkor tiszta, naív, eleven és tettre kész archaikus lélek profiljának beazonosítása, aki a fogalmakat, a tapasztalatokat nem ismeri, így csak a természetet és az egységet érti. Benne a nemek még nem szakadtak nőre és férfira, az átmeneti világi örömöket nem, csak a lét tartósan boldog állapotát ismeri.
Poszeidon: a címszereplő életútjának értelmezése, alakjának jellemrajza, a poszeidoni minőség tárgyalása. Poszeidon ugyanazt a minőséget képviseli, mint a védikus kultúrában Shíva, vagy a buddhizmus azonos szerepben megjelenő alakja, tehát az általa képviselt erő világszintű működést fejt ki. Szigonya a világ kormánybotja, melynek segítségével a mélységbe tud taszítani, vagy fel is tud emelni onnan.
Meteóra: az útleírás hangulatával induló, de később szellemtörténeti okfejtésé váló, nyílt értékítélet. A vidék, a táj és a kolostorok külsődleges leírásától hamar a kolostori élet és a kolostorokban élő szerzetesek aszkézisének lélektanához jutunk. Történelmi példák során keresztül követhetjük nyomon az itt élő szerzetesek szellemiségének alakulását, hogy végül eljussunk ahhoz az embertípushoz, aki önmagához való ragaszkodásában az önfeladásra nem képes, és végső soron meghalni sem tud, szelleme az élet és halál között ragad, létezik ugyan, de nem él.
Milarepa: az utolsó lélekké érés szenvedés útján történő folyamatának leírása. Peru és Tibet földje misztériumának megfejtésétől a szerző fokozatosan Tibet és a buddhizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, Milarepa felé vezet. Milarepa felé azért, hogy bemutassa, hogy a tibeti jóga öninkvizícióra hasonlító, az emberi elme felbomlásának lehetőségét magában hordozó, szenvedés útján keresztül vezető ösvényétől hogyan juthat el az ember az utolsó lélek, a szeretet lelkének léthelyzetébe, maga mögött hagyva minden átmenetit, sötétet, haszontalant.
A VII. szimfónia, és a zene metafizikája: Beethowen, a titáni Beethowen és a beethoweni erő minőségének, működésének ábrázolása. Hogyan hívta le Beethowen a magasabb szférákból titánként azokat a hangokat, amiket senki más nem tudott? Miért lett mégis személyes morálja áldozata, ha ereje isteni volt? Ezekre a kérdésekre ad választ ez az esszé, miközben a maradandó és múlandó művek ismérveit és ezek alkotóinak főbb jellemvonásait is tisztázza, míg végül a fejtegetésben egészen a zene lényegiéig és kiinduló pontjáig jut.
 Poeta sacer: a tömeg ellenében fellépő, felsőbb és alsóbb világok között közvetítő, az őrző szerepkörében fellépő szellem prototípusának és helyzetének leírása. A valódi királyok, papok, tudósok, arisztokraták, művészek letűnésével párhuzamban felszínen maradó és a figyelem középpontjába eső költő magára vállalja mindezek szerepét és léthelyzetét, hogy az általuk korábban képviselt eszméket, értékeket a felszínen tartsa. Ő az egyetlen az újabb és modern időkben, aki ezt a feladatot vállalja és vállalni tudja, ám a tömeg szemében ezért egyszerre válik szentté és átkozottá, tiszteletre méltóvá és gyalázatossá stb., mert az saját hiányosságait látja meg működésében.
A barátság: a barátság tárgykörének történeti és gyakorlati összefoglalása, noha a szerző a barátságnak történetiséget nem tulajdonít, gyakorlatának magját pedig a felsőbb szférák működéséhez köti. Ahogy írja: a barátság máshoz nem hasonlítható kapcsolat. A szerelemmel ellentétben a barátság által nem kettőből egy, hanem egyből kettő lesz. A barátság ugyanis mélyebben van, mint a szeretet és a szerelem.
Hélo'íse és Abélard: a titán és a szirén, illetve a valódi férfi és a valódi nő kapcsolatáról lehet itt olvasni. A kettő közötti különbség annyi, hogy míg az elsőben a felek csak önmaguk örömeit keresik, és ehhez használják fel a másik felet, míg kapcsolatuk a szexusban teljesedik ki, a férfi és a nő kapcsolata megszentelt, felsőbb hatalmak által jóváhagyott kapcsolat. A férfi és a nő kapcsolata metafizikai házasság, nem pusztán fizikai kontaktus, mely psziché és psziché között köttetik, isteni egyesülés.
Ünnep és közösség: egészen egyszerűen és pontosan a hétköznapi élet szentségéről és a széles értelemben vett társadalmi együttélés szabályairól ír. A szerző szerint egy átlagos hétköznapban az univerzum működése képeződik le, és a valódi társadalom és közösség elválaszthatatlan istentől. A társadalom hasznos tagja nem az, aki pusztán javakat gyűjt, hogy szenvedésének érzetét tompítsa, hanem az, aki csak annyit vesz magához, amennyit a szükségletei diktálnak, és egyébként önmagát fegyelmezni képes. Az ünnepek pedig alkalmat szolgáltatnak arra, hogy az egyén feláldozza magát a közösségért, vagyis áldozati szertartássá szenteljen egy napot.
Ahogy ismét Legeza Ilona ismertetőjében olvasható a kötet címe „Dúl Antal (a 2001-s kiadáshoz írt) bevezető tanulmánya szerint annak szimbolizálása, hogy Hamvast kezdetektől fogva foglalkoztatta a gondolat, miként lehet, miként kell megszólaltatni a valóság magasabb dimenzióját.” Ez a vonás a kötettől eltagadhatatlan. Hamvas egész munkásságára jellemző, hogy a fogalomértelmezések alkalmával ritkán hagyta ki az egyes fogalmak metafizikai vonatkozását. Jelen esetben alapvetően az antik görögség és a kereszténység eszmevilágából építkezik. Ahogy azt teszi máskor is, e kötetben megint végkövetkeztetéseket von le, életdefiniciókat ad. Ennél alább nem adja. Hogy a valóság közvetlenül megtapasztalható kézzelfoghatóságából a metafizika felé vezető úton mikor lesz fantázia, talán nem lehet eldönteni. Viszont nem is olyan lényeges, mert az érzékvilágra és ezzel összefüggésben a metafizikai szférára vonatkozó megállapítások helyesnek és igazolnak hatnak.
„Minden mű történik valahol…” – ahogy Hamvas írja. Ez a mű is. Tulajdonképpen bármikor és bárhol történhet, ha a bármikort az egyes eseteket tekintetbe véve mondjuk Poseidon, Milarepa, Beethowen működésétől számítjuk. Ha a nagy Egész szempontjából vesszük, akkor viszont valóban történhet bármikor, mert léte örök, nincs kezdete és végpontja, sosem keletkezett és sosem ér végéhez. Csak létezik, és létezése közben megszólít, mert mindig itt és nekünk történik. Mindezzel együtt a mű marad írói mű. Olyan írói rezdülés, ami holisztikus megközelítésével igyekszik kitölteni a tér minden zugát.
A láthatatlan történet Hamvas Béla debütáló és egyben kevés, még életében nyomtatásban megjelent köteteinek egyike. Gondolatiságában, minőségében nem különbözik az életmű más, eddig nyomtatásban megjelent, a nagyközönség elé tárt darabjainak színvonalától. Ugyanaz a kivételes intellektuális felkészültség és mesteri lényeglátás hatja át, mint más Hamvas műveket. Helye van az életkönyvek sorában. Az életkönyvek olyan munkák, amikből tanulni lehet és érdemes az életet, és melyek egyúttal egy egész életre szólnak. Ha ezek egyikén kívül más könyv nem akadna a kezünkbe, akkor is azt állíthatnánk olvasásuk után, hogy mindent megtudtunk, amit az életről nagyvonalakban tudni érdemes. Mint más, hasonló könyvek, a Hamvas kiadványok is olvasásról-olvasásra újabb értelmet nyernek. Tartalmuk többszörösen rétegelt, az intellektust pedig időről-időre magasabbra emelik. Éppen ezért tarthat ez a kötet is méltán számot a látni és tanulni vágyó olvasóközönség figyelmére.
 

Hyperion, 2011, Kolozsvári Szépművészeti Múzeum

"Nem az érdekli, hogy egy kép szakmailag jó, vagy nem jó, hanem az, hogy alkalmas-e meditációs objektumnak."

Hyperion - egy kiállítás, mint meditációs objektum

Helyszín: Kolozsvári Szépművészeti Múzeum




Hamvas Béla a könyvtárosról

A könyvtáros pedig az az ember, akinek a könyv olyan táplálék, szenvedély, sors, szerelem, gyönyör, mámor, kaland és végzet, mint tengerésznek a tenger, a parasztnak a föld, a kertésznek a növény. A tudós a könyvet csak anyagnak veszi: megnézi, olvassa,  idézi és félreteszi; a költőnek a könyv csak mű: teremti és elfelejti; a tanítónak csak eszköz: merít belőle és továbbadja; a közönséges embernek csak iparcikk: olvassa és élvezi. Senki nem nyúl úgy a könyvhöz, mint a könyvtáros, oly csendesen és lassan, ahogy az ember csak örök dolgokhoz nyúl: tengerhez, asszonyhoz, földhöz."

[...]

"Van az angoloknak egy igéjük, Burton művének elejére írt versében az első sorban használja. "I am musing". Lefordíthatatlan szó. Azt jelenti, hogy múzsai állapotban vagyok és semmit sem csinálok, csak gyönyörködve bámészkodok, elmélkedek bele a világba, és életem olyanná lesz, mint egy dal vagy költemény. A könyvtáros ilyen musing-lény, aki mint a tücsök, lassú bámészkodó, csendes, magányos derült vágytalanságban él, múzsai állapotban, de nem mint költő, szívében verssel, hanem maga mint életté vált vers."

Hamvas Béla a magyarok kereszténységéről

"A kereszténység ide mint intézmény került, nem mint vallás. Politika volt, amely a magyar mély és sötét vallástalanságát meg sem érintette még ma sem."

Hamvas Béla
(A magyar Hüperion, 27. levél)

Szaladják Taikyo István Hamvas Béláról

"Hamvas Bélától azt tanultam, hogy el kell indulnunk egy úton, a saját utunkon. Hamvas fantasztikus ismerethalmazzal rendelkezett, amit végigolvastam. Aztán végigolvastam az összes szent könyvet is, ugyanis a Hamvas-életműnek az a konklúziója, hogy indulj el a saját utadon. Az rendben van, hogy vannak tradíciók, különböző utak, s az is rendben van, hogy te olvasol. De mindez kevés. Konkrétan kell tenned valamit. A tennivaló pedig az, hogy elindulj a saját utadon, hogy te magad tegyél szert tapasztalatra."

A Kőhegyen - Találkozás Dúl Antallal

A Kőhegyen - Találkozás Dúl Antallal
(dokfilm)

A Szolnoki TV, az szolnoki Art-mozi és a Szolnoki Önkormányzat dokumentumfilmet készített Dúl Antallal kőhegyi (Bubán dombi) kertjében,  Lőrincz Gabriella és Harcsa Béla közreműködésével.

A film szabad beszélgetés formájában Hamvas Béla műveinek alapgondolataira összpontosít, de a hamvasi tematika tovább gondolásához is szempontokat nyújt. Kiindulópontja a hagyomány, a szentkönyvek üzenete, az archaikus mesterek tanítása, a beavatások és realizációs technikák mai alkalmazhatlósága "az alapállás helyreállításában". -- Mert a cél , mondja Hamvas, nincs alacsonyra szabva: minden ember dolgozzon le az emberiség közös adósságából annyit, amennyit bír. "Az alapállás helyreállítása nem pszichológiai, nem társadalmi, nem vallásos, nem filozófiai, hanem egyszerű és konkrét és közvetlen létfeladat." -- Mindannyiunk ügye. 

Hamvas Béla a legnagyobb vágyak teljesüléséről

Az ember a legnagyobb vágyak teljesülését nem is érzi. Csak azt érzi, hogy van mellette valaki, aki úgy odahúzódik az ember mellé. Érzi, hogy ő saját maga is fügefává lett: már nem magának kíván, hanem másnak; s a többiek odajönnek hozzám, alám bújnak, mert tudják, hogy helyettük jót kívánok. Leülnek az áldás sugárzásába, esznek az egyre édesedő gyümölcsből, elnyúlnak a gyepen, és a fölöttük zöldellő árnyékos ég alatt alszanak, mint egy embrió.


 
(Sütő Zsolt fotója)

Alexa Károly: Hamvas Béláról

Idén a Mester születésnapját Százhalombattán volt alkalmam ünnepelni. Hányadikat? Ki kellene számolni. Azt tudom, hogy a szombathelyi Életünk legendás Hamvas-összeállítása 1987-ben jelent meg, a kilencvenedik évfordulóra. Ennek új változata pedig 2007-ben, ezt már nekem volt szerencsém szerkeszteni. A „volt alkalmam ünnepelni” kissé gyanús magyarságú fordulat igazából azt jelenti: „lett módom ünnepelni”.

Meghívtak ugyanis előadást tartani a Hamvas Béláról elnevezett könyvtárba. Mert a város impozáns könyvtárát róla nevezték el több mint egy évtizede. Mégpedig azért – értesülök kedves meghívómtól, Baka Györgyitől –, mert valahogy kapcsolatba kerültek Lázár Ervin hajdani avantgárd képzőművésszel, aki évtizedekkel ezelőtt Dániába disszidált, s ott egy Hamvas Béla-kört működtet… Nos, ő hívta fel a figyelmet a Mesterre. És azóta itt, az erőmű és a kőolaj-finomító árnyékában virul a könyvtár, és benne a Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem. Olyan közreműködőkkel, mint Dúl Antal, Czakó Gábor, Darabos Pál, Szabados György, Sava Babic. 1997 és 2010 között 154 előadás hangzott el. Értesültem arról is, hogy vannak Hamvas-borestek, ígérték, hogy legközelebbre engem is elvárnak. Az invitáció még az előadásom előtt hangzott el, nem tudom, utólag megerősítik-e…

Voltunk vagy nyolcvanan. Eltöltöttünk együtt két-három órát. Nem készültem én valami szabályos előadásra egy szakszerűen kijelölt témáról. Hamvasból készültem, azaz az én Hamvas-élményemről szedegettem össze emlékmorzsákat – mögöttük a történelemmel, amit úgy hívunk, rendszerváltozás. (Az Életünk szenzációszámba menő emlékszáma éppen akkor jelent meg, amikor Lakiteleken egy sátorban szintén szenzációszámba menően gyűlt egybe egy-két száz magyar értelmiségi.) Míg odafele menet üldögéltem a vonaton (félórás út a Déliből), és az időpontokat próbáltam magamban-magammal tisztázni, meglepődtem, hogy én magam is évfordulós eset vagyok: éppen huszonöt évvel ezelőtt írtam először esszét Hamvas Béláról. Magánügy, persze, de az talán már nem, hogy egy svájci–magyar–protestáns Hamvas-kiadványról értekeztem a magyarhoni katolikus Vigíliában. „Hamvas”-dolgozatomból a könyvtári meghívó közöl is egy mondatot, végtére ez is kultusztárgy immár – azonnal archiváltam kissé viseltes, talán még az első O.-kormány idején vásárolt kabátom belső zsebébe. A kultuszról beszéltem itt Battán, amely hely, tudvalévő, a bronzkortól emberlakta térség – az aranykori hagyományt rekonstruálni próbáló Hamvas Bélának lett volna itt néhány szava az orfikusságról, a keleti szellemről vagy a magyarság eltorzult lelki alkatáról. „Eltorzult lelki alkat” – ez már Bibó István. Aki ha egy fél generációval ifjabb is Hamvasnál, vele egyidőben került ki a politika és a kultúra teréből, és ugyanegy időben vissza. Régi meggyőződésem, hogy ők ketten – éppen mert oly különbözően látták ugyanazt – lettek a századvégi történelmi változás szellemi előkészítői.

Megittunk az est végén egy-két pohár bort – valaha én lektoráltam A bor filozófiáját, akkoriban még kellett egy ilyen papír a kiadási engedélyhez, ha komolyan már senki nem is vette –, aztán irány az állomás. Egy fehéren lobogó hajú és szakállú férfiú – a könyvtárigazgató asszony férje – vitt el az indóházig a nyirkos tavaszi estében, a régi Mozgó Világról kérdezgetett, mert annak már 1980 körül az olvasója volt. Munkásember azóta is, három műszakban dolgozik, mára szabadságot vett ki.

A vonaton olvastam Az ikon kinyitása című könyvet, amely az orosz vallásbölcselet köréből vette témáit, és természetesen ez is „könyvtári kiadvány”. A vonatút hosszabb lett, mindenféle rejtélyes „forgalmi okok” miatt több mint egy óráig tartott, de ezt alig észleltem. Amikor a végsőt döccentük a kihalt Déliben, éppen azon morfondíroztam az egyik szerzővel, hogy az orosz avantgárd milyen titkos szálakon kötődött az ikonfestészethez, és mitől simul egybe a „hagyományban” – s most már bennem is – Rubljov Troicája és Malevics Fekete négyzete. Meg Hamvas és Tarkovszkij, meg…

Forrás itt

Mészáros Csaba: Hamvas reggel

„Vannak reggeli gondolatok…”
H.B.

1.
Tudod, amit el akarok mondani, az elég személyes. Nem is tudom hol kezdjem. Tegnap történt velem. A nappal keltem. Kimentem a tornácra és egy tavaszi fuvallat elkapott. Nem volt nagyon meleg, de ahhoz éppen elég, hogy a tavasz közelségét éreztesse. Leültem, és akkor történt. Talán először éreztem, hogy itt vagyok. Hogy is mondjam? Azt éreztem, hogy egy vagyok. Nemcsak a természettel, hanem a világgal is. Nem érdekelt semmi. Főként az, hogy néznek-e. Csak voltam. Gondtalanul és üdén. A szépségtől ittasodva. És eszembe  jutott, ott a reggeli napfényben. A padon ülve. Hamvas Béla. Nem is az ember, hanem a mű. Amiről annyit beszélt, s amit úgy hiszek sikerült megalkotnia. És eszembe jutott az is, hogy mennyien félreértik. Mennyien küzdenek érte; s akarják őt népszerűsíteni, úgymond a „helyére” tenni. Rendszert építeni abból, aki nem akart rendszert. Mesterré tenni azt, akinek a legnagyobb öröm a tanítványság volt. Valahogy nincs ez rendjén. Élete igazságát ki kell mondani. Mint ahogy ő tette Kisfaludyval. Helyre kell hozni. Hogy ne legyen helye. Hogy megnyugodjon végre; mert amit keresett, az megvan. Élete igazsága.
Ez a téma elég személyes, mert sokáig én is mesteremnek tekintettem. Nem lehetett abbahagyni. Minden szava méz volt fájó lelkemnek. Méz a megtört létemre. Nyugalom a változásban. Intim kapcsolat. De most már értem. Tudom, hogy amit ő tett, az a nevezetes névtelenség. A mű. És valahol mindig ezt próbálta elmondani. Reménytelenségbe szőve mondatait.
Talán beszéljünk egy kicsit az indulatról, ami korunkban körül veszi. Vagy jelentéktelennek mondják, vagy mindenáron kimagasló helyet akarnak neki a nemzeti panteonban.  Hogy jelentéktelennek tekintsük, túl nagy jelentősége van. Ahhoz pedig, hogy a nemzeti díszcsarnokba helyezzük túl jelentéktelen. Csakis azt lehet hangoztatni, hogy nem irodalmat alkotott, hanem művet. A mű pedig nagyobb. Kisebb a homokeszemnél, de nagyobb a világegyetemnél. Talán mondhatjuk, hogy az első olyan magyar író, aki élettervet tett le elénk. Élettervet, ami az üdv megvalósításáról szól. Lehet ordibálni, de attól ez így van. Túl erős a műve, hogy bármit is hozzá lehetne vágni. Majdnem kristályként áll előttünk.
A panoptikum pedig túl nagy hely neki. Ott csak hullák gyűlnek. Igen a halottak háza. Aki egyszer bekerül a nemzeti csarnokba, annak vége. Túl sok ideológia és túl sok érdek kezd el tapadni hozzá. Még a végén nem lesz más, csak név és eszköz valaminek, vagy valakinek az érvényesüléséhez. Mondjuk csak ki még egyszer. Aki kánon, az halott. Soha többé. Ezeknek a műveknek olyan tekintetben már nincsen értelme. Akit védeni és ápolni kell, abban nincsen élet. Aki erős, az a gyomon keresztül is áttör. Mint a bakonyi fa. Emlékszel? Amelyik a sorsba nevet, mert olyan kemény volt a növekedése, hogy újat neki nem hozhat. Amit egy férfi mutatott neki, aki magára ismert a fában. Nem kell gondozás. Akit gondoznak, azt mindig hatásra rendezik be. Értsd meg, nincs kánon. Minden nagy mű kánonon kívül áll. Nem azért, mert oda tették, hanem beilleszthetetlensége miatt. A kánon nem a művekről szól, hanem a nevekről. A hírről és a dicsőségről. Egy nagy mű nem akar dicső lenni. Nem akar hatni. Nem akar szép lenni. Csak egyszerű. Ezért olyan nagyszerűek és bonyolultak és sokoldalúak. Mint a nap. Tiszta és világos, átlátszó és ragyogó. Nem akar mást csak mutatni. Láttatni és teremteni. Életterv. Üdv. Varázslat. A kánon kiesik ebből a körből. Ahogy az irodalomtudomány is. Nem terv, csak tervszurrogátum. Erőszak és hullaszag.

2.
Soha nem a lényegről volt és van szó. Mindig csak mellébeszélés. Soha egy értelmes szó. Csak mellébeszélés. Nem terv. Csak kánon. A kivezető utat meg kell találni. Hogy honnan? Abból, ami van. És ehhez terv kell. Bocsánat, nem kell, de szükséges. Az ember az alapállásról letért. Nem azért, mert jó vagy rossz, amit csinál. Erről szó sincs. A kettő között lényegében különbség ma nincs. Egyszerre éljük mind a kettőt. Mert az alapállásról letértünk. Letértünk arról az útról, ahol a kimondott szó és a tett egy. Ahol nem csak beszélünk valamiről, hanem valóra is váltjuk. Ez az alapállás. Csak így lehetünk újra teremtők. Csak így: mikrotheoszok.
De nem is erről akartam neked beszélni. Csak tisztázni szerettem volna. Kisebb, mint a homokszem és nagyobb, mint a világegyetem. Ez a mű. És nem Hamvas Béla. A megvalósuláshoz nem kell dicsfény és hír és siker. Csak névtelenség. Ezért él, és van jó helyen. Nem kell tanítani, és nem kell neki hely a hullaházban. Túlságosan élő hozzá. Gyenge és élettel teli, mint a kis rügy. Ami védtelen, de erejéből mégis fát teremt. És még egyszer, nem az a lényeg, hogy ki, hanem hogy mit.
A hagyományt tolmácsolta. Mondhatod, hogy ez divat volt a 20. század elején. Sőt azt is, hogy a kor. A kommunizmus. Jó terep. Kilátástalanság. De mégis erő, harc és küzdelem. Alkalmazkodás, de nem meghunyászkodás. Derűs mosoly. Mert a nap a szeméttelepre is tisztán és ragyogóan és nevetve süt. És ott, egy virág különösen szép. Mert a piszok soha nem számít. Csakis a gyengédség. A gyengeség.
Szóval a hagyomány. Mint mondják: a mi korunk nem megfelelő arra, hogy valami újat alkossunk, csak magyarázunk. Ez a hermeneutika. Kommentálni kell az elfeledett, inkább, elhomályosult dolgokat. Semmi új, csak a régi. Ezért is nyúlt az Evangéliumhoz. Az élettel telibbhez. Nem az archaikus hagyományhoz, hanem a jelen levőhöz. Nem hiszem, hogy gondolkodói kudarc, az ókori hagyomány felé emelt kereszténység. Nem kudarc. Egyszerűen felhívás. Arra, hogy a szeretet több. Önmagunk feláldozása mindenek felett. Ezért olyan fontos számára Nietzsche. Aki azok közé tartozott, kik életüket áldozták fel művük teljesítése érdekében. Hexakümion. Mindent megmagyaráz benne. A görögség felé emelkedést. A szeretet isten megjelenését. A sors elavulását. Lényegében ekkor értettem meg, hogy Jézus a kereszténység Akhilleusza. Kiteljesíti sorsát. Kinyílik. De nem áll meg a sorsnál. Egyszerűen kilép belőle. Felé kerekedik. Mert „a sors annyi, mint a szeretet körén kívül élni.” Sajnos a sorsot görögöktől átvettük, és nem tudunk szabadulni tőle. Mindenkit ráncigálnak a démonjai. És örülünk, ha sikeresek vagyunk, ha élősködhetünk azon, amit az asztrál karmánk verklizik. Még magunkból is hasznot húzunk. Kimerítjük a tehetségünket, mint ahogy a bányákat, magasabb szinten a földet. Mohóság és kapzsiság. Ezzel szemben a szeretet más. Most mondhatod: szeretetből nem lehet jól lakni. És hogy a tehetség az kell. Igen. Igazad van. Mert kell kenyér és ruha és ház és az élethez szükséges dolgok. De ezek csak kellékek. Szükségek. Egy idő után minél több mindened van, annál jobban érzed, hogy ez kevés. Csak mit tesznek az emberek? Újabb tárgyakkal nyugtatják magukat. A lelkiismeretüket. Pillanatnyi vidámság örök öröm helyett. Bolondok!
A szeretet. Életed örömét ebben találhatod meg. Lényegében soha nem sugallt mást, mint hogy légy több. Építsd föl magadat. Ez Isten városa. A kereszténység. Emberré válni. És embernek maradni. Az archaikus közösség megszűnt, ezért már visszahozhatatlan. Ahogy az archaikus ember is. Egyetlen lehetséges út maradt: a kereszténység. A szeretet köre, amikor úgy vagyunk személyiségek, hogy nem vagyunk személyiségek. Vagyis: beteljesítjük a sorsunkat, és ott a csúcsponton kinyílunk. Ahol a szeretet és a sorstalanság kezdődik. Mert a sorstalanság nem rossz. Mert akinek nincsen sorsa, az onnantól kezdve szabad. Teljesen kényszeren és verklin kívül van. Nevethet, akár a bolond. És nehogy azt hidd, hogy ettől sivárabb lesz léte. Dehogy. Sokkal intenzívebb.
Gondolj csak bele! Nem szebb valami, ha teljes egészében látod? Ha teljes fényében tárul fel? Viszont ez csak akkor lehetséges, ha kívül vagy. Ha eldobsz mindent, amid van, pont akkor, amikor a legjobban izzik. Ez pedig a csúcspont tüzét még jobban hevíti. Mert a lemondás áldozat. Az áldozat tüze. A melankolikus tűz gyönyöre. Elég Chopinre gondolni. Az ő zenéje is olyan; különösen a Nocturne-jei. Minden benne van, ami fáj és sötét és gyötrő. De mégis nevet. Olyan, mintha a halál pillanatából az életre még egy utolsót visszakacagna. Mert mámoros lesz az átlátott élet felizzásától. Ezért érdemes a határon lenni. Csakis a határon. Az éberségben. Sem itt, sem ott. De mindent látva. Ó! Mennyei állapot.

3.
Nehogy azt hidd, hogy ez a kitérő felesleges volt. Most már érted, hogy mi a mű, és mi a kánon lényege. Hamvas műve beleilleszkedik a hagyományba, de úgy, mint a Biblia vagy az Upanisadok. A hagyomány hagyománytalanságába. Egyébként hagyomány csak akkor van, ha úgy élünk. Másképp: ha leírod, az nem hagyomány, hanem szöveg. A lényeg nem a mű rangja. Akkor minden összetörne. Hanem: a kint lét bensősége. Semmi érdekesség. Csak megmutatni. Nem tanítani. Ennyi az egész.
Az alkímiát az életben értelmezte. A kiművelésében. Ahol az átalakulás nagyon kemény és veszélyes feladat. Mégis az egyetlen élhető. Átvilágította magát és várt. Várt a szeretetre. A fényre. Hangoztatom újra, hogy itt nem az a lényeg, hogy ki, hanem miként. És hogy miért? Az aranyért. Mert az alkímiának mindig a misztérium oldalát látta. Ahol az arany az alapállás. A status absolutus. És ez az arany bennünk van. De túl sok maszkot hordunk és túl sok a szemét. És a legfájóbb, hogy a szerepben magunkat hagyjuk cserben. Elveszítjük a könnyedséget és a szellősséget és az egyszerűséget. És mit kapunk helyette? A harmincháromezer bőr súlyát. Ami alatt, valós énünk dohszagú és penészes és élettelen lesz.
Tehát az alkímia. A finomítás művészete. Tudod a gondviselés számon kérte a háború után. Mindent el kellett égetnie, ami addig volt. Azt hiszem ekkor a maszk lehullott. Ott állt üresen és semmin. Innentől kezdve vette fel a várakozás állását. Ez volt a hatodik stádium. De mint ahogy a Karneválban írja: a fixáció a legnehezebb folyamat. A várakozás. Ami nem unalom. Hanem: „Ül és vár. Még imádkozni is elfelejt, mint a rózsa, csak hevében lángvörössé lesz és önkívületében illatozik.” És a műve is pont ilyen. Olvasod és illatozik. Mert a várakozásból született.
Azt nem tudom, hogy sikerült e elérni a hetedik fokozatot, de hogy küzdött érte, az biztos. És az is, hogy az utolsó fokozat próbájaként, a művet is elvetette. Ez lehetett neki a legnehezebb. A személyes művet, vagyis az Ars Magnát. Ez volt az utolsó, amiért küzdött. De soha nem tudhatjuk meg, hogy sikerült e neki az életét feláldozni. Nem. Mert akkor nem lenne áldozat.
Nem akart többet csak élettervet adni. És megmutatni a tetten keresztül, hogy amit mond, az már cselekvés. És erre ott jöttem rá a tornácon ülve. Egyszerű volt. Kicsiny és fényes. És illatozott. Most már megtaláltam. Nem a lényét, hanem a lényegét. Bennem él. Végig az utamon.
S mire ezt átgondoltam, a nap már delelő közelében járt. Egyre erősebb lett. Mintha felüdültem volna. Nem történt igazából semmi. A nagy gondolatok túl könnyűek, hogy megüljék az embert. Talán úgy mondanám, hogy vidámabb voltam, mint előző nap. Egy kicsit előrébb jutottam a harcomban. Mert ez az, amiről beszélni akartam. Csak látnod kellett, hogy mi mentett meg. Mostanában nagy sötétség uralkodott bennem. Lelkileg eléggé megviselődtem. Értelmetlennek láttam mindent. Úgy éreztem, hogy az élet túl szigorú hozzám, és lázadoztam ellene, mert nem engedett arra menni, amerre szerettem volna. De megértettem. Magamat. Most már tudom, hogy ez így jó. Nem lázadni. Csak menni és hagyni, hogy a dolgok maguktól értelmeződjenek. És tudom, hogy magamnak kell építeni a sorsomat. Az üdvömet. Félelem nélkül. Mert bármi jön, mindig hinni kell abban, amit látunk. Nem félni, hanem megtanulni úgy élni, mintha egyedül lennénk. Mintha ez itt tényleg az otthonunk lenne. Kezdetként ezért lementem a kertbe, és a cseresznyefának dőlve néztem a természetet. Csak hogy éljek. Egy kicsit magasabb hőfokon. A tétlenség örömében.

Forrás itt

A lét teljes körutazása

"A hindu mítosz azt mondja, hogy a történet a tejóceoán köpülése. Az összes istenek és démonok, az egész ég és alvilág és a föld összes lényei köpülik a létezés roppant tejóceánját, hogy a vajat belőle kiköpüljék. Ez a világalkímia: az életből kiköpülni az üdvöt. Ez a világegyetem csillagainak, a bolygóknak, az atomoknak, a szeleknek, a tengereknek, a sugárzásoknak végső értelme. Mindez azért történik, hogy végül is vajas kenyeret ehessünk."

Hamvas Béla: Tabula Smaragdina / Tarot

Hamvas Béla családi emlékezete

Nézem az örökül kapott családi fényképeket. Rajtuk nagybátyám, Hamvas Béla, aki száztíz évvel ezelőtt született Eperjesen. Édesapja, az én nagypapám, Hamvas József evangélikus paptanár volt. Aschendorf Józsefként anyakönyvezték. Édesapjának, Aschendorf Frigyesnek kékfestő gyára volt Győrben. Nagyapám tizenhét évesen árvaságra jutott, a rokonok kiforgatták a vagyonából. Ekkor magyarosította a nevét Hamvasra, és önerőből elvégezte a tanári egyetemet, majd a teológiát.

Nagyszüleim korán házasodtak össze. Nagyapám, Hamvas József Eperjesen kapott tanári állást. Ott született meg a nagybátyám, Hamvas Béla.

Nem sokáig laktak Eperjesen, mert a vidéki értelmiség egyetlen szórakozása ott a kocsma volt. Így, amint lehetőségük nyílt, Pozsonyba költöztek.

Pozsonyban született a nagynéném, Hamvas Sára, majd édesanyám, Hamvas Éva, és végül még egy nagynéném, Hamvas Magdolna. Ő vetette papírra a család történeteit, őrizte meg a fényképeket. A testvére kéziratait ő gépelte le.

Nagyon sokat meséltek a csodálatos pozsonyi évekről. Nagyapó tanított, kosztos diákok vették körül őket. A Tutu bácsit - mert mindenkinek volt beceneve, Béla Tutu volt - a nagyapa tanította egy ideig. Van pár fénykép a pozsonyi házról és a család boldog perceiről.

De aztán bizony megkapták a kiutasítást, el kellett hagyniuk Pozsonyt. Nagyapó nem írta alá a hűségnyilatkozatot. Ez volt Trianon.

Így Budapestre költöztek. Tutu bácsi elvégezte az egyetemet, könyvtáros lett. Közben írogatott.

Megnősült, első felesége, Angyal Ilus nagyon szép nő volt. Tutu bácsi azt mondta, hogy üres papírlap, és ő azt ír rá, amit szeretne. Ez bizony nem jött be, így elváltak.

Hamvas Béla nagyon szerette Szentendrét, a sógorának volt egy parasztháza, nagyon sok időt töltött ott. Kertészkedett és írt.

Az én édesapám növénynemesítő volt, így mi vidéken laktunk, Újfehértón. A nyári szünetet, három hónapot Budapesten töltöttük a nagyszülőknél és a két nagynénémnél. Az egész család együtt lakott, kivéve Tutu bácsit. De nyáron, amikor ott voltunk, gyakran eljött. Azt a boldogságot! Napokkal előtte készült az egész család. Amikor belépett, kisütött a nap. Csupa kacagás és boldogság volt az egész lakás.

Később Hamvas Béla újra megnősült, és elvette Kemény Katalint. Nagyon szép, kedves lakásuk volt a Remetehegyi úton. Nagybátyám könyvtárban dolgozott, és írt. Azt hiszem, akkor boldog volt. Majd jött a második világháború. Ugyanúgy, mint az első világháborúban, most is bevonult.

A gyönyörű lakásuk telitalálatot kapott az ostrom idején, és a sok kéziratával, könyveivel együtt megsemmisült. Szentendre volt a mentsvára, ahol sógorának parasztházában időzött.

A háború után újra írni kezdett, de nem jelenhetett meg semmi tőle, így elvonult önkéntes száműzetésbe Inotára, aztán Tiszapalkonyára.

Amíg nagyanyó élt, gyakran jött meglátogatni. Ilyenkor az egész család boldog örömmel várta. Mi is Pesten voltunk, és akkor láthattuk, beszélhettünk vele. Utólag nagyon sajnálom, hogy a felnőttek lebeszéltek minket arról, hogy könyveiről kérdezzük. Nagynéném gépelte az írásait, és így jártak kézről kézre. Szegény nagybátyám nem érte meg, hogy megjelenjenek a könyvei. Sokszor elgondolkozom, hogy tudott ilyen csodálatos gondolatokat leírni a sanyarú körülmények között! Munkásszálláson és munkaruhában is emelkedetten gondolkodott.

Olyan sokkal vagyunk adósai nagybátyámnak, hogy mindent elkövetek, hogy legalább halála után emlékezzünk rá. Szentendrei sírját kérésemre és Jókai Anna javaslatára a Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította. Így legalább ott békében nyugodhat.

Nemoda Lászlóné (Hamvas Éva lánya)


Forrás itt

Sike Sándor: A kimondott szóval minden esetben lépést kell tartanunk

A 2010-es évben a Hamvas Béla-emlékplakettet Lőrinczné dr. Thiel Katalin, az Eszterházy Károly Főiskola Filozófia Tanszékének tanára vehette át. Mint mondja: szeretne az író tanításai szerint élni, de ez nem mindig sikerül.

– Hamvas Bélára tanárként, kutatóként az elsők között talált rá. Ez a véletlen műve volt, vagy tudatosság állt a háttérben?
– Inkább a véletlené. A nyolcvanas évek közepe táján a felsőoktatásban kezdtek kitágulni a filozófia-oktatás keretei. Főiskolai oktatóként egy filozófiai olvasókör vezetésében vettem részt, ahová Hamvasnak az akkor még kiadatlan, csak kéziratban terjedő írásait hozták magukkal a diákok. Mivel Kierkegaard-ral foglalkoztunk, a diákok hívták fel a figyelmemet: „tanárnő, van egy magyar író, aki nagyon hasonló dolgokat ír”. Ami érdekes és összeköti a Hamvas-díjjal ezeket a két és fél évtizeddel ezelőtti történéseket, hogy akkoriban kezdte kiadni az író életműsorozatát a szombathelyi Életünk Kiadó, akik a díjat javasolták számomra. Végül Hamvas lett a kisdoktori, majd a PhD-disszertációm, illetve a könyvem témája. Mind a mai napig foglalkoztat az életmű.
  Komoly felelősség felvállalni azt, hogy az ember hiteles életet élhessen. Fotó: Gál Gábor Komoly felelősség felvállalni azt, hogy az ember hiteles életet élhessen. Fotó: Gál Gábor
– Mit üzen a „gondolkodó író” – ahogy Német László nevezte Hamvast – az olvasójának?
– Rengeteg érték van az írásaiban. Többek között egy markáns magatartáselmélet bontakozik ki az életműből, ami arra tanítja az embert, hogy döntéseink által mi magunk adjunk formát az életünknek. Mindehhez szüntelenül reflektálni kell önmagunkra, fogódzókat kell keresni, és a kimondott szóval mindig lépést kell tartani. Nietzschétől kölcsönvett mondat alapján lehetne Hamvas ars poeticáját összefoglalni. „Hogyan lehet azzá válni, amik vagyunk?” Emberek vagyunk, de embernek születni pusztán csak egy lehetőség, emberré válni viszont halálosan komoly feladat, felelősség és kötelesség. Ő végig igyekezett megformált életet élni, s egy percig sem hunyászkodott meg.

– Mennyire hat egy ilyen életmű arra, aki foglalkozik vele?
– Hamvassal foglalkozni zavarba ejtő dolog. Minél inkább elsajátítja az ember egy ilyen szigorú életmű tanítását, annál inkább veszi észre saját magán, hogy bizonyos helyzetekben nem megfelelően viselkedik. A tanítást nem lehet kész receptként kezelni. Ahogyan Hamvas mondja: „az életet nem lehet megszokni!” Ezért szeretek tanítani itthon is és a budapesti szabadegyetemen is – amelynek 2003 óta tanára vagyok –, ahová értelmiségiek és egyszerű átlagemberek járnak. Itt olvasókörszerűen és előadások formájában dolgozzuk fel az írásokat. Nyolcadik éve még mindig tud számunkra újat mondani az életműve.

Névjegy

Lőrincné dr. Thiel Katalin, rektorhelyettes (EKF)
Iskolái, diploma, tudományos fokozat:
Tanárképző főiskola, Eger, matematika–fizika; ELTE, Budapest filozófia;
Doktor univ. – József Attila TE, Szeged – 1992.; PhD – Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen – 1999.
Néhány kitüntetése:
Miniszteri Dicséret 1978.
EKTF Elismerő Oklevele 1993.
Iskolateremtő Mestertanár 1997.
Házas, lányai 28 és 32 évesek. 

– Marad azért szabadidő, s ha igen, mivel tölti azt?
– Nagyon szeretjük a természetet, szeretünk túrázni. Kerékpárral is. Tehát, ha csak lehet: ki a szabadba! A természet megnyugtatóan hat az emberre, ez az élmény pótolhatatlan. Persze nagyon szeretek olvasni, szépirodalmat és szakirodalmat is, válogatva. Színházba is gyakran járunk, van baráti körünk is régi kollégákból, akikkel rendszeresen megyünk kirándulni, felfedezni a világ egy-egy részét. Most Erdélybe készülünk egyhetes felfedező túrára.

Sáfrány Attila: Mi a kinyilatkoztatás?


Az esszéírás előbbiekben taglalt szigorú alapkövetelményei kívánják meg a műfaj alkotójától a gondolkodói érettségről tanúskodó, összetéveszthetetlen személyes hangvétel kialakítását és a kimondás bátorságát, amit Hamvas Béla esetében az esszéit nem esszékként olvasó bírálók úgy értelmezhetnek, mint valamiféle kinyilatkoztató írói önteltséget.
Megismételve az előbbiekben kifejtetteket, az esszét a vallási szemléletmód egységlátói alapállásának és az alany megismerői alapállásának az elszakíthatatlan párosa teszi esszévé. Ha a kiindulás a mi, vagyis ha a vallási kérdésfölvetésre alapozódik az írásmű, akkor az alanyi mint személyes megtapasztalás jelenül meg abban. Ha viszont az alanyi áll a középpontban, akkor a vallási az alkotásban mint önismerés nyilatkozik meg.

Hamvas Béla esetében, akinél a mibenlétre való rákérdezés a (gyakoribb) esszétéma, az alanyi és a vallási előbb említett összekapcsolódása, a személyes megtapasztaláson alapuló nem szokványos értelemben vett vallási válaszadás a követendő minta (a mibenlétre rákérdező írásokban).
A botor fül a személyes megtapasztalás hangjából hallja ki tévesen a kinyilatkoztató írói gőgöt vagy a prófétai fölkentség szólamát.
Szó mi szó, a kinyilatkoztatás és a személyes megtapasztalás hangjában tényleg van valami egymásra emlékeztető, ám ezt a látszólagos hasonlóság csak a határtalan különbség mértékegységével mérve vethető össze. A kinyilatkoztatás ugyanis a személyes megtapasztalás abszolút foka, ami föltétlenségéből kifolyólag a végtelenbe áthajolva örökre szólóan túllépi a személyesség határvonalát. Végeredményben tehát már nem személyes megtapasztalás, hanem annak a túlhaladása.
A mibenlétre rákérdező esszé nem kíván túlhaladni a személyes megtapasztaláson, mert akkor kilépne műfaji határaiból. Hamvas Béla munkái határokat tiszteletben tartó remekművek, éppen ezért a személyes megtapasztalás hangján megszólaló esszékként, nem pedig kinyilatkoztatásokként kell olvasni azokat.
Ezzel kapcsolatban ne támasszon kétséget bennünk, hogy társa esszéírói szintjére fölemelkedő mesterművében, A magyar Hyperiontól az Unicornisig – Hogyan olvassuk Hamvas Bélát? című esszéjében Kemény Katalin hiteles tanítványokra vágyó mesterként jellemezte férjét. Ezt csak ő tudhatta igazán, aki életében, de a gondolkodásban és az írásban is méltó társa volt. Személyes tapasztalatait papírra vetve az írótársakat és a nemegyszer kisajátítóként föllépő követőket is egyedül ő volt hivatott a Hamvas Béla-i erkölcsi elvárások nehezen megvalósítható mércéjével megmérni és könnyűnek találni.
KI A MESTER?
A mesterek mindig a személyes megtapasztalásukat közvetítik, többre nem is lehetnének képesek. Megéléseik mélysége tanításuk titokfejtői szintje. Hogy minek és kinek lehetnek a mesterei, az attól függ, hogy mennyire mélyre sikerült leásniuk önmagukban, és hogy mennyire sikerült önmagukká tenniük azt a területet, amit az életükként élnek.
Voltak-e, vannak-e, lesznek-e igazi tanítványai Hamvas Bélának ebben a befogadásra képtelen hüperioni magyar szellemi világban, ahol mindenki elöl szeretne járni, és senki sem akar követni, és ahol ennek ellenére – ez is a befogadás képtelenségéről tanúskodik – az elhasználásának és a kihasználásnak mintha nagyobb hagyománya lenne, mint az eredetiségnek? És ha igen, akkor miben: gondolkodásban, hagyománykövetésben, esszéírói mesterségben?
Ezeket a kérdéseket csak a jövő válaszolhatja meg.
FÁJDALOM ÉS KESERŰSÉG?
Hamvas Béla sem csak férfias esszéket írt. Nőies módon időnként önmagára, önnön helyzetére is rákérdezett. E műveiben a mindenkihez üzenettel szóló önismerést és az önmegismerést mutatta föl esszéírói erényként. Ebben is kimagaslót alkotott, bár nem ez volt a fő területe.
Talán nem tévedünk, ha önéletrajzi ihletésű esszéisztikus regényeit is ebbe a kategóriába soroljuk.
Különös, iróniával, szarkazmussal és öngúnnyal telt önismerői hang és életfölfogás hatja át ezeket a műveket. Bírálóként itt is értéket kétségbe vonó gondolataink támadhatnak, mert ez az önismerői hang időnként mintha a panasz hangjaként, az el nem ismertség és a hiteles követők hiánya miatt szenvedő íróember fájdalmaként és keserűségeként visszhangozna.
A részben önéletrajzi ihletésű Magyar Hüperion című esszéjéből vett, szöveget fölvezető idézet is mintha erről tanúskodna. Korai alkotásként egy kicsit lehet, hogy erről is tanúskodik.
Néha valóban a fájdalmat és a keserűséget is kiérezhetjük Hamvas Béla önmagára rákérdező írásaiból, de sokkal inkább a fájdalomnak az irónia fölülemelkedettségével és a keserűségnek a szarkazmus és az öngúny távolságtartásával való leküzdései ezek a megszólalások.
Ön(meg)ismerési esszéterápiák ezek a művek.
MIT JELENTETT HAMVAS BÉLÁNAK A VALLÁS?
Hamvas Béla a vallással kapcsolatban is föltette a mi az alapkérdését. A második világháború után ez vált munkássága központi témájává. Leghitelesebben főműve, a Scientia sacra alapján alkothatunk képet arról, hogy minek tekintette ő ezt az emberrel, a homo religiosus-szal elszakíthatatlanul együtt járó ősdiszciplínát. A létbehelyezettség módozatai szerint három választ is adhatunk erre a kérdése. Egyénileg, individuálisan a bennünk hordozott emberi kiindulópont megismerését; közösségileg, kollektívan az emberiség hagyománynak nevezett közös szellemi kiindulópontjának a tudatosítását; alanyilag, egzisztenciálisan pedig a világit és a világon túlit, a mulandót és az örököt egybefoglaló emberi alapállás, középponti helyzet megélését és önmagunkká tevését jelentette Hamvas Bélának a vallás.
Az cél felé vezető útjelzőket, amint azt Az ősök nagy csarnoka című összeállítása is tanúsítja, elsősorban a szentkönyvek tanításában, valamint a szentek, a misztikusok, a megvilágosodott mesterek följegyzett szavaiban kereste. Ez arra is rámutat, hogy távol állt tőle az intézményesült vallásosság világa.
Esszéírói voltából is, de eredetiségre és hitelességre törekvő emberi jelleméből is az következett, hogy a szentkönyvek tanítását és a szentek szavait nem rákérdezés nélküli vakhittel fogadta be és kívánta továbbadni. Nyoma sem volt benne a szellemi téren éretlen emberek fanatizmusának és térítői hevületének.
Az így fölfogott önfelfedező vallási keresés idővel láthatóan a szellemi otthonává vált. Ilyen a hiteles emberek életútja, akik a foglalkozásukat hivatásukká, a hivatásukat az életükké teszik, az életüket pedig önmaguk meglelésévé alakítják. Ezeknek az embereknek az életük, az életükkel kapott lehetőség kiaknázása az igazi jutalmuk, nem az elismerés és a közösség méltánylása.
Éppen ezért őt és munkásságát nem érintheti, pusztán csak nekünk tűnik fontosnak és válaszra várónak az írásunk elején föltett kérdés,hogy mikor lesz Magyarországon Hamvas Béla egyetemi tananyag.

Forrás itt