2012. május 24., csütörtök

Irodalmi DubTechno Hamvas Bélával

Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom. Megtanultam egy sereg tudományt, mesterséget és művészetet, értek hozzájuk, de nem csinálom, s így érdektelenül tudom azokat élvezni. Csak még az írásról kell majd leszoknom, s akkor abban is féltékenység nélkül tudok gyönyörködni.Azoknak, akikben Hamvas írásai és az elektronikus zene jól megfér egymással: Irodalmi DubTechno Hamvas Bélával:

Irodalmi DubTechno Hamvas Bélával (Toma-Electrocat hangvilága)



 Summa Philosophiae Normalis Forrás itt

Farkas Jenő: VERTIKAL (FÜGGŐ)

Személyes, szerzői film, amelynek magyar származású alkotója, Farkas Jenő, Hamvas Béla műveinek egyfajta átlényegítésére vállalkozott. Főhőse, a filmbéli Christian életének delén vándorlásra adja a fejét, hogy eleget tegyen belső sugallatának, s megbékéljen önmagával, a világgal, amelyet sorsának kereteként kapott.

  VERTIKÁL AZ ELSÖ UTAZÀS

2012. május 13., vasárnap

Hamvas Béla: Az Aphaia-templom

(részlet)

Az olyan épületekben, mint amilyen az aiginai Aphaia-templom, van valami érthetetlen, más szóval: közvetlenül érthető, s ez az épület számára választott hely. Ha egy helyre azt mondják, hogy szent, rendesen emléke van, valami történt ott, s az avatta fel. Talán égi lény jelent meg, talán hős vére omlott ki, de mindig valaki által vált szentté. A görög templom sohasem érthető egészen a hely nélkül. Ott is történt valami, ahogy Eleusziszban Démétér megajándékozza az emberiséget a búzával. Delphoiban a világ közepe fölött találkozott Zeusz két sasa. De ami ott történt, nem független a helytől, hanem éppen belőle jön, mond róla valamit, megmondja róla, hogy mi. A mítosz is a hely géniuszáról beszél. A görög templom szent helyen épült, de nem azért, mert isten vagy hérosz emléke szentelte meg, hanem azért, mert a hely maga szent. Az istenség is azért választotta, hogy ott jelenjék meg, a hely maga is az isten megnyilatkozásának egy formája: ahogy Eleuszisz démétéri, Delphoi vagy Délosz apollóni, Dodona zeuszi, a Szunion-fok poszeidóni. 
 
Szent hely, ahol istenség van jelen, éspedig a hely az istenről beszél, az isten a helyről. A föld minden pontja tud valamit mondani a földöntúliról, hiszen minden helynek van géniusza, s a természet mindig utal a természetfölöttire. Aki látott valaha francia tájat, párás, világoszöld rétet és erdőt, amelyben aranyló fátyol ragyog, fel fogja ismerni Corot képein a folyóktól behálózott, szelíden lankás Galliát és géniuszát, és azt, hogy e világos, nedves és csillogó üdeség még a városokat is áthatja. Elő kell venni Kubin képeit, és az ember tapasztalni fogja, hogy a sikátornak, a bérházak udvarainak, pincéinek és utcasarkoknak is van géniusza: sötét, mocskos, rosszindulatú, melankolikus természetfölöttiség lappang itt. Van hely, amely megnyugtat, s van, amely nyugtalanít. Ahol békés, vagy gonosz szellem lakik. Van kísérteties hely, van fenséges, bájos, szomorú. A természetet sohasem lehet elválasztani a természetfölöttitől. 

A görög tájban négy elem van együtt: az ég, a tenger, a szikla és a növény. A kristályosan átlátszó ég, a bíborszínben lángoló tenger, a fehér szikrázó mészkőszikla és az ezüstzöld levelű növény. Ebben a tájban minden tiszta, a szemnek külön meg kell szokni az élesen hasító fényt. Van ebben a ragyogásban valami, ami fájdalmas. Mert végső határon áll. Többet már az ember nem bírna el. Lángból van itt minden, színtelen lángból abból, amelyik a legjobban perzsel. A hely sajátsága ez. Nem jön valahonnan. A görög hely géniusza szellem. Az ég, a tenger, a szikla, a növény átitatva és telítve a rettenetesen sugárzó elemmel, amiből csak egy kevéssel legyen több, már nem éltet, hanem kábít, még egy kevéssel több megfoszt az észtől, még egy kevéssel több, megfoszt az élettől. A görög ég szellem-ég, a tenger szellem-tenger, a szikla szellem-szikla, a növény szellem-növény. Csak itt érthető meg, hogy mi a logosz, a dolgok lángja, a tárgyakból sugárzó értelem, az egész világ nem egyéb, mint ahogy Hérakleitosz mondja pürosz tropai, a tűz változása, és hogy az élet présztér, forró lehelet. 

Hamvas Béla: Nietzsche és a George-kör

(részlet)

Amikor a Zarathustra első két könyve megjelent, Nietzsche azt írja egyik levelében, hogy szeretné, ha volnának tanítványai. Később, hogy Andreas-Salomé Louval megismerkedett, azt remélte, sike­rült legalább egyet találnia. Tulajdonképpen nem is annyira tanítvány volt az, akit várt; talán csak jelét kereste annak, hogy valamelyes életnek raj­ta kívül is van még nyoma. Az Andreas-Salomé Lou-féle próba kudarccal végződött. Nietzsche mindvégig egyedül volt „azúr magányában”.

Ugyanabban az évben, amikor Nietzsche Turinban összeesett, Stefan Georgénak első lépés-re sikerült néhány embert maga köré gyűjteni. A költő helyzete azonban már könnyebb volt: „Nietzsches Opfer gab dem Dichter den Weg zur Gemeinschaft frei"( Nietzsche áldozata a költő számára szabaddá tette a közös­séghez vezető utat.) írja Wolters. Akiben volt még egy csepp élő vér, azt Nietzsche hangja felrázta. A Geburt der Tragödie elemi megnyilatkozásától kezdve, a Menschliches Allzumenschliches felvilá­gosult, szabad szellemiségén át, a Zarathustrán keresztül, az utolsó művek emberfölötti magas­ságaiig tulajdonképpen teljesen új és más élet nyílt meg: feltárult a XIX. század és a tizenkilenc évszázad valódi értelme. Fel kellett eszmélni arra, hogy mi történt és mi történik ... „a szellemi élet szélhámosok és ünnepélyes paprikajancsik kezé­ben van... az emberiséget dicsérő szövevényekkel vezetik félre... egymás támogatásán és magasz­talásán kúsznak fel". És kiderült, hogy „mindaz, ami a közvéleménnyel csak egyetlen pontban is egyezkedni akar, tökéletesen értéktelen... hamisítvány, s ezért istentelen." Aki tiltakozott az egész Európát elárasztó rohamos elaljasodás ellen, s akiben még volt vágy a valódi életre, öntu­datra ébredt és társat keresett. George azonnal barátokra talált.

A George-kör mozgató gondolata nem az volt, hogy olyan lapot alapítson, amelyben a Kör tag­jainak költeményei megjelenhettek anélkül, hogy a művek a kor folyóirataiban beszennyeződjenek. A Blktter für die Kunst csak lecsapódása volt annak, hogy egy körben olyan élet indult meg, amelynek az eddigi környezettel már nem volt semmi közössége, kapcsolatot a korral nem vállal és nem tart. A kilencvenes évek elejének embere a Kör törekvését l’art pour 1'art-nak nevezte. De ahhoz, hogy a Körben miért lett öncél a művészet, tudni kell, hogy mi a művészet. A XIX. század számára mindenesetre a kor kifejezése, vagyis valamilyen melléktermék. Az örök ember – s így a George-kör – számára azonban a művészet az új élet megvalósulása. Nietzsche bizonyos tekintetben George nemzedékének Plutarkhosza lett, és „satting eure Seelen an Plutarch - mondja Nietzsche - táplálkozzatok Plutarkhoszból, és merjetek hinni önmagatokban, amennyiben az ő hőseiben hisztek. Száz nem modernül nevelt, vagyis érett és heroikus életre szoktatott emberrel az egész lármázó jelenkort örökre el lehet hallgattatni". Ez a száz ember kezdett gyülekezni George körül, és így a Körben vált először valóvá Nietzsche vágya, hogy tanítványai legyenek.

„Olyan időben - mondja Gundolf -, amelyben nincs élettel áthatott egyház, nincs nyilvános mágia és nincs már titok, a szó a szellem egyedüli mentsvára, az emberben az istenség utolsó búvóhelye, ... s így kellett, hogy a szóhoz fűződ­jék Nietzsche és George történeti hivatása". Állam, egyház, társadalom, gazdaság ma tere mindennek, csak éppen a szellemnek nem. És az a szellemtelenség, amely a közvetlen cselekvés területeit elárasztotta, már behatolt a művészetbe is. A zene Beethovennel véget ért, a festészet Böcklinnel, a plasztika, építőművészet, tánc a profán és feloldott életű ember kezében vagy giccs, vagy a szétmarcangoltság önvallomása lett. És „amit egészben már nem lehetett tartani, azt megkísérelték tartani töredékekben, ... de hol van még a modern államban, modern társadalomban, modern nevelésben, tudományban, műveltségben való igazi hit?” És a jövő? - „A nevelés a fiatal lény lehető leggyorsabb kikészítése az állami és üzleti üzem számára". - „Ki fogja felállítani az igazi ember képét, mialatt mindenki csak a maga érdekének önző férgét és a kivert kutya rettegését hordja magában, és lezuhant az állatiasságba, vagy ami még rosszabb, a mechanikus merev­ségbe?" Egyedül a szónak van még egyetlen végső fellegvára, amit a szellem még tart, s amit a züllöttség nem tudott bevenni: túl a tudatosan hazug sajtón, a pénztől és romlottságtól megfer­tőzött irodalmon, a nagy értékek iránt eltompult tudományon van még egyfajta beszéd, amely szent. A szó a nagy élet utolsó tere és a megúju­lásnak innen kell kiindulnia. Nietzsche és George „ugyanazt az örökséget nyerték, s ezzel ugyanazt a feladatot: a széthullott emberiségnek újra kö­zéppontot, mértéket, példát és törvényt hozni”  - a szó erejével.

Hamvas Béla: Rilke levelei

(részlet)

Rilke sohasem írt sokat; életének utolsó tíz éve alatt még kevesebbet, mint előbb s az is alig jutott a nyilvánosság elé. Mondanivalójának nagyobb részét mintha mindig elhallgatta volna. Csak halála után derült ki, hogy szeretett írni. Leveleit összegyűjtötték és kiadták. Így most több kötet formájában birtokába jutottunk azoknak a csak-nem titkolt írásoknak, amelyek a nyilvánosság előtt való hallgatását érthetővé teszik.

Ha az ember a levelek közül egyet, akármelyi­ket, összehasonlít oly művel, amelyik abban az időben éppen sikert aratott, arra az eredményre kell jutnia, hogy a levéllel szemben a nyilvános­ság előtt sikert aratott műben, legyen az még oly komoly, van valami nem nemes. Most nincs szó a műnek ama fajtájáról, amelynek osztályrésze az úgynevezett közönségsiker lett. Mert, ha a nagy könyvsikernek egyáltalán van az irodalom szá­mára tanulsága, ez csak az lehet, hogy a közönség nem irodalmi fórum. Egy mű megítélésében az, hogy hány példányban fogyott el, érdekes tényező, – távolról sem végső ítélet. És e tény in­kább a közönséget jellemzi, mint a művet. Az iro­dalmi mű szellemi megnyilatkozás. És bármely mai szellemi megnyilatkozás, amit a közönség szívesen fogadott, mélyen Rilke levelei alatt áll.

Nyugodtan mondható, hogy éppen azért. Megmaradt benne a szellem ama nemessége, amely ha kifelé fordul, elvész. Tud az irodalom többet nyújtani, mint azt a gyengéd szépséget, a gondolkozásnak azt az előkelőségét, a kifejezésnek azt a közvetlenségét, amit egy költő levele? Vajon a költő nem saját költőségének színésze már ott, ahol verset ír –, és nem ott kell kiderülnie annak, hogy mennyire költő, ahol nem is gondol vele: levelében?

Hamvas Béla: Az írás platonizmusa

(részlet)

„A magas szellem nem élhet a levegőben, 
a szépnek szent teokráciája kell, hogy

 szabad államban lakjon, és ennek kell,
 hogy helye legyen a földön, és ezt a
he­lyet mi biztosan megszerezzük.”
Hölderlin

Az írás a legkéseibb művészet; nem azért, mert az írás feltalálása előtt az ember már minden egyéb más művészetet tudott. Az írás természete maga kései. Van benne valami felbomló és felbontó, ami a többi művészetben nincs. Írni csak fejlett, sőt túlfejlett társadalmakban, városokban, magas, sőt már visszahajló kultúrákban kezdtek. Lehet, hogy éppen a túlfejlettség és visszahajlás ösztö­nözte az írást. A kezdődő bomlás finoman rom­lott illata, amely maga is bomlik és maga is bont. Az ember akkor kezdett el írni, amikor az élet tel­jessége már hiányzott. Das Unzulkngliche ist pro­duktív — mondja Goethe Riemernek —, ich schrieb meine Iphigenie aus einen Studium der griechischen Sachen, das aber unzulknglich war. Wenn es er­schöpfend gewesen wöre, so wiire das Stück unge­schrieben geblieben.* *A fogyatékos termékeny. Iphigéniámat egy igen hiányos görög tanulmány alapján írtam. Ha kimerítő munka lett volna, darabom nem készült volna el.

Hamvas Béla: Brueghel

Aki a flamand genre-festés eredetét a népiesség­hez való hajlamban keresi, egészen rossz helyen kutat. A tévedés úgy keletkezett, hogy a déli né­pek gráciára és eszményi szépségre beállított fes­tői szemléletét szembeállították az északiak nehézkességével és természetességével. Az ola­szok kijavították a természetet, „megtisztították”, „hibátlanná” tették. Az északiak azt festették, „ami van”, a „valóságot”. A szembeállítás elvéti a legfontosabbat: a lényeget — azt hiszi, hogy a fes­tészet a természetből indul ki: nem hajlandó tudo­másul venni a festészetnek mindig belülről való ösztönülését. A képnek egyenes fejlődési vonala sohasem szakadt meg az ősképpel: a barlanglakó rajzával, és ezek szerint sohasem volt másolás, hanem: mágia. A kép a nem-jelenlévőnek jelenlé-vővé való tétele, — a varázslat: azzal, hogy az em­ber szobájába elhalt őseinek arcképét akasztja, odahozza őket tényleges testi valóságukban; az­zal, hogy valaki virágos rét képét függeszti a falra, behozza szobájába a virágos rét üdeségét; azzal, hogy az emberek isteneik képével veszik magukat körül, megidézik isteneiket. A kép soha sincs tekintettel a természetre. Hoernes, amikor a festészetet szétválasztja naturalista és geometri­kus művészetre, azt mondja, hogy nem a geomet­rikus elvont művészet a probléma, mert a dekorá­ció az ember racionális szellemiségében benne van, hanem a probléma a naturalista, a természet­hez közeli művészet, mert az ember abban a pil­lanatban, amikor elkezd művészetet csinálni, szembeáll a természettel. Nem! - a probléma sem a geometrikus, sem a naturalista festés: a problé­ma maga a festés, - a varázslat, amellyel távoli vi­dékeket elhoz, halott embereket életben tart, világszellemeket emberi formában ábrázol, gon­dolatokat érzékelhetővé tesz. A kép eredete mágia, és minden kép mágikus tény: nem a ter­mészetből fakad, hanem éppen átlépi a termé­szetet, nem engedelmeskedik az anyag szükség-szerűségének, hanem éppen legyőzi és felülemel­kedik rajta.

2012. május 11., péntek

Karnevál karnevál - Bipolar Német-Magyar Kulturális Együttműködés, 2007

Beszámoló a „Karnevál karnevál” projekt eredményeiről

A Medio Kiadó, a Balatonfüredi Önkormányzat és az Ars et Vita Alapítvány 2007. április 20-23. között konferenciát szervezett Balatonfüreden azoknak a fordítóknak és könyvkiadóknak a részvételével, akik Hamvas Béla műveit fordították és publikálták külföldön. A konferencia során előadásokra, kerekasztalbeszélgetésekre, szakmai és művészeti vitafórumokra, valamint a fordítók szakmai tanácskozására és a könyvkiadók egyeztető megbeszélésére került sor.
A projekt célja a Hamvas-művek idegennyelvű fordításának és publikálásának előmozdítása. Ezen belül kiemelt fontosságú cél volt mindannak a problémának a megvitatása, amely az író egyik főművének, a Karnevál című regénynek a német nyelvű fordításához kapcsolódik.
Összességében elmondható, hogy a konferencia remek hangulatban zajlott, a közös érdeklődés és a hasonló szakmai gondok révén a meghívott vendégek azonnal megtalálták a közös nyelvet egymással. Dúl Antal, az író életművének magyarországi kiadója mély meglátású előadást tartott Hamvas műveiről és azok mai fogadtatásáról. Altorjay Gábor és Carsten Dane, a Karnevál német fordítói ismertették eddigi eredményeiket, és felvázolták a fordítás további menetére és befejezésére vonatkozó terveiket. Marghescu Mária, az Ars et Vita Alapítvány elnöke, aki a Hamvas-művek német, olasz, angol és francia nyelvű fordításának támogatójaként már korábban komoly szerepet vállalt a külföldi kapcsolatok kiépítésében és fenntartásában, a konferencián beszámolt a külföldi terjesztés gyakorlati kérdéseiről.
A konferencia messzemenően eredményesnek nevezhető. A fordítók megismerhették és egyeztethették egymással a szakmai kérdéseket, Érdeklődőként számos bölcsészhallgató jelen volt a tanácskozásokon, aminek köszönhetően a magyarországi kiadónak sikerült felvennie a kapcsolatot néhány komoly szakmai felkészültségű fiatal kutatóval és kritikussal.
Mindazonáltal a konferenciának köszönhető legjelentősebb előrelépésnek és eredménynek talán azt tekinthetjük, hogy a tanácskozáson részt vett Andreas Rötzen, a Matthes und Seitz kiadó képviselője is, aki kifejtette, hogy a Matthes und Seitz elvben késznek mutatkozik arra, hogy az elkészült fordítást megjelentesse, és ennek érdekében részt vállal a szükséges anyagi fedezet előteremtésében.
Közvetlen gyakorlati eredménye a rendezvénynek, hogy a konferencia résztvevői elkészítették Hamvas Béla Metapoiézisz című esszéjének német, szlovén, szerb és román nyelvű fordítását, amelyet a Medio Kiadó hamarosan publikálni fog. (A kiadvány kereskedelmi forgalomban nem lesz kapható.)
A partnerek együttműködése kiváló volt, a szervezés zökkenőmentesen zajlott, a meghívott vendégek számára kellő kényelmet tudtunk biztosítani a tanácskozás zavartalan menete érdekében.
A szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a Bipolar Német-Magyar Kulturális Együttműködésnek az anyagi támogatásért, amellyel a találkozó megvalósult.

Budapest, 2007. 05. 08.
Medio Kiadó
Ez a projekt a Bipolar német-magyar kulturális együttműködések keretében jött létre.
A Bipolar a Német Szövetségi Kulturális Alapítvány (Kulturstiftung des Bundes) kezdeményezése.

Danyi Zoltán: Egy fordító kalandjai

Mindössze egy jól végzõdött fordítói kalandot szeretnék elmesélni, de hogy teljességében megvilágítsam a dolgot, talán egészen ott kell kezdenem a történetet, hogy  ezerkilencszázkilencvennégy karácsonyára az Új Magyar Irodalmi Lexikon három szép kötetét kaptam ajándékba a Jézuskától...
             Örömmel forgattam a nagyszerû kiadványt, mindjárt ki is keresve kedvenc íróimat, s rögtön az elsõk között lapoztam fel a Hamvas Béláról írt szócikket. Akkoriban már az életmûvét egybegyûjtõ (aranyzöld színû) sorozatnak a hatodik kötete is megjelent, s ezeket olvasván meglehetõs érdeklõdéssel fordultam 20. századi irodalmunk ez enigmatikus alakja felé. Alexikonbeli szócikk végén egy érdekes adaton akadt meg a szemem: 1993-ban a The Powys Journalban megjelentek C. F. Powys Hamvas Bélához és feleségéhez, Kemény Katalinhoz írt levelei. Mint kiderült, valójában nem C. F., hanem J. C. Powysról, azaz John Cowper Powysról van szó, errõl a remek angol íróról, akinek mûvei közül mindmáig kevés jelent meg magyarul. Nyomban arragondoltam, milyen jó lenne megszerezni ezeket a leveleket, s lefordítani õket magyarra, így hát a legközelebbi, jól felszerelt könyvtárban (a szegedi tudományegyetem központi könyvtárában) hamarosan nyomozni kezdtem a Powys Journal után. Persze, Szegeden nem járatták e külföldi lapot, így hát megpróbáltam könyvtárközi kölcsönzéssel beszerezni a zsákmányt; csakhogy különös módon így sem tudtak segíteni nekem, hiszen nem találtak arra vonatkozó adatot, hogy Magyarországon bárhol is fellelhetõ lenne e kiadvány. Nem baj, gondoltam magamban, szerencsére van egy frissen szerzett svájci barátom, Ronald Ewart úr, aki az angol irodalom tanára a Sankt-Gallen-i Egyetemen. Ronnal éppen akkoriban, 1994-ben kezdtem levelezni Joyce kapcsán, mivel egyetemi tanársága mellett szenvedélyes Joyce-kutató, a zürichi James Joyce Centre tagja (neki köszönhetõen sikerült megszereznem egy "kalózmásolatát" annak a lemeznek, melyen maga Joyce olvas fel részleteketaz Ulyssesbõl és a Finnegans Wake-bõl). Írtam hát neki még aznap egy e-mailt, hogy meg tudná-e nézni vajon, hogy az õ egyetemi könyvtárukban fellelhetõ-e a Powys Journal. Ron készséggel utána is járt a dolognak (részben, gondolom azért is, mert elejtettem neki egy megjegyzést arról, hogy bizonyos izgalmas párhuzamok vonhatók Hamvas és Joyce szépírói munkásága között). Sajnos azonban sem az egyetem könyvtárában, sem a zürichi Zentralbibliothekben nem talált rá a keresett periodikára, sõt a számítógépes keresõrendszerrel azt is kiderítette, hogy nagy valószínûséggel
egész Svájcban sem lehet fellelni a Powys Journalt (talált viszont egy másik folyóiratot, melynek címe The Powys Review volt, s kezdetben mindketten abban bíztunk, hogy talán az lesz az, csak a magyar lexikonszerkesztõk tévedésbõl írták "journal"-nek; de sajnos nem, mint kiderült).
          Nyomozásom ezt követõen csak két év múlva folytatódott, akkor is csupán egy rövid közjáték erejéig: mikor egy Hamvas emlékére készített folyóiratszám szerkesztése során megismerkedtem Dúl Antallal, a Hamvas-életmû gondozójával, nála is érdeklõdtem az angol levelek iránt, kétszer is, de valahogy mind a kétszer átsiklottunk a témán, s megfeledkeztünk a levelekrõl... De hogy ne szaporítsam tovább a szót, a kalandos folyóirathajsza végül is csak mostanában ért véget: néhány hete telefonon beszéltem a koppenhágai Hamvas Béla Klub vezetõjével, Lázár Ervin Jánossal, s mikor (amúgy mellékesen) megemlítettem neki Powys Hamvashoz és Kemény Katalinhoz írt leveleit, meglepetésemre azt válaszolta, hogy másnap el tudja küldeni õket fénymásolatban, neki ugyanis megvan az ominózus lap...
             Így hát, miután sikerült hozzájutnom végre a levelekhez (dániai kerülõúton ugyan, s mintegy hét évvel késõbb), neki is kezdtem az olvasásuknak, és hamarosan a fordításnak is. Találomra láttam munkához, vagyis nem szedtem sorrendbe a leveleket, hanem elõször az ötödik, majd a negyedik, azután a hatodik levelet fordítottam le, s így tovább. A levelek baráti hangvételének hála, nagyon szépen haladtam a munkával, s ennek, mondani sem kell, meglehetõsen örültem. Már csak a második levél maradt hátra, melyre azonban csak két nap kényszerszünet (megfázás) után kerülhetett sor,  akkor is csak lassan, mert (bal?)szerencsémre éppen ez a második számú levél bizonyult a legnehezebbnek -- legalábbis fordítói szemmel nézve. Powys és Hamvas hasonló esztétikai, erkölcsi és gondolkodói felfogása, egyszóval kettejük szellemi rokonsága ebben a levélben tisztázódik egyszer s mindenkorra, így nem véletlen, hogy Powys fogalmazása az érzelmi telítettség miatt ebben a levélben a legösszetettebb: hosszú, indázó mondataiban egyszerre több téma is egymásba ölelkezik. Ez azonban még nem jelent megoldhatatlan nehézségeket egy fordító számára; akkor viszont végleg megakadt a munka, s úgy éreztem, nem is tudok vele zöld ágra vergõdni, mikor a levélnek nagyjából egyharmadánál a következõ sorra találtam:
             I love what you say of the word "Derii" and of that colour golden-green which is along with a particular shade of purple my very most favourite Colour!
             A színekkel nem volt semmi gond, de azzal a bizonyos "Derii" szóval, amelyrõl Hamvas eszmefuttatása annyira tetszett Powysnak, annál inkább. Erõsen törtem a fejem, mi is lehet ez a szó, de nem emlékeztem rá, hogy valaha is találkoztam volna vele Hamvasnál: semmiképp nem jutott
eszembe, hogy Hamvas vajon hol is írhatott róla, mely mûvében, márpedig igen fontos fogalomról lehet szó, ha Powys külön kiemeli válaszában... Arra gondoltam, talán valami latin szó ragozott alakja lehet, mert két i-re hogyan végzõdhetne egy latin szó másképp; így hát keresgélni kezdtem a latin szótárban, meg halvány gimnazista kori emlékeimben a névszóragozást illetõen, de nem jutottam semmire: a "derii" nem akart beilleszkedni egyetlen deklinációs paradigmába sem... Az idegen szavak szótárából sem tudtam meg semmit. Nem maradt más hátra, elõkaptam Hamvas fõbb elméleti mûveit, s egy álmatlan éjszaka alatt újra átlapoztam õket, hátha rábukkanok az egyre rejtélyesebb szóra, melyrõl most már azt sejtettem, hogy talán nem is latin, hanem szanszkrit vagy héber, de a legvalószínûbben mégis talán tolték szó lehet... Ez a vállalkozásom is totális kudarcba fulladt: még csak hasonló valamire se bukkantam. Miután a most megjelent Hamvas-szótárban(Czakó Gábor kitûnõ munkája) is ellenõriztem, s ott sem találtam ezt a bizonyos "derii"-t, már csak egyetlen megoldásra gondolhattam: fel kell keresnem az egyetem különbözõ nyelvi tanszékeit, s szépen sorra kikérdezni a tudós tanárokat, nem ismerik-e véletlenül ezt a fontos kifejezést... Ezt a
dolgot azonban másnapra halasztottam.
             Másnap pedig csoda történt -- ez az, ami miatt ezt a kis beszámolót írom. A levél többi részével már készen voltam, és a levelekhez írt utószót böngészgettem, azzal a hátsó szándékkal, hátha lesz valami utalás a "derii" kulcsfogalmát illetõen. De nem volt. Az utószó végén azonban egy másolat található Powys kézzel írt dedikációjáról, melyet a Hamvasnak ajándékba küldött könyvébe írt. És itt, bezzeg, a néhány soros bejegyzésnek pontosan a legközepén, újra szerepel a nagybetûs "Derii", aminél fontosabb dolog el sem képzelhetõ talán!
              To
              my only Eastern European
              Friend
              &
              Kindred Spirit
              Béla Hamvas
              &
              also to his Lady of
              "Derii"
              or of
              Golden-Green Light
              From
              John Cowper Powys
              Corwen
              North Wales
              Jan. 1947.
             Még egyszer elolvasom a dedikációt -- és csodák csodájára mit veszek észre ekkor (hogy azonnal, abban a szent minutumban ki is törjön belõlem a szûnni nem akaró, hangos hahotázás)? Nagy-nagy örömömre azt veszem észre, hogy a két i betû valójában alul össze van ám kötve, s így nem is két i, hanem egyetlen ü betû az bizony; a levelek angol kiadója minden bizonnyal tévedésbõl szedte õket ii-nek... Vagyis ez a valóban fontos, tényleg nélkülözhetetlen, létfontosságú szó magyar nyelven van ám, és nem más ez, mint a mi jó öreg DERÛ szavunk. (El sem tudom mondani,  mennyire megkönnyebbültem...)

             Derûs téli napokat kívánok hát minden kedves olvasónak, s remélem, senkit nem untattam ezzel a kissé talán hosszúra sikerült
élménybeszámolóval.

             *
             Hogy vajon mit írhatott Hamvas a derûrõl John Cowper Powysnak,azt sajnos nem tudhatjuk, mivel az õ leveleinek nyoma veszett. Tudjuk viszont, hogy Hamvas az Óda a 20. századhoz címû esszéjében a derût a Jézus mosolya által fölszabadult emberi lélek forró azúr tisztaságának nevezi. Talán az sem mellékes, hogy mindössze egy mondattal arrébb Powys neve jelenik meg ugyanebben a szövegben.

Forrás itt 

Kelemen Zoltán: A meseíró Hamvas Béla

A magyar - és rögtön tegyük hozzá: a szerb (hiszen ez az a nyelv, amelyen szerzőnknek talán ugyanannyi olvasója van, mint hazájában) - olvasók Hamvas Bélát elsősorban mint a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb esszéistáját, gondolkodóját ismerik. Ebből a szempontból a Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Németh László, Várkonyi Nándor nevével meghatározható, igen laza kapcsolódású szellemi körhöz sorolható. Életművének sokkal kisebb (de az előzőnél semmivel sem jelentéktelenebb) részét szépírói munkássága alkotja. Az olvasók 1988-1989. óta egyre szélesedő köre az 1948-1951 között alkotott Karneválra gondolhat, ha a regényíró Hamvasról van szó. Az életművet (és az 1990-ben útjára indított életműkiadást) kissé jobban ismerők számára a kései évek három kisregénye is a múlt század legfontosabb magyar regényei közé tartozik (a Szilveszter 1957-ből, a Bizonyos tekintetben 1960-1961-ből és az Ugyanis 1966-1967-ből).
Hamvas Béla szépprózai műveit tekintve sem áll egyedül sem a magyar, sem a világirodalomban. A kései modernség regényírói közül elsősorban James Joyce és John Cowper Powys, itthon talán Szentkuthy Miklós és Határ Győző a szellemi kortársai, de szellemtörténeti vonatkozásaiban hasonlóságot mutat Thomas Mann nagyregényeivel, az elődök közül pedig Laurence Sterne Tristram Shandyjével. Az ember, aki ismerte saját neveit (Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához) című, a Hamvas-kutatás szempontjából igen fontos művében Kemény Katalin, a szerző özvegye említést tesz két olyan regényről is, amelyek Budapest 1945-ös ostromakor pusztultak el, amikor januárban lakásukat bombatalálat érte. Az Ördöngösök 1928-1929 között keletkezett, a Jávorka című kisregényről még ennyit sem tudunk, lehet, hogy nem is kisregény volt, hanem novella. Címe alapján a Karnevál előképe, előtanulmánya lehetett, hiszen a nagyregényben szerepel egy Jávorka nevű, fontos mellékszereplő. Dúl Antal a Scientia Sacra I. 1988-as első kiadásához készített bio-bibliográfiájában megemlít még ezenkívül egy azóta is kiadatlan, ismeretlen sorsú novellagyűjteményt, az 1929 és 1931 között keletkezett Nehéz nem szatírát írni címűt.
Dolgozatom témája a Hamvas életműnek az a - szépirodalom körébe tartozó - része, amely sokáig nem is létezett az irodalmi köztudat számára, mivel azokat a szövegeket, amelyek megjelentek az életműkiadásban, az esszék közé sorolták be, az a másik, lényegesen kisebb rész pedig, amelyik egyértelművé tenné a műfaji besorolást, azóta nem került kiadásra, mióta először megjelent, különböző sajtóorgánumokban. Az alábbiakban Hamvas Béla meséiről lesz szó.

1919 novemberében Hamvas családja Pozsonyból Budapestre költözik, mivel a pedagógus édesapa nem hajlandó letenni a szlovák hatóságoknak a hűségesküt. 1923-tól 1926-ig Hamvas annak a Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlapnak a munkatársa, amelyben édesapjának is jelennek meg (főként szépirodalmi jellegű) írásai, például a Titánia című folytatásos regény, kisebb tárcák. Hamvas József, aki egy ideig az Erdélyi Híradót és a Pozsonyi Hírlapot is szerkesztette, igen termékeny író volt. Történetek, A két Ratáky, Mese a fonóban, Mesés történetek, Vinlandi Gergely és Az élet láza címmel jelentek meg regényei, novellái. Verseit Versek címmel adták ki. Nyaralók és Balassa Bálint címmel színműveket is írt. Még Pozsonyban, 1899-ben jelent meg Az egyetemes irodalomtörténet áttekintése című munkája. Fiának pályája 1919-ben a pozsonyi Tavasz című folyóiratban kezdődik irodalomkritikai írásokkal. 1923-tól rendszeresen jelennek meg karcolatai a Budapesti Hírlapban, köztük egy novella, A fehér csikó; 1924 és 1925 között pedig a Szózatban lát napvilágot négy elbeszélése Egy titkosrendőr feljegyzéseiből gyűjtőcímmel. Már A fehér csikó is mutatott meseszerű jegyeket, az első mese azonban minden bizonnyal A beszélő furulya, amely a Képes Luther Naptár XVI. évfolyamában jelent meg 1928-ban. A teljesen konvencionális és a népmeséket szimuláló szöveg Benedek Elek jelentős hatásán kívül az édesapa könnyed elbeszélői technikáját juttathatja az olvasó eszébe. A szándékoltan egyszerű cselekmény világos, egyenes vonalú narrációval vezeti befogadóját a jól ismert erkölcsi tanítást-tanulságot tartalmazó boldog befejezésig. Összességében elmondható, hogy ezek a szövegek még nem jelzik szerzőjük későbbi gondolati jelentőségét, ami lehetővé tette, hogy tollából olyan szépirodalmi alkotások szülessenek, amelyek alapvetően járulhatnak hozzá a múlt század magyar irodalmának mind történeti, mind elméleti meghatározásához.

A Dúl Antal szerkesztette életműkiadás néhány kötetében találhatunk olyan szövegeket, amelyek esszéként szerepelnek a gyűjteményben, műfaji besorolhatóságuk azonban többértelmű, és sokkal inkább a szépirodalom fogalomkörébe sorolhatóak. Hamvas, aki - akárcsak például Jorge Luis Borges - nemcsak íróként, de olvasóként is jelentősnek mondható, 1945-ös A száz könyv című esszéjében arról ír, hogy abban az esetben, ha az emberi civilizációt valami komoly veszély fenyegetné, az eltöröltetés, végleges pusztulás, melyik az a száz könyv (életmű), amelyet meg kellene menteni, hogy fönnmaradjon, örök tanúságul. Az archaikusnak nevezhető szellemiséget tisztelő Hamvas gondolkodásának megfelelően természetesen főként az emberiség hagyományainak úgynevezett „szent könyvei” kerülnek túlsúlyba a válogatásban (Ószövetség, Újszövetség, Tao-te King, Bardo tödol, Pert em heru, Tabula Smaragdina stb.). Hamvas azonban a költők és a szent könyvek mellett műmeséket és népmeséket is szép számmal jelöl meg száz könyvében. Így az Ezeregyéjszakát, a néger meséket, Hans Christian Andersen meséit, E. T. A. Hoffman műveit és a Mabinogiont. Ezzel a szerző egy olyan hagyomány mellett is elkötelezi magát, amely műfaji jellegzetességénél fogva képes arra, hogy átjárást biztosítson az emberiség archaikus „szent” hagyománya és a klasszikusnak tekinthető misztikákról meg mitológiákról levált, „profanizálódott” európai-nyugati kultúra között, mégpedig úgy, hogy mindkét világ, illetve mindkét kultúra és a köztük való átmenet is legitim maradjon, érvényességük ne kérdőjeleződhessék meg. Mítosz, legenda és mitológia, kinyilatkoztatás, monda meg archaikus tanítás vagy ami talán még fontosabb: könnyen meglehet, hogy az autentikus lét és életvezetés számára a mese az eszköz, a lehetőség arra, hogy egy véglegesen megváltozott világban az emberi szellem megőrződésének, átörökítésének lehetősége lehessen. Hamvas számára éppen ezért mindvégig megmarad a mese tanító jellege a gyönyörködtetés vagy szórakoztatás mellett, miközben igen gyakran gondolja úgy esszéiben, hogy a hagyományos, „természeti” módon szerveződő kisközösségek fölött lassan eljár az idő. Márpedig ezek a közösségek lehetnének a mesehagyomány autentikus őrzői, talán azért, mert bennük az elbeszélés kettőssége (a szórakoztatás és a tanítás) magától értetődő módon és elválaszthatatlanul kapcsolódik össze. A föladat tehát, ami a meseírással próbálkozó Hamvas Béla előtt állt, jelentősnek mondható. A szerzőnek meg kellett birkóznia az egyre gyorsabban megváltozó világ újabb szellemi követelményeivel, de legfőképpen azzal a föladattal, amely már Órigenész számára is adott volt, és amit éppen ő határozott meg a következőképpen: „A betű öl, a szellem éltet.” Vagyis: Hamvasnak egy olyan hagyományhoz kellene igazodnia írásműveivel, amelyik nem írásos, hanem annál sokkal közvetlenebb. Ebből a szempontból egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy Hamvas meséit vagy mesés elbeszéléseit az esszék közé sorolta, még akkor sem, ha filológiailag indokolható lett volna a művek számossága miatt egy önálló gyűjtemény létrehozása. A helyzetet bonyolítja, hogy a műfaji meghatározás a novella irányába is kileng, ráadásul azon belül is tapasztalható például a science fiction jelentkezése (az Olbrin Joachim csodálatos utazása vagy A jövő könyve című mű kapcsán), amely műfajról pedig tudnunk kell, hogy nem tartozott a Hamvas által kedvelt műfajok közé, többször is ironikusan nyilatkozott róla. Meg kell jegyeznem azonban, hogy például A jövő könyve esetében éppen a science fiction paródiájáról lehet szó, míg az Olbrin Joachim csodálatos utazásának végkicsengése éppen hogy tagadja az addig felvonultatott tudományos-fantasztikus eszköztár jogosságát, az emberiség aranykorának Lao-ce által leírt megvalósulását ígérve. A falusi kisközösségek - igaz, pusztán helyi és esetleges - újra megvalósulása lesz ezúttal az a tanulság, vagy boldog befejezés, amit már A beszélő furulya kapcsán is említettem. A meseíró Hamvas Béla számára a követendő példát minden bizonnyal azok a művek adták, amelyeket száz könyvébe is fölvett. Közülük is különösen Andersen meseszövése köszön vissza olyan tanító mesékben, mint a Patmoszba fölvett A Jóisten uzsonnája, amelyről egyúttal elmondható, hogy az olyan típusú esszékkel is tartja még a rokonságot, mint az ugyanabban az esszékötetben található A rántottleves című, amely a helyes életvezetés tanításának szükségességét lét és nemlét, ember és kozmosz harmóniájának kérdésén túl a mindennapi, egyszerűnek tűnő élet apró tevékenységeinek helyes gyakorlására is kiterjeszti. A kis történet tanulsága talán az lehetne, amit az utolsó sorok fogalmaznak meg: a Jóisten szőlőmunkás, vagyis mezőgazdasági munkát végez, ezzel a földhöz kötődik, azzal pedig ismét csak a faluközösség alapján szerveződő kis csoportok emberszabású volta értékelődhet föl, amely értéket a már említett Lao-ce tartott igen fontosnak Tao-te Kingjében. Szintén a Patmoszban található a Megrendelés című alkotás, amely A jövő könyve-féle keserű utópiákra, fantasztikus mesékre hasonlíthatna, ha nem rendelkezne azzal a rendkívül erőteljes tanító jelleggel, amelyet Hamvas kritikusai oly sokszor felrónak a szerzőnek. A mű valójában parafrázis vagy még inkább parabola, görbe tükör. Témája az állam szükségszerű összefonódása a hazugsággal és a korrupcióval, ami föltehetőleg abból adódhat, hogy Hamvas eleve nem ismeri el sem a modern államok létjogosultságát, sem azt a fokozottan növekedő szerepet, amelyet az állam polgárainak életében játszani akar. Ez a szerep valamiképpen hasonlít a protektorátusra, amelyről Protektorátus című esszéjében szintén a Patmoszban beszél, Hamvas azonban kifejti, hogy a modern államok számára a protektorátus, az élet és az emberi értékek archaikus értelemben vett, feltételek nélküli védelme és ápolása, fönntartása nem valós szándék, pusztán a politikai stratégiák retorikai eszközei közé tartozó csel. Az Államok kialakulása című rendhagyó Hamvas-esszéből, ami inkább hasonlít egy Lao-ce versre, mint a nyugati civilizáció mértékei szerinti esszére, kiderül, hogy mi volt szerzőjének véleménye az államiságról:

„A völgy összeszűkül, és az utasoknak, messze földről, a szoroson kell áthaladniok.
A sok utasra megjelentek
az árusok,
a sok árusra megjelentek
a zsiványok,
a sok zsiványra megjelentek
a rendőrök,
a rendőrök törvényesítésére megjelentek
a hivatalnokok,
a hivatalnokok védelmére megjelentek
a katonák,
a sok katonára megjelentek
a kurvák,
a kurvák dicsőítésére megjelentek
            a költők.”

Az állam tehát, ami ezúttal városállam is lehetne, prózai gazdasági-földrajzi kényszerítő okok hatására jön létre, és hogy végül a költőknek is szerep jut létrehozásában, az éppen nem hízelgő, sokkal inkább elítélő a költőkre nézve. Az állam, a jogilag-gazdaságilag-politikailag felsőfokon szervezett emberi közösség Hamvas számára érvénytelen létmód, mégpedig éppen profán hiábavalóságánál fogva. A babérligetkönyv kötet Meditáció a hegytetőn című esszéjében leírja, hogy az emberi cselekvések legnagyobb része teljesen hiábavaló, önismétlő, önmagáért való tett. Persze, ha az emberek nem veszik túl komolyan a tevékenységeiket, pusztán jóhiszeműen végzik azokat, akkor még igazolhatóak a cselekvések, mint olyanok, melyek a mindennapi - esetleges – élet építőkövei. Mindez akkor válik nevetségesen és ugyanakkor félelmetesen önmagáért valóvá és üressé, amikor az államgépezet rögeszmés tevékenységeit végző létezők elhiszik magukról, hogy rendkívül fontosak, és az állam minden polgárát arra próbálják kötelezni, hogy ezt ők is higgyék el. Ez történik az Olbrin Joachim csodálatos utazásának „főkormányzói hivatalában” is, mint ahogy a hivatalosként elfogadott állami történelemírás végtelen unalmasságát és hiábavalóságát mutatja föl A jövő könyve, amely ezzel együtt még arra is figyelmeztet, hogy a háborúkból, katasztrófákból és politikai aljasságokból álló történelemmel a legnagyobb baj az, hogy tényei egy idő után fölcserélhetőkké válnak, a tények tömege megbontja az igazság, pontosabban a valószerűség szerkezetét, ennek következményeképpen a történéssor kiesik az autentikusnak tételezett időből, és egy ahhoz hasonló apokaliptikus, pontosabban apokalipszis utáni idő jön létre (és rögtön a létrejöttével megvalósul ennek az időnek a krónikája is, ami egyszerre abszurd meg logikus), amilyen időt és történelmet először talán Szolovjov, Mereskovszkij, Sesztov és Bergyajev írtak le, majd a későbbiekben Baudrillard, Foucault és nem utolsósorban az a Jacques Derrida, akinek No apocalypse, not now című tanulmányához utalom a kíváncsi olvasót. A mese az esszénél valószerűbben képes megbirkózni azokkal a szellemi vagy lelki kérdésfölvetésekkel, amelyekhez egy egzaktul fikcionált és kellőképpen absztrahált elbeszélői technika szükségeltetik. Ugyanakkor ez a narratíva birtokában van mindazoknak a konvencióknak, amelyek - közismertek lévén - lehetővé teszik az alkotás minél szélesebb körű befogadását.

A magányos király könyve című szöveg A babérligetkönyvből a lehető legtovább tágítja ennek a történetmondásnak a lehetőségeit. Az elbeszélői módszer Hans Christian Andersen meséire emlékeztet, míg a mondanivaló tipikusan hamvasi, mégpedig Hamvasnak arra a viszonylag korai gondolkozói korszakára utal, amikor Friedrich Nietzsche hatása volt rá jellemző. Az Én legyőzése, a Takonykolosszust szabad akaratukból választó és önként imádó csordaemberektől való undor mind, mind erre a rendkívüli, de valószínűleg igen korán legyűrt és asszimilált hatásra utal. Novellisztikus jegyeket találhatunk még a kötet olyan további „esszéiben” is, mint A konyhakert, a Fák, a Faragott fejek, Az utazótáska, a Túlvilági kalauz, A madarak éneke, a Csillagok vagy az Álom. Mesének mégsem nevezném ezeket a műveket, annál is inkább nem, mivel némelyikből a szépirodalmi bevezető után telivér esszé válik, a szerzőjére oly jellemző egzisztenciál- vagy válságfilozófiai jelleggel.

Az Ezeregyéjszakára jellemző a történetmondás őszinte és egyszerű öröméért megvalósuló mesélés, amely a nyugati-európai olvasónak gyakran szokatlan narratívát produkál (befejezetlen, hirtelen lezárt, egymásban folytatódó vagy éppen összegabalyodó történetszálak), a hoffmanni mesék fantasztikuma (ami inkább látomásos, mint tudományos-fantasztikus), a néger meselegendák szikár egyszerűsége, magától értetődőnek tűnő mitológiája és a Mabinogion rendkívül gazdagon, buján áradó mesefolyama és cselekményessége ötvöződik a sokak által Hamvas főművének tekintett Karneválban. Amellett, hogy a szerző a gondolati tartalmak hatásos és fogyasztható formába öntése kihívásának is meg kellett, hogy feleljen, és ezáltal számtalan különböző szimulációs elbeszélői technikát kellett egy művön belül fölhasználnia, ügyelnie kellett arra is, hogy fikciója ébren tartsa, lekösse a figyelmet, magával ragadja, gyermeki játékra csábítsa az olvasót. Nem véletlen, hogy a mesemondáshoz leginkább közel álló részek a regényben Pataj sorsának elbeszélésén kívül a kettéhasadt személyiséggel, fizikummal, szellemmel, lélekkel és sorssal vándorló Michail-Mike kalandjait bemutató rész, de legfőképpen az a központi fejezet, amikor Bormester Mihály Márkus (Márk? vagy az Arany-ballada rosszsorsú Márkusa? ki tudja? mindenképpen angyal, de honnan jön? és ami a legfontosabb: fontos-e az, hogy honnan jön?) vezetésével-segítségével önnön inkarnációs maszkjait szemléli, amelyek tulajdonképpen azonosak azokkal az archetípusokkal, amelyekről Jung értekezik A lélektani típusok című könyvében, valamint abban a Föld és lélek című tanulmányában, amely éppen a Hamvas szerkesztette Európai műhely című sorozatban jelent meg magyarul. Az archetípusoknak a mesékben betöltött szerepét Jung igen jelentősnek tartja. Nem pusztán a hagyományos értelemben vett tanítás, tudás-átörökítés értelmében fontos az archetipizálás a mesékben, sokkal inkább arról van szó, hogy hozzásegíti a befogadóját ahhoz, hogy személyes élete megvalósulásának legfontosabb területein úgy legyen képes megnyilvánulni, hogy az egyszerre legyen autentikus - vagyis az ősminták követésében konzekvens - és személyre szabottan egyedi, vagyis képes legyen elvonatkoztatni a mesékben eléje táruló típusoktól, és ugyanakkor egzakt módon életvitelébe sűríteni azokat, hogy ezzel is megerősítésükhöz és (nem pusztán lelki értelemben vett!) átörökítésükhöz járuljon hozzá.

A Karnevál elbeszélés-technikailag rendkívül sűrített műnek nevezhető. A nyelvi egységek nem minden esetben bírnak közlésjelleggel, előfordul, hogy impressziók kiváltására vagy előzőleg leadott jelek megerősítésére szolgálnak, s ezek a funkciók is azokra a meseszerű epikai eljárásokra utalnak, amelyekkel a walesi kelta Mabinogionban vagy az arab Ezeregyéjszakában találkozhatunk. Erről a kifejezetten az epikára jellemző sajátosságról maga Hamvas ír egy Molnár Antalnak írott levelében, mikor arról értekezik, hogy a drámával és a lírával ellentétben az epikának milyen lehetőségei vannak a kitérőkre, a felsorolásokra. Itt beszél az állandó jelzők tipizáló, sőt: jelölő hatásáról. A Szentendrén 1950. február 26-án íródott levél éppen a Karnevál műhelytitkaiba enged bepillantani, hiszen a szerző a mű részeit olvasásra elküldte Molnár Antalnak, akitől őszinte, baráti kritikát várt és kapott.

Hamvas Béla, aki az emberiség archaikus hagyományához mérten határozta meg az európai szellemiség-kultúra egészét is, és a különböző korok szellemi teljesítményeit is ehhez az örökséghez mérte, szépirodalmi munkásságában is az általa klasszikusnak meghatározott őspéldákhoz viszonyult, annál is inkább, hiszen tapasztalta, hogy szellemi kortársai (Joyce, Powys) szintén azokhoz az elbeszélői technikákhoz mérten hozzák létre alkotásaikat, amelyekre a történetmondás önmagáért való, szórakoztató aktusa éppúgy jellemző, mint az ősminták kijelölése és a követésükre való gyengéd felszólítás.

Szántó F. István: Hamvas Béla és Hölderlin - szempontok A magyar Hüperión olvasásához


A hölderlini "fordításelmélet" 
Közismert, hogy Hamvas Béla írói világának Hölderlin az egyik állócsillaga, illetve írói törekvéseinek egyik legfontosabb viszonyítási pontja. Annak igazolására, hogy Hamvas Hölderlint mintegy "kívülről" tudja, számos filológiai bizonyíték lenne fölsorolható.1 Ezek azonban önmagukban alig mondanának valamit e kapcsolat lényegéről, belső természetéről. Magam, alább arra teszek kísérletet, hogy ez utóbbit térképezzem fel.2 
     E hatalmas és rendkívül inspiratív témát3 mi természetesen legfeljebb csak érinthetjük, mégpedig két vonatkozásban. Az egyik a "test és szellem" viszonya a "hölderlinül" felfogott "tulajdonképpeni görögség"4 problémáján belül, a másik a hölderlini "(át)fordítás" kérdése, amelyek meglátásunk szerint a hamvasi (magánmitológia-teremtő) diskurzus sajátságaihoz visznek közelebb. 
     George Steiner5 Hölderlin görög fordításainak három szakaszát különbözteti meg: a korai (1796-1799), a középső (1801-02) és a kései (az 1802 utáni) korszakát. A megkülönböztetés alapjául (és talán indítékául is) az a felismerés szolgál, hogy e három korszak nyelvhasználata - pontosabban a fordítónak a fordítás, illetve a nyelv lényegéről vallott felfogása - kimutathatóan különbözik egymástól: míg az első szakaszt valamiféle "klasszikus idealista" nyelvfelfogás jellemzi6, vagyis a görög eredetinek oly módon történő visszaadása, amely valamiképp a (fordítói) szöveghűség és a (fordítói) szabadság egyensúlyát szem előtt tartva úgy igyekszik megtartani a görög eredeti eszméjét és különös erejét, hogy a fordítás dikciója természetesen illeszkedjék a célnyelv grammatikai és retorikai szabályrendszeréhez. 
     A második szakaszt ezzel szemben a merev és hajthatatlan ragaszkodás jellemzi az eredeti szavaihoz és szintaktikájához, függetlenül attól, hogy ez óhatatlanul vonja maga után az "idegen hangzást", a célnyelv "atticizálását", azaz a "természetes" némettől való elidegenedést.7 A harmadik szakasz Steiner megközelítésében attól kitüntetett, hogy benne a fordítás elmélete és gyakorlata immár egy átfogóbb elgondolás eredménye, illetve lenyomata, amelyben "poétika és hermeneutika, a filológiai és a politika" egymástól elválaszthatatlanul összefonódik. Hölderlin eme végső elgondolását a fordításról nem szabad pusztán egyféle "költői fordításelméletnek" tekintenünk, még kevésbé "kórosnak"8 - amennyiben így járnánk el, úgy ezzel egyszersmind ki is szakítanánk e jelenséget "létfontosságú összefüggéseiből", abból a kontextusból tehát, amelyet éppen egy átfogóbb (mindent átfogó) elgondolás hitelesít. 
     Hölderlin Szophoklész-fordításainak e harmadik szakaszát a teleologikus céltételezés, az időfogalom átértelmezése, illetve a fordításnak mint ontológiai aktusnak az előtérbe állítása jellemzi. Nagyon leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk, hogy Hölderlin átjárást teremt Szophoklész és saját kora, a 19. század elejének Németországa között. Mindezt úgy éri el, hogy bizonyos értelemben a Szophoklész-féle eredeti szöveget kiszakítja saját történeti idejéből, illetve ezzel szoros összefügésben önálló léttel ruházza fel: Hölderlin meggyőződése ugyanis az, hogy - Steinert idézve - "az eredeti szövegben benne rejlenek olyan igazságok, olyanfajta jelentések és előadói lehetőségek, amelyek a szöveg első megtestesülésében még nem bontakoznak ki."9 Ebben persze önmagában még nem lenne semmi különös és még kevésbé "kóros": amit eddig leírtunk, nem más, mint minden műalkotás befogadásának hermeneutikai képlete, ahol is a befogadó a mű befogadásának aktusában mintegy "jelenvalóvá" teszi a mű és a műre vonatkozó (esetleg) sok évszázados értelmezések és/vagy jelentésmódosulások "múltját". Csakhogy addig, amíg ez a "hermeneutikai kör" valójában lezáratlanná, kimeríthetetlenné teszi a befogadandó művet, addig Hölderlin elgondolásában éppenséggel lezárttá, vagy ha tetszik: "beteljesítendővé". 
     "Kórossá" tehát (de szívesebben használnám a paradox jelzőt) akkor válik e fordítás- (s ennyiben:) befogadáselmélet, amikor ehhez a hermeneutikai gesztushoz mintegy hozzárendelődik a mű meghaladásának-beteljesítésének, s ezzel "felszámolásának" telosza is, amelyet Hölderlin rendkívül hangsúlyossá tesz. Hölderlin számára ugyanis - ismét Steinert idézve - "a ‘fordító’ szent feladata [...], hogy életre keltse [a szöveg] lappangó s mindeddig beteljesületlen" tartalmait, hogy "a szöveg szelleméhez híven ‘meghaladja’ magát az eredeti szöveget." Ilyen értelemben a ‘fordítás’ nem pusztán a (lehetséges) interpretációk egyike, hanem magának a szövegnek a "végrehajtása-beteljesítése".10 Vagyis Hölderlin nemcsak értelmezi, hanem bizonyos fokig át is értelmezi a fordítandó eredetit; fordítóként nem csupán hozzá-, de bele is nyúl az eredetibe: nem csupán értelmezi, hanem mintegy "kijavítja", helyesbíti is azt. Saját, kitüntetett fordítói szerepét Hölderlin abban érzi megragadhatónak, hogy a Szophoklész-szöveg "társszerzőjévé" váljék, mivel szilárd meggyőződése szerint az eredetiben olyan "kihagyások", "a teljességet csorbító korlátozások" vannak, amelyeket csak ő mint a kései "heszperiai" örökös képes helyesbíteni (verbessern). 
     Mielőtt a görögség kései "heszperiai" (Hölderlin), illetve "halküóni" (Hamvas11) átértelmezésének kérdésére térnénk, immár a múlt "helyesbítésének" Hölderlinnél manifesztté is váló szándéka felől érdemes talán kitérnünk egy gondolat erejéig a Nietzsche-, Hamvas-, Kövendi-, Kerényi- és Heidegger-féle Hérakleitosz-értelmezések egy másik közös eleméhez, jelesül ahhoz, amely Hérakleitoszban az "odi profanum vulgus"12, a "tömeggel" szemben álló tragikus hős13, "az igazságot a magáénak tudó", "a publikumra rá nem szoruló"14, vagy éppen a "Nietzschével leginkább rokonítható", "Európa számára a szellemi ember tragikus sorsát"15 kifejezésre juttató filozófust láttatja.16 
 
 
A "titanizmus"
A beavatatlan és "beavatandó"17 tömeg és a beavatott próféta-vátesz efféle szembeállítása, a sokaság és az egyén gyógyíthatatlan szembenállásának felismerése, az egyéni "tragikus-heroikus-titáni" harca a sokaság és annak világa ellen geneológialag feltehetően a válságnak (többek között a kommunikációs válságnak) abból - a kora romantikában meggyökeresedő - léttapasztalatából eredeztethető, amely a weizsäckeri terminológia szerint a német "titanizmus" fogalmával írható le, hiszen - szemben az olümposzi istenekkel - a "titánok" mindig válságot jeleznek.18 Valamennyiük Hérakleitosz-értelmezésének közös jegye (s szemléletbeli rokonságuk magyarázata is) tehát ez a mindenfajta "titanizmus" mélyén meghúzódó válságtudat, még ha a szerzők indítékai vagy elérendő céljaik különböznek is19. 
     A Weizsäcker által említett "gondolkozásbeli radikalizmus", a "haladó történelmi realitással" való "tudatos szembefordulás" motívumai, a "titáni önkritikára" való hajlam, a világtörtenelem újraírásának szorgalmazása, "immanens filozófiai kérdéseknek" - "a gondolat fogalmi formáját nélkülöző", ám mégis impozáns "gondolati rendszernek" tartható - mű(vek)be való beemelése sehol sem annyira szemetszúró a Sziget-mozgalmon belül, mint Hamvas 1936-ban keletkezett, nem véletlenül éppen egy titánról elnevezett és nem véletlenül Hölderlinre rájátszó művében, A magyar Hüperiónban, amelyet, ismét Weizsäckert parafrazálva, olyan valaki vallomásaként kell olvasnunk, "aki megpróbálja elgondolni az igazat, aki kitart amellett, hogy az igaz az egész, és aki azt hiszi, hogy az egészben gondolkodás szükséges formája a rendszer". 
     Hamvas e művét "görög tárgyú" írásainak abba a csoportjába sorolhatnánk, amit a Sziget folyóirat második számában hozott Nietzsche és a George-kör képvisel, és amit a hamvasi esszé önéletrajzi-vallomásos válfajának nevezhetnénk. Első, felületes olvasás után e megállapítás helytállónak látszik, akár csak az a szintén az első olvasás után beugró irodalomtörténeti panel, amely A magyar Hüperiónt abból a kudarcélményből eredezteti, amelynek közvetlen kiváltó oka Kerényi és Hamvas barátságának megszakadása, Hamvasnak a Sziget-körből való kilépése, tágabb értelemben pedig egy gondolkodás- és beszédmód veresége. Ha e személyes élettényeket a hamvasi esszéisztika szerves részénék, a hamvasi magánmitológia "alapanyagának" tartva és ilyen alapon állva neveznénk "görög tárgyúnak" Hamvas e "korszakos" - a szót szó szerinti értelmében véve korszakképző, korszakbetetőző, korszaklezáró - írását, ha csupán kortörténeti adalékot vagy egy bensőséges barátság szakításhoz vezető történetet látnánk benne (még ha ez barát Kerényi Károly, és ha a kor a magyar vallástudomány "aranykora" is), akkor a mű számos jelentésrétegének csupán egyikét érintenénk. Igaz persze: e jelentésréteg meghatározó. Bár az alább idézendő Hamvas-visszaemlékezést nem tartom perdöntőnek20, nem árt talán újra idézni: "Leírtam A magyar Hüperiónban, amelynek tárgya: a heroikus (görög-pogány) kísérlet az új magyar közösség megteremtésére. 
     Hőse: Kerényi Károly és én. A körénk gyülekező fiatalok igénye feljogosított arra a kérdésre, hogy miképpen lehet szakrális eszközökkel megteremteni a közösséget és ezzel egy egész népet a romlás útján megállítani. Történt 1934-35-ben. Kerényit egy közösen eltöltött nyáron beavattam a George-körről szóló könyvvel és útmutatásokkal és kifejezett igénnyel abba, hogy ennek megteremtése szükséges. A dolgok nagyságát elértette, amint Dionysos-tanulmánya (az emberiség egysége, amint ő nevezte ‘minden határok áttörése’) jelzi. A tanulmány címe: Álarc és koszorú - gondolata a koszorú kép kifejtése a maszkból: az egyetemes összenövés. A középpontban a ‘Kreis’ gondolata állt. Alapgondolatom: egyénileg a megújulás lehetetlen, mert az Én mindig anarchikus volt és marad. Kollektíven, intézményesen megújulni szintén lehetetlen, mert az intézmény nem ‘univerzálisan’ intézkedik és nem ‘törvényt’ hoz, hanem szükségképpen a korban kell állnia és egyoldalú és csak ‘rendelkezik’. Egzisztenciális megújulásra van szükség - ennek a megújulásnak a tűzhelye pedig a ‘kör’ (Kreis), illetve a ‘Koszorú’. Munkaközösségünk akkor a Stemma nevet viselte, amely koszorút jelent. 
     Kerényi azonban önmagát a kör közepébe helyezte és iniciátornak tüntette fel magát, nemcsak vezérnek, hanem középpontnak. A törekvés itt bukott meg. A helyzet súlyosságát tetézte, hogy nem vette észre, mi történt. Nem vette észre a törekvés szakrális voltát, amikor ő (társadalmi helyzetéből következően és hatványozottan aktív hiúságból kifolyóan) magát középponttá tette, a koszorú felbomlott, és a kör megszűnt. 
     Ez a kísérletem azonban nem volt egészen tudatos - de elszánt és önfeláldozó. A valódi közösségnek egész életemben tapasztalt kínzó hiánya ösztönzött. Alapítani kívántam. Bengel mondja: Gründen ist tiefer, denn bauen. Ez a szándék ma élénkebben él, mint valaha."21 A Kerényi-Gulyáslevelezés tanúsága szerint Kerényi jól ismerte A magyar Hüperión kéziratát, és nem volt róla jó véleménnyel.22 Ennek egyik kézenfekvő oka lehetne persze az a Kerényi számára kétségkívül előnytelen beállítás, ahogy Hamvas (ugyan nem nevesítve, mégis beazonosíthatóan) őt láttatja a műben. Ám Kerényi nem ezt kifogásolja, hanem burkoltan a mű immanens esztétikai értékét, az esszé "énes" hangját kritizálja23. Mi az a hang tehát, amelyet Kerényi mellett mások sem könnyen toleráltak?24 Próbáljuk meg jellemezni e "hüperióni-(h)alküónikus" hangot. Először is azt tudjuk róla, hogy tolerálhatatlanul személyes ("én, én, én"). 
     Olvassunk bele találomra A magyar Hüperiónba! (Majdnem találomra; bár számtalan más részletet is idézhetnék, érthető módon mégis egy olyat választottam, amely a Szigettel és, áttételesen, Kerényivel is kapcsolatba hozható: "Érvényesülés. Külön kell beszéljek erről, amit olyan jól ismersz? A dolgok elvesztették önértéküket, s minden csak annyit ért, amennyit valami másra át lehetett váltani: pénzre, hírnévre, címre, pozícióra, hatalomra. Hatás, hatás és minden: hatás. Vers, tudomány, színdarab hatásra vár s azt követeli. Minden mű értéke pontosan megállapítható abból, hogy a szerző mennyit kapott érte, ki mit mond róla, hány példányban kelt el, hány ember nézte meg, milyen díjakat nyert, hány nyelvre fordították le. A műnek így el kellett vesztenie kapcsolatát az emberrel. Hatásra kellett menni. Produkció lett, amely sikerért üvöltött. Nem haragszom miatta, mert már csaknem teljesen hidegen hagy. De akkor kínozott, mikor még benne voltam."25 Ennél persze jóval-jóval "énesebb" részletek is idézhetők lennének: "Miért nem uralkodom? Hidd el, hogy nem rajtam múlik. Hol van az a nép, amelyik az én uralmamat kibírná?"26 Vagy: "Én vagyok az, aki megcsináltam a lehetetlent. Nem vesztem el a némaságban, mint ahogy eddig elveszett mindenki, aki a magasság fia, Hüperión volt. A tiszta és a nyílt szó csak embercsonkok és a szenny számára volt itt nyitva, és mihelyt valaki komolyan meg akart szólalni, a hangot elfojtották. Az én erőm volt az egyetlen, amely ezzel a feladattal elbírt. Megszólaltam, és amit mondtam, hüperióni volt. Egyedül voltam. Helyemben mindenki összetört volna, mint ahogy összetörtek a bessenyeiek."27 
     Kerényinek alighanem igaza van: valóban a "hallatlan ambíció" hangja ez, a "valósággal elképesztő hübriszé"28, ahogy az életmű egy mai méltatója, Dolinszky Miklós mondja29. Kérdés azonban, hogy az énnek ez az alig követhető hipertrófiája hozza-e létre e nehezen elviselhető "hüperióni" hangot, avagy a dikció követeli meg az én (ha tetszik: romantikus) felnagyítását? A válasz is-is. Ám amikor feljebb nem egyszerűen "hüperióninak" (titáninak), hanem "(h)alküonikusnak" is neveztem a Hüperiónt jellemző megszólalásmódot, akkor az a cél vezetett, hogy árnyaltabb megközelítését adjam e kiélezett, vagy-vagy típusú kérdésnek. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy a Hüperión "énje" és a hús-vér szerző énje sem teljesen fedi egymást30, hanem arról is, hogy már a mű beszélőjének énje sem teljesen homogén31. Az "énnek" ezt a disszeminációját éppoly jellegzetes és tudatos szerzői szándék megvalósulásának látom, mint azt, hogy a szüzsé sem lokálisan, sem temporálisan nem beazonosítható32; a természeti táj33, a legegyszerűbb, a leglecsupaszítottabb emberi környezet és emberi tevékenységek34 a történelem horizontjának szinte bármely pontjával és bármely korszakával összekapcsolhatóvá teszi.35 Kerényi Hüperión-olvasata tehát (vagyis a mű önéletrajzi ihletettségéből), a hús-vér szerzőnek a címszereplővel (a mű beszélőjével) való maradéktalan azonosításából kiinduló értelmezése ha talán nem is teljesen elhibázott vagy alaptalan36, a mű sokszólamúságát mindenképp elvéti. Márpedig egy alaposabb, szövegközpontúbb vizsgálat nagyon pontosan kimutathatja, hogy a Kerényi által "énesnek" nevezett és számára hamisan csengő hang mennyivel bonyolultabb szövegalkotói folyamat végterméke, s hogy a mű egészében sokkal inkább tartható sokszólamúnak, mint egyszólamúnak - maga a megszületett mű pedig (az el nem küldött levelek laza füzére) sokkal többnek naplónál vagy önéletrajznál.
     Bár Hamvasnak ebben az egyik "legirodalmibb" művében kétségkívül kimutatható a szerzőnek a mű címszereplőjével való patetikus azonosulási szándéka (mi több: e szerepek olykor tökéletesen egymásba is folynak), ám a hasonlóságok - vagy akár az átfedések! - mellett nem szabad eltekintenünk a mű beszélőjének a címszereplővel szembeni (ön)ironikus távolságtartásától sem, amire már az "éndisszemináció" jelensége kapcsán is felfigyelhettünk: "hüperióninak"37, másodsorban, ezt az egyszerre patetikus s ugyanakkor (ön)ironikus hangot nevezhetjük. Azzal ugyanis, hogy Hamvas egy már "foglalt" címet ad művének, az imitáció ürügyéül szolgáló "eredeti" szerzőjét (jelen esetben: Hölderlint) is mintegy "társszerzővé" avatja. S valóban: az általunk például közelebbről nehezen beazonosítható "természeti táj" és benne a lecsupaszított emberi alaptevékenységek nem egyszerűen "hasonlítanak" Hölderlin ‘Kunstnatur’-jára, hanem lényegi azonosságot mutatnak vele - nemcsak bizonyos "kulcsszavak" egyeznek meg, hanem a szavakat összefűző (konkrét és átvitt értelmű) "szintaxis" is38. Így lesz Hamvasnál Hölderlin "szent levegőjéből"39 "heroikus levegő"40, az "üres és gondterhelt (német) életből"41 "kedélytelen és keserű" (magyar)42, illetve "gond"43, a hölderlini "ősvilág"44, a "Természet kertjének"45 aranynapjaiból"46 "elíziumi kert"47 és "aranykor"48.
     Jogosnak tűnhet persze az az ellenvetés, hogy itt viszonylag állandósult mitologémarendszerekről van szó, amelyeknek a szókészlete is többé-kevésbé állandó. Csakhogy akkor hogyan magyarázzuk az olyan hölderlini "egyszermondásoknak" a hamvasi műben történő előfordulását, illetve Hamvas általi beemelését, mint ez az alábbi: "Száznak sincs olyan súlya, mint itt egynek"49? És abban is majdnem biztosak lehetünk, hogy az "(el)alvás", az "álmodás", a "beleálmodás" motívumai50 Hamvasnál azért olyan hangsúlyosak, mert Hölderlin szintén nagy súlyt fektet rájuk51; és amikor Hamvas Hüperiónja visszautasítja, hogy "királyként" "férgeket" jutalmazzon52, vajon nem ugyanazért nem jutalmaz-e, mint amiért "a bennünk élő isten, aki előtt a végtelenség pályája nyílik" sem vár, "amíg a féreg kitér az útjából"?53 Vagy vajon nem azért zsonganak-e "méhek"54 Hamvasnál, mert "jobb méhnek lenni [...] mint uralkodni a világ urai között"?55
     Példáim csupán illusztratív jellegűek: nem bizonyítani, csupán illusztrálni kívántam velük a kétféle (a hamvasi és a hölderlini) Hüperión rendkívül szoros, sokszor a szóhasználat szintjére is leképzett-kivetített rokonságát. Mint látjuk, A magyar Hüperión az irodalmi hermeneutika adaptációs elvének egyik legszebb gesztusa és nem csak gesztusa: megvalósulása is a magyar irodalomban. Hamvas ugyanis nem elégszik meg a múlt egy tetszőlegesen kiválasztott szeletének, egy adott vetületének (jelesül a Hölderlin-féle Hüperión) újbóli "játékba hozásával", hanem az aktuális jelen és a letűnt múlt horizontját "össze is rántja". Ezáltal nemcsak a múlt képes új életre kelni, hanem az aktuális jelen is a múlt, a "hagyomány" és az utópisztikus jövő szövetébe ágyazódni. Hamvassal szemben jogos tehát a "(neo)romantika" vádja - de a fentebbi perspektívából nézve mulatságosan semmitmondó is.
     Másrészt itt és ebben érzem megragadhatónak minden (vagy majdnem minden) Hamvas-írás differentia specificáját: hogy tudniillik legszembetűnőbb tulajdonságuk a hely-telenségük, beskatulyázhatatlanságuk, időn kívüliségük. Úgy is mondhatnám, hogy Hamvas írásainak - a Sziget két számában megjelenteknek csakúgy, mint a kéziratban maradóknak, így például a szóban forgó, a megszületése után csak hatvan évvel később napvilágot látott Hüperión - legfontosabb jellemzője az, hogy a szó kettős értelmében is apokaliptikusak: nemcsak (vég)ítéletszerűek, hanem az időhöz is nagyon egyedi a viszonyuk: bennük az idő mint a múlt, a jelen és a jövő egyidejűsége tárulkozik föl. Harmadikként az ebből megszülető (az ezt megszólaltatható) hangot nevezhetjük "hüperióninak".
     Mindezzel természetesen nem azt akartam állítani, hogy Kerényi olvasatának ne lenne meg a létjogosultsága: de ez az olvasat csak két feltétel (egyáltalán nem szükségszerű) megléte mellett jogosult: 1.) ha Hamvas Hüperiónját "direktben" olvassuk, vagyis az egyszólamú, tisztán önéletrajzi kijelentéseket (hisz tagadhatatlanul ilyenek is találhatók az egyes szám első személyű megnyilatkozások közt) a hölderlini szövegváltozatra és Nietzsche Zarathusztrájára rájátszó sokszólamúak rovására toljuk előtérbe; 2.), ha birtokunkban van az a kód, amellyel az "egyenesben" olvasható kijelentések desifrírozhatóak.56
     Hamvas e különös "vallomását" a maga sokszólamúságában, műfajtalanságában57, rendkívüli reflexiós erejében meggyőződésem szerint joggal tarthatjuk a sziget-mozgalom ideologikus, illetve esztétikai-metaforikus "görög programjának" emblematikus érvényű főművének. Hamvas ugyanis azzal, hogy a Hüperión-mítoszt megteremtő58 Hölderlin művét teszi meg hivatkozandó alapszöveggé, nem egyszerűen "imitálni" kíván egy másik megszólalásmódot, jelen esetben a hölderlinit. Nem is versenyre kelni, "emulálni" vele, vagyis elsősorban nem írói kvalitásairól akarja meggyőzni59 az olvasót. De nem is valamiféle szerepjátékot játszik a kínálkozó hangok, arcok (és álarcok) folytonos cserélgetésével, hanem a hagyományra mint olyanra kérdez rá, pontosabban a lehető legtágabban értelmezett "klasszika-filológiának" saját tárgyához való viszonyára. Ez pedig óhatatlanul együttjár a (megintcsak tágan értelmezett) "eredetre" irányuló kérdezéssel. A magyar Hüperión "tárgya" ugyanis csupán ebben a (nagyon áttételes) értelemben "görög": a szövegben ugyan találunk (többnyire) burkolt utalásokat a "görögségre"60, ám e "görögségkép" nem történeti jellegű, vagyis nem az alexandriai (klasszika-)filológia alapján álló megközelítésmód gyümölcse, hanem, a hölderlini megközelítésmódhoz hasonlóan, lényegileg egy sajátos történetfilozófiai konstrukció része. Ennek igazolására vessünk egy pillantást a "heszperiai" költő létmódjának hölderlini felfogására, amelyet Hamvas is átvesz.
     Kocziszky Éva Hölderlin költészeti "fordulatáról" szóló írásában61 a "heszperiai" költő létmódját azzal az alapvetően köztes szereppel határozza meg, amely az "istenek már-nem-je és még-nem-je" jelöl ki, hiszen egyrészt a költő már értelemszerűen nem lehet részese a múltnak, a "görög istenek" epifániájának (éppen az ókor eme lezárulása folytán tekintheti magát a ‘napnyugati’ költő valamiféle ‘ínséges kor’ szülöttének, és éppen ettől olyan erős benne a visszavágyakozás motívuma). Másfelől viszont mégis csak a költő az, aki egyrészt visszaemlékezik és emlékeztet is egyúttal az "istenek (jelen)létére", miként ő az is, aki - a fentebbitől nem elválaszthatóan - "énekével meg is idézi", létre is hozza ezt az istenvilágot: Hölderlin ezért nevezheti a költőt "közvetítőnek", már-már "’félistennek’, aki művével kihordja ember és isten, egykori és a majdani megmutatkozás köztességét. A köztesség tehát magában a költészetben van, abban lakozik, vagyis a költő úgy közvetít Ég és Föld, illetve az általuk jelzett valóságok között, hogy azokat egyszersmind szét is választja, külön tartja egymástól."62
     Már ennyiből is jól látni, hogy a Sziget ideologikus-metaforikus "görögség-problematikája" és elsősorban Hamvas aktív írói önértelmezése - az "íráshoz" való paradox viszonya, a "(meg)költő" személyéhez, "váteszi" sorsához, kitüntetettségéhez és elátkozottságához63 tartozó kérdések - mennyi szállal kötődik ahhoz az egzisztenciális és történetfilozófiai alaphangoltsághoz, amely Hölderlin költészetének meghatározó specifikuma. Kocziszky szerint Hölderlin kitüntetett helyét az európai költészet történetében az a gazdagság indokolja, amely a költőnek "a görögséggel, a hellén istenvilággal való szoros kapcsolatából"64 eredeztethető, és amelynek feszültségét az adja, hogy Hölderlin egy "feneketlen, áthidalhatatlan szakadékra" alapozza költői életművét, és hogy e tudatos választásban egyszerre van jelen az "aláhullástól való menekülni akarás" szándéka és annak biztos tudata65. Épp az tehát, ami mind az ő, mind Hamvas Hüperiónjának is alaptapasztalata, hiszen a titán(i) Hüperión - mint a költő allegóriája, pontosabban hölderlini-hamvasi alteregoja - ugyan a "Magasság fia", "magasan járó", ám tudjuk, hogy mégis alávettetik a Tartarosz mélyébe és sötétségébe66.
     A görög mitikus világ, a görög "istenek" feltámasztásának feladatát magára vállaló, az "eredet" (a "teljesség", az "aranykor" , az "aranynapok") újbóli megteremtését megcélzó (s később bizonyos értelemben jogosan "romantikusnak" aposztrofált) költőszerep, Hölderlin-Hüperióné67 tehát lényegileg paradox. Vagy, egyetértve Kocziszky tanulmányának megállapításával, "irodalmi-poétikai" értelemben az "írás" paradoxitásába berendezkedő Hölderlin "pogány" versei (Hyperion sorsdala, Mint ha ünnephajnalban... , Kenyér és bor) tarthatók a legsikerültebbeknek, tehát azok, amelyekben a táj, a természet, a Mediterraneum a maguk megidézett mitikus időtlenségében lépnek az olvasó elé. És ez az elem az, amit Hamvas a hölderlini értelemben felfogott "tulajdonképpeni görögség" legfontosabb hozadékának és az utókor által is követendő példájának tart.68 A hölderlinhüperióni világgal való bensőséges azonosulásban, a "görögségre" vonatkozó - poétikát, hermeneutikát, filológiát (és akár az aktuálpolitikát is) átfogó - hölderlini elgondolás magáévá tételében lelhetünk tehát magyarázatot arra a sajátos szerepre, amelyet a se nem filológus, se nem szépíró, se nem filozófus Hamvas játszik a Sziget ideologikus, esztétikai és metaforikus programjában. Egyrészt tehát arra, hogy a semmilyen "szakmát" nem reprezentáló Hamvas tevékenysége mégis miért érintkezhet mindezen diszciplínákkal; másrészt arra, hogy a "primér" görög múlt (a görög "örökség") Hamvas számára hogyan folyik bele egy erősen - többek között Hölderlin életművén - átértelmezett másodlagos-reflektált világba; harmadrészt pedig arra, hogy a hamvasi oeuvre-ben fokozatosan miként válhat a szűken vett görög hagyomány vizsgálata a hagyománynak mint olyannak a kutatásává.
     Mindezt Hamvas úgy éri el, hogy Hölderlin Hüperiónját egy olyan nyitott műnek állítja be, amely nemcsak hogy megengedi, de meg is követeli az aktív beavatkozást a befogadó részéről, akinek nem csupán le-, hanem át is kell fordítani az eredetit. Festészeti metaforikával élve Hamvas Hölderlin művének nem egyszerűen a lehető leghívebb lemásolását szorgalmazza, s maga se csupán erre törekszik, hanem mintegy a kész (remek)műre viszi-festi rá a sajátját. S hogy még nehezebb legyen e két "réteg" egymástól való elkülönítése, Hamvas azokkal az anyagokkal és motívumokkal dolgozik, amelyek az eredetit is jellemezték.69
     Mindezt azonban nem szabad pusztán valamiféle "stílus-" vagy írói ujjgyakorlatnak tartanunk. Azzal, hogy - a Hölderlin életművén belül70 különösen kitüntetett szereppel bíró - korai művébe, a Hüperiónba "olvassa bele" Hamvas a kései Hölderlint foglalkoztató kérdéseket, s miközben mintegy saját írói világának, "magánmitológiájának" emblematikus figuráivá avatja Hölderlin-Hüperiónt, Hamvas valójában a tágan értelmezett hagyomány befogadásának, befogadhatóságának a problémájához szól hozzá a maga hagyományértelmezése felől.
 
 
Jegyzetek
 
1 A kettejük közötti bensőséges kapcsolatra a legjobb példa, hogy Hamvas egy korai művének ugyanúgy egy már (éppen Hölderlin által) lefoglalt címet ad (A magyar Hüperión), mint egy késeinek (Patmosz). Ez két dologra világít rá: egyfelől, hogy Hamvas már a címadás gesztusával is valamiképpen "rájátszik" a hölderlini oeuvre-re, másfelől, hogy e "játék" Hamvast egész életén át végigkíséri.
2 Heideggerrel érthetünk egyet, aki egy helyen úgy fogalmaz2a, hogy Hölderlin sem a filozófusokra, sem a filológusokra nem tartozik külön-külön, sem mindkettejükre együttesen. Ugyanis "nem az kíván tisztázást," folytatja, "hogy közülünk kire is tartozik Hölderlin, hanem egyedül az, hogy a jelen világkorszakban képesek vagyunk-e arra, hogy Hölderlin költeményéhez tartozzunk." Úgy látom, hogy (e heideggeri metaforikán belül) Hamvas mint író éppen a (hölderlini) művekhez való "odatartozást" kísérli meg. A címadás gesztusának fentebb szóba hozott "furcsasága" esetében talán ezzel hozható összefüggésbe.
2a Lásd: Martin Heidegger: A hölderlini föld és ég. In: Martin Heidegger: Magyarázatok Hölderlin költészetéhez, Latin Betűk, Debrecen, 1998. 160.
3 Gondoljunk csak arra a szintén nagyon bensőséges viszonyra, amely Heidegger és Hölderlin életműve között alakul ki, s amelyből csak mutatvány Heidegger idézett könyve.
4 Tudomásom szerint Hölderlinnél bukkan fel először ez a fogalom. A Böhlendorffhoz írott levélben például így: "A déli emberek atlétikussága, az antik szellem romjaiban, jobban megismertetett a görögök tulajdonképpeni mivoltával; megismertem természetüket és bölcsességüket, testüket, azt a módot, ahogyan a maguk klímájában nőttek, és a szabályt, amivel a féktelen géniuszt óvták az elem hatalmától." Idézi: Heidegger: id. mű 166.
5 Vö.: Steiner, George: Örök Antigoné, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990
6 Ezt Steiner egyebek mellett a Bakkhánsnők prológus-fordításának elemzésével látja bizonyítottnak.
7 Ez a Hölderlin fordításmódszerében 1801-1802 táján uralkodóvá váló módszer az Oedipus der Tyrann-ban és az Antigonäban mutatható ki.
8 A jelző alkalmazását az a tény indokolja, hogy Hölderlin ez irányú kísérletei 1802 nyara utánra tehetőek, vagyis arra az időszakra, amikor egyre több jel vall az Umnachtungra, a költő elméjének elborulására.
9 Lásd: Steiner: id. mű 112.
10 A szóhasználat tudatos, hiszen nem csupán valamiféle a szövegben megbúvó és eddig még fel nem tárt jelentésrétegnek a (szeretetteljes-alázatos) felszínre hozásáról van szó, hanem egyféle, a katonai és sportterminológiát joggal játékba hozó erőszakról is. Érdemes ilyen szempontból utalni (például) a Hölderlin-kortárs Bettina von Arnim-nál (is) szereplő, az "atlétaerénnyel" felruházott költő metaforájára: "És így a költőt az Isten nyílként használta, hogy ritmusa az íjról eliramodjék, és aki ezt nem érzi és ehhez nem alkalmazkodik, annak soha nem lesz sem sorsa, sem atlétaerénye, hogy költővé váljon, és túl gyenge volna az ilyen, semhogy magát megragadhatná, sem az anyagban, sem a korábbi tendenciák világnézetében, sem a mi tendenciáink későbbi elképzelés-módjában, és semmilyen poétikai forma nem fog számára megnyilvánulni. Azok a költők, akik az adott formákba beletanulnak, ők is csak az egykor adott szellemet ismételhetik meg, mint madarak a nyelvfa egyik ágára ülnek és azon ringatóznak, az ősi ritmus szerint, mely a fa gyökerében nyugszik, ám az ily költő nem röpül fel szellemsasként, akit a nyelv eleven szelleme költött ki."10a
10a Vö.: Bettina von Arnim: Sämtliche Werke, II. 345. idézi: Heidegger: id. mű 161.
11 Fordíthatjuk itt "jégmadárszerűnek". Hogy a jégmadár tojójának görög nevéből, a halküónból11a hogyan teremti meg a mind pozitív, mind pejoratív értelmű "langyosság" jelzőjét Hamvas, és ezt finoman hogyan vonatkoztatja a magyar viszonyokra, már önmagában is remek írói fogásnak kell tartanunk11b. Ám ha mindehhez még hozzávesszük azt is, hogy a szóban forgó mű (egyik) előképének tartható Zarathusztrát Nietzsche ugyanúgy "alküonikusnak" aposztrofálja11c, akkor válik igazán világossá, hogy Hamvas írásait milyen bonyolult (ám tudatos) "fordítástechnikák" alkalmazása jellemzi és teszi kitüntetetté.
11a Vö.: Kerényi károly: Görög mitológia, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1997. 247.
11b Vö.:"Van valami édes és békés varázs abban, ahogy ebben a tompa félhomályban a lombos fák zöldellnek, és az enyhe dombok hajladoznak, a víz álmosan csillog, és a levegőben mindig dereng egy kis köd, mint a másvilág előcsarnokában. Az ember ezen a halküóni félhomályos, szélcsendes, halk földön elálmosodik, és elernyedve alszik. Itt nem lehet teljesen felébredni. Ez a magány helye. A nádasból előbújnak a jégmadarak, és a tó sima vizén, mint az üveglapon fénylik a sárga nap. Ez az alvók, a félholtak országa, ahol az emberek álmukból fel sem ébrednek, és úgy halnak meg. Miért?" (Vö.: Hamvas Béla: A magyar Hüperión I/26. Medio Kiadó, Budapest, 1999. 79.
11c Vö.: Friedrich Nietzsche: Ecce homo, Göncöl Kiadó, Budapest, é.n. 17-18.
12 Vö.: Kerényi Károly: Hérakleitos és a görög filozófia eredete in: Hérakleitos múzsái vagy a természetről, Helikon Kiadó, Budapest, 1983. 48. Kerényi egyébként egész tanulmányában kitüntetett szerepet szán Hérakleitosz papi származásának.
13 Vö.: Kövendi Dénes: A tűz metafizikája, id. mű 16.
14 Vö.: F. Nietzsche: A filozófia a görögök tragikus korszakában, in: Nietzsche, Friedrich: Ifjúkori görög tárgyú írások, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988. id. mű 95.
15 Vö. Hamvas Béla: Hérakleitos helye az európai szellemiségben, in: Hérakleitos múzsái vagy a természetről, Helikon Kiadó, Budapest, 1983. 133
16 Első közelítésben Heidegger Hérakleitosz-képe élesen elüt a hérakleitoszi "kinyilatkoztatást" ünneplő, Hérakleitoszban váteszt, jóst és/vagy papot látó fentebbi értelmezésektől, hiszen Heidegger számára Hérakleitosz épp a "kérdései", nem pedig "feleletei" révén válik kitüntetetté16a. Alább, amikor e jelenségeket megpróbáljuk a weizsäckeri "titanizmus" fogalmából megérteni, kiviláglik, hogy ez az eltérés nem lényegi, csupán szóhasználatbeli.
16a "...az ember lényegének meghatározása sohasem felelet, hanem lényegét tekintve kérdés" (Heidegger: Bevezetés a metafizikába, Ikon Kiadó, Budapest, 1995. 72.)
17 Nietzsche például azt írja, hogy "a világnak örökké szüksége van az igazságra, tehát örökké szüksége lesz Hérakleitoszra is, jóllehet neki nincs szüksége a világra. Mi köze neki a saját dicsőségéhez? [...] az emberek halhatatlanságának van szüksége az ember-Hérakleitosz halhatatlanságára és nem neki."17a Hamvas pedig ugyanennek a gondolatnak ezt a, részben természeti képpel kifejezett parafrázisát adja: "Milyen kevéssé ismered az isteneket! Amit alkottak, olyan szép, hogy a mű nem veszít vele, csak az, aki nem látja. Sápadtabb lesz az ég, ha nem nézik?"17b
17a Vö.: Nietzsche: id. mű 97.
17b Vö.: Hamvas: A magyar Hüperión I/9. in: id. mű 32.
18 A "titanizmus" persze nem szabatosan meghatározott fogalom (még Weizsäcker terminológiáján belül sem), mégis használhatóbbnak tűnik számomra a témánkkul szolgáló életművek, beszéd- és gondolkodásmódok körülírására, mint az eszme- vagy a művészettörténet "romantika" terminusa. Bár sok ponton érintkeznek18a, a "titanizmus" nem korszakfüggő: a 19. század technikai-pragmatikus forradalma, (artificiális) "szép új világa" éppúgy ide sorolható, mint Nietzsche majdnem teljes életműve, vagy az e századi avantgard és késő modern művészeti-elméleti kezdeményezések nagy része, ahová a Sziget-mozgalom is tartozik18b. A "titanizmus" legegyszerűbb meghatározása úgy hangzik, hogy, "a világ térbeli vagy gondolati meghódítása" (lásd: Weizsäcker, id. mű 5-6.), "gondolkozásbeli radikalizmus" (12.), "kultúrforradalom" (5.). Némileg bonyolultabban meghatározva az a titáni, "aki megpróbálja elgondolni az igazat, aki kitart amellett, hogy az igaz az egész, és aki azt hiszi, hogy az egészben gondolkodás szükséges formája a rendszer." (16.) Továbbá a "titanizmus" az is, ha bizonyos gondolkodók "tudatosan" fordulnak szembe a "haladó történelmi realitással" (19.), mintegy a titanizmus "titáni önkritikáját" (uo.) adják annak érdekében, hogy "elgondolják-beteljesítsék (elgondolva teljesítsék be) a világtörténelmet" (20.). A "normálissal" szemben "titáni" az a tudomány, amely nem jö(hete)tt volna létre "immanens filozófiai kérdésfelvetések nélkül" (22.), a művészet pedig akkor titáni18c, ha az "egy hatalmas gondolatrendszer" anélkül, hogy benne "a gondolat fogalmi formát" öltene. (19.)
18a Weizsäcker szerint a német művészet "titáni" jellegét például a kora romantika idealizmusa, illetve olyan "törékeny" (Weizsäcker) alakok alapozták meg, mint Hölderlin, Novalis és Schlegel. (Vö.: Carl Friedrich von Weizsäcker: A német titanizmus, in. Uő: A német titanizmus, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989. 18.)
18b Kerényinek vagy Hamvasnak a "romantika" szótól való irtózása közismert: a sors fintora, hogy - Mátraitól Szentkuthyig - műveik kritikusai mégis újra és újra leragadnak ennél a szónál.
18c Weizsäcker itt Nietzsche Wagner-jellemzéséből indul ki. (Az idézet Nietzschétől származik.).
19 Az olyan kijelentések például, mint hogy "Heideggernél ismét arról a titáni vállalkozásról van szó, hogy e kérdés [ti. hogy az idő maga a létezés horizontjaként nyilvánul-e meg]
felől megközelítve gondolja újra a filozófiát" (Weizsäcker id. mű 21.) megerősítenek abban a hipotézisünkben, a sziget-vállalkozást egy átfogóbb, ha tetszik: a "titanizmus" eszmetörténeti hagyományának részeként kell értékelnünk. (Az én kiemelésem.)
20 Nem csupán azért, mert a "szöveg-én" sohasem teljesen azonos(ítható) a hús-vér szerzővel. Hamvas kapcsán az írástól (a megírástól, a megírtságtól) ráadásul sohasem tekinthetünk el, mivel csak az ilyen, a maguk egyszeriségében rögzített-átpoetizált Hamvas-szövegek számítanak hitelesnek. (Ennyiben esszéi közelebb állnak a primér irodalmi műfajokhoz, mint a tanulmányhoz vagy értekezéshez: míg ugyanis ezekből igen, azokból nem készíthetők tartalmi excerptumok.) Vagyis ha az alább idézendő sorok tájékoztatnak is bennünket a szerzői szándékról (amit esetleg - bár nem feltétlenül - felhasználhatunk a mű értelmezésében), az elkészült mű, A magyar Hüperión több is, más is, mint amit e néhány bekezdés alapján várnánk.
21 A Szabó Lajossal és Tábor Bélával 1945-46-ban folytatott beszélgetések gyorsírásos jegyzőkönyvéből. Gépirat. Idézi Darabos Pál: Hamvas Béla - Egy életmű fiziognómiája, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997. 265.
22 Vö.: "Eszembe jut, amit Hamvas Hyperionjáról írtál. Ismerem, nálam is van másolata, s én már tudom, mennyire énes (én... én... én...) és épp ezért (az eldugott s mégis ordító én miatt) mennyire hamis. Van benne igaz kétségbeesés is. (Ezt mind csak én tudom igazán megítélni.)" (In: "Adj Ideákat az időknek!" Kerényi Károly és Gulyás Pál levelezése, Kráter Kiadó, Budapest, 1989. 59. (Kerényi aláhúzása)
23 Nem firtatom, hogy a "hang" volt-e hamis, vagy a "fül" tompa; vagyis semmiképpen sem kívánnám a szigeteseket utólag egymás ellen kijátszani. Márcsak azért sem, mert esetükben is inkább arról lehet szó, amire a Szentkuthy-Kerényi-affér rávilágított: tudniillik az alaphangok lényegi azonosságának felismeréséről, ám az ezeken az alaphangokon belüli nüansznyi eltérések felnagyításásáról. Hiszen Kerényi nyelvi és műfajeszménye ugyanaz "az eszmélkedésre indító, jövőbe világító próza"23a, ugyanaz a "levélforma, amely tiszta tárgyi és eszmei tartalmat irányít egy ’Te’-hez"23b és ugyanaz a "goethei-hölderlini" dikció23c, amit Hamvas pontról pontra igyekszik megvalósítani A magyar Hüperión kisprózáiban.
23a Vö.: "Adj Ideákat... !" id. mű 86.
23b Uo. 30.
23c Uo. 66.
24 Nem utolsósorban ennek köszönhető, hogy az 55 hüperióni levélből Hamvas életében csupán féltucat látott (1943-ban a Diáriumban és 1947-ben a Sorsunkban) napvilágot. Pedig nem csak mi, hanem a szerző is ezt tartotta a korszakban keletkezett talán legfontosabb, asztalfiókban maradt művének. Vö.: "... amit tőlem elfogadtak, az annak, amit teremtettem, csak a legalja volt."24a
24a A magyar Hüperión II/23. in: id. mű 159.
25 A magyar Hüperión II/12. in: id. mű 120-121.
26 A magyar Hüperión I/7. in: id. mű 27.
27 A magyar Hüperión I/9. in: id. mű 31.
28 Weizsäcker a "titanizmusban" rejlő egyik legfőbb ambivalenciát abban érzi megragadhatónak, hogy minden titáni gesztusban a szükségszerű egyszerre tűnik hübrisznek és viszont, mivel a "titáni" per definitionem nem egyéb, mint a szükségszerűség és hübrisz óhatatlan és kikerülhetetlen összefonódása. (Vö.: Weizsäcker: id. mű 24.)
29 Lásd: Dolinszky Miklós: Vallomás és prófécia. Hamvas Béla és kritikusai. In: Dolinszky Miklós: A Mozart-űrhajó, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999. 133.
30 Ezt legmeggyőzőbben a (majdnem) tisztán önéletrajzi ihletésű, illetve az általánosabb érvényre törekvő levelek arányszámával mutathatnánk ki: miközben az első csoportba alig tíz-tizenkettő levél sorolható30a, addig a kisprózák háromnegyede mellőzi a szerző életrajzának és írói tevékenységének direkt módon dokumentálható adatait és élettényeit.
30a Főleg az I. rész 10-15. és 17. levele sorolható ide, valamint a II. rész 16-18. és 20-21. darabja.
31 Onnan kezdve, hogy rögtön a mű elején (I/2.) a szerző felteszi a "ki Hüperión" kérdését egészen addig, amíg a mű végén (II/24.) válaszol rá, az egész művet valójában az identitáskeresés újra és újra felbukkanó szála tartja össze, amelynek ilyen "állomásai", motívumai vannak: "én nem voltam Caesar, semmit nem értem el" (I/1.), "ki meri magát mellettem számba venni" (I/1.), "senki nem viheti nálam többre" (I/5.), "ha hatalomra jutnék, fogvacogva emlegetnének" (I/6), "először életemben nem félek" (I/10.), "osztályrészem: dicsőségtelenség, szerelemtelenség, baráttalanság, közösségtelenség" (I/17.), "a mosoly én magam vagyok" (II/1.), "gyermekkoromban azt hittem, király leszek" (II/3.), "korszerűtlen vagyok" (II/4.) "s én mint király, éppen úgy gondolkodó lettem volna, mint most, ahogy gondolkodó vagyok, és mégis király" (II/6.), "mondtam már, hogy nem önmagamról van szó" (II/6.), "sohasem voltam másnak alkalmas, mint királynak és költőnek" (II/10.), "ha király lettem volna" (II/13.), "névtelennek (fényesnek, hajnalnak, Istennek, öröknek,Vénusznak, lángnak, hajnalnak) lenni" (II/14.).
32 Amikor igen - például a Szigettel vagy Kerényivel, Széchenyivel, Adyval vagy Szabó Dezsővel kapcsolatban32a - az csupán a szabályt erősítő kivétel. Hogy e poétikai eljárás mögött milyen szándék húzódik, arról majd alább esik szó.
32a Részben az állandó jelzők alkalmazása ("legnagyobb magyar", "átok alatt daloló bús magyar" stb.), részben a hamvasi életrajz bizonyos szintű ismerete teszik lehetővé e "ráismeréseket" (Kerényi és a Sziget-kör esetében példának okáért).
33 Lásd például: "Szememet napkeltekor nyitom ki. A domb mögül kiemelkedő nap éppen ágyamra süt. [...] hallom a fácánkakasok rikoltozását a bokrok mögött, mátyásmadarak és rigók szállnak az erdő fölött. [...] A szamár ott legel a ház mögött, meg se kötöm, úgy sem megy el." (I/5.) "Hallatszik az erdő éjjeli nesze, a madarak, a nyulak alvóhelyeiken fészkelődnek. Néha egy halk csipogás vagy ágzörej. Talán sündisznó motoszkál. Denevérek suhannak az alkonyatban, mint sötét szikrák cikáznak. Éjjeli lepkék. És a tücsök. Milyen csend." (I/23.) "Hajnalban kijöttem, s szemben a házzal az égen a Vénusz ragyogott oly tündöklő rózsás gyöngyszínű fénnyel, hogy nemcsak a szemem ittasult a csillogó tűztől, hanem e szelíd és langyos hajnalon bőröm is érezte, hogyan árad e lágy, olajos sugár. Eddig ismeretlen éteri illatot szívtam, s közben a számban mintha méz, bor és vér íze gyűlne." (II/11.) "Fölöttem májusi kardalukat harsogták a madarak. Az akác éppen nyílni kezdett, és a méhek zsongása olyan lágy volt, hogy le kellett ülnöm, nehogy belőle egy hangot is elveszítsek." (II/23.) "Ma ettem először friss zöldborsót a kertből. Amint a déli hegyoldalon járkáltam, egy ágon piruló cseresznyét láttam." (II/26.)
34 Lásd például: "A tornác előtt a lépcsőn ülök, zöldséget és krumplit hámozok. [...] Mikor fehérneműm fogytán van, a katlant a tűzhelyre teszem, a jól beáztatott ruhát kifőzöm és kimosom. [...] Amíg lehet, gyümölcsön élek." (I/8.) "Már tart két hete, hogy hajnaltól estig az erdőben ülök, a réteket járom, vagy fent a szirten fekszem hanyatt, órákig mozdulatlanul e fényben [...]"(I/16.) "Én pedig itt ülök házam lépcsőjén. [...] Bemegyek, tüzet rakok, elkészítem vacsorámat. Aztán még járkálok az erdőben, és itt vannak körülöttem isteneim." (I/18.) "Lementem a kertbe, és megkapáltam a kukoricát. Közben felszedtem a hullott almát, és néhányat megettem belőle. A zöldségesben az akác megint elszaporodott, azt irtogattam. [...] Fogom a puskát, és az erdőbe megyek. [...] Repkényszálat szedek fel, abból is koszorút fonok. [...] néhány fürtből mustot préselek, és megiszom."(I/23.) "Már egy hete semmi egyebet sem csinálok, csak szedek. Almát, körtét, szilvát, diót, gesztenyét, szőlőt, kiszedem a földből a krumplit, a répát. Éléstáram egészen megtelt. [...] Sült gomba újborral, kell ennél jobb vacsora?" (I/29.) "Lécet fektettem keresztbe, és a háncsra szőlőt függesztettem, tartott egészen karácsonyig." (II/5.) "Az akácosban ülök a füvön. Azért jöttem, hogy rőzsét szedjek, és befűtsek a kemencébe kenyérsütéshez. Néha megengedem magamnak ezt a fejedelmi ajándékot, olyan kenyeret sütök, amit amott, a folyón túl lakó molnár őrölte lisztből magam készítek kovásszal." (II/23.)
35 A történet és a történelem e metatörténet(-történelem)35a felőli megközelítésének dramatizált-átpoetizált formáját Hamvas a Karnevál V. könyvében adja. (Vö.: Hamvas Béla: Karnevál, Magvető Kiadó, Budapest, 1985. 2. kötet 222-280.)
35a Amelyet nevezhetnénk archetípusos történelemfelfogásnak is. S mivel ezek az archetípusok és archetípusos helyzetek állandóak, a történelmet (hamvasi szóhasználatban: a "történetet") a reménytelen ciklikusság jellemzi. Hamvas időfogalma kiegészül két másik, a fentebbivel szembenálló időfogalommal is: egyrészt a műalkotás "saját" vagy "belső" idejével, a "pillanatéval", amely mintegy felfüggeszti a "külső" (történeti) időt, másrészt a "láthatatalan történet" céltételező idejével, melynek telosza a zsidó-keresztény lineáris-"üdvtörténeti" időfelfogáséhoz áll a legközelebb.
36 Minthogy Kerényi feltehetőleg felismerte mind a meg nem nevezett személyek, mind a szóba hozott szituációk egyikét-másikát, talán azt hihette, hogy Hamvas - szépírói eszközök alkalmazásával - mintegy "dokumentálni", vagy legalábbis "kommentálni" igyekszik a megtörténteket.
37 Immár a szót annak hamvasi értelmében használva, amelyet így próbál meg körülírni: "Ezekben a [hüperióni] mondatokban megvan a nagy természeti jelenségeknek az a tulajdonsága, hogy első megpillantásuk még távolról sem jelenti azt, hogy az ember már látja is őket. [...] E mondatok mindig ‘vannak’, hogy úgy mondjam, minden időben ugyanazt jelentik, és ugyanazt adják. [...] Ezek azok a mondatok, amikből, ironikusan mondva, az ember mindig tanul, vagyis mindig jó étvággyal falatozik, valahányszor elolvassa őket. Mindig jól is lakik velük, s e jóllakással magával viszi a rájuk való csillapíthatatlan éhséget." (II/20.) Lásd: id. mű 145-146. A "hüperióninak" egy ilyenféle meghatározásából következő és Hamvas egész (esszé)írói életművének öntörvényű esztétikumára kiható vonatkozásokat - "szép" kontra "fenséges", "szép" kontra "hibás", "eszményi" és/vagy "valóságos", "mitikus" (mítosszerű) és/vagy "logikus" (logosszerű, logoszkonform) stb. - itt csak részben kívántuk-kívánjuk érinteni.
38 Az olyan mondatokra-szövegrészekre gondolok, amelyek minden gond nélkül transzponálhatók lennének akár Hölderlin, akár Hamvas Hüperiónjának textúrájába. Lásd például (a szerző nevének tudatos elhallgatása mellett) az alábbi, hol a Hamvas-, hol a Hölderlin-féle változatból származó idézeteket: "Kunyhót építettem mézgaágakból, mohával és fákkal ültettem körül, kakukkfűvel és mindenféle bokorral. Itt töltöm legkedvesebb óráimat, itt üldögélek hosszú estéken át", "akkor veszem felszerelésem, lemegyek az öbölbe és horgászom", "olykor olvasok is itt fenn a magasban", "mélységesen szégyellem saját harcom történetét." "Tehetetlen vagyok. A levegő olyan, mintha kristály aranyszemekből állna, és minden szem külön-külön csillogna a langyos nap sugaraiban olyan földöntúli ragyogással és mégis oly szelíden, hangtalan sziporkázik enyhe tündöklésében, hogy szemem elbágyadtan csak félig mer kinyílni, ahogy az ember félig lehunyja szemét a viselhetetlen előtt." "Hérakleitosz nagy igéjére, a hen diapheron heautó-ra (az önmagában különböző Egy-re) csak a görög ember jöhetett rá, mert ez a szépség lényege, s míg erre rá nem leltek, nem létezhetett semmiféle filozófia." "A testet nagyon nehéz becsapni. Ha beszélsz, mindent elhiszek, de ha karjaimban vagy, akkor azt adod, ami benned van, és ami igaz, mert közvetlenül ott vagyok veled." "Ami a legjobb bennünk, az úgyis mindig kimondatlan marad, önnön mélyében pihen, mint a gyöngy a tenger fenekén." "[...] arra születtem, hogy hontalanul éljek s ne nyugodhassak meg soha." stb. stb.
39 Hölderlin: id. mű 288.
40 Hamvas: A magyar Hüperión I/17; id. mű 55.
41 Hölderlin, id. mű 341.
42 Hamvas: A magyar Hüperión II/4; id. mű 97.
43 Hamvas: A magyar Hüperión II/4; id. mű 98.
44 Hölderlin: id. mű 169.
45 Hölderlin: id. mű 288.
46 Hölderlin: id. mű 236.
47 Hamvas: A magyar Hüperión II/10. id. mű 113.
48 Hamvas: A magyar Hüperión II/13. (i.m.125.), II/19. (i.m.142-143.), II/24. (i.m. 148.)
49 Hamvas: A magyar Hüperión I/27. id. mű 81. A hölderlini eredeti hely így hangzik: "Bár magam vagyok, hírnevem sincs, és így megyek be közéjük. De egyvalaki, aki ember, nem képes-e többre, mint százak, akik csak részei az embernek?" Lásd: Hölderlin: id. mű 262.
50 Vö. például: Hamvas I/9., I/18. és I/26. leveleit az id. mű 31., 57. és 79. oldalán. Hamvas Hölderlinhez hasonlóan ráadásul ugyanúgy megtartja az "alvás"-"álmodás" motívumának ambivalenciáját: míg Hölderlinnél egyrészt azt olvassuk, hogy
51 "... isten az ember, mikor álmodik, koldus, ha gondolkodik"51a, más helyen éppen az ellenkezőjét: "Boldognak lenni, a szolgák nyelvén annyit tesz: álmosnak lenni."51b
51a Hölderlin: id. mű 169.
51b Hölderlin: id. mű 191.
52 Vö.: Hamvas: A magyar Hüperión I/7. id. mű 27.
53 Hölderlin: id. mű 191.
54 Vö.: Hamvas: A magyar Hüperión II/23. id. mű 155.
55 Hölderlin: id. mű 202.
56 Ennek birtokában Kerényi nyilván másként olvasta azokat a helyeket (az első rész 19. és 20. levelét, valamint a 2. rész 12. darabját), ahol Hamvas egyértelműen a Sziget-kör történetére tesz utalásokat. Ám Hamvas a történteket egy más dimenzióba (is) állítja azáltal, hogy "a szent tűz őrzésének"56a mitikus-időtlen metaforájában igyekszik megragadni a konkrét-történetit. Ezzel nemcsak a hölderlini dikciót szólaltathatja meg, hanem tematikusan is újra játékba hozhatja saját Hérakleitosz-olvasatát, illetve az így kialakuló asszociációs mezőbe indirekt módon bevonhatja a Hölderlin "felfedezésében" oroszlánszerepet vállaló Stefan Georgét és körét, rajtuk keresztül pedig Nietzschét is. Az az olvasó, aki mit sem sejt Hamvasnak a Sziget-kör létrejöttében és munkájában játszott (törvényszerűen periférikussá váló) szerepéről, az feltehetőleg ezt az utóbbi értelmezést teszi magáévá.
56a Vö.: Hamvas: A magyar Hüperión I/20. id. mű 64.
57 A "vallomástól" az epstejni-montaigne-i értelemben felfogott "esszéig" vagy a már-már tisztán fiktív-szépirodalmi ihletettségű "rövid történetig" számos műfajjal érintkeznek e "levelek". Ami különös olvasmányélménnyé teszi őket, az valóban az a rendkívül nehezen azonosítható hangoltság, (természeti) "képződményszerűség", amely, a konkrét levél "tartalmától", illetve a szüzsétől függetlenül, minden egyes írásában szinte mellbe vágja az olvasót.
58 A görög mitológia - a származásán58a, illetve családi viszonyain58b - túl alig tud valamit Hüperión titán alakjáról. Személyéhez nem kapcsolódnak olyan történetek, mint Kronoszéhoz, Prométheuszéhoz, Iapétoszéhoz vagy akár Hélioszéhoz.
58a Nevének etimológiája prehellén eredetre utal. Tudjuk, hogy Uranus és Gaia fia, és azt is, hogy nem vesz részt aktívan az olümposzi istenek elleni csatában.
58b Hogy ti. Theiával kötött házasságukból születik Éós (a Hajnal), Héliosz (a Nap) és Szeléné (a Hold).
59 Hamvasé érzésem szerint nem rokonítható azokkal (a lényegében posztmodern beállítottságú) életművekben is megfigyelhető írói technikákkal, ahol a "vendégszövegek" alkalmazása, a centotechnika éppenséggel felszámolja az eredeti jelentést azáltal, hogy az idézeteket kiragadja eredeti kontextusukból, és egy (tetszőlegesen kiválasztott) másikba emeli be.
60 Főleg egy-egy görög szó alakjában. Ilyen a "hérosztrátoszi" (I/1., I/5.), a "halküóni" (I/26., I/28.) és a "theophorosz" (I/27., I/28.). Ilyen továbbá a felbukkanó négy szapphoi sor (I/23.), a Szigetre és a Stemmára vonatkozó visszaemlékezések (I/19. és II/12.), valamint az első rész 18. levelének nagy része, ahol nem csupán a görögségnek az európai kultúrában betöltött szerepének kitüntetettségéről olvashatunk két bekezdés erejéig, hanem ahol azt a személyes viszonyt is explicitté teszi a szerző, amelyet ő alakít ki e hagyományhoz.60a Ezen kívül nem túl nagy számban találunk a műben olyan helyeket, ahol a görögségre Hamvas jóval áttételesebben játszik rá: ilyen a "tenger-metafora", ilyen a mediterrán nap motívuma és a görög szobrok érzékiségére történő utalás (I/8.), illetve a "természetnek" mint helyszínnek a folytonos (újra)hangsúlyozása.60b
60a Vö.: "Volt egy nép, a görög [...], amelybe mindazt a jót, ami rossz volt, és mindazt a szépet, ami ocsmány volt, belegondolták, és mindazt örömmé tették benne, amitől valaha is szenvedtek. Így lett belőle álomnép. Kétezer éve folyik így. [...] Valahányszor utánuk nyúltam, mindig a magam álmát fogtam meg. [...] Tökéletes nép, mint mindaz, amit reánk hagyott. De már senki sem tudja, mi benne az álom. A róluk szóló tudomány sem egyéb, mint az emberiség álmainak története, minden szótag, betű, cserépdarab, kőtöredék szent, mert az emberiság álma itatta át. És én olyan nagyin szomjaztam a valóságra." Lásd: Hamvas Béla: A magyar Hüperión I/18. id. mű 57.
60b Mindezzel Hamvas lényegében arra a Hölderlinnél talán tudatos, talán ösztönös felismerésre játszik rá, hogy az egykori pogány mitológiát benépesítő lények (a műalkotás mellett) kizárólag a természetben - vizekben, folyókban, villámlásban, mennydörgésben, a gabonában, a repkényben, a szőlőfürtben - élnek tovább. A panteizmus és a szubjektumfilozófia "titánisága" márcsak azért is összefonódhat, mert a panteista természetkultusz az ember önistenítése, hiszen a természetben lakozó szép kizárólag az ember "kedvéért" szép. Hamvasnál ez az összefonódás (a természet mint az epifánia színhelye) manifesztté is válik: "Az isten megjelenése nem csoda, mint ahogy nem csoda, ha szél indul meg a tengeren, s az ezüstös szelíd víztükör oly sötét bíbor színben lángol, akár a bor, melyet éjszínű szőlőfürtökből készítenek. Én a csodát megvetem, mert csak egyszer van, szabály és mérték ellenére, s erőszak a természeten. A csoda nem szép. Szép csak az, ami természetes: az örök szabály. - És az istenek nem csodából vannak itt, s ahol megjelennek, nem fordul fel a rend. Olyanok ők, mint a forrásban a hűvös átlátszó tisztaság, mint a kőben a súly, a levegőben az illanó és puha áradás, mert az istenek a világban az állandó mérték és az örök szabály. És ahol közülük egy láthatóvá lesz, ott ez az örök szabály és mérték teljesül. Természetes, hogy van, és itt van. Úgy jön, hogy az ember azt hiszi, mindig is itt volt, mert ide tartozik. Simán, ahogy a szél hoz szénaillatot a rétről, úgy jön, egész természetesen. Úgy jön, ahogy a déli nappal én jövök. Úgy." Lásd: Hamvas Béla: A magyar Hüperión I/16. id. mű 50.
61 Lásd: Kocziszky Éva: Patmosz, in: Gond, 1992/3. 127-147. A magyar nyelvű, általam ismert Hölderlin-irodalomban Kocziszkyé élezi ki a leginkább a "hagyományválasztás" (jelen dolgozat gondolatmenetének is kulcsfontosságú) kérdését.
62 Vö.: id. mű 130. Annak illusztrálására, hogy az ’ínséges korból’ való el-, illetve az ókor ’telt’ világába való visszavágyakozás (esetleg annak megteremtésének költői programja) mennyire fontos motívuma Hamvas Hüperiónjának is, lásd a következő helyeket, nem a teljesség igényével, és csupán a mű első részéből válogatva: "Legszebb álmaimat én is beléjük gondoltam [ti. a görögökbe], minden veszteségemet beléjük nyertem, és minden szenvedésemet beléjük örültem. Az ő isteneik az én isteneim, az ő tisztaságuk az én tisztaságom, az ő derűjük az én derűm, a félelmetesen ragyogó derű, a delelő." (I/18.) "Feljebb a forrás mellett van egy nagy kőszikla, oda fektetem egymás mellé a két koszorút. És abban a pillanatban megnyugszom. Az istenek elfogadták öntudatlan áldozatomat, és kioltották belőlem a háborgó szenvedélyt." (I/23.) "Én őrzöm őket, igen, az isteneket, én hoztam őket ide, s én telepítettem őket erre a földre." (I/24.) "Miért van félhomály és szélcsend? Miért? Ennek a földnek nincsenek istenei. Ezért nincsenek istenei a népnek, ezért hazátlan, közösségtelen, ezért nem fénylik itt az istenek napja, nem jár a levegő, nincs hős, nincs sors [...] ezért a Hádész előcsarnoka ez, a felbomlott kapcsolatok helye, a világból kiesett hely: az istentelen föld." (I/27.) "Isteneim névtelen hatatalmak, olyan nagyok, hogy minden név szűk nekik, még nagyon újak és erősek. Elhoztam őket, senkinek sem kellettek, hát élek velük én." (I/28.)
63 A ’szentet’ és ’(el)átkozottat’ (maudit) egyként jelentő sacer jelző Hamvasnál is e felismerések hatására válik meghatározóvá saját (és nemcsak saját) költői (ön)megha-tározásában. Vö.: Hamvas Béla: Poeta sacer in: Uő: A láthatatlan történet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 110-128.
64 Lásd: Kocziszky: id. mű 134.
65 Uo. 130.
66 Hüperión az, aki (Hölderlinnél:) "egy nap hetvenszer" vagy (Hamvasnál:) "hetvenhétszer" vettetik alá (Hölderlinnél:) a "mennyből", illetve (Hamvasnál:) az "égből." Ez egyúttal egyike volt Hamvas (oly sokszor szemére vetett) filológiai pontatlanságainak. Talán e két Hüperión-változat némileg részletesebb elemzésével sikerült kimutatnom, hogy a Hamvassal szemben hangoztatott ilyenféle kifogások igazak - ám merőben lényegtelenek.
67 Ha Hüperión egyszerűen csak Hölderlin írói fantáziájának teremtménye lenne, Hölderlin magánmitológiájának emblematikus alakja és/vagy a költő alteregója a hölderlini ars poétikán belül, a két név egyidejű alkalmazása felesleges volna. Ám mivel Hölderlin nemcsak teremtő, hanem maga is teremtett - metaforikusan szólva: Hüperión (mitologémájának) teremtménye - a kötőjel használatát indokoltnak tartom.
68 És ha jól értem, Heidegger is ezt, a "görög lényeget" egyrészt a (művészeti) szép és a (nem-morális, művészeti) igazság fedésbe hozásában68a, illetve a mű öntörvényűségében, egyszeriségében megragadó-megteremtő68b Hölderlinben látja.
68a Vö.: "Hölderlin Görögországot a Patmosz egyik későbbi változatában ’az atlétikus szemek ifjúkori földjének’ (StA II, 180.) nevezi. E szemek pillantása, mint minden igazi pillantás, szellemi, és abban fénylik, amin testi. A szemek csak annyiban pillantják meg a felragyogót, amennyiben ez őket már előbb megragyogta és megpillantotta. Az ’atlétikus szemek’ megpillantják a szépséget. Ez a szépség a görög módon megtapasztalt igazság, nevezetesen a feltárulás az önmagától jelenlétezőnek, a justV-nek, annak a természetnek, amelyben és amelyből a görögök éltek. A görögök tulajdonképpeni mivoltának hölderlini magasabb megismerése, a dolgoknak ez az egyik viszonylata, amiről a [Böhlendorffhoz írott] levél szól.." (Martin Heidegger: A hölderlini föld és ég. In: Heidegger: Magyarázatok Hölderlin költészetéhez, 168-9.)
68b "A görögök számára pedig a megmutatandó, azaz a magától felragyogó, vagyis az igaz: a szépség. Ezért igényli a művészetet, az ember költői létezését. A költőileg lakozó ember minden felragyogót, földet és eget és a szentet, az önmagáért álló, mindent megőrző előragyogáshoz, a mű állásában biztos álláshoz juttat. ‘Mindent állván és önmagáért tartani meg’ - azt jelenti: alapítani." (Uo. 170.)
69 Ehhez a sajátos eljáráshoz az olvasó (vagy a festészeti metaforikánál maradva: a néző) viszonya sokféle lehet az eljárás esztétikai és/vagy morális69a értelmű elutasításától a revelatív azonosulásig tartó skálán. Mi ebben a kérdésben nem kívánunk állást foglalni. Annyit talán a Hamvas-recepció ismeretében mégis megkockáztathatunk, hogy a befogadók részéről Hamvasnak e sajátos "írástechnikája" gyakrabban váltott ki elutasítást, mint revelációt. A hamvasi életművel kapcsolatban rendre előkerülő "szinkretizmus", az "eredetiséghiány" vádja burkoltan a "plagizátor" Hamvasnak szól.
69a Például hogy morálisan megengedhető-e a szerzőiség, a szerzői individualitás ilyen fokú semmibe vétele, illetve hogy a mű kiszakítható-e saját (történeti) kontextusából.
70 Wilhelm Waiblinger visszaemlékezései is megerősítik azt a sejtésünket, hogy Hölderlin számára a "főmű" mindvégig a Hüperión maradt. Vö.: Wilhelm Waiblinger: Napló (1822-1824), illetve uő.: Friedrich Hölderlin élete, költészete és elmebaja (1827-28), in: Hölderlin a toronyban 1806-1843 Szövegdokumentumok. Összeállította és fordította: Báthori Csaba, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1995. 28. és 60.