2012. december 11., kedd

Csík Nagy Ferenc: Külső szemmel belülről

esszériport


„Minden hatékony realizációs technika legmélyén a csendállapot elérésének szándéka áll...”


A Horgos közelében található Domus Pacis ferences lelkigyakorlatos házban az újvidéki Garuda Személyfejlesztési Központ szervezésében 2004. szeptember 4-én és 5-én a budapesti Dúl Antal teológus vezetésével ún. Zazen kai – japán zen meditációs gyakorlat – történt.

A címben szereplő paradoxon (ugyanis hangozhatna így is: „Belső szemmel kívülről”) arra a riporterre vonatkozik, aki egyszemélyben szervezőként, elkötelezett részvevőként és tárgyilagos tudósítóként volt jelen a megjelölt eseményen. Ez azt jelenti, hogy egyszerre kellett összefognia, megélnie és leírnia az ott történteket. De a megfogalmazás sántít, mert sem az első, sem a második, sem a harmadik szerep nem nyújthat kielégítő képet az egészről, és nem képes leírni azt a jelenlétet, amely nélkül egy fabatkát sem ér az egész. Hiszen (úgy) tudjuk, kizárt dolog, hogy a szervező elkötelezett részvevő, az elkötelezett részvevő pedig tárgyilagos tudósító legyen. Kizárja ezt napjaink uralkodó észjárása, más fogalmazásban: kizárólagos logikája. De van egy másmilyen logika is. Ám még mielőtt ezt külső szemmel belülről, vagy belső szemmel kívülről kibontanám, szólnék néhány szót

DÚL ANTALRÓL


1945-ben született, Budapesten él, végzettsége szerint teológus, de papi szolgálatot nem vállalt. Persze, olyan adatok ezek, amelyek önmagukban semmit sem jelentenek. Az viszont már lényegesen többet mond róla, hogy Hamvas Béla tanítványa, és ő (illetve a szentendrei Editio M Kiadói Kft, amelyet működtet) gondozza a nagy magyar gondolkodó írói hagyatékát.

Arra a kérdésre, hogy keresztény létére miért választotta a japán zen meditációt, hadd feleljen ő maga (szavait a budapesti Elixir magazin 1999. évi májusi számában megjelent interjúból kölcsönöztem):
„Nem vagyok buddhista, a szó konvencionális értelmében keresztény sem. Amikor leltárt készítettem, azt tapasztaltam, hogy minden hatékony realizációs technika – a rádzsa jóga, a zen, a keresztény kontempláció – mélyén a csendállapot elérésének a szándéka van. Amit egy zen történet is példáz, amelyben a mester teát tölt a filozófus vendégének, de amikor a csésze megtelik, tovább tölti, és hagyja, hogy a tea túlcsorduljon az edényen. Magyarázatul szolgált ez arra, hogy a mi agyunk is ilyen túlcsorduló edény, nem képes befogadni az újat. Az igazi tartalmak elfolynak a semmibe. Minden vallásban megtalálhatók azok a praxisok, amelyek a teli edény kiürítését szolgálják, de én a zenben találtam meg leginkább az aktivitás és passzivitás egyensúlyát szabályozó módszert. Ez a leghatékonyabb út az ’egyhegyűség’ állapotához. Ami nem azt jelenti, hogy engem nem lehet felbosszantani, vagy ne volnának hangulati kilengéseim, de könnyebb a helyrebillenés. Aki nem folytat ilyen praxist, az spontán éli meg a halálfélelmet, míg a realizált ember mindig a halálkészültség állapotában van, s tudatában nemcsak a másikkal való egységének, hanem az öröklétnek is. Alapbetegségünk az állandósult szorongás és az örökös időpánik. Csak realizált ember képes tartósan a halálkészültség állapotában élni. Persze a megfelelő táplálkozás, az egyszerűbb igényszint szerves része a meditatív életmódnak, amelybe a kétkezi munka, így a háztartás körüli teendők és a korai kelés is beletartoznak. A zen tulajdonképpen egy szellemi-fizikai erőkoncentrációs gyakorlat, amelynek során az ember rájön, mi a fontos az életben...”

A HELYRŐL...

„A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint az az egy. A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van és nemcsak látvány, hanem géniusz” – mondja Hamvas Béla Az öt géniusz című nagyesszéjében. Nos, mint ahogyan keresve sem találhattam volna témámhoz ennél jobb idézetet, úgy egy zen-találkozó lebonyolításához keresve sem találhattam volna alkalmasabb helyet, mint a Domus Pacis, azaz: a béke otthona. Hogy ezt a helyet megtalálja, az embernek az E-75-ös nemzetközi úton Horgos felé haladva figyelmesen kell vezetnie – nehogy elszaladjon mellette –, és lefordulási szándékát idejében kell jeleznie egy cseréptörmelékkel beszórt ösvényre. És akkor, egyszerre, kibontakozik előtte az élő tavacska meg a szerény, de annál kedélyesebb és megnyugtatóbb épületegyüttes, melynek udvarában, annak is kellős közepén a kis kápolna, amely a szóban forgó alkalomra való tekintettel – ideiglenesen – a Zendo nevet vette fel. Innentől az embernek már nagyon hegyeznie kell a fülét, ha a civilizáció megszokott zűrzavarát egyáltalán észlelni kívánja.

Rendeltetésénél fogva tehát a Domus Pacis nem egyéb, mint a ferences rend szolgálatában álló lelkigyakorlatos és közösségi ház. Hát ezért mondtam, hogy egy zen-találkozó lebonyolításához – pillanatnyilag és nálunk – keresve sem találhattam volna alkalmasabb helyet.

A japán zen a modernkori ember fülében általában idegenül hangzik. A Domus Pacisban megtartott zen meditációs tréningen azonban bebizonyosodott, hogy idegenkedésnek csak a névvel és származással kapcsolatban lehet helye. És ez a fajta idegenkedés is csak addig tarthat, amíg az ember belülről meg nem ismeri a gyakorlatot. A zen gyakorlata az emberiség egyik legősibb szellemi hagyományának, a buddhizmusnak egyenesen a szívéből fakad, és – következésképpen – az univerzális emberi lényt legmélyebben fekvő, s így leginkább feledésbe merűlt pontján érinti. E pontot mindenki – legyen buddhista, keresztény vagy akár muzulmán – ismeri és igazi valóságában éli, akár tudja ezt, akár nem A Zazen nyugalom-gyakorlatai ezt a napi tudat által vastagon eltakart pontot célozzák és elevenítik meg. „A zen nem vallás. Sem külön üdv-tanítása, sem dogmatikája nincs, és szentkönyvre se nagyon hivatkozik. A zen nem filozófiai iskola, mert nem teória, sőt a súly éppen az életrendre esik...” – idézte Dúl Antal budapesti teológus a témával kapcsolatban kihagyhatatlan (és kimeríthetetlen) Hamvas Bélát.

Dúl Antal, aki Lőrincz Gabriellával, a Magyar Televízió egyik műsorvezető bemondójával együtt jött el hozzánk, beavatta a 31 résztvevőt a shikantaza (a zazen tulajdonképpeni lényege, azt jelenti: „csak ülni”) titkába. Helyesen ülni nem a megszokott módon széken kell, hanem lent, a földön, egy személyre szabott nagyságú és vastagságú párnán, mégpedig úgynevezett lótuszban, esetleg féllótuszban, ami keresztbe rakott lábakat jelent. Fontos kiemelni a „háromas alapot”, melyet a a talajt érintő két térd és a párnán nyugvó fenék képez. Szavakkal szemléltetni ezt persze nem lehet, mert csinálni kell. Miközben az ember egyenes gerinccel (!) legalább tíz percig csak a lélegzetére figyel, a „semmittevés”-ben egyszerűen megnyugszik. Hogy az embernek miért kell megnyugodnia, arról szintén nem szólnék. Az elnyugvás szükségességéről épp eleget „beszél” ez a háborgó, nyugtalan világ, amelyben kivétel nélkül mindannyian élünk... A pácban mindenki benne van, mondja Hamvas Béla

NINCS RAJTUNK KÍVÜL

Túlságosan megszoktuk már, hogy a békét nekünk mindig valaki más teremti. Politikusaink például. Hiszen mintha tényleg azért lennének. Arra viszont, és most tegyük szívünkre a kezünket, csak kevesen gondolunk, hogy a béke kulcsa a mi kezünkben van. Valahol ott, mindennapjainkban, szokásainkban, felfogásunkban, akaratunkban, érzéseinkben, oktondi rejtőzködéseinkben. Voltak, és ma is vannak (szellemben) tapasztalt és bölcs emberek, akik azt mondták, hogy a külső béke legfőképpen attól függ, hogyan éljük mindennapjainkat. Hogyan isszuk például teánkat. Ha isszuk egyáltalán. Erről talán éppen a japán zen-hagyomány teakészítő és -ivó mesterei tudnák a legtöbbet mondani, akik képesek voltak három teljes órát egy csésze tea mellett tölteni. Esztelen időpazarlás, naplopás, mondanánk mi. Hisz az idő drága, mert pénz! Ám ha két ember kész arra, hogy egy-egy csésze tea mellett töltsön el együtt három óra hosszát, akkor én bátran kijelentem: ennek bizony van valami köze a békéhez. A régi japán (általában zen-buddhista) ceremóniamesterek ezt jól tudták. De ne gondolják, kérem, hogy közönséges beszélgetésre, netalán traccsolásra, pletykálásra invitálom önöket! Csupán csendes együttlétre. És máris helyreáll az egyébként megteremthetetlen béke.
Csak azt akarom mondani, hogy ha nem változunk, ha nem változtatjuk meg mindennapjainkat, a külső helyzet sem változhat. Egy jottányit sem. Ez olyan biztos, mint amilyen biztos, hogy ezt a széket, amelyen most ülök, nem helyezhetem át sehová addig, amíg rajta ülök... Nem kell ide más, csak egy kis fegyelmezett üldögélés, magyarán: figyelem. Ahogy Hamvas Béla mondaná, csak éberség. Éberen tudnunk kell, hogy egy bizonyos helyzetben és pillanatban kik vagyunk, és mit, de főleg hogyan csinálunk.

Van mód arra, hogy ez az éberség bennünk felébredjék, jelenlevő valósággá váljék. Ez a mód nem más, és nem is lehet más, csak a csönd. Élveznünk kell a csöndet. Kezdetben a csönd nehéz(nek tűnik). De ha ráébredek arra, hogy nem a csönd, hanem én vagyok nehéz, akkor kezdetét veheti a csönd figyelmes élvezete, ami a zazen.

EGY CSEPP A TISZTELETBŐL

2002-ben a Pilisben, a festői szépségű Dobogókőn, a Manréza jezsuita Lelkigyakorlatos Központban vettem részt utoljára közös zen-meditáción. Akkor napjaink egyik legnagyobb zenmestere, az okayamai Shodo Harada Roshi vezette a háromnapos csendes „ülésezést”. Tulajdonképpen lehetetlen tárgyilagosan és kivülállóként elbeszélnem azt, amit ez alatt a 3-4 nap alatt átéltem. Beszámolhatok viszont arról, ami étkezéseink alkalmával oly mély benyomást gyakorolt rám. Nem az étel mennyisége, vagy minősége, sokkal inkább a tiszteletérzés volt az, ami pillanatok alatt hatályon kívül helyezte bennem a közönséges (civilizált!) zabálások nyomán észrevétlenül, de annál tartósabban gyökeret verő érzéketlenséget az élet és az élőlények iránt. Itt tanultam meg, hogy az életben minden, így az étkezés is meditáció, pontosabban: azon egyszerű, s talán éppen ezért fennhéjázóan elhanyagolt tény iránt való hálaérzet felébresztése, hogy egyáltalán élhetek! Sajnos nyelvi eszközeim korlátozottak a megtapasztaltak kifejezéséhez. Talán a legalkalmasabb ennek szemléltetésére a „zen-fohász”, az „Öt megfontolás„, amelyben az asztalhoz ülve elmélyedtünk: „Először: Gondoljunk arra, ételünk honnét származik és milyen sok munka eredménye. Másodszor: Fontoljuk meg, mit cselekszünk, amikor az ételt elfogyasztjuk. Harmadszor és legfőképpen: Legyünk éberek, hogy étkezés közben se szórakozottság, se falánkság, se csüggedés ne kerítsen hatalmába. Negyedszer: Fogyasszuk az ételt hálával és váljék egészségünkre. Ötödször: Akarjuk az ételt, hogy az igazsághoz vezető úton haladni tudjunk, és az igazságot megvalósítsuk”.

Csak egy csepp volt ez a tiszteletből, de felejthetetlen és megindító, mert azóta is megállás nélkül csepeg mindennapjaimba.