2012. augusztus 7., kedd

Szathmári Botond: A hagyománytudat szerepe a XXI. században (Hamvas Béla hagyomány-felfogása nyomán)

Kockadobás Soha nem törli el a Véletlent

Mallarmé

Kor válság történelem korszerűtlen elmélkedések

A XIX. század óta Európát elöntötte a válságirodalom: Nietzsche, Ortega, Unamuno, Spengler, Le Bon, Guénon, Evola, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Ez a tendencia napjainkban sem csökkent, akármilyen szakterületen olvasgat az ember lépten nyomon válságról hall. Az, hogy a XX. században intenzívvé vált a természet és a fajok kipusztulása, úgy pusztultak és pusztulnak el kulturális örökségünk elemei is. Az Isten halott kijelentése óta az egyházak az elvilágiasodás válságával küzdenek. A szociológia a közösség válságáról ad hírt. A szociálpszichológia a személyes emberi kapcsolatformák kiüresedésére hívja fel a figyelmet, melynek egyik oka, hogy eltűntek a hagyományos közösségteremtő formák, mint a fonó, a kaláka stb. A pszichológia a személy válságáról tudósít, és a tömeges elidegenedéssel küzd. Az urbanisták a falu és tanya krízisét ecsetelik, ugyanakkor a városok közlekedési káoszba fulladnak. A demográfusok az emberiség katasztrofális túlnépesedéséről beszélnek, ami együtt jár az egyre nagyobb arányú éhezéssel. A kultúra megannyi területén jelentkeznek az eltömegesedés problémái. Ennek egyik előidézője kétségkívül a szellemi értékek devalválódása. Az oktatási rendszer is válságokkal küzd, miközben a fejlett országok lakosainak fele-egyharmada diplomás, és rohamosan nő a doktorok száma is. A minőségbiztosítás égisze alatt jelenleg az oktatás eltömegesítése folyik. A minőségi átvilágítás helyett a mennyiségi mutatókat, a statisztikákat ellenőrzik. A felsőoktatásba szinte mindenkit felvesznek hiszen fejpénzt kapnak az egyetemek még a teljesen alkalmatlanokat is. A Phd. fokozatok megszaporodása nem jelenti azt, hogy napjainkban ennyivel több kiemelt tehetségű tudós és szakember lenne, sokkal inkább azt, hogy minden közepes képességű diplomás tudományos fokozatot szerezhet. Lehet, hogy száz év múlva minden második ember akadémikus lesz? Kérdés hány filozófia doktora alkot platóni életművet? A fluxus mozgalom, és a technika segédeszközök fejlődése révén ma már mindenki művész lehet (gondoljunk olyan művészeti programokra, mint John Cage-é, Andy Warholé vagy Joseph Beuys-é). Vajon korunkban tényleg ennyivel több a tudományos és művészi tehetség? Bizonyosan nem, különösen, ha az antik vagy a reneszánsz korra pillantunk. A modern kor a tömegkultúra időszaka, melyben minden érték elrelativizálódott, s önjelölt tudósok és művészek árasztják el a kultúrát. Ennek eredménye a jelen posztmodern állapot. A kultúrában és tudományban immáron létrejött az anything goes (= minden mehet) állapot (Feyerabend). A jelen kultúrája oly módon kaleidoszkópszerű, hogy nem nagyon tesz különbséget értékminőség alapján, hiszen nincsen egyetemes referencia alap, elveszett az értékmérő, hiszen minden relatív. Hol van már a minőség forradalma, vagy a mélység óhajtása? Német László és Hamvas helyett ma a posztmodern zagyvalék a korszerű. A jelen válságának előidézése az ember társadalmi és szellemi életének problematikussá, zavarossá válása. Úgy tűnik valóban itt van a nyugat alkonya (Der. Untergang des Abendlandes), s korunk a jelen kultúrkorszak (Faust-i kultúra) öregkorának végidejét éli. Spengler óta a történelem nem valahonnan valahová tart, hanem körben forog. Csak a színek változnak, de a problémák nem, ahogyan ez Madách tragédiájának történelmi színeiből az tudható. Mindenfajta történelmi fejlődés-gondolat tarthatatlanná vált. ahogyan Rousseau is megállapítja pályamunkájában a tudomány és a művészet megújulása nem vezetett az erkölcsök megtisztulásához. Ma már világosan belátható, hogy a fejlődés pusztán a technikára és a vele járó kényelemre igaz. A vég a kezdet, és a kezdet a vég, soha nincs megállás. Az emberiség története azonban egyre gyorsabban rohan a semmi felé, ahogyan a kozmosz galaxisai is egyre gyorsabban távolodnak egymástól. S ez a semmibe zuhanás a szükséges feltétele egy új világ születésének. Ahogyan Hérakleitosz is írja a kozmoszról: volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre. , ahogy a modern kozmológia oszcillációs elmélete vallja. A modernitás elveszített minden mértéket. Talán ennek következménye, hogy a történelem a tört én elemek, másként fogalmazva széthullott személyiségek halmaza, vagy ahogyan Ady Endre írja Minden Egész eltörött . Hamvas feltárta, hogy mindez a krízis metafizikai, spirituális válság, és ráébredt, krízis mindig is volt lásd eszkatológiai irodalom hiszen az emberiség helyzete lényegileg ma sem más, mint bármely más időben. A mai kor azonban azért kivételesen válságos, mert hiszen mi élünk benne. Minden kor szinte mágikusan kényszeríti a benne élőket az együtt lépésre. Jelen helyzetünkben a tömegkommunikáció kifinomult eszközrendszere minden korábbinál hatékonyabban ülteti a tudatalattiba a kor ízlésrendjét. Korszerűnek lenni azonban nem más, mint válságban élni. Ezért is írja Nietzsche ťNem találok kiutat; mindaz vagyok, ami nem talál kiutatŤ sóhajt a modern ember... Ettől a modernitástól voltunk betegek . Talán ma ez a kiúttalanság és töredezettség még inkább meghatározó létélmény, mint Nietzsche vagy Ady korában, tehát a modernizálódás semmiféle gyógyulást nem hozott az emberiség bajaira. A hagyománytalan világ, mint gyökér nélküli fa. A XX. század, legalábbis a civilizálatlan világban a gyökértelenség évszázada volt, amely alatt tömegessé vált a gyökértelen ember típusa. A természetközeli élet, mint a vadász-gyűjtögető, nomád vagy falusi-földműves mindig az eredetből táplálkozik, míg a városi szükségszerűen elveszíti a gyökereit. Az itt szocializálódott egyének jó része éppen olyan, mint a gyökértelen fa, nem kötődik semmilyen földhöz, hagyományhoz, hamarosan kiszárad és elpusztul, azután minden széljárás, divat a saját kénye-kedve szerint sodorja. Mivel nincs gyökere, nincs múltja, amelyből táplálkozhatna, nem kötődik semmi szilárdhoz, így nehezen alakul ki benne jellemszilárdság. Mit is jelent eredetileg a görög ethosz (????) szó? Lakóhelyet, szokást és jellemet, ami jelzi a görögök még tudták, hogy az erkölcs és a jellem a lakóhelyből, azaz a kulturális gyökerekből táplálkozik. Ázsiában ma is gyakran megkérdezik a turistát, mi a vallásod, hiszen tudják az ember erkölcsisége azonos a vallásáéval, ami náluk lakóhelyfüggő. Azt se tévesszük szem elől, hogy a terjeszkedő világvallások (buddhizmus, kereszténység, iszlám), amikor új területre jutottak, akkor kisebb-nagyobb mértékben felszívták a helyi hagyományokat, szokásokat. Így más a szír, a pravoszláv és a római kereszténység. A buddhizmus pedig ahová eljutott, ott belegyökeresedett a helyi hagyományba és számtalan sajátos formát alakított ki. Eliade írja: egyetlen vallás sem teljesen ťújŤ, egyetlen vallási üzenet sem törli el végképp a múltat. az emberi kultúrában csak az lesz tartós, ami képes meggyökeresedni, vagy mint oltvány a régi fába új erőt tölteni. A reneszánsz óta a jövő felé fordult emberiség számára az érték egyre inkább egyenlővé vált az újdonsággal. Ez a XX. században vált elvárássá. Nincs új a Nap alatt közhely, de ma úgy teszünk, mintha ez már nem lenne igaz, és a sok álújdonsággal verjük át környezetünket, és leginkább magunkat. Aki teljesen belefeledkezik a korába, és nincs múltismerete, az állandóan úgy látja, hogy kora csupa újdonságot hozott. A tömegember mániákusan keresi az újat. A modernitás számtalan megjelenési formája késztet arra, hogy légy gyökértelen, ami a múlt század végére kordivattá is vált. A gyökértelen ember a legkönnyebben manipulálható, így a fogyasztói társadalom ideális alanya. Ő a fogyasztói idióta. A gyökértelen ember nem új, hanem semmilyen, zagyvalék. A régi bölcsek szerint abban áll az emberi mivoltunk, hogy a kultúránkba belegyökeresedjünk, s onnan a hajszálgyökereinkkel felszívjunk mindent, aminek szükségét érezzük. Arisztotelész szerint az ember lényege, hogy társadalomalkotó állat, Descartes szerint, hogy gondolkodik, Kierkegaardnál a szorongás, ma pedig joggal mondhatjuk, hogy az ember mértéktelenül fogyasztó állat. A múltat eltörölni nem lehet, ami bizonyít, hogy az ennek talaján álló modernista mozgalmak mind elbuktak, s a múlt minden könyvégetés ellenére előtör és jelen van. Minden, ami új gyanús és veszélyes, nem önmagában, hanem újdonsága miatt illúzió természettel bír!

A rend-szerű gondolkodás káprázata

Az ősi rend, az egyetemes hagyomány elvesztése, megteremtette a rend iránti vágyat. E vágy terméke a filozófia és a tudomány, ezek azonban csak rendszereket hoztak létre, de képtelenek voltak pótolni a rendet. A rendszer olyan mint a rend illúziója, de sohasem azonos azzal . A rendszerek (társadalmi, filozófiai és tudományos) a történelem során egyre rövidebb idő alatt váltogatják egymást. Madách tragédiája végigvezet a nagy történelmi rendszereken, bemutatva azok fonák oldalait és múlandóságukat. Minden korszellem (Zeitgeist) azt sugallja, hogy az épp aktuális rendszer az igaz. Az egész filozófia órányi fáradságot sem ér. írja Pascal, aki a spekulatív európai filozófiai tradícióról beszél, amely képtelen az életproblémák megoldásában segítséget nyújtani, ehelyett sziporkázóbbnál sziporkázóbb elméleti válaszokat ad, melyekkel az élő ember vajmi keveset tud kezdeni. Új tudás nincs, csak új ismeret (információ). A modern tudományfilozófia (T. S. Kuhn, P. Feyerabend) bizonyítja a tudományos rendszerek, paradigmák folyamatos forradalom-szerű cserélődését. Ebben az értelemben nem beszélhetünk fejlődésről, hiszen az egymást követő korok tudósai nem az elődök vállára állnak, hanem rendre új alapokat fektetnek le. A tudományfilozófia fenti képviselői bizonyítják, hogy a különböző korok tudományos rendszerei összemérhetetlenek (inkommenzurábilitás tétele), mivel nem rendelkezünk az egyetemes metodológiai alappal. Joggal mondják, nincs jogunk a miénkhez mérni a régiekét, mert az csak viszonylagos, azaz látszat eredményt ad. Ezáltal beláttatják, hogy a jelen tudománya nem igazabb, mint a régieké, csak praktikusabb, a jelenben alkalmazhatóbb. Csalóka káprázat a jelen paradigmáját abszolútnak tekinteni. Hamvas mindezen tudománytörténészek néhány állítását majd harminc évvel korábban már megvilágította, méghozzá úgy, hogy nem vetette el a tudományt, csak belátta annak korlátozott lehetőségét. Azonban az akkori korszerű tudományideál erre oda se hederített. Tudományos, gondolkodási tévedéseink legáltalánosabb forrásai: a jelencentrizmus, azaz a korunkat abszolútnak tekintő alapállás; az etnocentrizmus, mely a fehér ember kultúráját tekinti felsőbbrendűnek; és az egocentrizmus, az önérdekek általi motiváltság. Ez utóbbi nyilvánul meg a modern tudomány és a politika összefonódásában, amelyről Feyerabend azt állítja ez legalább olyan mértékű, mint a középkorban, amikor a teológiával történt mindez. Nietzsche 1871-ben ezt írja: Mi is tehát az igazság? Metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrétegződő serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége, melyeket valaha poétikusan és retorikusan felfokoztak, felékesítettek és átvitt értelemmel ruházták föl... amelyek a hosszú használat folytán szilárdnak, kanonikusnak és kötelezőnek tűntek föl egy-egy nép előtt: az igazságok illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók... igaznak lenni, más szóval... hogy mindenki egy szilárd konvenció szerint hazudjon .

A megtalált hagyomány

A bölcsesség amióta ember az ember tán százezer éve apáról fiúra szállt. Ma, azaz a reneszánsz óta megszakadni látszik ez a láthatatlan fonál. Napról-napra egyre vékonyabb, lehet, hogy itt van az utolsó óra és hamarosan teljesen elszakad. Akkor többé már nem lesz az emberlétnek emberi alapja, vagy talán abból fog megszületni egy ember? Ma ez nem megjósolható. A bölcsesség fennmaradásának egyetlen lehetőségét a szanszkrit tantra szó jól érzékelteti. E fonalat és hagyományt is jelentő szó az időszámításunk utáni századok ind bölcseletének legjellemzőbb vonása. Azt fejezi ki, hogy a sötét korszakban a valódi bölcsesség átadásának a hiteles módszere a mester-tanítvány viszony, mely minden eszközre kiterjeszti hatókörét. Keleten ma is ez képezi a tudás átadásának egyetlen módját. A nyugati kultúra iskolája ezt az intim viszonyt széttörte, míg a XX. század végén a távoktatás és internetes egyetem elszemélytelenítette. Ennek következménye, hogy a modern oktatás már nem képes bölcsességet, csak információt közvetíteni. Az, hogy az euró-amerikai civilizáción kívül még élnek az őshagyomány elemei némi reményre adhat okot, de csak annak, aki nem járt keleten, mert az láthatta, a modernitás hagyománymegtagadó korszelleme arrafelé is rohamosan terjed. Hamvas ezt írja: A hagyomány gondolata lehetővé tette az eddigi kollektív kategóriák téves voltának felismerését. Csak egyetlen hiteles emberi közösség van: az emberiség. Nép, nemzet, osztály, kaszt, vallás, világnézet csakis ezen belül, nem mint elválasztó, hanem mint gazdaság és sokszerűség van jelen. A hagyomány az emberiség népen koron és egyéni színezeten túli egységes tudása az eredeti rendről ez minden szent könyv tulajdonképpeni tartalma. Hagyomány csak Egy van! Megint Hamvas: Hagyomány egy van, ahogy egy emberiség, egy szellem... ez azonban, bár mindenütt ugyanaz, időkre, népekre, nyelvekre alkalmazva a hagyományok sokféleségében jelentkezik. A hagyomány (szanszkrit smrti = emlékezet, hagyomány) az idők során elkezdett feledésbe merülni, ezért igyekeztek lejegyezni. Ma az egyetemes tradícióról a szent könyvek, a mítoszok és népmesék, valamint az autentikus népi hagyományok révén tudhatunk. Igen tanulságos végigolvasni a világ népmeséiből Karig Sára által szerkesztett legszélesebb magyar nyelvű válogatás 82 kötetét. Szinte kivétel nélkül mindegyikben megtalálható a hamvasi tradíció legfontosabb eleme, az ember égi eredete. Dosztojevszkij így ír erről: Az emberi lét egész törvénye csakis abban rejlik, hogy az ember mindig tudjon meghajolni a mérhetetlen nagy előtt. Ha az embereket megfosztjuk a mérhetetlenül nagytól, akkor nem élhetnek tovább, hanem meghalnak kétségbeesésükben. Az embereknek éppen annyira szüksége van a mérhetetlenre és a végtelenre, mint arra a kis bolygóra, amelyben lakik. Mindennek empirikus igazolását írta le Spencer és Gillen az Ausztrália őslakói között tevékenykedő két misszionárius. A kóbor-gyűjtögető achilpa törzs az új területekre mindig magával vitte a szentséget megtestesítő vérrel megszentelt karót, s amikor az eltörött, a törzs tagjai össze-vissza kóvályogtak, majd leültek, hogy meghaljanak. Csak tiszta forrásból. mondja Bartók. Ez kell, hogy mértékül szolgáljanak az ember számára. A görögöktől a huszadik század közepéig tartó művészi korszakban ez adta a mértéket. Az utolsó ötven év művészetében ez a tiszta forrás erősen feledésbe merült, a temenoszt egyre kevesebben őrzik. Hamvas szerint az emberi történelem során az elsötétedés határköve az, amikor a szellemi kaszt elveszíti érzékenységét a kinyilatkoztatás hangjaira. A mérték immáron nem más mint az új, harsány, közönséges, amatőr, brutális és ócska. A képzőművészet bizonyos irányzatai kezdenek összemosódni a graffitivel, éppen úgy, mint elit költészet egyes tendenciái a WC-feliratok városi népművészetével. A magas művészetben is teret hódít a punk, a vacak. Ma, a technokrata yapi értelmiség előretörésekor, a kulturális igényszintjüket kielégítendő, igencsak ez ömlik Czakó Gábor kifejezésével élve a kereskedelmi kloákákból. Mindezzel megteremtik és újrateremtik a fogyasztói tömeget, akikben ha feltámad a spirituális igény, azt már csak a new-age, azaz az álhagyomány képes betölteni.

Az Arlequin stratégiája

Hamvas a világból nézve úgy tűnik, mintha a semmiből jött volna, és nyom nélkül távozott. Hatása ugyan mérhetetlen, amelyre a magyar szellemi élet még napjainkig sem ébredt rá, és sem a bölcseletben, sem az irodalomban nincs igazán folytatója. Talán azért, mert az Arlequin követhetetlen. Olyan volt, mint egy bolond, akinek semmi sem volt fontos, ami a többi ember számára nélkülözhetetlen: karrier, pénz, siker, stb. Nem tett mást, mint amit a régi nagy próféták és tanítók, realizálta magában az alapállást, az eredeti rendet, szakrálisan feláldozta a világi érvényesülését az igazságért. Számunkra Hamvas élete arra példa, hogy a tradíció életünk anabázisává (felemelkedésévé) tehető, azaz bármikor, és bármilyen körülmények közepette realizálhatjuk magunkban az aranykort. Merjünk korszerűtlenek lenni! Elszakadni a divattól, korszellemtől, ez a feladat, csak így léphetünk be az időtlen birodalmába. A bolond a bölcs, a bölcs a bolond Miért? Mert a korszellem által elhomályosítottak nem értik, azt aki többet lát, magasabb szempontok szerint él. Az élet normál állapota az őrület! Ezt láthatjuk a Dosztojevszkij regények Krisztus követőinél, mint amilyen Miskin herceg vagy Aljosa Karamazov. Az Arlequin nem kötelezi el magát sem vagyonnak, sem hírnévnek, sem elméletnek, sem evésnek-ivásnak, sem szakmának SZABAD! A bolond a hatalmi őrületen kívül áll, csak nevet a különféle bálványimádókon. Kacag az ember komédiáján. A cinikus Diogenész gyakorta gurította oda s vissza hordóját az utcán, majd az értetlenkedő athéniaknak ezt mondta: ugyanazt teszem, mint ti, dolgozom, sürgök-forgok. Indiában ilyen bolondok voltak az őrült-jógik, és a nagy mahásziddhák (Szanszkrit: mahasiddha), kik ők? Kínában Leo-ce így ír az ötödik versében:

Az ég és föld nem emberi:
néki a dolgok, mint szalma-kutyák.
A bölcs ember sem emberi:
Néki a lények, mint szalma-kutyák.
Az ég és a föld közötti tér,
Akár a fújtató,
Üres és nem szakad be,
Mozog és egyre több száll belőle:
Kell rá szó ezernyi,
Jobb némán befelé figyelni.

A létezés logikája paradox! írja Hamvas. A bolond a történelmen kívül él annak középpontjában nincs karmája. A valódi tudás és az üdv megközelíthetetlen mindaddig, míg a normalitást fel nem számoljuk.

Az éberség minden létező közül a legjobb (Aveszta)

A hagyomány a megszabadulást keresi. A mai ember egyetlen lehetősége, hogy a maszkjait letépje és visszanyerje, realizálja önmagát. A hagyomány megvalósítása nem könnyű, és csak beavatás útján érhető el, s a beavatásról tudjuk, hogy lényege az áldozat. Mindenkinek aki fel szeretne ébredni, és vissza kívánja helyezni az életét az eredeti rendbe, vállalnia kell az áldozatot. A létforgatag kötelékeinek elvágása nélkül, ami sok áldozattal jár, éppen úgy nem lehet jógázni, mint az alapállást helyreállítani, hiszen a jóga is az ember reintegrációja a kozmoszba. Hamvas ezzel kapcsolatban rámutatott arra az ősi alaptételre, hogy a logosz (??o??) ismeretéről csak akkor beszélhetünk, ha azt realizáltuk. Mester az, aki meg tudja csinálni azt, amit tanít. írja Hamvas Béla: Unikornisban. A gondolat-szó-tett azonossága a pszeudológiáktól való megszabadulás alapköve, aminek megvalósítása komoly aszkézist követel. Nem lehet egyszerre a világban érvényesülni, és önmagunkat visszanyerni. Hamvas így fogalmaz: Aki behódol, az alkalmazkodásban a lényét feladja és végül elveszti. Aki nem hódol be, lényét megtartja, de nem tud vele mit kezdeni, mert egyedül van. Nekünk embereknek semmi nem lehet olyan fontos, mint az éberség, azaz az ember metafizikai érzékenysége, amit Platón valaha ide-látásnak nevezett. Az éberség révén tudjuk, hogy van valami természeten túli, hogy többek vagyunk, mint a munkát végző majom, hogy a lét nem puszta természet. Az éberség révén gyanú ébred bennünk, hogy a bennünket körülvevő világ csak káprázat (szanszkrit: măya), ami nem azt jelenti, hogy a dolgok káprázatok, hanem hogy a látásunk káprázik. Az éberség visszaadja a dolgok és önmagunk igazi arcát, és megmutatja az eredeti rendet. Éber volt Buddha, Lao-ce, Jézus és éber volt Hamvas Béla. Ébredjünk fel mi is! Békesség minden lénynek.

_________________
Az idézetek forrásai:

Ady Endre: Összes költeményei I, 1980. Szépirodalmi Kiadó
Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics: Ördögök, 1972. Bp. Magyar Helikon
Eliade, Mircea: A samanizmus, 2001. Bp. Osiris Kiadó
Hamvas Béla: Silencium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis, 1987. Bp. Vigilia Kiadó
Hamvas Béla: Scientia Sacra, 1988. Bp. Magvető Kiadó
Hamvas Béla: Patmosz I., 1992. Bp. Életünk Kiadó
Hérakleitos: Múzsái vagy A természetről. 1983. Bp. Helikon Kiadó
Lao-ce: Az út és erény könyve, 1980. Bp. Helikon Kiadó
Mallarmé, Stéphane: Kockadobás, 1985. Bp. Helikon Kiadó
Nietzsche, Friedrich: A nem morálisan felfogott igazságról és hazugságról. In: Atheneum, 1992. I/3.
Nietzsche, Friedrich: Az Antikrisztus, 1993. Bp. Ictus K.
Pascal, Blaise: Gondolatok, 1983. Bp. Gondolat Kiadó
Spencer, B. Gillen, F. J.: The Arunta, 1926. London
Zajti Ferenc (ford.): Zarathustra Zend-avesztája, 1919 Bp. A Szerző K.

Forrás itt