2012. július 23., hétfő

Weiner Sennyey Tibor: A fülemüle éneke (a kishegyesi Hamvas-tábor margójára, 2007)


Vasárnapi levelek 23.
A fülemüle éneke
A kishegyesi Hamvas-tábor margójára

Szinte lehetetlen róla írni, mégis elképzelhetetlen róla nem írni. Elkerülni a korrupciót, vagyis a hallgatólagos beleegyezést, de nem indiszkrétnek lenni, vagyis nem szabad beleszólni és széthúzni és megosztani és bomlasztani. Beszélni róla. Mintha saját naplómba, s te azt megnyitnád, észre sem veszed, persze – igen, feltűnik, hogy akkor ezek most másmilyen mondatok, ezek nem olyanok, mint amit eddig, néha bom- néha -laszt, keresi az üveg falát a bor, keresi a medret a víz. A megszólalás lehetetlensége. A gondolat ereje. A leírt szó felelőssége. Az érzékek gyönyörének fátyla, mely eltakarja a tiszta örömöt, s mégis formát kölcsönöz neki. Fel-, és átvállalni. Megszólalni, mint a fülemüle. A fülemüle.
Azt írja Hamvas naplóbejegyzésében „A fülemüle zenéjére nem lehet sírni, örülni. Az ember visszafojtja lélegzetét és hallgatja és le van nyűgözve (nem elkábulva).” – s nézem a D. Z. által küldött töredéket, melyet a Művészetek Völgyében tárgyalunk meg, ha idő, energia, szó jut rá, márpedig e napló kijelentéseiről illene beszélni, vitatkozni. Igen: a beszéd és a vita. A kishegyesi Hamvas-tábor után a könyvtárban a folyóiratokat olvasgatom, s az Eső nyári száma kerül kezembe, melyben ott az a pár vers D. Z.-től, mondom: ej, megint nem szólt, pedig a hétfőt a rózsakertész fiával a diófa alatt töltöttük, verset írtunk miután zöldbablevest, kevés pálinkát, enyhén fűszerezett krumplistésztát, pohárka sört, s jó túrós tésztát ettünk, mely utóbbira halovány mézet csurgattunk, s e menüt „berzsenyisnek” neveztük, hogy aztán a diófa alatt egy órán át csöndben várjunk, s ő, mármint D. Z. nem is említette, hogy már megírta, elmondta, két sorban mindössze, hogy mi történt tulajdonképpen az elmúlt héten, ebben a Hamvas-táborban, s e két sornál, e tömör vallomásnál nyílik ki az Eső:
”Közelről mindegyik reszket és remeg.
Távolról hullámzó tánc.”
- mert azt látom, kedvesem, hogy félsz, hogy legjobban magadtól félsz, s ezért, amikor találkozol egy ilyen jelentős, sokszínű, változatos szövegvilággal, gondolathálóval, mint amilyet éppen Hamvas Béla szőtt, akkor úgy tűnik a távolról bámészkodónak, hogy hullámzó táncba kezdesz, de mihelyst közelebb megyek, látom reszketsz és remegsz, félsz, hogy a bőrödre hullott csókok, majd pirosan fognak villogni, vagy félsz, hogy mikor meghalsz, nem lesz ott semmi, félsz, hogy elveszted ezt, ami vagy, félsz, hogy nem vagy bölcsebb a fűszálnál.
Mert most már látod te is, hogy nincs mitől félned, hiszen a bőrödre hullott csókok pirosan villognak, nincs mitől félned, hiszen mikor meghalsz nem lesz már semmi ilyesmi, nincs mitől félned, hiszen sosem volt tiéd ez, nincs mitől félned, mert tudjuk, hogy a fűszál a bölcsebb.  
Mikor alig egy évvel ezelőtt O. F.-el és K. L.-el együtt kitaláltuk, hogy H. B.-ról való beszélgetéseket kéne tartani, azt javasoltam, hogy semmiképpen ne nevezzük el róla, így lett Bormester Mihály Humormisztikai Egylet, azaz BMHE, holott már akkor jeleztem, hogy a BMVE, sportosabban hangzik, mármint hogy Bormester Mihály Vívó Egylet. Később, amikor megjelentek a bulvárezotéria és a gagyi és para-terminológia jeles képviselői, kizárólag annak köszönhetően, hogy O. F. toleranciaküszöbje valamikor egyszerűen eltűnt, s mindent és mindenkit eltűr, sőt odafigyel és el- és befogad, akkor már gyanítottuk D. Z.-vel, s K. L.-el, hogy a történet, mert talán nem is lehet másképp elkezdett karnevalizálódni, hiszen megjelentek azok az alakok, azok a gyanús, őrült, foghatatlan és érthetetlen figurák, akik valami félelmetesben elkattantak, s most próbálnak úgy beszélni dolgokról, mintha mindenről tudnának, holott sem ők, sem mi nem tudtunk igazán semmit, keresők és értelmezők vagyunk, éppen ezért hívtuk össze az O. F. toleranciáját dicsérő BMHT-ét, mert mindhárman azt szerettük volna kezdetben, hogy végre beszélgetés, dialógus jöjjön létre Hamvas műveiről, mivel közben az Egyetem tudatosan elzárkózik, negligál minden olyan törekvést, amely Hamvas műveit helyezi górcső alá, jóllehet ezzel egyrészt jót tesz neki, hiszen nem savanyodik meg náluk művészete, másrészt azonban kint hagyja a prérin, a keresőknek és félművelteknek. Talán ez utóbbi sem nagy probléma, hiszen elsőre azt gondolnád, egy ilyen írói életmű megvédi magát, nem lesz gond. Ám szó sincs erről. Hamvas könyvei az utóbbi 15 évben jelennek meg, nem csoda, hogy a táborba odatelefonált Bácska valamely piciny falujából Marika néni, hogy megérkezett-e már az író, ott van-e már Hamvas Béla Kishegyesen? Csillogva néz rám Tibi, a kishegyesi tanya életbetartója, nem tudom tudja-e a Kátai-tanya gazdája, hogy azon ritka pillanataiban, amikor alkalmazottja végre pihenhet, amerikai irodalmat olvas, Poe és Walt Whitman verseit, eredetiben. Talán Tibi volt a Hamvas-tábor… - jobb lett volna ezt is Bormesternek hívni, mely illett is volna a Dombos-fest hangulatához -, tehát Tibi volt az, akinek mindenképpen kellett volna előadást tartania, noha soha sem olvasott Hamvastól egy árva szót sem, mégis oly humorral és oly alázattal csinálta végig mellettünk ezt a hetet, adott nekünk ételt és italt,  hogy úgy éreztem az egyetlen autentikus figura körünkben. Mert kétségtelenül minden oldalról igyekeztünk megközelíteni a korpuszt, talán csak maga a szövegszerűség maradt kissé hátra, hiszen Hamvas-olvasót csak vasárnap tartottunk, meglehet O. F. a Siencia Sacráról,  K. L. humormisztikáról, s én is az Öt Géniuszról szóló beszédünkben jócskán idéztünk mondandónk alátámasztására szöveghelyeket, mégis úgy éreztem, hogy ez kevés. Kevés, mert „közelről mindegyik reszket és remeg.” – Még én is. Különösképpen én.
De reszket T. O. is „akárha” balkáni gerle volna, balkáni remegő, aranyló húr e Földnek szívére feszítve, még akkor is, midőn felolvasóestjét oly nagy érzéssel kezdi, s rögtön meg is semmisít azzal, hogy tanítványának nevez, pontosan ezért, ezért a túlzó megtiszteltetésért írom most kissé az ő stílusában meg ezt, keverve saját naplómmal, a vasárnapi levelek hangulatával, remélve így elmondható, a korrupció elkerülhető, s mégsem lesz indiszkrét, mégsem fogja senki sem támadásnak venni, mikor azt mondom, hogy „közelről mindegyik reszket és remeg.” – még T. O. is, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy az ő poétikája, teljes költészete, Hamvasnak az indián asszonyok szövéséről szóló esszéjéből ered, ezt továbbgondolva, ezt átlátva a csipkeverésre utal, arra, hogy versei együtt, olyan akár az agyonvert csipke. De T. O.-ban is van valami ilyesmi, az a végtelenül felfokozott nyitottság és odafigyelés, s elragadtatás, mindenre és mindenkire, ami történik körötte, vajdasági Orfeusz, akinek innen nézve, talán titkos vágya, hogy egyetlen csöpp tengerben tömörítse össze minden versét, de közelről még ő is reszket és remeg, meglehet távolról tánc, flamingók tánca minden jelenléte, azt mondja az est elején és újra nekem az est után, hogy szeretne ennek a szövegáradtnak véget vetni, de hiszen ez te vagy, mondom neki, s aggódok érte, féltem valahányszor közelről látom reszketését és remegését, hiszen jóllehet a tánc egyes lépéseit tőle tanultam az én reszketésem és remegésem innen még nem látszik. De T. O. folytatja a Hamvasról való beszédet, mikor kimondja, hogy bár költészete e tanulmánnyal együtt érthető meg, mégis találkozni lehet olyanokkal, kik Hamvast olvastak, s miután Hamvast elolvasták úgy gondolták tudnak mindent. Milyen veszélyes a mindent tudás illúziója? Életveszélyes. A saját élet kerül veszélybe.
Egy alkalommal D. Z. kissé megrettenve, kissé mosolyogva mondta, hogy félelmetesen jó író ez a Hamvas, még azt is eladja neked, amit nem akarsz, amiről eldöntöd, hogy nem kell, hogy elég volt, nem és nem, s akkor jön azokkal a pontatlanul pontos mondataival, követhetetlen hivatkozásaival, s rejtett vagy kevésbé rejtett finomságaival, s úgy megcsavarja, hogy végül elmosolyodsz, és azt mondod, hogy rendben, legyen Béla, legyen úgy, sétáljunk derűsen át a kavicsos udvaron, el egészen a méhesig, ott üljünk le, s olvassunk valami igazán nagy költőt, Dantét vagy Vergiliust, Ovidius vagy Blake verseit, vagy csak üljünk, s élvezzük, ahogy szerelmeskedünk a tájjal, ahogy a virágokra repül millió méh, az emberi kultúra valódi fenntartói, ezek a kicsiny csilingelések, melyek miközben megálmodtam rovatomat az Irodalmi Jelenben, megjelentek a Szentháromság 66. körül is, hogy állandóan kicsiny fejükkel az ablakokon kopogjanak, bentről-kifelé, hogy gyufásdobozzal próbáljam őket, egyenként, hónapokon át, menteni ki az udvarra, s hogy végül mindezért négy sort kaptam e méhektől, négy sort a megszabadulásról:
„Skatulyában méh döng,
Még nem tudja, hogy a szoba
Börtönéből ez a csengő
Magánzárka menti meg.”
- mert ezt látom, kedvesem, hogy börtönben élsz itt, börtönöd a szobád, a házad, és börtönöd az utca, a város, börtönöd az ország, a kontinens, s mégis csengő magánzárkában utazol, hol pilláid a rácsok, hol bőröd a kőfal, s a koppanásokat a szomszéd cellából nem meglepő, ha gyanakvással fogadod, ám idővel rendszert vélsz felfedezni ebben az égi morzében, mely másoktól szivárog feléd, holott a megmenekülés csak egyféleképpen valósul itt és most meg.
Mert most már látod te is, hogy nincs szoba, nincs házad, nincs utca és város, nincs ország és nincs kontinens, hogy pilláid sincsenek, hogy bőröd nem kőfal, s hogy a nincs szomszéd cella, s nem koppanások, melyek feléd szivárognak, nincs börtön és nincs magánzárka, mert a kis skatulyát az udvaron kinyitják, s te elröppensz a szabadba.
Épp oly szabadon, mint Kishegyesen Tibi, ez a szerény és jó humorú fiú, aki arról mesélt nekem, visszafogott kuncogással, hogy egyszer három hónapig bezárult előtte a világ, s az utolsó hónapban már fel sem mert kelni egy fotelből, mert tartott tőle, hogy rossz hatással lesz az univerzum energiáira, valami káros dolgot fog elindítani, kétségtelenül félelmetest, ha kimozdul, kinyitja az ajtót, kilép a főváros zajába, megjelenik a körúton. A körötte lévők ugyanis annyi hülyeséggel, annyi ezoterikus maszlaggal beszélték tele ennek a jóravaló gyereknek a fejét, hogy már semmiben és senkiben sem volt biztos. Míg meg nem jött egy norvég barátja, aki kinevette és azt mondta, ilyen, hogy káros energia az univerzumra, amit te gerjesztenél, Tibikém, egyszerűen nincs.
Nem csak az irodalomtörténetnek, de a Hamvas-értelmezések azon szándékát is el kell utasítanunk, hogy maradéktalanul megoldják egzisztenciális és egyéb problémáinkat. Segíthetnek és örülhetünk neki. Szülhet vidámságot és derűt ez a metafizika, s ennyiben vonzó és kívánatos, éppen úgy, mint a magasan, kétezer méteren növő kicsiny virág, a gyopárka, melynek bársonyos fehér szirmai vannak, enyhén tüskés kis száracskája, s sziklákba és kövekbe mélyen markoló erős gyökere. Igen, kedvesem, sosem is gondoltam volna, hogy a Hamvas életműt leginkább a törékeny hegyi virághoz tudom hasonlítani, mely annyira vonz, s közel a levegő már oly hideg, mint a Hamvas recepció, ám e gyopárka szép fehér szirmokat hoz, mint a Hamvas próza és esszék nagy része, mely virágnak tüskés kis szára, akár Hamvas szigora korával és korunkkal szemben, s mely oly mélyre gyökerezik a Hagyományban, a szent szövegekben, hogy elmondhatatlan hol kezdődik a hegy, s hol a gyopárka.
Két fontos előadót említeni még, jegyzem meg magamnak, két ellentétet, mégis kettőt, ki összefügg. Alig is tudom elképzelni D. A. előadását, midőn lótuszülésben felült a kicsiny asztalra, s a hagyomány szempontok alapján finoman és pontosan részletezni kezdte mit mondott Hamvas, s mit gondol erről ő, megfeledkezve a határról, jóllehet nincs is már határ D. A. és H. B. között annyira összenőtt, s gondolkodóba esek, hogy vajon D. A. ír-e, s ha igen miket… Nem, biztos nem ír, ha író került volna közvetlen közelébe az életműnek az összeroppan, egyetlen kivételt ismerek D.Z.-t, akit viszont a diófa ment meg, a málna, a kert, s az hogy nem író végeredményben, hanem költő, a legköltőbb költő, akit ismerek, annyira, hogy néha féltem elpárolog, elillan, mint a nyárdélutáni álmok a szépleányok csuklójáról, melyeken vadul illan a vér az érben, midőn a topolyai tóban úsznak a Hold alatt. De szerencsére D. Z. ember, nagyon is ember, s éppen ezt hiányolom mindig a költőkből, hogy nem emberek, hanem állatok, félelmetes és ijesztő történetekkel, jóllehet ha kiderül róluk, hogy mégis emberek, nem állatok, nem égi állatok, jobb nem oda nézni, jobb nem indiszkrétnek lenni, elég csak tudni, de nem kell és felesleges ez a gonosz összevigyorgás, alattomos megjegyzés áradat, midőn előkerül a költő titkos naplója, jegyzete, melyben félelmei és vágyai, gondjai és ostobaságai oly szembetűnően világlik elénk. Ám a D. A. előadásnál tartva tehát elképzelhetetlen volt, hogy V.I. ne szóljon bele, ne vegyen részt, ne szikrázzon. Mihelyst helyzetüket felismerték, és nevettek magukon, nem tudom, hogy őszintén vagy kényszeredetten, vagy egymáson, tehát mihelyst nevettek magukon, azonnal hitelessé vált mindkettőjük együtt és külön-külön is. Számomra persze. Számomra, aki most nem arról értekezik tehát, hogy egyetértett vagy sem D. A. vagy V. I. előadásán tett kijelentésekkel, hanem arról, hogy nekik is szerettem volna elmondani, amit K. L.-nek előadása előtt, hogy törekedjen a végső dolgokról, az egyszerűekről való beszédre, sok idézettel, játékossággal és mindenképpen humorral.
Nem mindegy ugyanis, hogy a következő évtizedben Bormester Mihály Humorisztikai Egylet vagy Vívó Egyletek jönnek létre.
Hamvas Béla életművének befogadása, értelmezése számomra épp oly fontos, mint Kemény Kataliné, Várkonyi Nándoré, Szabó Lajosé, Rajnai Lászlóé – hogy csak a talán jobban ismerteket említsem.
A bulvárezoterikus és szélsőséges ki-, és felhasználása ezen életműveknek, vagy egyáltalán bármilyen életműnek, egyszerűen nyomorult és nevetséges próbálkozása azoknak, kik saját tehetetlenségük, tehetségtelenségük felett érzett félelmükön nem tudnak úrrá lenni, börtönüket nem ismerik fel, magánzárkájuk nem értik meg. Nem elutasítandó, nem megsemmisítendő a másmilyen nézőpont, hanem meghallgatandó, s ha értelmes megfontolandó, ha teljes ostobaság, akkor elég csak nevetni. Ezt tanultam Tibitől, aki felvette a telefont, és azt hallotta, hogy Bácska valamely kis falujából, Marika néni érdeklődik, hogy ott van-e már a Hamvas Béla, vagy még nem érkezett meg, s bár nevetetett velünk, ő volt az egyetlen, aki nem nevette ki a kérdezőt.

Weiner Sennyey Tibor