2012. július 31., kedd

Vida Gábor: A következő lépés

Nincs messze talán az az idő, mikor a XX. század egyik legkülönösebb magyar íróját sem a rajongók többé gurunak, sem pedig az ellenlábasok sarlatánnak tartani nem fogják. A félreértések e szövevényéről sokat lehetne, és majd kell is beszélni, de az ma már érződik, hogy akik vehemensen utálták, némileg visszafogták magukat, akiknek eddig is fontos volt, azok nem csalódtak benne. És végre olyan két kötetet foghat kezébe az olvasó, amelyben a német, görög, latin, héber, stb. idézetek, kifejezések magyarul is szerepelnek, mert ezzel a luxussal az eddigi szerkesztők nem szolgáltak, pedig Hamvas Béla könyvei időnként a boltok sikerlistáit is vezették.

A szerző bizonyára nem járult volna hozzá, hogy a Naplókat valaha is közzétegyék, de akik behatóan ismerik az életművet, sok fontos támpontot kapnak a tovább- vagy újragondoláshoz, akik viszont ezzel kezdenék az olvasást, azoknak csalódás lehet – Hamvas be- vagy elfogadásához, megértéséhez nem itt nyílik a kapu. Ami ezekből a feljegyzésekből elsősorban hiányzik, az a tőle megszokott, sokak által nehezményezett, meggyőző hangnem, az a nyelvi erő, amely alól azok is nehezen tudják magukat kivonni, akik az állítások igazával vitatkoznak, a szövegek szellemiségével szemben állanak, vagy az észjárása tisztaságát kétségbe vonják. Mellesleg akkor is bajos cáfolni, ha tényleg nincs igaza, megnyerő, mint Szerb Antal vagy Márai.

A Naplók szerzője viszont egy kételkedő, terveket szövő, vázlatoló, reménykedő és imádkozó ember, aki belátást enged a művek hátterébe, a műhely csendes magányába és a szellemi nagyság otthontalanságába. Tisztában van a saját értékeivel és szellemi helyével, amit nem Lukács, Révai meg Aczél elvtárs jelölt ki számára. Neki ez nem nyelvi meg politikai kérdés, ő az egész irodalmi és közéleti és publikálási csörtetést – nem könnyen, és nem is biztos, hogy önszántából –, idejekorán félreteszi. Ezután azt olvas, azt gondol és azt ír, amit akar. Bár a legnagyobb szabadság a legnagyobb kötöttség egyben, mert az embernek csak az örökkévalóságra érdemes berendezkednie, és a megváltás művében kell részt vennie. Függetlenül az adott (szellemi) konjunktúrától vagy divattól. A mindenséggel mérd magad, avagy az ember mértéke az ember, az élet mértéke pedig az üdv.
nem is hat olyan idegenül, főképpen ha divatos meg európai filozófusok és publicisták mondanak hasonlókat, vagy épp ugyanazt idézik – jelzetten vagy jelzetlenül. Ma már az sem fontos, hogy miért egyedülálló szerző a magyar glóbuszon. Mert vallás nélküli hívő, mert rítus nélküli beavatott, mert tájékozott, figyelmes, alázatos, bölcs? Mert annak a – jó értelemben vett – magyar szellemi elitnek a tagja, amelyik Auschwitzban vagy Recsken végezte, esetleg emigrált? Ez nem érdem, ahogy Hamvas Béla sem tekinti az írást teljesítménynek vagy célnak. Nem vagyok író, mondja sok helyütt, mégis az írásain keresztül ismerjük, és nem túlzás azt mondani, hogy a magyar kultúrában sok dologról ő beszél „megint először”. Például arról, hogy a kapitalizmus és a szocializmus ugyanannak a dolognak a két vége, Istent nem lehet kidobni a szemétbe, az ateizmus is vallás, lélek és szellem nélkül nincs test, és attól, hogy valamit egyöntetűen hazudik mindenki, még nem igazság az…

A Naplók negyed századot ölelnek fel (1942–1968), az idő múlásával a szerzőjük is változik, és ezt a változást érzi, értelmezi. Talán azok a legérdekesebb feljegyzések, amikor önmagával számot vet, a lelki stációit elemzi, és a megtett utat értékeli, a célt és a realizálás fokát összeveti. Mert számára a gondolat, szó és tett egysége, koherenciája alapkövetelmény, amit magával szemben támaszt. Nem autobiografikus szerző, nem fecseg fölöslegesen a kortársakról, nem leplez senkit le (bár van egy-két elejtett megjegyzése), és nem ad kulcsot a saját műveihez. Asztalfióknak ír, és a teljesítménnyel elégedetlen. Viszont elképesztő az a munka, amit a háború utáni nyomorban és a legsötétebb ötvenes években végez, aki a műveit ismeri, nagyon érdekes munkanaplót talál az első kötetben, szerzők, problémák, kérdések, fogalmak követik egymást sűrűn, sokszor címszavakban, máskor pedig mondatok, egész passzusok, amelyek beépültek más művekbe, de sok olyan van, amely töredék maradt, vagy aforizmaként is használható, bár vigyázni kell az aforizmáival, néha egész opusz kell hozzá lábjegyzetnek, ha nem csak poénkodni akar az ember. Ha lesz komoly Hamvas-filológia, a Naplók fontos támpontokat ad majd hozzá. És nyilván ő maga tiltakozna legerélyesebben az ellen, hogy valaha is tananyagként szerepeljen, vagy bármit is elnevezzenek róla. Nem fogja megúszni…
A Naplók fő mondanivalója az, hogy Hamvas életműve nem egyszerűen irodalom, hanem egy szellemi út lenyomata, amelynek állomásai irodalomként, bölcseletként is értelmezhetőek, de ha valaki elfogadja azt a metafizikát, amelyet a szerző vázol, akkor kénytelen lesz sok dolgot, talán az egész életét újragondolni. Minden ember életében lehet egy pillanat, amikor erre van szüksége vagy pár mondatra legalább, amelyek olvastán valami megváltozik, de nem elég olvasni, cselekedni is kell, elvégezni a munkát, amire az embernek lehetősége adatik. Végső soron minden mű, a Naplók is meditációs objektum, akkor kel csak életre, ha valaki megkapaszkodik egy-egy sorában, ha felhasználja, beépíti, továbbgondolja. Minden emberi gondolat közkincs, abban az értelemben, hogy mindenkire tartozik az egész, mert amíg azki sem üdvözült.

Talán az a legfőbb tanúságtétele ennek a két kötetnek, hogy az európai ember is rendelkezik azzal a tudással, amely a normális élethez kell. Az Evangéliumban erről minden fontos le van írva. Nem kell jóginak, buddhistának lenni, még csak meg sem kell térni semmilyen történeti vagy történetietlen egyház kebelébe. Meg kell tartani legalább egy parancsolatot a tízből,után jöhet a következő lépés. A történelem úgysem igazol senkit.

Forrás: NOL.hu