2012. július 13., péntek

Tóth Judit: Hernádi Gyula Hamvas Béláról és Weöres Sándorról mesél

Hernádi Gyula 2005. július 21-én hunyt el. Az író emlékének tiszteletére közzé teszünk egy interjút, melyet röviddel a halála előtt készítettem vele. A beszélgetés során önmagáról, Hamvas Béláról és Weöres Sándorról mesélt.

- Hogyan ismerkedett meg Hamvas Bélával és Weöressel?
- Hamvast nem ismertem személyesen, csak a dolgait ismertem, azok nagyon tetszettek már akkoriban is, diákkoromban. Várkonyi Nándor, Hamvas Béla, Weöres Sándor – volt egy pár ilyen ezoterikus úr, akik szerintem tényleg zseniálisak voltak. Weöres Sándorral úgy kerültem kapcsolatba, hogy elküldtem a verseimet - akkor verseket írtam - és válaszolt levélben. „Kedves kolléga, elolvastam a verseit, nagyon tetszenek, hívjon fel ezen a telefonszámon, jó lenne találkozni.” És akkor felhívtam, mondta, hogy menjek el hozzá, a Törökvész úton lakott, ha jól emlékszem. És elmondta a verseimről, hogy miért tetszenek. Nagyon pozitív volt a véleménye, és mondta, hogy akkor mindig mutassam meg a dolgaimat. De ez nem elég: rögtön szólt a Kortársban a Fodor Bandinak, akivel nagyon jóban volt, hogy van itt egy pasas, aki nagyon jó verseket ír. Elmentem a Fodor Andráshoz, és azt mondta, hogy jó. Akkor, azt hiszem 1955-ben, közöltek három vagy négy verset a Kortársban. Ez volt az indulás, és akkor elindult a „lavina” és elkezdtek közölni mindenfelé. Nos, a Weöressel nagyon sokat voltam együtt, tényleg zseniális volt, szóval olyan intuitív erő volt benne, minden asszociatív dolgot olyan módon… nem is olvasta őket, és mégis tudta. Fene tudja, hogy csinálta. Levette valamelyik égi adóból a hullámzást… Ő is megmutatta aztán a verseit, ezeket a fantasztikusan jó dolgokat. Elbeszélgettünk mindig a világról. Neki nagyon nagy tanítómestere volt a Fülep Lajos, és megmutatta, hogy Fülep miket írt. Fülep egyébként fantasztikusan szigorú volt a Sanyihoz.

- Olvastam a levelezésüket. Most néhány éve kiadták Weöres Sándor összes levelét, amit meg tudott szerezni a szerkesztő, Bata Imre.
- Bata volt a főszerkesztője az ÉS-nek.

- Igen. Ő adta ki ez két vastag kötet, szinte az indulásától kezdve. Mondja, miként látta, hogyan élt Weöres?
- Felesége, Károlyi Amy óvta a Sanyit a barátoktól. Mert a Sanyi szeretett inni, és olyankor elzárta… nem engedte be a barátokat, akik mindig hoztak egy üveg bort. És akkor jó kedvre derültünk. De egyébként nem rúgott be soha, csak kicsit szürreális világba került.

- Hernádi úr, tudott Ön arról, hogy Weöres Sándor mesterének tartotta Hamvas Bélát? Mesélt önnek erről?
- Persze, persze. Elmondta, hogy milyen disznóság, amit a Hamvassal csinálnak. S még azt is mondta, csak aztán sajnos nem jött össze, hogy összehoz majd vele. Akkor Hamvas valahol, ha jól emlékszem raktáros volt, és ritkán járt Pestre. Mondta Sanyi, hogy majd egyszer összehoz, de aztán nem jött össze. Mondom, ez a társaság a Várkonyi Nándor, Hamvas Béla, Weöres Sándor ezek óriási fickók voltak, és természetesen az akkori rendszer nem engedte őket igazán szóhoz jutni. A Hamvassal különösen kitoltak.

- Szokás volt –e abban az időben „mesternek” nevezni azt, akire egy ifjú költő felnézett?
- Igen, igen, persze. Ez egy formai dolog. Például a Fülepet ő személy szerint nagyon szerette, és nagyon hallgatott rá, és a Fülep nagyon szigorú volt hozzá. Olvastam a jegyzeteit Fülepnek, amit Weöres akkoriban mutatott nekem. „Kedves Sándor, ez úgy vacak, ahogy van.” Meg ilyeneket. Úgyhogy eltűrte a kemény szót.

- Miért szakadhatott meg Weöres Sándor és Hamvas Béla között a kapcsolat?
- Semmi. Egyszerűen az egyik itt volt Pesten, a másik meg vidéken volt.

- Pusztán ennyi?
- Pusztán ennyi. Ezek így szoktak történni. Egyszerűen anyagi lehetőségek nincsenek, és egyszerűen úgy elhal a dolog. Egyszer ír, aztán ír, aztán nem ír, nem válaszol, és szép lassan elülnek a dolgok. Nincs ennek semmi jelentősége egyébként.

- És nem lehetett az az oka, hogy Weöres Sándor egyszerűen kezdett eltávolodni attól a felfogástól, amit Hamvas Béla vallott?
- Nem, nem. Sőt. Weöresnek a világképe egyébként is elég tág paletta, sok minden belefér. Nagyon sok minden.

- Más forrásból hallottam, nem szakirodalomban olvastam, hogy a megszakadt kapcsolatnak lehetett egy személyes oka is, méghozzá Kemény Katalin. Állítólag elég rossz volt közöttük a kapcsolat. (Kemény Katalin Hamvas második felesége volt. Mára ő sincs köztünk. A szerk.)
- Nem szerette Weöres Kemény Katalint. De nem nagyon beszélt róla. Keményt kevesen szerették, Weörest sokan.

- Hernádi úr, mi lehetett annak az oka, hogy Weöres a ’40-es évektől mindinkább az orientalisztika felé vonzódott?
- Azért mert ez egy olyan terület, ami feltáratlan volt még addig Magyarországon, mert tk. sarlatánok próbálkoztak ezzel az orientális vonallal. Weöres Sándor pedig mélyrehatóan, végig a gyökereinél próbálkozott folyton. Nyilván körülnézett a világban, különböző filozófiákat, és ezt tartotta a legrokonszenvesebbnek és a leghatékonyabbnak a művészettel kapcsolatosan, el is mondta egyébként. Nincsen ennek sem semmi különösebb oka. Egyszerűen a művészek kíváncsisága a fel nem tárt területek irányában.

- Én úgy tudom, hogy Weöres nem beszélte ezeket a távol-keleti nyelveket, hanem nyugati forrásokból fordított.
- Ezek a fordítások Weöres Sándor versek voltak... De zseniális fordító is volt. Fantasztikus… tündéri…

- A ’40-es, ’50-es években a korszellemben, a magyar irodalmi életben benne volt a keletnek a felfedezése más szerzők műveiben is? Pl. olvastam Szepes Máriát.
- Igen, persze. Sok mindent írt a Szepes is, nagyon tehetséges nő… De ott van a Brandenstein báró. Nagyon tehetséges filozófus ő is. Csomóan voltak, csomóan, akik egyrészt a kereszténységgel, másrészt az orientális dolgokkal foglalkoztak.

- Weöres nem hasonlott meg a nyugati eszmerendszerekben?
- Nem, nem.

- Tehát ő ezt integrálta saját magában.
- Persze.

- A szakirodalomban felvetődött az, hogy Weöres kevéssé ismerte Hamvas Béla munkáit, inkább Hamvas személye ragadhatta meg őt. Mi a véleménye erről?

- Ez biztos, hogy így volt. Egyébként is a Weöres nagyon keveset olvasott. Illetve sokat olvasott, de tudja milyen a gyorsolvasás: balról az első szó, lentről az utolsó. De aztán ő megalkotta a maga véleményét, azt is, ami az írásban nem is volt benne… Szóval egy nagyon kreatív agy volt.

- Olvastam a 2. világháború utolsó éveiben írt leveleket, amelyben Weöres Sándor azt írja, hogy nagyon szenved attól, hogy nem tud elég „tisztán” alkalmazkodni ahhoz a rendszerhez az életmódjában, amit akkoriban etalonnak tartott. Pl. a húsevésről való lemondás, alkoholfogyasztás, dohányzás… És ezektől pedig nagyon szeretett volna megszabadulni.
- Igen, igen, de nem tudott. A költészet nem olyan. Nem a vegetáriánus gyakorlat a lényege.

- Tudna olyan problémát mondani, amivel Weöres ebben az időszakban sokat küszködött?
- Egy valamit: a magányossággal. Miközben elég sok híve volt neki, bezárkózott egy elefántcsonttoronyba. Mindenkivel nagyon kedves volt, kedélyes, és nagyon szolgálatkészen mondta a dolgokat, de ugyanakkor nagyon magányos volt. Senkit nem engedett igazán be a sejtmagba, a Weöres nevezetű sejtnek a közepébe. Elhárította rögtön. Elkezdett valami másról beszélni, olyan dolgokat mondott, amin mások röhögtek.

- Nem gondolja, hogy épp az említett egyedüllét és magányosság volt az, ami a keleti gondolatrendszerek felé irányították, amely éppen ezt hirdeti? Tehát nem véletlenül találta meg önmagát a keleti filozófiák szellemében?
- Hát persze. És ő ezt tudta is, és el is mondta számtalanszor.
 
Magányosság és zsenialitás. Erről beszélhettünk volna még…
 
(A közölt interjú a teljes beszélgetésnek egy részlete) 

Forrás: Prokontra.hu