2012. július 31., kedd

Szinay Balázs - Hamvas Béla: Scientia Sacra

Az ember hajlamos arra, hogy mindent túlírjon, újraírjon, leírjon, felülírjon, átírjon stb. Egyszerűen szólva tehát grafomániában szenved. Hogy pontosan miért, azt lehet pusztán találgatni finoman, köntörfalazva, vagy ki is lehet mondani nemes egyszerűséggel, konkrétan, hidegvérrel, őszintén. Már az ötezer évvel ez előtt keletkezett Srímad Bhágavatam című hindu vallásfilozófiai írás így nyilatkozik bevezető fejezetében önmagáról.”…e Bhágavata Purána a legfelsőbb igazságot tárja fel…Mi szükség hát más írásra?” – aki pedig olvasta és megértette ezt az írást, az tudja, hogy ebben nincsen semmiféle túlzás. Éppen ezért, amikor az ember néha elgondolkozik, sehogy sem érti, hogy ha már a történelem elején megszülettek az ilyen és ehhez hasonló jellegű írások, mi szükség volt a többire? Hiszen épülni ezekből is tökéletesen lehetett és lehet, amely irodalmat pedig nem lehet épülésre használni, az az embernek miféle hasznára válik? Hamvas erre egyszerűen válaszol a Scientia Sacrában: semmifélére, ám az eredeti helyzetéről megfeledkezett, individualista jellem szükségét érzi annak, hogy a kollektivizmus helyett énjét a középpontba helyezze és személyes, egyéni igazságának lenyomatát az abszolútúm ellenében görcsös meggyőződéssel közreadja. 
Viszont, ha ezt a kérdést feltettük és megválaszoltuk, ebből kiindulva fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy mi értelme volt annak, hogy Hamvas megírta a Scientia Sacrát? A válasz ez esetben legalább olyan egyszerű, mint amilyen Hamvasé volt fentebb: Hamvas tétele alól kivételt jelentenek az őrzők művei. Őrzők alatt pedig jelen esetben olyan szerzőket értünk, akik írásaikban az abszolútumot hozták le ismét az individuum ellenében, az archaikus tudás őrzőiként definiálhatjuk őket, vagyis mint az eredeti, ősi, specifikus szakrális üzenet felelevenítőiként, áthagyományozóiként. Ilyen őrző volt maga Hamvas is és ez adja Scientia Sacrája jelentését és jelentőségét is.
E mű esetében pedig ismét azzal a kérdéssel találkozunk, mint a Srímad Bhágavatamnál:…Mi szükség hát más írásra?” A Scientia Sacra elolvasása után ugyancsak nem érti az ember, hogy a többivel mit is kéne kezdenie? Okot erre pedig az ad, hogy a Scientia Sacra emelt szintű irodalom. Emelt színtűnek pedig ebben az esetben azt lehet nevezni, aminek szövegezése szépirodalmi, tartalma az abszolútumról szól, gondolatvilágának hatására pedig az olvasó tudatszintje magasabb szintre lép, vagyis minden igényt kielégít, végső soron az emberré válás könyve. Aki olvassa, egyszerre fejlődhet az irodalom és az önismeret terén is.
A fentebb említett három elem közül talán a harmadik, a tudatszint emelő jelleg a legfontosabb, mert, ami még nem az abszolútról szól, de az abszolútum felé emel, az is transzformációt, átalakulást okoz az emberben. Az ilyesfajta irodalom elsősorban jellemformáló, olvasása után az értő olvasó már nem ugyanaz, aki előtte volt. Aki ugyanaz marad, vagy legalábbis nem lesz sokkal több, annak még nem volt birtokában a képesség, hogy az ilyen jellegű irodalmat magába fogadja. A magába fogadás pedig itt kulcsfogalom! A Scientia Sacrát nem kell külön értelmezni, megokolni, magyarázni, továbbfűzni, az önmagát magyarázza és megokolja. Az olvasó dolga csak annyi vele, hogy az egészet elejétől a végéig, úgy, ahogy van megélje, magába zárja. Hamvas a Scientia Sacraban szó szerint mindent leírt. A Mindenség leírása alatt pedig azt értjük, hogy teljes egészében leírta az Egészet, elbeszélte azt, hogy mi a valóság és azt is, amit az embernek a valóságról tudnia érdemes. A valóságot pedig nem kell tovább magyarázni. Annak alapvető természete az, hogy amint elkezdik kommentálni, már csak önmagánál kevesebb lehet, míg végül semmi sem marad meg belőle. A magyarázat mindig elrugaszkodik a valóságtól.
Témája szerint a Scientia Sacra az emberiség spirituális evolúciójának rendszerező kötete, mely úgy beszéli el a világtörténelem szellemtörténetét, hogy közben megtanítja az olvasót látni. Nem életmód könyv ez, de az egyetemes életrendszer működésének kritériumait bontja ki, tematikusan. Ébresztőt fúj, felébreszt és ébren tart, életre hívja az ember lelkiismeretét és lelki önismeretét miközben nem tesz mást, minthogy arról beszél, amit a lélek valós helyeztében, eredeti, tiszta tudatával ismer, tud. Éppen ebben rejlik tudatszint emelő hatása: nem állít olyat, ami nincs, és mindent kimond, ami valós. A valósnak pedig az ember nem ellenáll (csak addig amíg a valóság érzékelésére ható illúziója annyira erős, hogy a valóságot meglátni nem képes, tehát egyfajta mesterséges tévedésben él), mert a valósban saját természetével találkozik össze.
A Scientia Sacrában Hamvas írói magatartását tekintve a tökéletes semlegesség helyzetébe, állapotába helyezkedik és helyeződik: a dolgok értelmét megfejti, de nem avatkozik bele azok természetébe, érvel, cáfol, de mindvégig tényszerűen, higgadtan, objektíven. Magyaráz, de nem a valóságot magyarázza, hanem azt, ami nem az. Hangvételét a minden kétségtől mentes, magasztos, emelkedett megfogalmazás, a szilárd bizonyosság hatja át. Ellentétekkel dolgozik – ahogy e téma kifejtői általában –, azonban művében elejétől fogva mindvégig jelen van az ellentétek világán túlmutató, kettősségektől mentes abszolútúm, mely egyetlen pillanatra sem válik le a tartalomról. Úgy érkezünk el a mindenségtől a sokaságig, a finomtól, a bölcstől, a tisztától, a nehézkes, durva, esztelen anyagias minőségig, hogy közben nem válunk le az Egészről, sehol sem ragadunk bele az anyagba. Ahogy a Srímad Bhágavatam X. éneke az összeállítás és az egyetemes, világirodalmi minőség szempontjából is a Summum bonum  vagyis a Legfőbb Jó elnevezést kapta a szanszkritból angolra történő átfordítás során, úgy lehetne a Scientia Sacrát Hamvas Béla munkássága és minimum saját kora és irodalmi közege Summum bonumának nevezni, mivel minőségében, ahogy fentebb említettük, mégegyszer: az emberré válás (példátlan) könyve, tehát méltán viseli a Szentség Tudománya címet és rangot.
A védikus irodalom szerint az emberi létforma kitüntetett helyzet az élővilágban. Sajátossága abban áll, hogy az élőlény egyedül az emberi létformában képes a magasabb rendű tudatosságra, a transzcendensről való tájékozódásra. A védikus irodalom és Hamvas is arra hívja fel a figyelmet, hogy aki ezt a magasabb rendű tudatosságot nem használja ki, az elvesztegeti az emberi létforma lehetőségének kincsét.
A Scientia Sacra esetében az olvasó értetlenül állhat a fölött, hogy Hamvas honnan is ismerte és értette ennyire a lét kérdéseit, mivel az kétségtelen, hogy a tartalom a puszta lexikális ismeretek felhalmozásán túlmutat,  ilyen kereken visszaadni ezt a témát kizárólagosan ismereti tudás alapján nem lehet. Soraiból a tapasztalat, a megélés legalább annyira visszaköszön, mint a felhalmozott ismereti tudás. Mindenesetre azok számára, akik a valóságot nem csak megsejteni, hanem megismerni, illetve az emberiség szellemtörténetének összefüggéseit nemcsak találgatni, hanem átlátni kívánják, a Scientia Sacra kötelező olvasmány!