2012. július 24., kedd

Szepesi Attila: Hamvas Béla esszéi

Évtizedekig csak lelkes hívei olvashatták Hamvas Béla muveit. Mert tartósan
hiányzott a megnyomorított magyar szellemi élet kaleidoszkópjából. A tévedhetetlenül
muköd6 cenzúra - f6képp LukácsGyörgy és Keszi Imre "jóvoltából" - igyekezett
nyomtalanul eltüntetni a neki nem tetsz6 muvet, melyr61 ma már joggal elmondható,
hogy e baljós évszázad egyik legjelent6sebb szellemi kalandja. Az említett személyek
intellektuális sebészorvosi tevékenysége persze nem meghatározó. Igaz, 6k amputálták
ki Hamvas muvét a könyvkiadás ból - tehették, hisz ismerték -, ám helyettük más is
megtette volna, kétség nem férhet hozzá. A cenzori bravúr azonban felemásra sikerült.
Mert bár rongyosra olvasott, kéziratos formában terjed6 opuszaival csak a beavatottak
ismerkedhettek, Hamvas Béla legendája jelenvaló volt, s hatása olyanokhoz is elért,
akik a munkáit nem ismerték ugyan, holdudvar övezte személyiségéért mégis úgy lelkendeztek,
mint egy távoli, felfedezésreváró kontinens rejtelmeiért.
A dühödt és alapos munkát végz6 cenzúra hóhérmunkája csöppet sem volt véletlen.
Bár Hamvas korai muveit még Szentkuthy Miklós is "gyermek keresztes-hadjáratának"
min6sítette, naivitással vádolva a szerz6t, mi sem állt távolabb t6le, mint a gyanútlanság.
Pontosan tudta, hogy aki az érvényes szót ki akarja mondani, annak percr61
percre ismernie kell a világóra állását. Nem elég ezt-azt megsejteni, nem elég az összekaszabolt,
s korántsem tévedhetetlen ösztönöket hívni kalauzul. Ha valaki, 6 pontosan
tudta, mi történik velünk és körülöttünk ebben az apokaliptikus, ezredvégi korban,
s tudta nemcsak a maga keseru sorsából, nemcsak számuzetése tapasztalataiból.
A teremtés muvét összeszabdaló id6 ma sem ért véget. Bár Hamvas muve, mely az
olvasókbóllelkes rajongást vagy kétségbeesett ellenállást vált és váltott ki - s mely ugyan
részben kívülrekedt a maga idején, csak sejtelmes hajszálgyökereivel sz6hette azt át -,
ma már legalább jórészt hozzáférhet6, tanulmányozható. Aktualitását bárki megtapasztalhatja...
Diákkoromban, a hatvanas évek elején, szinte véletlenszeruen találkoztam
a Hamvas-jelenséggel, pontosabban szólva: el6ször a szerz6 személyével. Mint frissen
érettségizett, s egyetemre-f6iskolára föl nem vett pancser diák, az Országos Széchényi
Könyvtár hírlaptárában dolgoztam, afféle raktári segéder6ként. Feladatom volt
a zsúfolt raktárakból a folyóiratokat kihordani az olvasóterem be, ahol Hamvas Béla
is gyakran megfordult. El6ször persze sejtelmem sem volt róla, ki ugráltat annyit,
kinek kell - többnyire a legfelso, billeg6 létrával jól-rosszul elérhet6 polcokról -
elobányásznom az elporosodott, megsárgult újságok és folyóiratok testes köteteit.
Kicsit aprehendáltam a halk szavú, metsz6 pillantású öregúrra, aki a bolondját járatja
velem. Idosebb kollégáim viszont úgy vették körül, mint egy civil ruhás papot,
s ez érdeklodéssel töltött el. Hamarosan megtudtam, hogy tudós kutató, törvényen
kívül helyezett szellemtörténész, ám a könyvtárban az efféle nem volt ritkaság. Csupa
félrenyaklott értelmiségi, hamvába holt álmodozó csellengett és dolgozott ott, ezért
eloször Hamvast is besoroltam eme furcsa, rokonszenvesen megfoghatatlan figurák
panoptikumába. Megpróbáltam elmélyedni a muveiben, de nem sikerült, nem sikerülhetett.
Ambivalens érzéseket váltottak ki belolem. Lassan minden fellelheto köny1995.
ve a polcomra került, antikváriumokbbl sikerült összeszednem oket, de a tanulmányozásukhoz,
megértésükhöz életem belso brája szerint éretlen voltam még. Egyszerre
vonzottak és taszítottak.
Azt észrevettem, vagy legalább megéreztem, hogy hozzájuk balekul nyúlni nem
szabad. nIetve: szabad ugyan, de nem érdemes. Van bennük valami "nem szolid", démonikusan
felkavarb, olyan rejtett tartományokat átvil~ítb, melyek örvényeikbe aláránt
ják és magukba temetik a gyanútlan lelkendezot. Evek múltak el így, míg aztán
egy váratlan pillanatban - errol pontosan számot adni nem tudok - valamiképp "belül
kerültem" e sokáig messzirol szemlélt világon. Egyszerre megvilágosultak eroterei. Tele
voltak persze ismeretlen borzongásokkal, utalásokkal, ám ezek megszblítottak. Sorra
végigböngésztem mindent, ami a m11vekbolelérheto. Más sroval: azt a keveset, ami korábban
könyv formájában és folybiratban valaha megjelent. A Láthatatlan történetet,
az Anthologia Humanát, a Henochot, Herakleitoszt, az Absztrakció és szürrealizmust,
a Száz könyvet, a Tibeti misztériumokat. Tudtam azt is, hogy a Hamvas-életm11korántsem
korlátorodik eme korai és nehezen elérheto publikácibkra; s a szerzo szám-
11zetéseboldog-boldogtalan esztendeiben is rendületlenül alkotott, ám kézirataiból csak
néhányat sikerült megszereznem. (Részben a Hamvas-hagyatékot ma gondozó Dul Antal
jbvoltábbl, aki az Akadémiai Könyvtárban dolgozott.) Maga Weöres Sándor is említette,
hogy a pincéjében talán vannak ismeretlen Hamvas-opuszok, s ezeket majd elobányássza.
De egyrészt nem tudta biztosan, valbban ott vannak-e az említett m11vek
az irdatlan mennyiség11papírhalmazokban, másrészt nem volt az a filosz-típus, aki egy
ilyen búvárkodásra könnyen ráállt volna, hisz még a saját elveszettnek hitt - vagy
a háborús bombázások áldozatául esettnek gyanított - kéziratait, verstérképeit sem kereste
meg. Pedig irodalomtörténész barátai gyakran noszogatták, hogy dolgozza fel
eme rejtelmes pince anyagát, nem is annyira a Hamvas-kéziratok miatt, inkább a Babitscsal-
Kosztolányival valb levelezéséért, ám ezek is csak jbval késobb kerültek elo.
(Itt jegyzem meg, hogy bizonyos - részben Weöres által indukált - félreértésbol szokták
a költot Hamvas-tanítványnak, Hamvas-követonek mondani. Ezt foképp A teljesség
filé cím11prbzai munkájának ajánlása okozza. Az igazság azonban az, hogy amikor találkoztak,
Weöres is kész mester volt már. Ifjabb és szertelenebb, aki elfogadta Hamvas
segítségét, talán a belso rendje is hamarabb összeállt, mint eme segítség nélkül létrejött
volna, de nem Hamvasbbl merítette a tudását, már korábban is ismerte azokat az alapm11veket,
amelyekre a közel apjakocú szellemtörténész oly gyakran hivatkozik..)
Aki Hamvas Béla esszéibe eloször beleolvas, azt fogja hinni, hogy e m11vektere
imaginárius és a valóságos idobol kiszakított tér, afféle felhokakukkvár, vagy - ahogy
a jb Gulácsy Lajos írta a maga Naconxypanjáról - olyan föld, mely"félúton találhatb
Japán és a Hold között". Az igazságazonban épp az ellenkezoje. Mindennapjaink eleven,
korszakok, hiedelmek, eszmék egymásra torlbdott díszleteivel s11mntelerakott,
ám az oskorig azonos világát népesítik be, azt az elemi világot, mely kövekbol, fákbbl,
virágokbbl és mezsgyékbol, váltakozb nap- és évszakokbbl, vizek betöltötte patakmedrekból,
hegyormokbbl és tengerekból, falvakbbl és városokbbl áll. Meg az élet
mindennapi rítusainak sokféleségéból, mely mind az elemi világból vétetett és annak
metafizikájával telített. Házbbl és táncbbl, kapubbl és kályhábbl, asztalból és lépcsóból,
gyümölcsökbol és ételekból, ruhákból, ablakokból, hangszerekból. Ez a napjainkat
átható elemi világ azonban porén és szemtól szembe a maga teljességében és jelentésárnyalatai
sokféleségében csak nehezen megtapasztalható. Egyrészt azért, mert megszokott
és testközeli, másrészt pedig azért, mert a különféle korszakok és szellemi
építmények rárakódott és nehezen felfejthetó rétegei és üledékei - a szó szoros és átvitt
értelmében egyaránt -eltakarják és maguk alá temetik. Jóval fontosabb persze az említettek
közül az átvitt értelem,mert az elemi világ nem attól elrejtezett és farsangi módon
tarka, mert valami valóságosan eltakarja, sokkal inkább azért, mert a megpillantásához
és megértéséhez kevés ma már a látó szem ereje, a gondolat világossága, felismeréséhez
a hagyományok ismerete.
Ez a fogalom, hagyomány, a Hamvas-mil egyik, talán épp a legfontosabb kulcsa.
Ám ez a kulcs a szó pozitivista értelmében nem használható. A tradíció, a szent hagyomány
mindent átvilágít és feltár, de az oskor, a megszentelt kor, az aranykor és a mesterek
gyakori emlegetésea szerzónél csöppet sem nosztalgikus természetu. Nincsen meg
benne a turista-visszavágyódás gyermeki sóvárgása. Tudja jól ugyanis, hogy aszó
historikus értelmében ez a boldog kor, ez a megszentelt osállapot sohasem létezett, tere
topográfiai eszközökkel nem azonosítható, ahogy ideje sem a világóra gyanútlan viszszaállításával.
Az egymást követo és egymásra rétegzódó korszakok tér-idejét ugyanis
mindig a küzdelem, születés-pusztulás, keresés, a betemetett ósforráshoz való visszatérés
reménytelen vágya, a vér és a szenvedés itatta át. A paradicsomkert nem helyszín,
hanem létállapot, élmény, mely az emberból elóhívható, de materiális szélességiés hoszszúsági
fokai nincsenek. Valójában tér és ido sem létezik, illetve, az említett kontextusban
megléte vagy hiánya teljesen érdektelen, hisz az élet, a küzdelem, az önmagát keresó
értelem helyszíne mindig, a kezdet kezdetétól ugyanaz a folyamatos tér, ideje pedig
e változatlan ürességben való mozgás koreográfiája. A mozdulat, a tett, a gondolat megközelítésének
és megértésének módozatai: mindketto csak lehetoség arra nézve, hogy
az ember a maga benso világának élményeivel és felismeréseivel benépesítse, és segítségével
-jobb híján- törvényszecúségeit átvilágítsa. Mindez a valónak - a valóság tükrében
a valán túlinak - reménytelen ostroma.
A szent hagyományezerfelé szakadozott, mégis jelenvaló. A világ minden mozzanatát,
eszméjét és szánalmasan kallódó részletét percrol percre átitatja. Az egyetlen
tér és egyetlen ido egy összetört tükör, melynek szerteszóródott cserepei ma már csak
nehezen rakhatók össze, ez a gesztus mégsem egészen reménytelen. Egymástól elszakadva,
egymással durván szembefordítva, párhuzamosan léteznek ugyan, genezisükben
mégis azonosak. Igaz, hasonlatosságuk, az elemi osegységból való származásuk
és muködésük azonossága nem mindig és mindenütt felismerhetó. Egyszerre elérhetetlenül
távoliak és bennünk tovább élok.
Voltak (és maradványaikban ma is vannak) inka kövek, piramisok, temet6városok,
dolmenek és menhirek, szent és elátkozott helyek, dzsungelek mélyén felharsanó
halotti énekek, görög szobrok és összetört vázák, faekék és szottesek, áldozati edények
és észak-amerikai petroglifák, willendorfi Venusok és csontfaragványok, szerzetesbarlangok
és tábortuz körül kanyargó táncosok. De nem a helyük és az idejük a fontos.
Nem az, hogy inkák, sumerek, észak- vagy dél-amerikaiak, kínaiak, hellének, középafrikaiak,
latinok vagy épp magyarok. Hanem az a közös mód, az érintés és álmodás
gesztusa, ahogy az ürességet benépesítik, ahogy a maguk elo- és utóidejét magukból
létrehívják, ahogy a végtelen tér borzongató magányát lakhatóvá kívánják tenni. És ez
a mindenkori gesztusuk - koruktól és helyszínüktol függetlenül - közös és máig ható.
Folyamatos és rejtve bennünk munkáló jelenlétük maga a hagyomány. Ha felismerjük,
ha nem. A világteremtésnek az a módja, ahogy az ember két követ egymásra helyez,
egy üres felületre valamit odarajzol, egy gördülo kavicsot vagy maréknyi agyagot
szoborrá mintáz. Egy ruhadarabot megszo, majd csillag-és virágdíszekkel felékesít. Két
fadarabot összeüt, egy húrt megpendft és énekelni kezd. Ételt készít, ismerkedik, útra
kel és valahová megérkezik. Gyümölcsöt szed, ölelkezik, eltunodik a pocsolyát benépesÍto
parányok és a mennybolton világító égitestek látványán. Túrja a földet, felkészül
a halálra, miközben elodeiben-utódaiban a maga arcát felismeri.
A múlt fragmentumai tovább élnek az idoben, világunkban folytatódnak. A sziklafalakra
rajzolt és a kövekbe vésett ékítmények a házfalak ákombákom jeleiben, az antik
szottesek az öltözetünkben, a halottasénekek a "Circumdederunt" dallamában,
a willendorfi Venusok a szobrainkban, a dolmenek és menhirek az építményeinkben.
Egyszerre távoliak és rejtett jelenlétükkel érintésközeliek.
És a fragmentumaiban tovább élo - és élni segíto- hagyomány másik vonulata,
eszmei síkja az a szent tradíció, melyet egyik fo muvében, a Scientia Sacrában tárgyal
a szerzo. Ez a hagyományvilág is jelenvaló, de nem látható még tükörcserepei formájában
sem. Ahogy felesége, Kemény Katalin írja: "Ebben a hatos számra épített, fúgaszen1en
megkomponált muben nem szintézisét, hanem szimfóniáját halljuk mindannak,
amit a tibeti, a hindu, az iráni, a kaldeus, az egyiptomi, a szufi, a dél-amerikai
források, majd az alexandriai gnózis, az aritmológia, az alkímia az életen átsugárzó
primordiális létrol tudat. Hangsúlyozzuk; nem szintézis, szimfónia. A szintézis részben
tárgyi teljességre, részben szcientifikus objektivitásra tart igényt. Hamvas Béla
szándéka nem az esetleges, a részleges és változó objektÍv szempontok érvényesítése.
Törekvése és eredménye a hiteles szubjektivitás..." Ez a hiteles szubjektivitás jellemzi
muelemzései sokaságát éppúgy, mint a neki kedves és fontos "szent könyvekhez" való
viszonyát is. Utóbbiakat úgy fordftja magyarra (Kung mestert, Hérakleitoszt, Lao-cét,
Henoch Apokalipszisét, a Tibeti misztériumokat stb.), hogy egyúttal kommentálja is.
Ahogy az egyetemes muvészettörténet legjava alkotásait is az említett módon közelíti
meg, Goethe és Beethoven, Hölderlin és Debussy, Cezanne és Kierkegaard, Nietzsche
és Csontváry, Tanguy és Eliot muveit. A szent hagyományhoz való kötodésük érdekli,
egyúttal pedig az a mozzanat, ahogy a teremtés folyamatos muvét tovább viszik, ahogy
az új borzongásokra és új látomásokra fogékonyan megalkotnak valamit, ami a tradíció.
ban gyökerezik, s azt mégis új, sosemvolt látószögbol világítják meg...
Korai esszéiben még inkább, a késobbiekben talán kevésbé foglalkoztatja az a gondolat,
ami ifjabb és világhíru szellemrokonát, az argentin Borgest: az "örök visszatérés",
a körkörös ido, a világóra visszatéro és ismétlodo periódusainak eszméje. Ezt a gondolatkört
Hamvas mintha elejtené idosebb korában, a hangsúlyt talán kevésbé az
ismétlodésre, inkább a folyamatra helyezi. Itt jegyezzük meg, hálás - és nagy körültekintést
igénylo - feladat volna a kettejük muvének érto összevetése.Rokonok a Hamvas
említette hiteles szubjektivitásban, ám bizonyos vonatkozásokban különböznek is.
Borgesben talán több az irónia, a képzelet szertelen játéka, míg Hamvasnál a prófétai
hevület, az apokalipszis közelségének felismerése dominál. Elobbit tán a sztoikus deru,
míg utóbbit inkább a vitriolos kritika jellemzi...
"A hagyomány gondolata lehetové tette az eddigi kollektÍv kategóriák téves voltának
felismerését. Csak egyetlen hiteles közösség van, az emberiség. Nép, nemzet,
osztály, kaszt, vallás, világnézet csak ezen belül, nem mint elválasztó, hanem mint gazdagság,
mint sokszeruség van jelen, de csak abban az esetben, ha,az egyetemes emberiség
gondolata alá rendelték." - írja Hamvas a Scientia Sacrában. Es vonatkozik ez minden
mure, mely a teremtésbol részesedik, festményre és eszmére, költeményre és szoborra,
szcSttesreés zenére egyaránt. Ha pedig egy mu már létrejött, teljesen mindegy,
hányan ismerik. Megléte, a szent hagyományba való beágyazottsága által akkor is hat,
ha elvész, ha elégetik, így,-úgymegsemmisítik. És: csak az az igazi mu, ami ettol a hagyományt61lélekül át. Es fordítva: csak az a mu lélekülhet át a teremtéstol, mely a folyamatosan
jelenval6 hagyományba ágyaz6dik bele.
Egyik összefoglal6, korszakokat megvilágít6 nagyesszéjében, a Regényelméleti
fragmentumban az apokalipszis természetét, a világ6ra összezavarodását, a val6ság,
a realitás és a magát val6ságnak hirdeto modern "elaljasulás" szövevényes viszonyát
vizsgálja.
"A hivatalos történet azt mondja, hogy a tizenhetedik század elso fele a modern
kor kezdete, mert ebben az idoben alakult ki a világválság három nagy khimérája, a
modern állam, a modern tudomány és a modern kapitalizmus. Mindenesetre ebben az
idoben jel~nt meg a modern Nagyinkvizítor, akit az állam és a tudomány és a kapitalizmus
kö2:öSerovel teremtett és tart fenn, és ebben az idoben teremtették meg a modern
realitás-fogalmat, és mivel Böhme szerint minden val6ság alaptermészete a polaritás,
ebben az idoben alakult ki a realitás ellenfogalma is, Cervantesnél, Böhménél és
Shakespeare-nél és Monteverdinél, és késobb Velázqueznél és Pascalnál. A feszültség
a val6ság fogalma körül támadt. Az egyik oldalon a realitás az állam, a kapitalizmus és
a tudomány realitása, a másikon a szélmalom-val6ság.Ez az a pont, ahol Eur6pa története
kettéválik, és egyik sem akar tudni többé a másikr6l. Az egyik történet, a sai
disant reális történet a közösség, a nép, az állam, a gazdaság, a tudomány története halad,
ha nem is éppen a legjobb lelkiismerettel, halad a legsötétebb úton a harmincéves
háborún és Cromwellen és Mazarinen, XIV. Lajoson, Nagy Frigyesen, a francia forradalmon,
Nap6leonon át a világháborúkig és a koncentrációs táborokig és a gulágokig
és az atombombáig. Ez a parádés történet a soha el nem képzelt kínok és bestialitás
története. A másik Don Quijotével kezdodik, mert Don Quijote abba a realitásba nem
egyezett bele, és kortársaival, Hamlettel, Böhmével és Monteverdivel külön történetet
alapított." - írja a Regényelméleti fragmentumban, s az idézetbol kiolvasható, hogy itt
sokkal többrol van sz6, mint mufajelméleti tunodésrol. Mert a regény ebben az összefüggésben
magán messze túlmutat. A Cervantessel kezdodo modern regény - mint
minden jelentos mu az említett kor óta - a megcsúfolt és kibillent történet, a meghamisított
val6ság- és realitás-fogalom elleni kétségbeesett lázadás és tiltakozás. Az emberi
méltóság meggyalázása, a módszeres bestialitás elleni fellépés, valamiképp "külön
történet", külön ido, külön val6ság és a ködfátylakkal és san~ ideológiákkal elfüggönyözött
látszat-realitás helyett egy valódi realitás teremtése. Es hiába hiszi ma már
gyanútlanul és különösebb aggályok nélkül mindenki, hogy a valóság nem más, mint
a totális állam, a rendorség, a bank, a népirtás, a maffia, a névtelen levél, a fegyverkezési
hajsza, a börtön és a koncentrációs tábor, a gazdasági növekedés és a pusztuló természet
- mert a valóság, az igazi realitás nem ez, hanem (Hamvas Béla esszéjének végkicsengéseképp)
az igazi és megszentelt, a teremtés pecsétjével hitelesített valóság épp
a "szélmalom-realitás", Don Quijote, Hamlet, Jakob Böhme, Goethe, Hölderlin, Dosztojevszkij
és a többiek látomása.
A teremtés összetört, szétmarcangolt, elrejtett és meghamisított, napról napra
módszeresen meggyalázott muve napjainkban a legmélyebb válságához érkezett. Elég
belehallgatni a napi hírekbe, beleolvasni egy újságba, hogy az ember m~gértse, hová
vezet a realitás azonosítása a pusztítással, a föld és a szellem kirablásával. At kell éljük
folyamatosan a nyomor, a hatalomra töro maffiák, az "etnikai tisztogatások", a pártharcok,
a világjelenséggé váló kábítószerezés, a bér-, a csoport- és öngyilkosságok,
kétségbeesetten fenntartható világegyensúly kétes "realitását", azt a kollektív és hagymázos
orületet, mely ma már az emberiséget, és az emberiségnek otthont adó glóbuszt
is a végs6 pusztulással fenyegeti. Az ember pedig nem tehet mást, mint percr61 percre
és minden részletében igyekszik átlátni és megérteni az apokaliptikus folyamatot. S miközben
a maga lehet6ségei közt megteszi, amit tehet, közben megkeresi és kijelöli
a maga helyét a realitás összekuszált koordináta-rendszerén, eldönti, hogy o maga az elaljasulás,
a bestialitás vagy a szélmalom realitásában él-e. Magamagát ugyan az apokalipszis
folyamatából, a megcsúfolt realitásból ki nem vonhatja, el61eel nem menekülhet,
de ha megérti a kettéhasadt történet lényegét, már az is valami...
Hamvas Béla esszéi, melyeket (az általa sz~rkesztett antológiákkal és rejtelmes,
kotömbszeru regényeivel egyetemben) el6bb az Eletünk Kiadó, most pedig a megkezdett
sorozatot folytatva a Medio Kiadó ad közre - végre szövegösszefüggésükben olvashatók.
A korábbi kiadások (33 esszé, Szellem és egzisztencia, Silentium, A bor filozófiája)
csak szeszélyes válogatások, afféle merít6próbák voltak, a hetedik kötetéhez
érkezett sorozatban viszont minden mu végre a helyére kerül. Arról nincs tudomásom,
a szerz6 hány muve vár még kiadásra, illetve az elveszettnek tudottak közül mi az, ami
valóban megsemmisült, s mi az, ami el6került az id6k során.
Hamvas Béla muve - ha alapos és kényszeru .késedelemmel is - végre a helyére
kerülhet szellemi közgondolkodásunkban. A legenda, a titokzatos Hamvas-jelenség
találkozhat az írott szóval, a muvek sorával, melyekrol így ír summázó soraiban Kemény
Katalin: "Jól szólnak azok, akik Hamvas Béla életmuvében a hidat ismerik fel.
A híd azonban nemcsak összeköt, jelzi is az egymástól különböz6, egymást keres6,
kiegészíto egységeket. Az egységeket, azaz a formákat. A realizáció formája, lévén az az
Egyetlen, a mindenkiben közös élo szabad megnyilatkozása, minden helyen és pillanatban
más. Az éber lét, akár egy személyre, akár egy közösségre vonatkozik, nem mondhat
mást, mint légy te magad. Megformálódás, megvalósulás és szabadság elválaszthatatlan:
a vertikális irányt követve horizontális határainkat magunk szabjuk meg."