2012. július 14., szombat

Szántó F. István: Kemény Katalin halálára, 2004

Bármilyen magasra nôjenek is a lények a világban, lettek légyen bár fadöntôk vagy országbírák vagy akár nemzetes asszonyok, távozóban valamennyien mosolyognivalóan apró és könnyü játékszerek.
Könnyü játékszerei az Ismeretlennek.

A halál ismeretlen. Titok. Titok az, amit mindenki tud, és amit mindenki tud, arról nem szabad
beszélni. Ne beszéljünk tehát róla, mert semmi szüksége az emberi hangra: megveti a változékony hangszínt, s dacosan elfordul azoktól, akik a rejtett tartalom kimondására próbálják rábírni. Kemény Katalin, azt hiszem, azon kevesek közé tartozott, akiknek idôrôl idôre mégis csak feltárulkozott az Ismeretlen. S rajta keresztül a hozzá közel állóknak is. Feltárulkozott birsalmasajtjának, süteményeinek, pástétomainak, lekvárjainak senki máséval össze nem téveszthetô ízében; a szeme csillogásában, ha felfedezte az élénkzöld levelek árnyékában megbúvó korai cseresznye pirosát; mosolyában, ha a szentendrei kert orgonái közt tavasszal elôször hangzott fel a szerelmes rigóvôlegény trillája; feltárulkozott a zuglói otthon és menedék magányos csendjében; a nagymamát ábrázoló olajfestmény barnájának patinájában; a Vajda Lajos önarckép szikár-szálkás szénfeketéjében; a hitves [Hamvas Béla] kéziratai számára saját kezileg készített dossziék hímzéseiben; feltárulkozott a feltétel nélküli, a sírig és a síron túl is tartó szeretetben a családtagok, az odaadó alázatban és hěségben a szellemi társak iránt...

A csoda titok. Titok az, amit mindenki tud, és amit mindenki tud, arról nem szabad beszélni. Ne
kérdezzük tehát, hogyan férhetett e törékeny testbe annyi hit, szorgalom, tudás és erô; ne
kérdezzük,  a most magunk mögött hagyott század véres borzalmai és vérmes szellemellenessége vajon hogy nem tudták összeroppantani azt, aki maga volt a spiritualitás, aki számára a valóság maga volt a színtiszta költészet; s ne kérdezzük azt sem, miért hiszi valaki úgy, hogy a régieknek és a világnak (hogy el ne fogyjon) éppen ôrá van szüksége...

Szomorúságunkban vigasztaljuk magunkat Kemény Katalin derějével. Azzal a tudással, hogy mi az: elfogadni és felülemelkedni, amit Katalin nyolcéves kora óta tudott. Azóta, hogy kikísérte kétéves kisöccse koporsóját a tordai temetôbe. Tudta, hogy az embernek el kell engedni halottait, hogy a halottai is elengedjék ôt. De azt is tudta, hogy e naptól fogva haladékban él. Ezért örült annyira a pirosló cseresznyének, a rigófüttynek, a birsalmasajt illatának, Hérakleitosz, Lao-ce, Rilke vagy Jézus egy-egy mondatának Lukácsnál vagy az apokrifekben. Az édenben élt és a siralom völgyében, a tapinthatóban és az álomban, a mámorban és a káprázatban, a mindig visszatérô és az örökre eltünô idô metszéspontjában. Ezt a tudását, magát a megtörténést próbálta meg átmenteni az idôbôl az idôtlenbe. Nekünk. Feladatát elvégezte. Fájdalmunkra, tovább nem idôzhetett körünkben. De müvei - a sztélék - megmaradtak: utunkat szegélyezik.


(Elhangzott Szentendrén, 2004. január 16-án, Kemény Katalin temetésén)

Forrás: Élet és irodalom