2012. július 31., kedd

Sáfrány Attila: Mikor lesz Hamvas Béla egyetemi tananyag?

„Itt vagyok ebben a népben, ezen a földön, minden szándékom eredménytelen, minden szavam hiábavaló, minden tervem összetört, megbuktam, észrevétlenül, fölöslegesen és fel nem ismerve.”
Hamvas Béla: Magyar Hüperion

Van esély arra, hogy Magyarországon Hamvas Bélát egyszer majd az egyetemeken oktassák? Losoncz Alpár az Újvidéki Rádió Szempont nevű művelődési és művészeti szemléjében fölolvasott jegyzetében hangzott el a kérdés. Nem a szerző tette föl azt, a szövegben is csupán az írás témája, a valahol és valamikor megtartott tanácskozás hangulatát ábrázolni hivatott járulékos rész volt a fölvetés. Ha az emlékeim nem csalnak az azóta eltelt két hónap távlatában, akkor egy montenegrói filozófussal való beszélgetés közben hangzott el a montenegrói szájából a kérdés.
A jegyzetíró az izgalmas témára kitérve – talán szándékán kívül – egy furcsa helyzetre világított rá: arra, hogy a magyarul alkotó zseniális esszéírónak, Hamvas Bélának, mintha nagyobb volna a megbecsültsége és egyértelműbb lenne a megítélése a szerbek és a montenegróiak, mint a magyarok körében. Természetesen ez pusztán csak egy a személyes tapasztalatok alapján leszűrt vélemény, nem tényközlő megállapítás. Utóbbi nem is lehetne, hiszen ismereteim szerint senki sem végzett még ilyen irányú kutatást Hamvas Béla recepciójával kapcsolatban.

NINCS MIÉRT SZÉGYENKEZNÜNK?
Ha így is van, nekünk, vajdasági magyaroknak, akkor sincs okunk a mulasztások miatti szégyenkezésre. Thomka Beáta személyében Hamvas Béla írásművészetének első kritikusát tisztelhetjük, abból az időből még, amikor a nagy esszéista Magyarországon csupán a szamizdatirodalom keresett szerzőjeként volt ismert. Nem ő az egyedüli, aki a Vajdaságban Hamvas Béla műveiről írt. Danyi Zoltán Hamvas-kutató már a rendszerváltás utáni nemzedék képviselője, akit éppen ezért biztosan nem a tiltottság izgalma és szellemi kalandja vonzott Hamvas írói munkássága felé, mint sokakat a kilencvenes évek előtt. Sava Babićról, Hamvas Béla műveinek szerb nyelvre való átültetőjéről se feledkezzünk meg, akiről tudhatjuk, nemcsak fordítója, hanem értője és értelmezője is a volt budapesti könyvtáros, majd tiszapalkonyai raktáros munkásságának.
Nem túl hosszú, de a nagy esszéíró befogadottsága hiányának a tükrében nem is rövid névsor ez.
Az sem teljesen igaz, hogy Magyarországon ne tanítanák Hamvas Bélát az egyetemeken. Én például a Szegedi Tudományegyetemen öt évvel ezelőtt a szabadon választott kurzusaim között megismerkedhettem Odorics Ferenc neves irodalomtudósunk Hamvas-értelmezésével, egy másik kurzuson pedig a vendégelőadóként meghívott Dúl Antalnak, művei kiadójának a Hamvas-értésébe is belekóstolhattam.
Az ő esetük is mutatja, hogy sokfelől vezethetnek utak Hamvas Béla felé: a teológiáról is, de még a posztstrukturalista irodalomtudomány és a dekonstrukció világából is. Az előbbi (át)lépésnek vélhetően az egyház hirdette jézusi út újraértelmezése az előfeltétele, az utóbbi pedig valószínűleg együtt járhat az én-dekonstrukcióval.
Ezek azonban csak elszórt jelenségek, a könyörtelen tény arról szól, hogy Hamvas Bélának Magyarországon posztumusz sem nyitott kaput a szellemi életet jelenleg uraló kánon, sem mint írónak, sem mint esszéírónak, sem mint gondolkodónak. A világon nincs olyan, ami örökké tartana, a kánon is, akárcsak az emberi gyomor tartalma, állandóan változik – hol kivet magából, hol bevesz magába –, ám Hamvassal kapcsolatban egyelőre még nem láthatók az elmozdulás jelei, szilárdan áll előtte az ítélet kizáró fala és mintha megkérdőjelezhetetlen volna írói, esszéírói értékének a megkérdőjelezése.
A nyolcvanas évek második és a kilencvenes évek első felében fölcsillant ugyan némi remény, csakhogy nem a rádöbbenés, hanem a szellemi divat politikai átalakuláshoz szorosan kötődő változása keltette föl ekkor a fölszínes érdeklődést a nevezett esszéírói munkássága iránt: a nyolcvanas évek második felében a rendszerellenes érzület tehette őt pillanatnyilag divatossá, a kilencvenes évek elején pedig a külszínen érzékelhető látszólagos vallási reneszánsz. A divathullám jön és megy, ugyanez volt a helyzet a Hamvas Béla iránti szalmalánggal égő lelkesedéssel is. Értékelői közül éppen ezért csak azokat érdemes komolyan venni, akik a kilencvenes évek után is kitartottak pozitív megítélésük mellett.
Hozzá kell tenni, őket sem lehet mindig komolyan venni. Azokat semmiképp sem, akik gondolkodói alapállásának szögesen ellentmondva, vallási kinyilatkoztatásként olvassák a műveit.

A HAGYOMÁNY KINYILATKOZTATÓJA?
Valószínűleg leginkább a kinyilatkoztatásszerű vallásos hangvétel lehet az oka, ami miatt a más megszólalásmódot kedvelő elit olvasók, a kánonképző hatalommal rendelkező ítészek gyomrát még mindig megüli Hamvas Béla sajátos írásművészete és egyedi gondolkodásmódja. Alapvető tévedésbe eshet erre figyelve a negatív értékítéletet megfogalmazó kritikus: úgy tűnhet neki őt olvasva, mintha az archaikus kor hangja támadt volna föl évezredes sírjából. Valóban végtelenül anakronisztikus volna, hogy évezredekkel az utolsó szentkönyvek megírása és öt–hatszáz évvel a középkor vége után ezen a hangon szólaljon meg valaki.
Tévednek, akik úgy vélik, hogy Hamvas Béla a középkor vallási hangvételével vagy a szentkönyvek nyelvezetével fordul olvasóihoz. Ő esszéíró, méghozzá a legigazabbak közül való esszéíró volt, nem kinyilatkoztatások megfogalmazója vagy közvetítője.
A szocializmus idejében azért nem lehetett elfogadni ezt a műveiből tévedésből kihallott hangot, mert akkor más volt a kinyilatkoztatás, dialektikus materializmusnak és a kommunizmus felé vezető útnak nevezték azt, prófétái pedig Marx, Engels és Lenin voltak. A rendszerváltás után azért nem, mert a nagy elbeszéléseket elvető, a végkövetkeztetések kimondásától ódzkodó, minden egészet, még a történetet is széttördelő könnyed, személyes hangvétel lett a követendő minta az irodalomban. Magyarországon ezt nevezték el posztmodernnek, de talán nem is annyira a posztmodern begyűrűzéséről szólt ez az irányváltás, hanem inkább a szocializmus hangvételétől és gondolkodásmódjától való kései elzárkózásról, ironikusan mondva a posztforradalmiságról. Az egészen másként író, a szocializmust még a szocializmus idejében elvető, a modernitás utániság szemléletmódját pedig már a múlt század harmincas éveitől képviselő Hamvas Béla – e műveiből tévedésből kihallott kinyilatkoztatásszerű hangvétel miatt – egyik irodalmi korszakban sem vívhatott ki elismerést magának.

MI AZ ESSZÉ?
A kinyilatkoztatásszerű hangvételnek Hamvas Béla esszéírói mivoltából egyenesen kellett következnie. Mi ugyanis az esszé? Nem filozófiai értekezés, nem szépirodalmi alkotás, nem erkölcsi traktátus, nem is tudományos tanulmány, kiindulási alaphelyzetében az esszé mind a négy egyszerre. A hitelesség követeli meg, hogy az esszéíró otthon legyen mind a négy szellemi területen: egyszerre legyen bölcselő, tudós, irodalmár és erkölcsi szinten is ítéletalkotó.
Alapállásából kiindulva és önállóan gondolkodva, élő szellemmel kell ilyennek lennie, és nem a tekintélyek szavát visszhangozva, istenkirályok sírhelyét őrző, szoborrá merevedett szfinxként közvetítve utólagosan a négy tartalom valamiféle egyvelegét. Alapállásában egyedül a kiindulópont után kutató ősdiszciplína, a vallás képes egyben látni az említett szellemi területeket.
Ha valamiről van szó, akkor egyedül a vallás képes erre, semmi más. Ha valakiről, akkor egyedül az alany, az ember kiindulási alapállása. Az alany olyan kétoldalúan nyitott középpont, aki célirányos belső változásában láttatni engedi magán keresztül a világon túli belső mozgással teli örökkévalóságát és a világ örökös változását.
A vallási szemléletmód egységlátói alapállásának és az alany megismerői alapállásának az elszakíthatatlan párosa teszi az adott írásművet esszévé. Olyan egymást kiegészítő ellentétpár e kettő, mint a férfi és a nő, az ég és a föld, a fönt és lent. Nem alkothatnak egészet egymás nélkül, az esszé kapcsán legföljebb arról nyithatnánk vitát, hogy melyikhez áll közelebb témájában és megszólalásmódjában: a mihez vagy a kihez. Ha az írásmű kiindulás a mi, vagyis ha a vallási kérdésfölvetésre alapozódik, akkor az alanyi mint személyes megtapasztalás jelenül meg abban. Ha viszont az alanyi áll a középpontban, akkor a vallási a műben mint ön(meg)ismerés nyilatkozik meg.
Kiegészítő párja nélkül nem lehet esszé az esszé.

Forrás itt