2012. július 31., kedd

Sáfrány Attila: Mi a kinyilatkoztatás?


Az esszéírás előbbiekben taglalt szigorú alapkövetelményei kívánják meg a műfaj alkotójától a gondolkodói érettségről tanúskodó, összetéveszthetetlen személyes hangvétel kialakítását és a kimondás bátorságát, amit Hamvas Béla esetében az esszéit nem esszékként olvasó bírálók úgy értelmezhetnek, mint valamiféle kinyilatkoztató írói önteltséget.
Megismételve az előbbiekben kifejtetteket, az esszét a vallási szemléletmód egységlátói alapállásának és az alany megismerői alapállásának az elszakíthatatlan párosa teszi esszévé. Ha a kiindulás a mi, vagyis ha a vallási kérdésfölvetésre alapozódik az írásmű, akkor az alanyi mint személyes megtapasztalás jelenül meg abban. Ha viszont az alanyi áll a középpontban, akkor a vallási az alkotásban mint önismerés nyilatkozik meg.

Hamvas Béla esetében, akinél a mibenlétre való rákérdezés a (gyakoribb) esszétéma, az alanyi és a vallási előbb említett összekapcsolódása, a személyes megtapasztaláson alapuló nem szokványos értelemben vett vallási válaszadás a követendő minta (a mibenlétre rákérdező írásokban).
A botor fül a személyes megtapasztalás hangjából hallja ki tévesen a kinyilatkoztató írói gőgöt vagy a prófétai fölkentség szólamát.
Szó mi szó, a kinyilatkoztatás és a személyes megtapasztalás hangjában tényleg van valami egymásra emlékeztető, ám ezt a látszólagos hasonlóság csak a határtalan különbség mértékegységével mérve vethető össze. A kinyilatkoztatás ugyanis a személyes megtapasztalás abszolút foka, ami föltétlenségéből kifolyólag a végtelenbe áthajolva örökre szólóan túllépi a személyesség határvonalát. Végeredményben tehát már nem személyes megtapasztalás, hanem annak a túlhaladása.
A mibenlétre rákérdező esszé nem kíván túlhaladni a személyes megtapasztaláson, mert akkor kilépne műfaji határaiból. Hamvas Béla munkái határokat tiszteletben tartó remekművek, éppen ezért a személyes megtapasztalás hangján megszólaló esszékként, nem pedig kinyilatkoztatásokként kell olvasni azokat.
Ezzel kapcsolatban ne támasszon kétséget bennünk, hogy társa esszéírói szintjére fölemelkedő mesterművében, A magyar Hyperiontól az Unicornisig – Hogyan olvassuk Hamvas Bélát? című esszéjében Kemény Katalin hiteles tanítványokra vágyó mesterként jellemezte férjét. Ezt csak ő tudhatta igazán, aki életében, de a gondolkodásban és az írásban is méltó társa volt. Személyes tapasztalatait papírra vetve az írótársakat és a nemegyszer kisajátítóként föllépő követőket is egyedül ő volt hivatott a Hamvas Béla-i erkölcsi elvárások nehezen megvalósítható mércéjével megmérni és könnyűnek találni.
KI A MESTER?
A mesterek mindig a személyes megtapasztalásukat közvetítik, többre nem is lehetnének képesek. Megéléseik mélysége tanításuk titokfejtői szintje. Hogy minek és kinek lehetnek a mesterei, az attól függ, hogy mennyire mélyre sikerült leásniuk önmagukban, és hogy mennyire sikerült önmagukká tenniük azt a területet, amit az életükként élnek.
Voltak-e, vannak-e, lesznek-e igazi tanítványai Hamvas Bélának ebben a befogadásra képtelen hüperioni magyar szellemi világban, ahol mindenki elöl szeretne járni, és senki sem akar követni, és ahol ennek ellenére – ez is a befogadás képtelenségéről tanúskodik – az elhasználásának és a kihasználásnak mintha nagyobb hagyománya lenne, mint az eredetiségnek? És ha igen, akkor miben: gondolkodásban, hagyománykövetésben, esszéírói mesterségben?
Ezeket a kérdéseket csak a jövő válaszolhatja meg.
FÁJDALOM ÉS KESERŰSÉG?
Hamvas Béla sem csak férfias esszéket írt. Nőies módon időnként önmagára, önnön helyzetére is rákérdezett. E műveiben a mindenkihez üzenettel szóló önismerést és az önmegismerést mutatta föl esszéírói erényként. Ebben is kimagaslót alkotott, bár nem ez volt a fő területe.
Talán nem tévedünk, ha önéletrajzi ihletésű esszéisztikus regényeit is ebbe a kategóriába soroljuk.
Különös, iróniával, szarkazmussal és öngúnnyal telt önismerői hang és életfölfogás hatja át ezeket a műveket. Bírálóként itt is értéket kétségbe vonó gondolataink támadhatnak, mert ez az önismerői hang időnként mintha a panasz hangjaként, az el nem ismertség és a hiteles követők hiánya miatt szenvedő íróember fájdalmaként és keserűségeként visszhangozna.
A részben önéletrajzi ihletésű Magyar Hüperion című esszéjéből vett, szöveget fölvezető idézet is mintha erről tanúskodna. Korai alkotásként egy kicsit lehet, hogy erről is tanúskodik.
Néha valóban a fájdalmat és a keserűséget is kiérezhetjük Hamvas Béla önmagára rákérdező írásaiból, de sokkal inkább a fájdalomnak az irónia fölülemelkedettségével és a keserűségnek a szarkazmus és az öngúny távolságtartásával való leküzdései ezek a megszólalások.
Ön(meg)ismerési esszéterápiák ezek a művek.
MIT JELENTETT HAMVAS BÉLÁNAK A VALLÁS?
Hamvas Béla a vallással kapcsolatban is föltette a mi az alapkérdését. A második világháború után ez vált munkássága központi témájává. Leghitelesebben főműve, a Scientia sacra alapján alkothatunk képet arról, hogy minek tekintette ő ezt az emberrel, a homo religiosus-szal elszakíthatatlanul együtt járó ősdiszciplínát. A létbehelyezettség módozatai szerint három választ is adhatunk erre a kérdése. Egyénileg, individuálisan a bennünk hordozott emberi kiindulópont megismerését; közösségileg, kollektívan az emberiség hagyománynak nevezett közös szellemi kiindulópontjának a tudatosítását; alanyilag, egzisztenciálisan pedig a világit és a világon túlit, a mulandót és az örököt egybefoglaló emberi alapállás, középponti helyzet megélését és önmagunkká tevését jelentette Hamvas Bélának a vallás.
Az cél felé vezető útjelzőket, amint azt Az ősök nagy csarnoka című összeállítása is tanúsítja, elsősorban a szentkönyvek tanításában, valamint a szentek, a misztikusok, a megvilágosodott mesterek följegyzett szavaiban kereste. Ez arra is rámutat, hogy távol állt tőle az intézményesült vallásosság világa.
Esszéírói voltából is, de eredetiségre és hitelességre törekvő emberi jelleméből is az következett, hogy a szentkönyvek tanítását és a szentek szavait nem rákérdezés nélküli vakhittel fogadta be és kívánta továbbadni. Nyoma sem volt benne a szellemi téren éretlen emberek fanatizmusának és térítői hevületének.
Az így fölfogott önfelfedező vallási keresés idővel láthatóan a szellemi otthonává vált. Ilyen a hiteles emberek életútja, akik a foglalkozásukat hivatásukká, a hivatásukat az életükké teszik, az életüket pedig önmaguk meglelésévé alakítják. Ezeknek az embereknek az életük, az életükkel kapott lehetőség kiaknázása az igazi jutalmuk, nem az elismerés és a közösség méltánylása.
Éppen ezért őt és munkásságát nem érintheti, pusztán csak nekünk tűnik fontosnak és válaszra várónak az írásunk elején föltett kérdés,hogy mikor lesz Magyarországon Hamvas Béla egyetemi tananyag.

Forrás itt