2012. július 31., kedd

Sáfrány Attila: A mi is lehet ki?

Alanyisága nemcsak az egyénnek van, hanem minden közösségként, egységként meghatározható entitásnak. A nemzeti alanyiságra való rákérdezésnek nagy hagyománya van a magyar esszéirodalomban. Ezt teszi Hamvas Béla is Az öt géniusz ban.
Ebben az esetben a nemzeti kivolt ön(meg)ismerése az esszétéma, de nemcsak a nemzeti alanyiság lehet az, hanem a legkisebbtől kezdve a legnagyobbig bármilyen más egész, amibe az ember beletartozik: családi otthontudatától kezdve egészen az emberiség tagjaként megélt létezéséig, testbe tartozásától egészen az univerzumba, vagyis a világba való belehelyezettségéig.
Mindenben, amire mivel kérdezünk rá, ott lakozik a ki is, mint alanyiság, ha testi-anyagi értelemben beletartozónak, belehelyezettnek érezzük magunkat abba.
Szellemi értelemben nem is mi vagyunk belehelyezve az egészekbe, hanem akarati és érzelmi kötődésünkön keresztül azok mibelénk. Mi csak testi, anyagi szinten vagyunk a részeik. Szellemi téren az egészek tartoznak hozzánk, hiszen ott lakoznak a szívünkben.
Az egész alanyisága velünk születik meg, bennünk és általunk él.

NŐIES VAGY FÉRFIAS AZ ESSZÉ?
Montaigne-nek, a műfaj szülőatyjának az esszéiben az alanyi, Hamvaséiban pedig a vallási az uralkodó jegy. Ez könnyen megmagyarázható. A műfaj szülőatyja az újkor hajnalán, a (transzcendentális) megismerői alany fölfedezésének a korszakában élt, míg a magyar esszéírás legnagyobb alakjának a központi szellemi élménye a vallási értékek újbóli fölfedezése volt egy sötét, istentagadó korban. Az előbbi hasonlattal élve – egyébként a hamvasi beszédmód nyelvén – a kettejük írásművészetében megmutatkozó hangsúlyeltolódásról kijelenthető, hogy Montaigne nőies, míg Hamvas férfias esszéket írt.
A szigorú megítélés mércéjével már nem is nevezhető esszének, csak esszéisztikus alkotásnak az értekező próza, amely a vallási egységlátást a négy tudástartalom egyike felé eltolódva bontja meg: a filozófia, a szépirodalom, az erkölcsi beszéd vagy a tudományos munka felé tájolódva. Még kevésbé, ami utólagosan próbál valamiféle egyveleget összeszerkeszteni a négy alapdiszciplínából.
A másik oldalról nézve a megismerői alapállással szegül szembe az írásmű, amelyben nem a szüntelenül átalakuló alanyi kiindulás önismerése, hanem a változatlan énként megélt, szubjektív hangvétellel megszólaló alanyiság a téma. Nem az énről szóló szubjektív hangvétel teszi az írásművet esszévé, hanem a személyes megélés és az alany ön(meg)ismerése. Az előbbi a napló műfajába sorolja az alkotást, ami a műfaji szabadság jegyében természetesen akár esszéisztikus hangvételű is lehet.

ESSZÉ VAGY CSAK ESSZÉISZTIKUS?

A magyar szellemi életben nem magának az esszének, hanem az esszéisztikus hangvételű műnek van komoly hagyománya. A két világháború között az irodalmi alkotás felé tájolódó esszéisztikus szépprózának jelentkeznek kiváló alkotói, a szocializmus időszakában a tudomány felé eltolódó, esszéisztikus hangvételű irodalmi kritikát művelik magas fokon, többek között a Vajdaságban is, a rendszerváltás körüli átmeneti korszakban a filozófiai és az erkölcsi kérdésfölvetés irányába elhajló esszéisztikus értekezésnek akadnak kimagasló művelői, megint csak itt nálunk is, később pedig az esszéisztikus jegyeket magán viselő napló válik népszerű műfajjá.
Az imént csupán a korszakhatárokkal elkülönített általánosítható tendenciákról volt szó, természetesen a magyar szellemi közegben mindig is voltak és ma is vannak kiemelkedő alkotói a megemlített esszéisztikus írásmódoknak. Esszéírókból viszont, kivéve a két világháború közötti időszakot, örökös hiány van. Talán igény sincs rájuk. Ez a másik ok, ami Hamvas Bélát szellemi magányra ítélte. Ő ugyanis – a regényeit kivéve – nem esszéisztikus műveket írt.
A műfaji jegyek egybefolyása miatt nemcsak az esszévé tevő és az esszéisztikus járhat együtt a művön belül, hanem az esszéisztikusnak az előbb említett különböző változatai is. E sokszínűségben és nehezen behatárolhatóságban hibát csak akkor láthatunk, ha a formai jegyek kavalkádjában elveszik a tartalom, és akkor, ha azt szolgálja ez a műfaji tarkaság és cicoma, hogy elfedje a mondanivaló sekélyességét.
A magyar esszéirodalom fénykora közismerten a két világégés közötti önkereső korban volt. Aligha meglepő, hogy ekkor a nemzeti mivoltra való rákérdezés és a nemzeti kivolt ön(meg)ismerése az egyik fő esszétéma.

MI A VALLÁSI AZ ESSZÉBEN?

Az esszének azt a változatát, amit Hamvas Béla művelt, a vallási szemléletmód négy szellemi területet egységben látó alapállása határozza meg. A megfogalmazásból nehogy azt értse ki az olvasó, hogy az esszé e válfajának szokványos értelemben vett vallásos műnek kellene lennie! Hamvas Béla esszéi sem azok.
Nem minden vallásos, ami annak látszik, vagy éppen fordítva: nem mindig tűnik vallásosnak, ami a legmélyebben és a legsajátabb módon az. Néha magunk sem vagyunk tisztában azzal, hogy voltaképpen mit is takar ez a mindennap használt, közérthetőnek tekintett fogalom, aminek az értelmére éppen ezért rá sem kérdezünk. Pedig megtehetnénk.
A vallás alapállapota szerint az alapkérdésekre való rákérdezés és válaszadás. Ki vagyok én, és miért vagyok itt a világban? Mi a lét és létezés értelme? Van értelme a létezésnek? Mi az ember, a nemzet, az emberiség létezésének a rendeltetése? Van rendeltetése? Ilyen és az ehhez hasonló kérdések fölvetése képezik az üdvtannal rendelkező vallások magvát, amikből kisarjadhatnak a megtapasztalással megélt válaszok.
Amit mi a voltaképpeni vallásnak tekintünk – a vallásalapítókként és szentekként tisztelt központi személyiségek részéről adott válaszok szervezett hirdetését és megélését a hitközösségen belül –, az valójában már az intézményesült közösségiség és a doktrinális tanítás irányába történő kilépés a vallás alapállapotából.
Az esszéírónak nem ez az utólagosan és intézményesen fölépült közösségi-tanbeli egység, hanem a vallás alapállapotának az egységben látása jelenti a kiindulópontot, ha a mire vonatkozó kérdést teszi föl. Az alapkérdéseknek a fölvetése alakítja nem szokványos értelemben vallásivá az esszének ezt a válfaját. Ebben kereshető az oka, hogy gyakran nem találunk semmi vallási jellegűt az alapkérdésekre adott esszéírói válaszokban. Mi lenne például a sajátosan vallási a bor mibenlétéről való okfejtésben Hamvas Béla egyik legismertebb művében, A bor filozófiájában?
Vallásinak tekinthető minden, ami a mibenlétre és a kivoltra keresi a választ. A mi és a ki, a mi értelme, a miért van, a mi a rendeltetése kérdések bármivel kapcsolatban föltehetők, és mivel ezek az alapkérdések a vallási gondolat megszületését, vagyis a vallás alapállapotát fejezik ki, ezért a rájuk adott, egységlátói alapállást kifejező válaszok is a legsajátabb módon vallásiak, akkor is, ha teljesen mellőzik az intézményesült hitközösség és a doktrinális tanítás ismerősen csengő egyházi nyelvezetét.
A szerelemmel és a szeretettel, a férfival és a nővel, az éggel és a földdel, a vízzel és tűzzel, és amint a zen buddhizmusból kinövő teaszertartás tanúsítja, akár a teaivással kapcsolatban is nyugodtan föltehetjük a mibenlét kérdését. Esszétémának számít minden, amivel alapkérdéssel kérdezhetünk rá.

Forrás itt