2012. július 31., kedd

Mészáros Csaba: Hamvas reggel

„Vannak reggeli gondolatok…”
H.B.

1.
Tudod, amit el akarok mondani, az elég személyes. Nem is tudom hol kezdjem. Tegnap történt velem. A nappal keltem. Kimentem a tornácra és egy tavaszi fuvallat elkapott. Nem volt nagyon meleg, de ahhoz éppen elég, hogy a tavasz közelségét éreztesse. Leültem, és akkor történt. Talán először éreztem, hogy itt vagyok. Hogy is mondjam? Azt éreztem, hogy egy vagyok. Nemcsak a természettel, hanem a világgal is. Nem érdekelt semmi. Főként az, hogy néznek-e. Csak voltam. Gondtalanul és üdén. A szépségtől ittasodva. És eszembe  jutott, ott a reggeli napfényben. A padon ülve. Hamvas Béla. Nem is az ember, hanem a mű. Amiről annyit beszélt, s amit úgy hiszek sikerült megalkotnia. És eszembe jutott az is, hogy mennyien félreértik. Mennyien küzdenek érte; s akarják őt népszerűsíteni, úgymond a „helyére” tenni. Rendszert építeni abból, aki nem akart rendszert. Mesterré tenni azt, akinek a legnagyobb öröm a tanítványság volt. Valahogy nincs ez rendjén. Élete igazságát ki kell mondani. Mint ahogy ő tette Kisfaludyval. Helyre kell hozni. Hogy ne legyen helye. Hogy megnyugodjon végre; mert amit keresett, az megvan. Élete igazsága.
Ez a téma elég személyes, mert sokáig én is mesteremnek tekintettem. Nem lehetett abbahagyni. Minden szava méz volt fájó lelkemnek. Méz a megtört létemre. Nyugalom a változásban. Intim kapcsolat. De most már értem. Tudom, hogy amit ő tett, az a nevezetes névtelenség. A mű. És valahol mindig ezt próbálta elmondani. Reménytelenségbe szőve mondatait.
Talán beszéljünk egy kicsit az indulatról, ami korunkban körül veszi. Vagy jelentéktelennek mondják, vagy mindenáron kimagasló helyet akarnak neki a nemzeti panteonban.  Hogy jelentéktelennek tekintsük, túl nagy jelentősége van. Ahhoz pedig, hogy a nemzeti díszcsarnokba helyezzük túl jelentéktelen. Csakis azt lehet hangoztatni, hogy nem irodalmat alkotott, hanem művet. A mű pedig nagyobb. Kisebb a homokeszemnél, de nagyobb a világegyetemnél. Talán mondhatjuk, hogy az első olyan magyar író, aki élettervet tett le elénk. Élettervet, ami az üdv megvalósításáról szól. Lehet ordibálni, de attól ez így van. Túl erős a műve, hogy bármit is hozzá lehetne vágni. Majdnem kristályként áll előttünk.
A panoptikum pedig túl nagy hely neki. Ott csak hullák gyűlnek. Igen a halottak háza. Aki egyszer bekerül a nemzeti csarnokba, annak vége. Túl sok ideológia és túl sok érdek kezd el tapadni hozzá. Még a végén nem lesz más, csak név és eszköz valaminek, vagy valakinek az érvényesüléséhez. Mondjuk csak ki még egyszer. Aki kánon, az halott. Soha többé. Ezeknek a műveknek olyan tekintetben már nincsen értelme. Akit védeni és ápolni kell, abban nincsen élet. Aki erős, az a gyomon keresztül is áttör. Mint a bakonyi fa. Emlékszel? Amelyik a sorsba nevet, mert olyan kemény volt a növekedése, hogy újat neki nem hozhat. Amit egy férfi mutatott neki, aki magára ismert a fában. Nem kell gondozás. Akit gondoznak, azt mindig hatásra rendezik be. Értsd meg, nincs kánon. Minden nagy mű kánonon kívül áll. Nem azért, mert oda tették, hanem beilleszthetetlensége miatt. A kánon nem a művekről szól, hanem a nevekről. A hírről és a dicsőségről. Egy nagy mű nem akar dicső lenni. Nem akar hatni. Nem akar szép lenni. Csak egyszerű. Ezért olyan nagyszerűek és bonyolultak és sokoldalúak. Mint a nap. Tiszta és világos, átlátszó és ragyogó. Nem akar mást csak mutatni. Láttatni és teremteni. Életterv. Üdv. Varázslat. A kánon kiesik ebből a körből. Ahogy az irodalomtudomány is. Nem terv, csak tervszurrogátum. Erőszak és hullaszag.

2.
Soha nem a lényegről volt és van szó. Mindig csak mellébeszélés. Soha egy értelmes szó. Csak mellébeszélés. Nem terv. Csak kánon. A kivezető utat meg kell találni. Hogy honnan? Abból, ami van. És ehhez terv kell. Bocsánat, nem kell, de szükséges. Az ember az alapállásról letért. Nem azért, mert jó vagy rossz, amit csinál. Erről szó sincs. A kettő között lényegében különbség ma nincs. Egyszerre éljük mind a kettőt. Mert az alapállásról letértünk. Letértünk arról az útról, ahol a kimondott szó és a tett egy. Ahol nem csak beszélünk valamiről, hanem valóra is váltjuk. Ez az alapállás. Csak így lehetünk újra teremtők. Csak így: mikrotheoszok.
De nem is erről akartam neked beszélni. Csak tisztázni szerettem volna. Kisebb, mint a homokszem és nagyobb, mint a világegyetem. Ez a mű. És nem Hamvas Béla. A megvalósuláshoz nem kell dicsfény és hír és siker. Csak névtelenség. Ezért él, és van jó helyen. Nem kell tanítani, és nem kell neki hely a hullaházban. Túlságosan élő hozzá. Gyenge és élettel teli, mint a kis rügy. Ami védtelen, de erejéből mégis fát teremt. És még egyszer, nem az a lényeg, hogy ki, hanem hogy mit.
A hagyományt tolmácsolta. Mondhatod, hogy ez divat volt a 20. század elején. Sőt azt is, hogy a kor. A kommunizmus. Jó terep. Kilátástalanság. De mégis erő, harc és küzdelem. Alkalmazkodás, de nem meghunyászkodás. Derűs mosoly. Mert a nap a szeméttelepre is tisztán és ragyogóan és nevetve süt. És ott, egy virág különösen szép. Mert a piszok soha nem számít. Csakis a gyengédség. A gyengeség.
Szóval a hagyomány. Mint mondják: a mi korunk nem megfelelő arra, hogy valami újat alkossunk, csak magyarázunk. Ez a hermeneutika. Kommentálni kell az elfeledett, inkább, elhomályosult dolgokat. Semmi új, csak a régi. Ezért is nyúlt az Evangéliumhoz. Az élettel telibbhez. Nem az archaikus hagyományhoz, hanem a jelen levőhöz. Nem hiszem, hogy gondolkodói kudarc, az ókori hagyomány felé emelt kereszténység. Nem kudarc. Egyszerűen felhívás. Arra, hogy a szeretet több. Önmagunk feláldozása mindenek felett. Ezért olyan fontos számára Nietzsche. Aki azok közé tartozott, kik életüket áldozták fel művük teljesítése érdekében. Hexakümion. Mindent megmagyaráz benne. A görögség felé emelkedést. A szeretet isten megjelenését. A sors elavulását. Lényegében ekkor értettem meg, hogy Jézus a kereszténység Akhilleusza. Kiteljesíti sorsát. Kinyílik. De nem áll meg a sorsnál. Egyszerűen kilép belőle. Felé kerekedik. Mert „a sors annyi, mint a szeretet körén kívül élni.” Sajnos a sorsot görögöktől átvettük, és nem tudunk szabadulni tőle. Mindenkit ráncigálnak a démonjai. És örülünk, ha sikeresek vagyunk, ha élősködhetünk azon, amit az asztrál karmánk verklizik. Még magunkból is hasznot húzunk. Kimerítjük a tehetségünket, mint ahogy a bányákat, magasabb szinten a földet. Mohóság és kapzsiság. Ezzel szemben a szeretet más. Most mondhatod: szeretetből nem lehet jól lakni. És hogy a tehetség az kell. Igen. Igazad van. Mert kell kenyér és ruha és ház és az élethez szükséges dolgok. De ezek csak kellékek. Szükségek. Egy idő után minél több mindened van, annál jobban érzed, hogy ez kevés. Csak mit tesznek az emberek? Újabb tárgyakkal nyugtatják magukat. A lelkiismeretüket. Pillanatnyi vidámság örök öröm helyett. Bolondok!
A szeretet. Életed örömét ebben találhatod meg. Lényegében soha nem sugallt mást, mint hogy légy több. Építsd föl magadat. Ez Isten városa. A kereszténység. Emberré válni. És embernek maradni. Az archaikus közösség megszűnt, ezért már visszahozhatatlan. Ahogy az archaikus ember is. Egyetlen lehetséges út maradt: a kereszténység. A szeretet köre, amikor úgy vagyunk személyiségek, hogy nem vagyunk személyiségek. Vagyis: beteljesítjük a sorsunkat, és ott a csúcsponton kinyílunk. Ahol a szeretet és a sorstalanság kezdődik. Mert a sorstalanság nem rossz. Mert akinek nincsen sorsa, az onnantól kezdve szabad. Teljesen kényszeren és verklin kívül van. Nevethet, akár a bolond. És nehogy azt hidd, hogy ettől sivárabb lesz léte. Dehogy. Sokkal intenzívebb.
Gondolj csak bele! Nem szebb valami, ha teljes egészében látod? Ha teljes fényében tárul fel? Viszont ez csak akkor lehetséges, ha kívül vagy. Ha eldobsz mindent, amid van, pont akkor, amikor a legjobban izzik. Ez pedig a csúcspont tüzét még jobban hevíti. Mert a lemondás áldozat. Az áldozat tüze. A melankolikus tűz gyönyöre. Elég Chopinre gondolni. Az ő zenéje is olyan; különösen a Nocturne-jei. Minden benne van, ami fáj és sötét és gyötrő. De mégis nevet. Olyan, mintha a halál pillanatából az életre még egy utolsót visszakacagna. Mert mámoros lesz az átlátott élet felizzásától. Ezért érdemes a határon lenni. Csakis a határon. Az éberségben. Sem itt, sem ott. De mindent látva. Ó! Mennyei állapot.

3.
Nehogy azt hidd, hogy ez a kitérő felesleges volt. Most már érted, hogy mi a mű, és mi a kánon lényege. Hamvas műve beleilleszkedik a hagyományba, de úgy, mint a Biblia vagy az Upanisadok. A hagyomány hagyománytalanságába. Egyébként hagyomány csak akkor van, ha úgy élünk. Másképp: ha leírod, az nem hagyomány, hanem szöveg. A lényeg nem a mű rangja. Akkor minden összetörne. Hanem: a kint lét bensősége. Semmi érdekesség. Csak megmutatni. Nem tanítani. Ennyi az egész.
Az alkímiát az életben értelmezte. A kiművelésében. Ahol az átalakulás nagyon kemény és veszélyes feladat. Mégis az egyetlen élhető. Átvilágította magát és várt. Várt a szeretetre. A fényre. Hangoztatom újra, hogy itt nem az a lényeg, hogy ki, hanem miként. És hogy miért? Az aranyért. Mert az alkímiának mindig a misztérium oldalát látta. Ahol az arany az alapállás. A status absolutus. És ez az arany bennünk van. De túl sok maszkot hordunk és túl sok a szemét. És a legfájóbb, hogy a szerepben magunkat hagyjuk cserben. Elveszítjük a könnyedséget és a szellősséget és az egyszerűséget. És mit kapunk helyette? A harmincháromezer bőr súlyát. Ami alatt, valós énünk dohszagú és penészes és élettelen lesz.
Tehát az alkímia. A finomítás művészete. Tudod a gondviselés számon kérte a háború után. Mindent el kellett égetnie, ami addig volt. Azt hiszem ekkor a maszk lehullott. Ott állt üresen és semmin. Innentől kezdve vette fel a várakozás állását. Ez volt a hatodik stádium. De mint ahogy a Karneválban írja: a fixáció a legnehezebb folyamat. A várakozás. Ami nem unalom. Hanem: „Ül és vár. Még imádkozni is elfelejt, mint a rózsa, csak hevében lángvörössé lesz és önkívületében illatozik.” És a műve is pont ilyen. Olvasod és illatozik. Mert a várakozásból született.
Azt nem tudom, hogy sikerült e elérni a hetedik fokozatot, de hogy küzdött érte, az biztos. És az is, hogy az utolsó fokozat próbájaként, a művet is elvetette. Ez lehetett neki a legnehezebb. A személyes művet, vagyis az Ars Magnát. Ez volt az utolsó, amiért küzdött. De soha nem tudhatjuk meg, hogy sikerült e neki az életét feláldozni. Nem. Mert akkor nem lenne áldozat.
Nem akart többet csak élettervet adni. És megmutatni a tetten keresztül, hogy amit mond, az már cselekvés. És erre ott jöttem rá a tornácon ülve. Egyszerű volt. Kicsiny és fényes. És illatozott. Most már megtaláltam. Nem a lényét, hanem a lényegét. Bennem él. Végig az utamon.
S mire ezt átgondoltam, a nap már delelő közelében járt. Egyre erősebb lett. Mintha felüdültem volna. Nem történt igazából semmi. A nagy gondolatok túl könnyűek, hogy megüljék az embert. Talán úgy mondanám, hogy vidámabb voltam, mint előző nap. Egy kicsit előrébb jutottam a harcomban. Mert ez az, amiről beszélni akartam. Csak látnod kellett, hogy mi mentett meg. Mostanában nagy sötétség uralkodott bennem. Lelkileg eléggé megviselődtem. Értelmetlennek láttam mindent. Úgy éreztem, hogy az élet túl szigorú hozzám, és lázadoztam ellene, mert nem engedett arra menni, amerre szerettem volna. De megértettem. Magamat. Most már tudom, hogy ez így jó. Nem lázadni. Csak menni és hagyni, hogy a dolgok maguktól értelmeződjenek. És tudom, hogy magamnak kell építeni a sorsomat. Az üdvömet. Félelem nélkül. Mert bármi jön, mindig hinni kell abban, amit látunk. Nem félni, hanem megtanulni úgy élni, mintha egyedül lennénk. Mintha ez itt tényleg az otthonunk lenne. Kezdetként ezért lementem a kertbe, és a cseresznyefának dőlve néztem a természetet. Csak hogy éljek. Egy kicsit magasabb hőfokon. A tétlenség örömében.

Forrás itt