2012. július 14., szombat

Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

Meg lehet-e köszönni mindazt, amit kaptunk az őseinktől egyetlen nagy, körfolyamnyi mondatban, olyan hosszúban, mint a köldökzsinór, vagy mint az akasztófa kötele? El lehet-e mondani mindazt egy mitikussá váló múltról, ami hirtelen az emberben újra és újra felötlik, amikor az emlékek megrohanják, amikor elöntik szívét, lelkét és agyának minden egyes zugát a képek és az érzelmek? El lehet-e mondani, ahogyan megrohanják őt, ahogyan újra és újra az évek folyamán kopogtatnak a legkülönbözőbb pillanatokban, amikor nem is számít rá az ember? Kevesek képesek visszaadni ezt az élményt úgy, hogy az emlékeken keresztül érezzük is, valami egészen új tudás csiszolódik ki bennünk. Minél többször megrohannak, minél intenzívebben teszik ezt, minél többet gondolkodunk rajta, annál inkább kerülnek az emlékek más és más kontextusokba. Az ősök emléke és tudása egy másik létsíkba, egy nagy és kerek egészbe helyeznek minket. A halál és az élet megállíthatatlanul forgó, önmagában létező, önmagát mozgató kerekére irányítják a tekintetünket. 

Nem kevesen vannak, akik ezt a valamit, ami szavakkal alig leírható, megtapasztalni vágynak, de felfogni nem tudják. Vannak persze olyanok is, akik magára a tapasztalatra sem vágynak. A közelükben lévő jeleket valami fajta köd borítja, és nem tesznek semmit sem annak szétoszlatására, meglehet, hogy egy egész életen át. Annál nagyobb a felelőssége azonban azoknak, akik ebből az erőből – mert végső soron egy éltető erő ez – nemcsak megtapasztalni tudtak valamit, hanem megérteni is. Jellemző, ezen emberek felelősségérzetére, hogy ezt a tudást megosztani akarják, s nem elhallgatni. Ennek egyik legjobb módja az írás. Jelet hagyni és hálát mondani a kegyelemért.
 Kemény Katalin új könyve, a Sztélé nagyanyámnak, tulajdonképpen egy régi könyv. Az írónő 1960-ban írta meg, de több mint negyven év kevés volt ahhoz, hogy megjelenhessen. Megjelent hát a negyvenkettedikben és ez már ok arra, hogy ünnepeljünk. Hamvas Béla özvegyének műveivel a kor mostohán bánt; lényegében ugyanazt a sorsot kapta, mint férje művei. Elhallgatták az olvasóközönség elől, nem volt lehetőség azok semmilyen publikálására sem. Régi történet ez, de mégsem a jól ismert skatulyákkal. A közismert „három t-ből”, igazából egyik sem érvényes rá, hiszen egyszerűen nem léteztek az írónő könyvei az irodalom hivatalos terjesztői számára. A művek magukban álltak, kívül a társadalmi elvárásokon. Más itt a helyzet, mint például a hatvanas-hetvenes évek kultúrpolitikailag nem kívánatos (neoavantgárd) kultúrájával kapcsolatban emlegetni szoktak. Kemény Katalin irodalma egy nem létező irodalom volt, ez a fajta irodalom hivatalosan nem létezett egyszerűen. Könyveinek tartalma majdnem teljesen mentes a kor irodalmi áramlataitól, sokkal inkább egy belső, feszültségkeltő hang misztikus víziókkal teli rezdülései, mint irodalmi mozgalmakkal vagy stílusokkal kapcsolatot kereső írások. Sajátirodalom és egy rendkívül szuggesztív, irodalmi eszközöket is használó meditáció. A világkorrupciótól mentes, egzisztenciális gyökerek keresése. Lényegét tekintve elemezhetetlen, egy magasabb szintű átélés – azonosulás – nélkül értelmezhetetlen is. Leplezett csodáját csak ott érhetjük tetten, hogyha átéljük. 

Kemény Katalin megírta könyveit és eltette férje meg nem jelent művei mellé. A lényegi aktus ezzel meg is történt. Annak, akinek valójában szánták, tudomást szerzett róla, az, pedig már csak ráadás, hogy most mi is kezünkbe vehetjük négy évtized után. Komolyan gondolom hát, hogy okunk van ünnepelni. Szavaim igazságát csak az tudja osztani, akit már megérintett a könyv, jobbik esetben már az első sorával: „Sohse higgyük, hogy a régieknek nincs reánk szüksége.” Tartok tőle, hogy mi azt sem hisszük már, hogy nekünk valamiért is szükségünk lenne a régiekre vagy magára a régiségre. Különösen nagy erőfeszítésre van szükség ahhoz tehát, hogy elvesszünk egy olyan látomás-irodalomban, mint e könyv, amely nemcsak a farkába harapó ouroborosznak egy része akar lenni, hanem – ésszel, szívvel, tehetséggel és kitartással – azt mintegy felülről is szeretné látni. A kígyót felülről látni, ahogyan forog él és táplál. Nagy kihívás tehát ez a feladat, korunk egysíkú és létezés-másodpercekben tengődő emberének. 

A sztélé olyan emlékmű, amelyet elhunyt szeretteink sírjára helyezünk. Az ókorban elterjedt volt több nép (egyiptomi, akkád, görög, római, stb.) körében is a kősztélék állítása; uralkodók, csatában elesett harcosok és egyszerűbb, de tiszteletreméltó polgárok hamvai ugyanúgy megkapták e tisztességet az utókortól, az utókornak. Kemény Katalin könyve is emlékmű, melyet a nyelv eszközeivel és az emlékezetének minél szélesebb alapokon nyugvó mozgósításával igyekszik emelni, szeretett nagyanyja számára. E nyelvi emlékműnek, amelyen keresztül elmúlás és létezés üzen felénk most is, elsőre folyondárosan látomásos nyelvezetét issza magába a szomjas olvasó. Más az íze ennek a nyelvnek akkor, amikor csak először ízleljük, más, amikor újra elolvassuk, és megint más, amikor becsukjuk a könyvet és csak gondolkodunk rajta. Több évtizedes nehéz, testes aszúbor ízlelésekor érez hasonlót a ember. 

A könyv szavai és képei körkörösen egymásba érnek, egymással kergetőznek és egymást erősítik. Az ember néha szédül, ahogyan olvassa az örvénylő képeket. A szimbólumok hirtelen megelevenednek, körülvesznek és életet kérnek körülöttünk: „emlék, érintésemtől hördülő óceán, óceán, nyílj meg, a világ ormait átúszó, egyetlen lélegzettel merültem kertedig, ott szedtem magvaidat, s tajtékzó kötényemből csak szórtam, szórtam az anyaföldbe, háromágú izzó magvaid mind-mind kikeltek, nézd a csipkebokor a holdtalan éjszakában is tüzet lehel, és tavalyi bogyóval csőrében repül a gerle, ám túl a mocsárban gázol a gólya, csőre vörös villám az álmos őszi tájban, óceán magvai, játékszereddel ültettem tele a földet, hullámot hullámra, gyűrűket gyűrűbe, egymásba karoló, egymáson átugró tarka számokat hintettem, színek, alakzatok és mérték, egymáson áttetsző árnyak, nézzétek, mind idehoztam, és nyílik és hervad és bomlik és zárul a háromágú tömérdek tűzmag …”

A metafizikai valóságokkal rendelkező szimbólumok valóságosan kivirágoznak ebben a rendkívüli természetességgel, organikusan építkező szövegben. Egyszerre élnek prózaként és líraként is, hogy azokat a valóságokat közvetítsék és formálják meg, amelyek belülről tépik az író kereső és az őrző lelkét. Újra igazi jelentéssel töltődnek meg olyan kozmikus szimbólumok, mint tél, nyár, vér, rózsa, Nap, Hold, kenyér, kristály, király, tej. Nem puszta „szimbolikus dekorációk” ezek a szavak a szövegben, saját szakrális-vallási rétegüket mélyítik. Szubjektív, átélt és átélhető élmény-, és létszimbólumok válnak belőlük. 

Néha egy-egy fejezet az adott létezési tér bővebb kibontása a nagy, ciklikus természeti szimbólumban, amely azonban egy másik funkcionális szimbólumhoz felvezetés. Ilyen például a negyedik, ötödik, hatodik és hetedik fejezet egymásba érő, egymást kiegészítő folyama. Különböző utak ezek a ciklikus szimbólumok (tavasz, ősz, tél és nyár) ebben az esetben, s egyszerre jelképezik a „híd” szimbólumának részeit és minőségeit, melyeknek segítségével egy másik fogalomhoz, a nagyanya nevéhez próbálunk eljutni. 

A kisleány unoka - aki természetesen az írónő maga - átéli ezeket a létezési tereket, hogy újra és újra ezeken keresztül próbáljon meg eljutni ahhoz a fogalomhoz, melyet itt a nagyanya neve jelképez. Ez talán a végső értelme az egész műnek; megtudni a nagyanya valódi nevét. Ha ez kiderül, a leány megismeri a nevet, mely a lényeget rejti számára, valamennyire rátalál annak a kapocsnak a lényegére is, amelyet a nagymama képez a Teremtésben. Kapcsot közötte (és tulajdonképpen minden vele érintkező létező) és Teremtő között. Kezdetben ez a rejtett név (vagy még inkább az igazi név lehetséges evilági megfelelője) Róza, aztán azt kiegészítve Anna. Az egész rejtve marad a gyermek előtt, de maga az út, amely a hídhoz vezet (mely a városlakók szerint nem is létezik már, tehát valóban csak a fizikális téren kívül van igazi értelme) mindig más képekben jelenik meg. Ezek a képek pontosan illeszkednek a címben megadott keretekhez, amelyekből a híd készült az adott négy fejezetben: tajtéktaraj-tavasz, halállobogás-ősz, hókristály-tél, megérkezés-nyár. Természetes persze, hogy az itt olvasható történeteknek van egy nagyon is valós magja, de a nyelvezet, a kontextus és a tér és idő kezelése egészen más valóságok felfedezésére készteti az olvasót. Adott esetben például ilyen, egy játékbaba elvesztése a jeges, befagyott tóban. A kislány részének ezzel egy gyermeki, meseszerű darabja veszik el, egy olyan rész, melynek helyére nyáron egy másik „rész” illeszkedik majd be. A „buba” tette számára lehetővé a meseszerű világba a belépést, az ő eltűnése zárja le ezt.
Mint talán az elmondottakból is kiderült, nincsen olyan értelemben eseménye a Sztélé nagyanyámnak, ahogyan szokványos értelemben erről beszélni lehetne. Persze mondhatjuk azt – pusztán a könnyebb megközelítés kedvéért - hogy központi magja a gyermekkori emlékek felelevenítése a nagyanyával töltött közös élmények körül. De ezzel szinte semmit sem ragadtunk meg a regény lényegi rétegeiből és történéseiből. Minden, ami igazán fontos és lebilincselő, az belül történik. Itt elsősorban olyan események zajlanak, amelyek a külvilágból építkeznek, de egy többszörösen leszűrt, rejtett értelmük keletkezik a bensőben. Minden cselekményben ott van a végzet, a transzcendencia hívása és folyamatos megnyilatkozni akarása. A transzcendens látomása újra és újra áttöri, elvarázsolja a szövegtestet. Nincsenek véletlenek, vagy ha vannak, akkor azok inkább jelentéktelenségek, amelyek nem érdemelnek megörökítést. Ami itt olvasható, az leginkább egyfajta teljes időben és térben történik. Egy olyan időben, amely mindig is volt, mindig is van és lesz is. Nem Tordán, nem Erdélyben, nem is az utcán vagy a réten, vagy a hátsó kertben. Egy kimozdíthatatlan valóságban játszódik itt minden történés, amelyről nehéz beszélni és nehéz megérteni. Mégis van, itt és most és körülöttünk van. Ezért az egyik legfontosabb eleme ennek a könyvnek a nyelve. 

Milyen tehát ez a nyelv? Mindenekelőtt imaginárius és látomásszerű. Átitatott szeretettel, kereséssel, idesodródott szimbólumokkal és képekkel, megzabolázatlan és sokszor zavarbaejtő, rejtélyes, titokzatos és varázslatos, de mindenekelőtt magával ragadó és továbbgondolásra késztető. Ez a nyelvezet köszön vissza ránk Hildegard von Bingen, William Blake, Boehme, vagy éppen Mallarmé és T. S. Eliot írásaiból. Magyar földről jóformán Weöres Sándor univerzális zsenialitása révén van szerencsénk ismeri e rejtelmeket, Csontváry elhivatott írásaiból is visszaköszön ez a nyelv és természetesen Hamvas Béla Karneváljából vagy kisebb regényeiből is. Temérdek szó őrzi a transzencendenst áhítozó és kereső tartalom és forma tökéletes egymásra találását: halálmocsár, napcseppek, gőghomály, lélekzajlás, almanevetés, harmatszita, halálkanca és a többi, amelyek a világ titkos létezéséről mesélnek lágyan. A mágikus nyelv hatására a képek nagy csóvákba állnak össze, hogy aztán egymásban tükröződjenek, anélkül, hogy tulajdonképpen egymásba érnének. Különböző képek, egyetlen nagy fraktálba rendeződve teremtik meg a kapcsolatot az elhunyt őssel és rajta keresztül az élettel és vele, akiből az egész élet ered. Végső soron Róza-Anna nagyanya élete, kiegészülve az itt szereplő Jula bába holdfényszerű jellemével, aki csak „temetett, bolyongott, felejtett és folytatott”, a létezést, a Teremtést, a Teremtőből származott rendet hivatott reprezentálni, amelyben a gyermek, aki folyamatosan a nagyanya nevét kutatja, ebből a rendből kiegyenlítetten részesül, az egyik áramoltató – a nagyanya - haláláig. Róza/Anna nagyanya halála a korábbi kapcsolat lehetőségének vége és egy ösztönzés arra, hogy egy új kapcsolatot kialakíthasson az alany azzal, aki tudja mindenkinek a nevét, de az ő nevét senki sem tudja…JHV 

A fraktálképek újra és újra elnyerik értelmüket azzal, hogy az elmúlás utáni létezés harmóniáját érzékeltetik. Róza/Anna nagyanya kiegyenlítő szerepét (a „nagyasszony” mondják a környezetében, s ezek a szavak nem csupán társadalmi rangot jelentenek) hangsúlyozza halála utáni puszta hiánya.
Özvegyen itt maradt férje, Áron bá’, sohse volt igazán jó társa feleségének. Elvontabb ideák és az (ön) pusztítás világából, visszalép a csendes emlékezés és megnyugvás állapotába. Egy festményen örökíti meg feleségét, egy vándorfestővel, amely aztán a kellő időben – amikor az emlék bevésődött - eltűnik. A csecsemőgyilkosság gyanújában élő nagyapa attitűdjét csak ezzel a megnyugvással tudja feloldani a kisleány számára. Ahelyett, hogy a nagyanya eltűnése felejtést váltana ki a létezőkből, inkább emlékezést és kutatást szorgalmaz bennük, mindenekelőtt Kóré/Katában, a kislány unokában. Ekkor van lehetőség magának felfedezni „Isten teremtő gondolatának tükrét”. Az isteni harmónia visszatükröződik abban, aki rátalál: „ő a petrezselymet megérintette, és az visszanyerte paradicsomi illatát, illatával egyetlen nevét, ő, a város aprajának-nagyjának keresztanyja, mert csak ő, ő, a teljes emlékezés – sejthette a mulandó lelkek űrt betöltő nevét”

Róza/Anna nagyanya a halála után is élőként van jelen, az unoka történetei az általa jelzett személyiség körül csoportosulnak. Áthatja az itt maradottak életét és mérce lesz belőle; egy emberi mérték, amely az isteniben nyugszik. A létezésnek egy olyan síkja és alternatívája tárul így fel előttünk, amely az Egybe helyezi magát, miután annak jelentőségét az életben felismerte. Az Egybe helyezi magát és ezért minden létező számára egyenként egy külön kivétel. Az egyén szakrális szubszidiaritás, de az Egy része. Léte ennek okán pedig titok az emberi értelem előtt.
A kötet végén az olvasóban is felötlik a kérdés vajon „hol késik a király”?... Mert ténylegesen ez a valós problémája életünknek; a megérkezés, a beteljesedés. Ahogyan a regénybeli unokát nagyanyjának beteljesedése foglalkoztatja, úgy tulajdonképpen saját életének bizonyossága érdekli. Mindaz, amelyet valóban átélt úgy történt, ahogyan később azt értelmezte önmaga számára? Nem tudja még mindig az előtte rejtve maradt titkos nevet, csak sejti, hogy létezik ilyen. A névvel tulajdonképpen minden rejtély a létezéséről lehull és hálát rebeghet teljes szívvel nagyanyjának. A könyv utolsó fejezete („Lumen Gloriae”) méltó keretek között – egy esti látomásban – és tartalommal ad választ a kereső lélek eme végső kérdésére. Tépelődéseink után visszatérhetünk arra a helyre, ahová, immáron biztosan tudjuk, a Teremtés óta tartozunk. 

Az írás a http://d-eyes.jpte.hu/~mozgalom/index.php honlapról való. Szerzô: Pánczél János