2012. július 26., csütörtök

Kemény Katalin: Így én őt és így ő engem


Kemény Katalint (ha egyáltalán) nem költőként tartja számon a magyar irodalomtörténet. Csak a hozzá közel állók és utánozhatatlan lírai prózájának vájt fülű olvasói sejthették róla, hogy költő, és hogy távol az úgynevezett irodalmi élettől ama kevesek útját járja, akik zsigerileg, lényük legmélyét és legjavát illetően, a szó eredeti értelmében azok. De bizonyos senki sem lehetett abban, hogy e benső út végigjárásával párhuzamosan vajon a maguk fizikai valójában is megszülettek-e a keze alatt az olyan szövegek, amelyek a mindközönségesen ,,versnek,, nevezett valamihez lennének sorolhatók. Ma már tudjuk, születtek, mégpedig javarészt (de nem kizárólag) a hitves, Hamvas Béla 1968-ban bekövetkezett halála után és az ő emlékére. Ezekből az erősen metafizikai ihletettségű versekből most először ismerhet meg néhányat az érdeklődő olvasó. (Szántó F. István)

Ahogy a mészégető kemencék füstje a felhőt
És lihegő felhőnyájat az eget óvó köd

Ahogy nedves rétek gyöngyét lábujjam öröme
És az öröm mézbuborékát gyermekarc fénye

Ahogy ölem csend-völgye szüzek szavainak csengését
És egyetlen vércsepp a világszéles lágy legelőt

Ahogy a feslett márványküszöb a hívők lépését
És kezünk sóvárgása a kilincs reszketését

Úgy engem az Isten


Fenyőfák, oltalmazzátok az emlék gyökerét
            tapintó testvért.
Mint alvó madár pihegő mellét hűs bokor alján
            gömbölyű kézzel
Érinti szemem halkan porladó szíveink mélyén
            az örök kristályt,
Fényeket oldó, színeket ontó megbonthatatlant
            csak egy sugárral.
Mégis, a remegő közelben hasad a teljes rózsa,
            villanó prizma,
Szétlövelli lándzsás levelek egymásból szikrázó
            gyenge csiráit.

Tűzháromszögek. Egymásból mértékre szökkenő nyilak
            zengő zuhataga,
Tűzháromszögek, önnön csúcsuk felé röppenő nyilak,
            némák, komolyak,
Önmaguk varázslatát rajzoló virágtalanok,
            égő igézetek,
Tűzháromszögek, istenkövetelők szakadatlan,
            izzók, sötétek.

Célba ért pillanat, élő torony, homloka zárul
            örökzöld csenddé,
Futótűz halkul örökzöld lánggá, elérhetetlen
            vidám dicsfénnyé.
Beteljesült tüzek. Az érintésük tiszta gondolat,
            eget teremtenek.

Fenyők aranypor illatán, táruló szárnyán leng az ég
            a mozdulatlan
Fenyőfák vitorlája feszülő ívben tartja
            a nyirkos időt,
Hogy el ne ússzék a szótlan árbocrudak között,
            dallamos semmi
És az ívek, akár az ég, egyszer csak mind betelnek,
            erjedő lelkek,
            száll az őszi köd.

Tűznyilak érintésére a régiek árja
            lassan megered,
Lombok, karjukat földre hajtják, szétomló ívek,
            roskadó kupolák.

Az ágak hegye fűre csepeg
Az ég a földbe vágyik
Kedvéért vízzé válik
S míg telnek a szomjas gyökerek
A langyos föld elalszik

Testvéreim, fenyőfák, homlokunk tükre összeér,
És gyökerünk az óceán alatt összefonódik,

De az emlék örökégő csúcsok felett suhan,
És a gyökereknél is mélyebben kúszik

Fenyőfák, ti vagytok és én bennetek az emlék,
            egyetlen való,
Ég és Föld – nem! Ami azokon is túl,
            ez itt, a közép.


1971. november 7.

Halálunk felett három év
nap és hold szemben áll
kert alatt idegen
korhadt reccsen az ág
roggyant kazal halott fű ég
pernye szelíden száll
füsttel takarózik az ég


Holdtele csend

I.
Holdtele csend...
madárszárny-rebbenés karcolja,
vagy a gyenge meggyfalomb
rezzent egy régmúlt érintésre?

II.
Milyen széles éjszakába borultál
fényeddel betöltöd a kertet
mosolyod messze koszorúját
fűzöd körém álmomat megérinted

a lomb alatt madárka rebbent

III.
Csorbul a méz fénytele holdból
Csordul a csend kék éjszakából
A csend a fény

Melyikük rejt Téged
e néma ragyogásban?


Szent az idő
 
            szent, szent, szent
            az üres oszlopot sűrű
            táncába szövő folyondár
szent, szent, szent
            az üres oszlopot tartó
            körré lobogó, szikrázó
            SEMMI


Könyörgés

Bűnöket foszlató, vétkeket oszlató, kísértést
felszívó, sebeket hűs-hintő, fekélyre lehellő,
rontást betapasztó
            könyörülő kenet
köteléket oldó, világtájat bontó, hangot és
hallgatást, szirtet, szakadékot, jégverést,
ujjongást, patakot és fohászt, sugarat és árnyat,
még a szirommosolyt is
            semmivé altató
            CSEND
            irgalmazz!


Nauszikáa

Míg az enyészet bő selymét fésülöd
fürtjeid közt medret nyitsz a vizeknek
ujjad álomhegyén aion fakad s hull
Perszephoneia lápsötét ölébe

csak vásznad gyepre terített fénye
ragyog a napról vissza - örökre


Perszephoneia

Lápsötét mosolyodban Perszephoneia
ringatod rejted a völgyek az éjek
gyökerükre sóvár nyiroktüzeit
s a várakozást a kóbor idegenre
idegen
            pezsgő magoktól szabadítva
lássa meg gyökerét szűzi palástodban
            egy isten