2012. július 30., hétfő

Horváth Ibolya: Egy XX. századi alkimista

Ha megidézhetném egyetlen ember szellemét, a Béla bácsié lenne az. És ezer kérdés költözne belém, nem győzném sorolni kételyeim, s várnám a bölcs válaszokat. Olyan kérdésekre, melyek talán megválaszolhatatlanok. De Ő tudná mindre a választ. És hallgatna. És mosolyogna. Majd azt mondaná, eredj táncolni! Mit kérdezősködsz egy öregembertől, aki már nem is emlékszik arra, milyen a lábak ütemes dobbantása, a tavaszi csókok íze, a rántottleves illata. Menj, nyílj ki a világnak, s a világ majd megnyílik előtted!

S én elhallgatnék, nagypapa-szemébe fúrnám tekintetem, s hálás lennék, hogy ennyit mondott. Mit is mondhatott volna mást…

Különleges ember egy különös korban

Hamvas Béla a huszadik, század nagy gondolkodója. Sokáig nem hallottunk róla, nevét apáink nem ismerhették. Örök idealizmusát nem emésztette meg a kor, amelyben élt. Életének utolsó évei nélkülözésben teltek. Miután 1948-ban B-listára került, csak a legalacsonyabb rendű munkákat vállalhatta. 1951 és 1964 között segédmunkási, raktárnoki, gondnoki munkákat végzett. Szőcs Géza írja róla:

“1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao-ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor milyenek lehetnek az ország írástudói? De szétnézve az országban, mindent megértettek volna.”

Jól ismert életséma ez: sokan átélték a kor megpróbáltatásait, megaláztatásait. Mégis, ha nem abban a korban élt volna, Hamvas sem lett volna az, aki: életfilozófiája ily módon talált táptalajra a lemondásban, amelyre kényszerült, s minden bizonnyal akkor is ezt választotta volna, ha a történelem kereke máshogy fordul. Hamvasnak szüksége volt erre a megtapasztalásra ahhoz, hogy élete művét teljessé tegye.

Az irracionális valóság

Hamvas Béla 1887-ben születik Eperjesen, s 1919-ben már a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakán találjuk. Közben megjárt egy háborút: lelkesen indult, ahogy oly sokan, s kiábrándultan tért haza. Publikál a Budapesti Hírlapban, a Szózatban, a Nyugatban és még számtalan kisebb lapban is. Már egészen fiatalon arra a megállapításra jut – s ebben nem kis szerepe van a háborúnak -, hogy “ez az élet úgy, ahogy itt van, nem élhető”. A mindenna­pokban megélt valóság szerinte ugyanis nem az igazi valóság, hanem egy irreális “álvalóság”. Szinte minden művében - közvetlenül vagy áttételesen - erre a problémára keresi a választ, mint ahogy egész életében; társaságban és elvonulásban, végső magányában is.

Önnönmagát igazán a Fővárosi Könyvtár könyvtárosaként találja meg, ahol húsz éven át dolgozik, 1928-tól 1948-ig. Szellemi kiteljesedésének korszaka ez: a könyvtárban mindent megtalál, ami elmélyüléséhez hozzásegíti, vagy ha nem, hát gondoskodik róla, hogy beszerezze a hiányzó köteteket (neki köszönhetjük a Fővárosi Könyvtár távol-keleti sorozatát, amely később a MTA tulajdonába került). Itt mélyül el a világválságot leíró művek tanulmányozásában: nagy hatással van rá a René Guénon, Julius Evola, Leopold Ziegler, Rudolf Pannwitz által a húszas években megteremtett filozófiai gondolkodás. Ez a gondolkodói alapállás szorosan kötődik a tradíció fogalmához.

A tradíció realitása

A harmincas évek közepétől a fenti írók hatására a tradíció Hamvas egyik alapszava lesz, bár kétségtelenül sajátos árnyalatot ad ennek a fogalomnak. Ez a tradíció a világválság állandóságáról beszél. Eszerint a válság nem azt jelenti, hogy a huszadik század van válságban az előző korokhoz képest, hanem hogy az egész történeti kor válságban van, s az egész történelem nem szól másról, mint az emberiség bukásáról. A válságból csak egy módon juthat ki az emberiség: ha visszatér az aranykorba, abba az “ősjelenségbe”, melyben “mindnyájan, kövek, növények, állatok, emberek, istenek együtt élnek a tűzzel, a hatalmakkal, az erőkkel”. De ez az aranykor nem helyezhető el az időben, nem egy korszakot jelöl, hanem “állandóan jelen van mindenütt és mindenkiben”. “Mert ez a legfőbb és legmélyebb realitás. Ez az, ami állandóan és megmásíthatatlanul igaz.” Az istenült sors nem más, mint elérni az aranykorba.

Ez – “a megélt önélet” – az, mely Hamvast megkülönbözteti másoktól. “Tilos papiroson nemes utópiát építeni – miközben nem tudjuk saját lelkünkben megteremteni azt” – írja. Kortársaitól merőben eltérő szellemi utat választ, s ezzel magyarázható elmagányosodása is. “Nem a »meg nem értettség« miatt, hanem éppen azért, mert bár megértették elgondolásait és céljait, de azok megvalósítását elfogadhatatlanul radikálisnak, megvalósíthatatlannak és ebből következően »idealistának«, »misztikusnak«, sőt »irracionálisnak« minősítik még azok is, akik ezekben az években a szellemi elithez tartoztak” (Darabos II. 79 p.). Még saját maga is úgy fogalmaz: “Amit én írtam, olyan embertelen, hogy az iránt semmiféle utókor nem fog megenyhülni”.

Hamvas szerint a hagyomány a világban legtöbbször valamilyen vallás formájában jelenik meg, pedig a sok vallással szemben csak egyetlen hagyomány létezik. Ennek a hagyományban való élésnek a megvalósítása az, amit ő “realizálásnak” nevez. A hagyomány “az ember és a transzcendens világ között levő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az ember isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak, mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése” (Darabos II. 306 p.). A realizálás mindig személyes dolog, de a személyek alkotják a közösséget, s ily módon kultúrát teremtenek. A realizálásban a művészetnek -s benne az irodalomnak- nagy szerepe van, de nem mindegy, hogy milyen ez a művészet. Csak egyetlen kritériumot állít fel egy mű megítélésére: őrzi-e az ember isteni származásának tudatát, vagy sem. Ha őrzi, lényeges műről van szó; ha nem, akkor lényegtelen a mű, bárki is írta. A művészet ugyanakkor még így sem azonos a szellemmel: ez mindig az életet dicsőíti valamilyen formában, amaz viszont mindig több az életnél. A szellem közvetetten van jelen a művészetben – másról van szó, mint amiről valójában -, s sokszor úgy tűnhet, hogy a szellem is élet, de valójában nem így van. Európa ennek a tévedésnek az áldozata: a művészetet a szellemmel azonosítja évszázadok óta.

Ennek ellenére Hamvas is ír, hisz a szó teremtő erejében, bár tudja, hogy a jelenkor szava már nem ugyanaz, mint ami volt az őskorban, vagyis a történet előtti korban. Akkor a szó láthatatlan volt, a mindennapi tevékenységben nyilvánult meg; a történeti korban viszont láthatóvá lett, mert leírták. S így lett a szónak, az isteni létnek a megnyilatkozása a könyv. A halhatatlan könyv.

“Minden mű történik valahol, és minden műben történik valami. Csaknem mindegyik itt történik a földön, ember és ember között.”… “A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.” (Héloïse és Abélard)

Hamvas szépirodalmi műveket is írt – regényei közül a Karnevál című a legjelentősebb –, de alkatának leginkább az esszéírás felelt meg; a valóságot leginkább hűen tükröző műfajnak a “kísérletet” tartotta. Az esszé szerinte kísérleti műfaj, de az emberi én sem más, mint kísérlet és töredék: “Ez bennünk az igaz és a valódi. Befejezetlenek vagyunk, nyíltak, megoldhatatlanok, fragmentálisak, kérdésszerűek és sorsunk esszészerűsége bennünk a legigazabb”. Hamvas ennek tudatában törekszik a realizálásra.

Az élet művészete

A realizálás az ember egész életét kitöltő tevékenység, azonosnak kell lennie azzal a tevékenységgel, amit a mindennapokban végzünk, s ezt kell átszellemíteni a hagyomány szellemének szem előtt tartásával. Így elmosódik a határ az élet, a művészet és a hagyomány között: az élet maga válik művészetté. A művész alkot, s alkotásában önmaga tükröződik, mivel alkotása és élete egy és ugyanaz. Ez a felfogás közel áll a Zen-tanításhoz, nem véletlenül. Hamvas mindig érdeklődött más, távoli kultúrák iránt, s nem csak érdeklődött, hanem komolyan is foglalkozott az orfikus tanításokkal; az egyiptomi, kínai, tibeti, indiai és észak-amerikai indián hagyománnyal; a buddhizmussal, a héber aritmológiával. Kereste a kultúrákban fellelhető közös pontot, azt a hagyományt, amelyből minden kultúra gyökerezett. Mindennapi életünkben is rá kell ébrednünk arra, hogy csak egyetlen Lét van. Az üdvöt nem kell megszerezni, mert ha meg lehetne, akkor az már valami más lenne, pedig ez már megvan. Az öröklétben benne élünk, mert ez nem hely, hanem állapot.

Ennek felismerése napjainkban különösen nehéz. Egész tudatunkat kell átszerveznünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk, megéljük ezt a tudást. Ezért állítja Hamvas, hogy embertelen, amit írt. Hiszen oly távol áll ez az embertől! Feladni mindent, lemondani a káprázatról, lefejteni magunkról a ránk rakódott színes rétegeket, amihez valójában semmi közünk. Mert álarcot viselünk. Magunkat szenvedélyeinkkel, véleményeinkkel, társadalmi helyzetünkkel azonosítjuk, ezek álarcokat képeznek rajtunk, s így elfedik az igazi, örök emberi arcot. Senki sem tudja, hogy ki a másik, annak csak álarcait – Hamvas szavaival: démonait – látja. “A másik emberről lényegeset csak akkor tudunk meg, ha tudjuk, hogy az örök ember életútjának melyik állomásán tartózkodik és merrefelé tart” – írja.
A saját maga által megélt sorsról ír A magyar Hüperion második részében:

“Miért kellett éppen nekem ezt a nagy valóságot meglátnom? Elmondtam, hogyan váltam inhumánussá, hogyan mondtam le a közös emberi életről, arról, hogy hangom elérjen az emberekig. E hatásról való lemondás vitt át az embertelen nyelv megértésébe. Madárnyelven kezdtem el írni, - úgy, ahogy a szél fúj, s ahogy a bolygók zúgnak a térben. Megtaláltam a tücsök-halhatatlanságot. Mert lemondtam az emberre való hatásról. Tükör és visszhang nélkül: egyedül, a felkelő napnak, egyszer, ma, soha többé, mint a rigó.”

Szerinte az életnek túl nagy jelentőséget tulajdonít az ember, túlértékeli azt. Az életen pedig felül kell emelkedni, vissza kell találni a léttel való helyes viszonyához. Hamvas tehát nem tagadja az életet: az élet varázslatainak nem ellenállni kell - mert akkor leigáz bennünket -, hanem szabadon gyönyörködni benne. Így a lét az élet minden pillanatában átélhető, az aranykor lehetősége minden egyes pillanatban benne rejlik, az élet minden mozzanata megszenteltté válhat. Hamvas soha nem volt életellenes; apró dolgokban, mindennapi eseményekben látta meg a csodát. Aki így tudott beszélni egy egyszerű ételről, a nőkről, a fákról, a madarakról, az életellenesnek korántsem nevezhető.

Hamvas Béla munkásságáról megoszlanak a vélemények. Személyisége olyannyira dominánsan van jelen műveiben, szövegei oly mértékben szubjektív megtapasztaláson alapulnak, hogy hálátlan feladatot vállal, aki műveinek klasszifikálására törekszik. A személyiség hangsúlyos jelenléte miatt műveinek igazságértéke gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlen. Aki belekerül egyszer a sajátos hamvasi világba, egész lényét megmozgatja annak ellentmondásosságában rejlő egyértelműsége, töredezettségében levő teljessége. Nem lehet nem elhinni neki, amit mond, s az ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a hamvasi gondolatot teljesen magáévá tette, s nem tud szabadulni tőle. Írásai külön világot teremtenek. Olyan világot, amelyről olvasva nem tehetünk mást: el kell hinnünk, hogy az életünkben rejlik a csoda; meg kell hogy érezzük, hogy Isten gyermekei vagyunk, s hogy nincs más, el kell indulnunk a nehezebb úton, mely mégis a könnyűséghez, s vele a szabadsághoz vezet.