2012. július 24., kedd

Határ Győző: Egy másmilyen szövétnek

Gyertyagyújtással kezdem minden napomat. Már kapunyitáskor ott toporgok a magas, gótikus Jézus-Szíve templom előtt, amely tőszomszédságomban van és rendszerint elsőnek lépek be. Vastag címjegyzék-könyvemben szaporodnak a nevek mellé tett keresztek - ennek a címjegyzéknek is már közel a fele amolyan elkerített temető - van választék bőven. Kiválasztom aznapra rendelt halottamat s neki gyújtom a mécsest, a gyertyát. Vannak öngyilkosaim - ezek különösen közel állnak szívemhez; vannak, akiket tragikus körülmények között ragadott el a halál s nem önkezükkel vetettek véget életüknek, (ó nem, távolról sem, hiszen a szegény Szőllősy Klára sejtjeiben az életet naponta megtapsolta, tapsolva élt és tán a kerek százat is megérte volna, ha a kertészkedés rózsatüskéje bele nem csempészi a gyilkos tetanuszt) és akadnak olyanok, akikbe belefojtják a lelket, lebunkózzák a szellemet mások. Ilyen volt mai halottam is, akiért mai mécsesemet gyújtottam - annakidején a Rákosi-korszak egy abban jeleskedő nagy Lekoppantója, Lukács György koppantotta le fényét; nem én mondom, Balassa Péter állapítja meg Szomorú üdvözlés - módjával c. cikkében, amely a Könyvvilág 1985. májusi számában jelent meg. Hadd idézzem: "Hamvas Béla nem véletlenül, súlya, bizarrériája és érdekessége miatt lett legendává, hiszen: legendaalakká némították". ...azzá némította "a menthetővé stilizáló, menthetetlenül rosszindulatú elhallgattatás, kirekesztés, lekezelés, nemletezővé nyilvánítás [Tény: elindítója Lukács György volt, Az absztrakt művészet magyar elméletei c. cikkével, mely Új magyar kultúráért(!) című kötetében jelent meg] ". Eddig az idézet. Nem akarok vitába szállni Balassa Péter elmarasztaló, nagyon is elmarasztaló értékítéletével Hamvas Béla Karnevál c. kétkötetes esszéregényéről; annál kevésbé, mivel nem ellenszenves a tépelődése - hogy vajon ki marasztal ható el: a kor-é, amely a művet elmulasztotta megjelentetni akkor, amikor elkészült, 1950 végén, 51 elején - jómagam 49-ben már olvastam gépiratban jó felét - vagy az írás maga amiért megírása után közel négy évtizeddel nem olyan pusztító-robbanékony, amilyen akkor lett volna s az új nemzedék neo-nouveau poszt-avantgarde felfedezőinek könyváradatával tán túlhaladta volna az idő...?! Nem kutatom, nem firtatom. Az a gyertya, amelyet ma reggel érette, emlékezetére gyújtottam, nem most megjelentetett művének szól, hanem a kedves jóbarátnak, Hamvas Bélának. Tán igazuk van azoknak, akik azt mondják, nincs más továbbélés, csupán az élők emlékezetében való megmaradás, nincs más feltámadás, csupán a feltámadás az élők emlékezetében. Drága barátom, kedves Bélám! Mintha itt ülnél nálam, előttem s minden ma volna - vagyis nem itt, "Kismagyarország" wimbledoni rózsakertjében, hanem valahol pesti toronyszobámban amelynek gyakori vendége voltál a Fővárosi Könyvtárból hazafelé menet, ahol dolgoztál. Akkor mondás nélkül is tudtad, ma meg már akár meg is mondhatom: igen szerettelek.
Szerettelek azért, mert noha 17 évvel fölöttem jártál, mégis elfogadtál annak a nemzedéknek, aki magad vagy - hiszen irodalmárok habitusa, hogy "nemzedékeikben" gondolkoznak, a filozófusok jól tudják, hogy "ők egyszerre vannak", mint ahogy minden egyszerre van. Szerettelek önpazarló voltodért, amilyen tékozo1va osztogattad önmagad és/de se tudásodat, se aggódó szeretetedet nem osztogattad horgas kézzel. Szerettelek rendíthetetlen meggyőződésedért s noha kerülgettem csupán, tiszteltem meggyőződéseidet, amelyeket kézirataidból ismertem - és követtem addig, amíg engem emígy, téged amúgy, ki nem vontak a forgalomból. A nagy, született költő-géniuszok nemegyszer olyanok, mint a széplányok: másodkézből, udvarlóiktól, hallomásból szedik fel a tudást, amelynek Te kétlábon járó tárháza, eleven antológiája voltál; de magam se költőnek, se géniusznak nem születvén, szemelgettem mindent, szótárazva-jegyzetelve a magam könyveiből és sohasem felejtem el, milyen megilletődve forgattad Nietzsche-sorozatomat a filozófus nővére, Elisaibeth Förster-Nietzsche parádés kiadásában, fél bőrbe kötve (mert mi még ahhoz a nemzedékhez tartoztunk, amely a gót betűvel szedett német szöveget is természetszerű könnyedséggel olvasta - s neked is, akárcsak Babitsnak meg Kosztolányinak, a Nietzschével való találkozás életed perdöntő élménye volt) s emlékszem, attól kezdve milyen kettőzött, féltő aggodalommal figyelted keresőantennáim forgadozását. Ezért írtad egy leveledben, Tiszapalkonyáról Londonba, 1957-ben: vigyázzak, hogy újságíróvá ne zülljek, mert az a biztos elkallódás. Szerettelek türelemmé zabolázott türelmetlenségedért, amellyel tiszteletben tartottad a másképpgondolkozót, noha rosszallottad tévelygését; és végezetül, de nem utoljára, szerettelek, a sorsközösség kétségbeesésével szerettelek személyes kálváriádért, amelynek megvolt a maga tizennégy stációja. Mert amikor első regényemet a könyvhivatal zúzdába, szerzőjét a Hivatal börtönbe küldte, téged ugyanaz a vasseprő lesepert - el-tova könyvtáraktól, messze a fővárosi irodalmi élettől; Tiszapalkonyán, Kazincbarcikán hol a földet túrtad, hol raktáros voltál, hol bérelszámoló és halálos fáradtan, csak esténként tudtál foglalkozni a barakkban könyvvel-írásokkal, ami kifacsart elmédből még azokra jutott. Nemegyszer a nyomornak olyan fokán találtalak, amikor rádnyitottam, hogy már a magad-termelte krumplin éltél-betegeskedtél - mert az írógépet eladni, hogy betevő falatra kettőtöknek legyen, akkor sem voltál hajlandó. Sokszor eltöprengtem rajta, vajon van-e a nyomornak egy olyan foka, amely megtöri a szellem gerincét s azontúl a mű is megszenvedi, magánviseli a megnyomorodottság bélyegét? Szentkuthy Miklós kiheverte keserűségét, jogos haragját; neked már nem maradt időd, hogy kiheverd a kor bántásait. Nem igaz, hogy (amint írod a Karneválban:) fecsegő Szokratész voltál; de nagy önismeretről tanúskodik a párhuzam. Mert ha szabad ilyet megpendíteni a szakrilégium ódiuma nélkül: eleven prezenciád tán még szuggesztívebb volt, maradandóbb nyomot hagyott a hozzádverődőkön, mint az írott szó - mert szükségből te magad voltál kénytelen, hogy egyúttal Platonod légy; s annyi szent, ha Plotinosz kortársa lettél volna magad is eltoltad volna a kalamuszt és a papiroszt, bízva a meghirdetett Ige kitörölhetetlen erejében, mellyel közvetlenül a lelkek íróhártyájára ír. Másokra bízom, hogy a Karnevál szöveganyagába behatoljanak, bölcseletében búvárkodjanak, irodalmi erényeire, hibáira a maguk szövétnekével rávi1ágítsanak. Én itt csak abbeli örömömet szeretném kifejezni, hogy feltámadtál jó magyari néped emlékezetében, tudsz róla-nem tudsz ró1a, akarod-nem akarod, immáron öreg mindegy. Feltámadtál s hogy ez igazán így van, annak ékes tanújelét vettem ma kara reggel, a Jézus-Szíve templomban, ahol ez az éretted gyújtott mai gyertyám végigégett, s már-már azt vártám, hogy kanóca, csonkján, kilobban... amikor egyet-kettőt, nagy keservesen még pillákolt s akkor egyszerre, hallga csak, hallga - újult erővel felmagasodott és kikerekedett a láng: a te szövétneked volt, egy másmilyen szövétnek. Vajha meghallanád még valahol, te, olyigen hallótávolon kívül! Drága barátom! Kedves Bélám! Szerettelek.