2012. július 14., szombat

Hamvas Béla: Szufi (szamizdat-változat)

Talán nem is nevezhető szemléletnek, a látásnak egészen más neme, elragadtatás, leegyszerûsítés, átszellemülés, kívánság, hogy az embert megérintsék, nyugalom. A legnagyobb erôfeszítés arra, hogy az ember eggyé váljék és ha lehet szemtôl szemben álljon azzal, amit szentély rejt. De ha az ember odanézne, semmit sem látna. Mégis, a nagy látnokok ilyen hasonlatokkal utalnak arra, hogy Istenhez miképpen kell közeledni és aki ezt az utalást elérti, ha a szentélyig hatol felôle tényleges tapasztalatot tud szerezni. /Plotinos. Enn. [?] VI./

Négy ilyen pszichológiai remekmûvet ismerünk. Patanjali yogasutráit, a zen-t, a szuf-t, és a chasszidizmust. A különbségek nagyok, nagyobbak alig lehetnének, az archaikus India, a buddhista Kína és Japán, a mohamedán arabok, és a lengyelországi zsidók között. De nem volt kor és hely, amikor a szellemi egészség ne lett volna idôszerû. Az egészség pedig mindíg a vallás jegyében állott. És egy valamiben mind a négy megegyezik, az a tudás, amellyel az embert a felszabadulásban segíti. A filozófiák hozzájuk képest, mint a zen mester mondja, csak arra valók, hogy a gyermekek sírását csitítsák. Itt valami más történik. Az érzelmek teljességének utat nyitnak, éspedig mindennemû elôzetes elv nélkül és ezzel az embert független egésszé teszik. Ma ezt a tevékenységet individu[aliz?]ációnak is hívják. Ha valamit meg akarsz érteni, mondja a zen, semmit sem szabad mástól elfogadnod. Akárkivel találkozol kívül vagy belül, öld meg. Ha Buddhával találkozol öld meg Buddhát, ha pátriárkával találkozl öld meg a pátriárkát. Csak így válhatsz szabaddá. Semmi ceremónia, semmi mák, semmi jócselekedetek. Semmi intézményesség, semmi elv, princípium, tétel. El sem képzelhetô nagyobb feszültség, mint a yogi és a hatalom között. A hatalom senkit sem kedvel kevésbé, mint a független embert, a yogi pedig senkit nem kedvel kevésbé, mint a hû szolgát. A feszültségben a hatalom marad alul, mert amije van, csupán a hatalom.

A szufié az egész mindenség, és azt is elhajítja. Tiéd a lét, mondja Hallads, a föld mélye és az égtetô a két ruhád. De még ez sem kell neki. Úgy élni, hogy ne legyen semmim, és ne legyek senki. Az ember azt hiszi, hogy az üdvéért teszi.

Egyáltalán nem. Bármit akartál adni nekem a Földön, szól Rabbia, osszad szét ellenségeim között, bármit akartál adni a mennyben add barátaimnak, én megelégszem veled magaddal. Nem kell még az üdvösség sem. Több vagyok, mint az üdvöm, modja Ibn Karram. Az indiai ezt írja, helyesen élni csak úgy lehet, ha az ember minden földi és túlvilági jutalomról eleve lemond [nagyrészt olvashatatlan indiai kifejezés].

Kínában az igazság írásjele azt fejezi ki, hogy ellenszolgáltatás nélkül cselekedni.
Minden nagy metafizika néhány szó izgalma. Buber a chassidizmust négy szóban foglalta össze. Suzuki a zent öt szóban. Aki ezeket az alapszavakat megértette, hozzáfoghat a mesterek olvasásához. A védanta tulajdonképpen csak egyetlen szó, annyi, mint atman. De nem valószínû, hogy a modern nyelvtudomány minden erôfeszítése ezeket a szavakat meg tudja közelíteni. Origenész szakrális filológiájára van és lenne szükség, hogy valaki ezeket az érzelmeket meg tudja fejteni.
A szufira azt lehetne mondani, hogy nem egyéb, mint a szufi szó meghatározása. Voltak, akik a definíciókat megszámolták, és a hagymány azt mondja, hogy hetvennyolc ilyen meghatározás van. De ugyanez elmondható a yogáról és a zenrôl is. A definíció maga lenne az egész tanítás. Ha az ember alapos osztályozás, és szûrés után kiválaszt három szót, tegyük fel a fana-t, a haq-ot, és az achad-ot, legalább kilenc fogalomra lenne szükség, hogy a hármat megmagyarázza. De a kilencet újabb hárommal tudná csak megvilágítani. A szufi nem a szavakon múlik, hanem a zenén. Nem néhány szó izgalma, hanem az egész nyelvé. Kivételes nagy zenemûvekben vannak kivételes nagy részletek, csupán részletek, néha csak ütemek, vagy csak hangok, amikor a zene elszakad a kottától, a hangszertôl, mondjuk teljesen dematerializálódik és elrepül és zenefölötti zenévé lesz. Mint amikor az ekstatikus lélek elszakad az embertôl és anyagtalan magasságokba száll. A szufi ilyen már a betûhöz, és a hanghoz, és a nyelvet beszélô emberhez nem köthetô szabadon beszélô nyelv, ilyen önmaga fölé fokozott nyelvfölötti nyelv. Másutt bevezetésül elég talán, ha az ember néhány szót megért. Itt azt a bizonyos ekstatikus felsôfokot kell megérteni. Nem metafizika, mert költôi. Nem költészet, mert metafiika. Nem nyelv, hanem zene. Nem zene, hanem nyelv. Az a zene, amelyrôl Ybn al Faradh azt mondja, hogy "bánat, amiért az ember égi otthonát elvesztette." Aki ezt nem hallja, az a szufiból semmit sem ért. Minden szó superlativus. Bort ittam szeretôm emlékére, mondja ugyanez az Ybn al Faradh, lerészegedtem még mielôtt a szôlôt megteremtették volna. Azt mondják bûnt ittál. Abból ittam, amit bûn lett volna nem inni. még mielôtt születtem, mámorban voltam tôle, így maradok mindörökké, akkoris, amikor csontjaim már régen elporladtak.

Az egyszerûség és eredetiség, amit a geniális ember mûvében megcsodálunk, tulajdonképpen tanultság és roppant szövevény. Azok az emberek, akik nem szereztek nagy tudást, mégis valami rendkívülit látszanak mondani, az rendszerint középszerû. A vad genie azoknak a képzelgése, akiknek sejtelmük sincs arról, mi a szellemi munka. A civilizációk nem önmagukból merítették gazdagságukat. Amiért ma a görögségben rajonganak, az a pelasg, a föníciai, az egyiptomi, esetleg khaldeus és etruszk civilizációkból átvett tudás, és ami Orpheusban olyan ôseredetinek látszik, az nem a naív lángész, hanem a kor legmagasabb színvonalán álló minden irányban hallatlan tájékozott ember által a szövevényes anyagban teremtett rend.

Van eset, amikor az anyagot összegyûjtötték, de az új elrendezést nem sikerült megvalósítani. Ezt a zavart synkretizmusnak hívják. A történet folyamán több esetrôl tudunk, a legjellegzetesebb ilyen zûrzavar volt Alexandria, és az európai XIX. század. Amit a geniális ember és a civilizáció teremt, az mindíg hierarchia. Megmondja mi a fontos, mi a másod és harmadrendû. A synkretizmusban ezt senki sem tudja.

A szufi egyszerûsége, és eredetisége egyike a legszövevényesebb szellemi jelenségeknek. Már maga a mohamedanizmus is az. A szufi, ha Mohammed tanításából nem is vesz át sokat, annál többet tanul a héber qabbalahból, és igen sokat a görögöktôl, fôként az újplatonikusoktól, és a hindu hagyományból.

A szufi elsôsorban istenszeretet, másodsorban istenismeret. De soha nem volt senki, aki a szeretetet a megismeréstôl el tudta volna választani. A semita nyelv is errôl tanuskodik. Ha valaki azt mondja, a férfi szerelemben egyesült az asszonnyal, úgy fejezi ki, hogy "megismerte". Az a felfokozott szeretet, amivel a szufi Istenéhez közeledik, csaknem teljes egészében a qabbalah ismeretrendszere. Átveszi és állandóan használja a tíz sephiraról szóló tanítást. Az arab matematikával kapcsolatban ennek rendkívüli jelentôségérôl külön beszélni kell. Azt, amit átvett szuverénül használja, ami annyit jelent, hogy kimélyíti.

Vanm amit kihagy, mint a tíz sephira közül azt, amire a héber hagyomány olyan rendkívüli súlyt helyez, a malkhutot, a világbirodalom, a királyság gondolatát. A szufi hatalmi eszmékkel nem foglalkozik.

A szufi egyik legfontosabb szava a haq, ez a héber cnochmah, a második sephira, amely tudást, igazságot, valóságot, bölcsességet jelent. A szó rendkívüli szerepet játszott Alexandriában és a gnosztikusoknál. Késôbb a középkorban, újabban Böhménél, és az olyan orosz gondolkodóknál, mint Florenszkij, Solovjov, Bulgakov. A haq-ot Európában Sophia-nak hívták. A szufi állandóan a szerelem nyelvén beszél, mert ez felel meg annak a szenvedélynek, amit Isten iránt érez. Álmodozás, meditáció, sóvárgás, önkívület és részegség és indulat és rajongás és alázat. És ebben az elragadtatásban minden második szava haq, valóság, igazság, tudás, bölcsesség. "Én, aki ôt szeretem, ô vagyok, és ô, aki engem szeret, én vagyok." "A szeretet nem tanítható, Isten adománya, és a kegyelem nyújtja." "Egyetlen pillanatig együtt lenni Istennel több, mint az egész emberiség tisztelete a teremtéstôl a világ végéig." "A lény, aki Istenben van, több, mint a legnagyobb arkangyal Istenen kívül."

A misztika a határterületek tudása. Ami fölötte van és alatta, elôtte van és mögötte, amirôl megfeledkeztek, és amit kihagytak. Fôképpen, ami kényelmetlen és kérdésszerû és félelmetes és bizonytalan. A misztika nem természeténél fogva homályos, hanem tárgyánál fogva az, mert mindíg avval foglalkozik, ami - akár szándékosan, akár tudatlanságból - homályban maradt. Aki egyszer a misztikáról komoly mûvet fog írni, sokat fog beszélni a racionalizmusról, a pozitivitásról, a materializmusról, a tapasztalatról, és igen keveset arról az indokolatlan képzelgésrôl, amelynek általában a misztikát ismerjük. Minden tudásnak, még a legegzaktabbnak is, megvan a maga határterülete és a tudás elmélyültebb eredményei és fölfedezései csaknem minden esetben ezeken a határterületeken bukkannak föl. Joyce a mûvészetrôl mondta, de minden tudásra vonatkozik, hogy az egyetlen feladat rejtett tudattartalmakat tudatosítani, minden egyéb haszontalan és üres. Misztikus az, aki azt, ami fölötte van és alatta és mögötte, számontartja. Akit nem csak a dolog érdekel, hanem az árnyéka is. Aki nem viseli el, hogy valamit kihagytak. Aki nem viseli el, hogy nincs egység abban a világban, ahol minden egy. Aki nem viseli el, hogy nincs világosság. A világ akkor érik meg, ha a kettôbôl egy lesz, a külsô olyan lesz, mint a belsô és a férfi egy lesz a nôvel úgy, hogy az nem lesz se férfi se nô /hotan estai ta dyo hen, kai to exo hos to eso, kai to arsen meta tés théleiss, uta arsen, ute thély/.

A legsajátosabb misztika a matézis határterületén fekszik. Ha másutt nem, ezt a tapasztalatot az ember Russel-Whitehead nagy mûvén a Principia mathematica-n megteheti. Russel Frege-re hívatkozik, aki szerinte a modern matematika alapjait megvetette. Akit a szakemberség és bennfenntesség leszûkült szemlélete nem korlátoz, az elsô pillanatban felismeri, hogy Frege geometrikusan ábrázolható matematikai-logikai mûveleteinek a számmisztikával igen erôs affinitása van. Russelbôl kiindulva Wittgenstein gondolkodását decimális arithmológiára építi fel. Carnap logisztikája pedig teljes egészében pythagóreus-qabbalisztikus. Hogy mindezt az elôbbinél exaktabb gondolkodásnak tarthatták, csak azért vált lehetségessé, mert igen fontos cselekvéseket elhallgattak.
Russelt a misztika és a mathematika problémája egész életében nyugtalanította, különösképpen minél inkább a tiszta logika álláspontjára helyezkedett, ez a nyugtalanság annál nagyobb volt. Aki errôl bizonyosságot akar szerezni, olvasa el a misztikárol és a logikáról szóló könyveit, vagy azt amit a külvilágról való ismereteinek jelentôségérôl írt. Túlfokozott sens pur /Mallarmé/, amely saját homályától riadozik. Mert van exakt misztika és homályos matematika is, és ahol rendkívüli fény van, ott az árnyék is rendkívüli. Mindez pedig azon múlik, hogy ki mit hallgat el.

Nem lenne sem értelme, sem komolysága annak, hogy az ember a misztika és a mathézis határkérdéseit néhány szóban feszegesse. Mindössze csak annyit, hogy a modern mathematika /lásd Russel-Whitehead axiómáit/ a zérust, mint számot szentesítette, a zérust pedig tudvalevôleg az arabok fedezték fel. Sejtelmünk sincs arról, hogy a szufi idejében a mathézis és a misztika között milyen kapcsolat volt. Egyet azonban holtbiztosan tudunk. Az arab civilizációt akkoriban az intenzív metafizika ellenes szcientifizmus hiánya jellmezte. A mathézis és misztika tehát akkor egymással éppen olyan pozitív és termékeny viszonyban állt, mint amilyen ellenséges és negatív viszonyban most. A misztikában fogant gondolatok közvetlen utat találtak a mathézisbe és fordítva. Ilyen módon feltételezhetô, hogy az a sens pur, ami a szufiban megnyilatkozik ihlette a mathematikát, mondjuk az absztrakciónak ugyanaz a gyönyöre, amely Scotus Erigenán és Cusanuson át Európába került Pascal-Newton-Leibnitzen keresztül a modernekig.

Kétségtelen, hogy a zérus nem olyan értelemben vett szám, mit a többi. Ezt az újabb mathematika is hallgatólagosan elismeri, amikor teljesen külön axiómában igazolja, és kell igazolnia. A zérus az, ami az egy elôtt van. Mindíg azelôtt. Ez a kezdet. Méginkább a kezdettelen. Az ember nem tudja legyôzni magában azt a gondolatot, hogy a zérus nem par exellence mathematikai fogalom. Lehet, hogy rokon avval, amit a kínaiak wu-nak neveznek és úgy határoznak meg, hogy arról semmiféle sem pozitív, sem negatív állítás nem tehetô. A wu valami, mondja Fong-yu Lan, amirôl nem mondható semmi, mert bárminek nevezzék is, máris definiálnák azt, ami definiálhatatlan. A wu fogalmának megfelelôje Indiában az aditi, Görögországban az aperion. De mindez hagyományos analógia. A héber én soph azonban pontosan az a fogalom, ami az arab mathematikában a zérusnak felel meg. Az én sophról sem mondható semmi. Ez is a kezdet elôtt van, a határterületen. Soph annyi, mint alap, bázis. Az én fosztóképzô. Én soph tehát alaptalan, vagyis bázistalan, kezdettelen. Vannak qabbalisták, akik én qadmónnak mondják. Ez a "non ens primordiális". Böhme Ungrund-nak fordítja, mégpedig maradéktalanul. Ezt a világrealitást minden nyelv fosztóképzôvel fejezi ki. A zérus ennek a kezdettelennek mathematikai jelképe. Exaktizálása annak, ami meghatározhatatlan. A zérusban az arabok a számítás és számolás eszközévé tették azt, ami kiszámíthatatlan és megszámlálhatatlan. Számításba tudták vonni azt, ami számításba nem vonható.

Kínában a wu, Indiában az aditi, a görögöknél az apeiron számtheóriával soha semmiféle kapcsolatban nem állott. Judeában azonban az én soph arithmológiai fogalom volt. Az arithmológiai archaikus számelmélet. Az én soph az a fogalom volt, amely a tíz sephirát megelôzte és az egy elôtt állt, mint a kezdet, vagyis a kezdettelen. A kínaiak és a hinduk és a görögök a zérust nem találhatták meg, mert metafizikájuk volt, de sem misztikájuk, sem mathematikájuk. Az araboknak volt, és a határterületen a zérust fölfedezték. Ezért az is állítható lenne, hogy termékeny mathematika csak ott és abban a korban bontakozik ki, ahol és amikor a misztika is és fordítva, mert mind a kettô a tiszta ... [olvashatatlan] sajátos területe, és mind a kettô ... [szintén] alkalmazhatatlan.

A gondolat persze nem egyszerû. Az elfogadott modern álláspont az, hogy a számnak nincs kvalitása, és éppen a kvalitástalan merô kvantitás az, ami a szám. Ezért nevezhetô tiszta értelemnek. De ha nincs is semmiféle kvalitás, valamiféle mégis van, és ez a számkvalitás. A sens pur értelmében a szám is kvalitás, és ezért, amikor a megfoghatatlan és kezdettelen, ami elôtte van és mindíg elôtte marad, a zérus jegyében számmá lett, annak, aminek eredetileg és természete szerint semmiféle minôsége  nem volt, mert kezdettelen volt és felôle semmi sem volt állítható, hiszen minden tapasztalaton túl, vagy innen feküdt, az a szám kvalitását magára vette. Minden szám attribútum. A zérus nem az. De ettôl kezdve olyan lett, mint a többi szám, mert számolhattak vele, annak ellenére, hogy különösképpen ez a számolhatóság, nem-számolhatóság maradt, és megmaradt annak, ami eredetileg volt; valaminek, ami nem definiálható, és amirôl nem mondható semmi, és amirôl minden nyelv csak, mint tagadást tud kifejezni, egyedül a mathematikában és a misztikában szerepel, mint pozitív realitás. A zérus szám, de éppen még csak szám. Határszám de senki sem tudja, hogy ez a határ hol fekszik. A kezdettelen kezdtet , vagy a végtelen vég vonalán áll, mathézis határterületén, de senki sem tudja, hogy a legkisebb szám, vagy a legnagyobb szám fele, de mindenesetre azon túl.
Cantor, amikor az Aleoph zérot, a modern mathézis egyik geniális koncepcióját elgondolta, tulajdonképpen nem tett egyebet, mint az arab zérus theóriáját másodlagosan kifejtette. Az Aleph zéro Cantor szerint minden elgondolható számok összegének mathematikai jegye. Az Aleph zéro nem változik, ha önmagával megszorozzák, vagy elosztják és minden mûvelet után Aleph zéro marad. Vagyis pontosan úgy viselkedik, mint a mathematikában három jegy, az Egy, a zérus, és a végtelen. Amibôl az a következtetés is levonható, hogy itt ugyanannak a realitásnak háromféle mathematikai jegyérôl van szó.

A zérus eredetileg nem mathematikai, hanem arithmológiai fogalom volt, és az arabok tették mathematikaivá. Éspedig tették ezt azért, mert minden más metafizika az Egy-el kezdôdik, csak az arab kezdôdik a kezdettelennel. Más szóval az ember magát minden más metafizikában, Kínában, Indiában, Görögországban, Judeában, az Egy-el azonosította, csak az arab metafizikában azonosította magát a zérussal. A zérus nem a semmi. A zérus a kezdettelen és a meghatározhatatlan, az, ami elôtt van, az Egy elôtt és mindíg elôtte. "Mi a kezdet?"- kérdezte a tanítvány. "Ha megmondanám neked, már nem a kezdet lenne, hanem a második." A zérus az, ami ki nem mondható. "Egyszer elértem a Nemlét végsô korlátjához és tíz évig repültem, hogy átszeljem a Nem-en keresztül a Nem-et, a Nem-ben." "Vedd magadra a semmi köpenyét, mondja Farid Eddin Attar, igyál a megsemmisülés poharából, öleld magadhoz az enyészet szeretetét és tedd fejedre a nemlét csklyáját, - eltöröltettem és eltûntem és semmi sem maradt belôlem, árnyék voltam csupán, porszem nem maradt. Egy csepp voltam a misztérium óceánjában elveszve, és mostmár ezt a cseppet sem találom."

És most íme a fana, a szufi egyik alapszava értelmezése: fana - /fana al fana/ - az elmúlás elmúlása
- elvetése mindennek, ami nem Isten
- elvetése minden tulajdonságnak
- elvetése minden minôségnek
- az egyéni én elvetése
- az individuális én elvetése, az univerzális énbe való beolvadás
- állapottalanság
- a tárgyak gondolatának leépítése
- a megsemmisülés tudománya
- a tiszta potencialitásba való elmerülés

A szufi egyetlen tevékenysége a fana. Az emberi létben az egyetlen fontos, leépíteni, ahogy Tibetben mondják. A szufi azzal azonosítja magát, ami nem én, mert az én elôtt van. Az állapottalannál. Lefejt magáról mindent, ami tulajdonság, ami minôség, ami nem Isten. A fana a megsemmisülés tudománya, visszatérés a primordiális kezdettelenbe. Ennek az alapállásnak mathematikai jegye a zérus. Minden más hagyományban az alapállás az Egy, a legfôbb szellemmel, Brahmannal, Atmannal, Istennel való egyesülés. Csak a szufi nem egyesül, hanem elmerül a fana-ban. "A teremtmények állapota változó, a szufinak nincs állapota." "A látás ezen a helyen megszûnik és a nemlátás az, ami a látást tanítja." "Úgy élni, hogy ne legyen semmim és ne legyek senki." "Olyan vagyok, mint a kezdettelen és végtelen és feneketlen tenger." "Nem vagyok keresztény, nem vagyok zsidó, nem vagyok sem párszi, sem muzulmán. Nem vagyok keleti, nyugati, szárazföldi, tengeri. Nem a földbôl származom, nem a keringö égitestektôl... nem ezen a világon vagyok otthon, nem a pokolban, nem a pardicsomban ... az én helyem a nemhely, nyomom a nyomtalan, se test, se lélek..." "A tagadás vezet a létezô nyomára..."

A szufi a Qurán második szutrájának nyolcvanadik versére hívatkozik: "Aki a földi életet a túlvilági élet árával vásárolja meg, annak nem lesz enyhe büntetése és nem lesz segítsége." Ez a dogmatikai alptétel. nincs középút. Vagy a földi életemet áldozom fel az üdvnek, vagy üdvömet a földi életnek. "Más az üdv és más a gyönyör" mondja a Kathaka upanisád. És aki a földi életet választja, elveszett.
Az ihlet sajátságosképpen minden népnél teljesen más, mégis az egész földön egyöntetû. Amit esetleg valahonnan átvesznek, az mindenütt megvan és ha elég mélyre ásnak, azt mindenütt megtalálják és ugyanazt találják. Ha vesznek is át, tulajdonképpen nincsen rá szükség. Minden emberi lét gyökere ugyanabból a felsô [?] talajból táplálkozik. Ezt a minden népnél mást, mégis az egész földön azonosat hívják hagyománynak.

A szufi sokat tanult a görögöktôl, fôként Plotinostól, Proklostól, Porphyriostól és Donysios Areopagitától. De az meber csak azt tanulja, amit már úgyis tud. Mindenekelôtt az anyagi világgal szemben felvett magatartás megfogalmazását. Az arab nyelvnek eredetileg, mint a szankszritnak, az anyagra nem is volt szava, a hylét a görögbôl vette át és csinálta belôle a hyula-t. Az anyag minden létezô romhalmaza /elleipsis pantos tan ontos/. De az ember itt ebben az anyagi életben sem tesz mást, mint látomásokat szemlél. A gyakorlat is theoria, de theoria asthenestastés, vagyis a legértéktelenebb theoria.

Amivel az újplatonizmus a legtöbbet foglalkozik, az a megalé arcné, a nagy kezdet, ami "minden elôtt" van és, amit Hen-nek, vagyis Egy-nek nevez. Ennek a Hen-nek néhány definíciója különösképpen rokon azzal, ami az arab fana cenrumában áll. De ha minden ok meg is van arra, hogy az ember a Hen és a kezdettelen között szorosabb kapcsolatat tételezzen fel, ez mégis lehetetlen, márcsak azért is, mert Plotinos és Proklos mindíg az Egy-rôl beszél, a szufi pedig mindíg arról, ami az "elôtt" van.

Néhány meghatározás: "Az Egy túl van azon, hogy az ember felôle tudást vagy ismeretet szerezzen /ude gnósin, ude noésin/." "Az Egy fölötte áll minden kimondhatónak /kreitton tuton he lagonem on/." Az Egy túl van a létezôn /epekeine usias/ és túl van az értelmen /epekeine nu/." Senkinek nem lehet kétsége afelôl, hogy ez itt csaknem fedi azt, hogy "a szufinak nincs állapota", - "a látás ezen a helyen megszûnik és a nemlátás az, amely a látást tanítja", - "az én helyem a nemhely, nyomom a nyomtalan."

Massignon, akinek a muzulmán misztikáról és Hallads-ról szóló két kitûnô könyvét köszönhetjük, kis szótárt készített az arab és a hindu hagyományokban egymásnak megfelelô fogalmakról. A legfontosabb ilyen szavak az atman /nafs/, manas /qalb/, purusha /ruh/, sattva /nazar/, buddhi /manzur/, dhyana /nazir/, samadhi /tajrid, tafrid, jam/. Ezenkívül átvették a karmáról [?] és a samsaráról szóló tanítást és sok olyan gondolatot, amely nem szótárazható.

India több yoga-módszert ismert, mint amilyen a Patanjali yoga-sutrájából származó karma, jnana és hatha yoga. Ilyen módszer a bakhti yoga is. A yoga extázistechnika. Tudjuk, hogy az extázis annyit jelent, mint "az elôtt" lenni, vagy "azon túl" lenni, úgy lenni, hogy "az embernek nincs állapota", amikor "a nemlátás az, amely a látást tanítja". Ez az, amirôl Plotinos írja, hogy "a látásnak egészen más neme, elragadtatás, leegyszerûsítés, átszellemülés".

Amint a szufi mondja, hogy "minden pillanat újabb mennybemenetel." Az indiai shantabakhta /akiben az istenszerelem tüze ég/ azt mondja, hogy egyetlen érzésünket sem szabad elnyomni, sôt, ellenkezôleg, fokozni kell azt, és fölfelé irányítani. "Az élet egyetlen nagy értéke az Isten iránt érzett szeretet." "Az ember minden ereje, képessége, tudása, tehetsége, ösztöne abból fakad, hogy Istent keresi." Minden szellemi és lelki mozdulat elsô oka az istenkeresés. Ez az ekayana, vagyis az egyetlen út. Minden tudomány és filozófia és mûvészet és minden nyelv és zene istenkeresés. Csak, ha az ember ezen az úton jár érti meg , hogy "minden létezô szent, mert minden Istené." Vagy, ahogy a szufi mondja: "Sohasem láttam semmit Istenen kívül." Mindent neked akarok ajándékozni és nem kívánok érte semmit." "Örömmel fogadom a szegénységet és az ínséget, mert Istentôl jön, a betegséget és a nyomorúságot, mert Istentôl jön, a szenvedést és a halált, mert Istentôl jön." Ez a bakhti. Ez a szufi. Ez az önfeledt elszántság és önkívület és önmegtagadás.

A hagyomány a beavatásnak két útját ismeri, a nagy és a kis utat. Ez a buddhista mahayana és hinayana. Görögországban ez az esoterikusok és az exoterikusok útja. Az araboknál a tariqah és a shariyah. A kis út a szociális életbe avat, megmondja mi a tisztesség, az igazmondás, a türelem, a humánum, az értelem, a józanság, a becsület. A nagy utat úgy is lehet hívni, hogy a divináció. A Bahavadgíta az ôsök útjával szemben úgy hívja, hogy az istenek útja. A szufi ilyen tariqah, ilyen nagy út, amelynek legmagasabb eredménye, célja és logosa: "ama hoa", vagyis "én az vagyok". Indiában: "ez vagy te", tat vam asi. Más megfogalmazásban: "ana l' haq", "én vagyok a tudás, az igazság, a bölcsesség". Indiában: "én Brahma vagyok", "aham, brahma asmi".

A kis út a szentírást szószerint értelmezi és azt mondja, hogy a külsô értelmen kívül semmi más nem engedthetô meg /zahir/. A nagy út azt tanítja, hogy a kinyilatkoztatás valódi értelme a az emberi lelket az üdv fokára emeli /batin/. Ez utóbbit azonban mindenkinek magának kell megkeresnie. Akik a kis úton járnak a történelemben élmerülnek. A nagy út még sohasem vált idôszerûtlenné. A héberektôl vették az alapállást, a görögöktôl a metafizikai fogalmakat, a hinduktól az ekstazis-technikát, ennek ellenére aki szufit olvas, úgy érzi, hogy abban a pillanatban önmagától, egyetlen egyszer, most és megismételhetetlenül fakadt emberi szívben. A keresztes háborúk után úgyszólván teljesen arab hatás alatt egész Európában elterjedt az olyan gondolkodás, mint Al Ghazalié, aki azt mondja, hogy a merö dialektika észpazarlás, amelynek a vallásos élet bensôségére és tisztaságára semmiféle hatása sincs, sôt akadályozza azt, - ilyesmire csak azoknak van szükségük, akik a lényegtelent a lényegestôl nem tudják megkülönböztetni, - a merô törvénymagyarázat /fika/ az utat az üdvhöz nem mutatja meg. Akik Európában az olyan gondolatokra, mint Al Gazalié érzékenyek voltak, mint a skolasztika, a megdermedt kis út ellen kerestek érveket. Az arab hatás elkeveredett a Spanyolországból átszivárgó qabbalisztikus hagyománnyal, az eddig még fel nem derített úton beszivárgó, de valószínûleg szintén az arabok révén átkerült alchímiával és Dionysios Areopagita soha egy pillanatra sem szûnô hatásával. Európa, amilyen teljességgel assszimilálni tudta a reneszánsz alatt és után a klasszikus görög és római gondolkodást és rejtve ugyan, de az alchímiát /hiszen köztudomású, hogy a skolasztika nagymestere is írt egy sereg alchímista értekezést/, olyan kevéssé dolgozta fel a qabbalah-t, de még ennél is kevésbé a szufit. Néhány szekta, néhány magában álló misztikus, mint Eckehardt, Tauler, Kempis, vagy késôbb Molinos és rajta keresztül Keresztes Szent János és Loyola mûvén az, akinek van ilyesmire érzéke, a szufi távoli zenéjét meghallja. Milyen elképzelhetetlenül szegény az a világ, amely nem egyéb, mint önkínzó erôfeszítés a rangért, a vagyonért, a gyönyörökért és a mindent letipró hatalomért, amelybôl a szeretet ekstazisának az a foka, amirôl a szufi beszél, hiányzik. "Tudom, hogy egy vagyok veled, elválhatatlanul egy, de el akarok válni tôled, hogy szerelmem gyönyörét élvezhessem."

Forrás itt

Ez a szövegváltozat a szamizdat-idôkben (alighanem Czakó Gábor révén) került hozzám. Megtartottam mind a formát, mind a helyesírást, olykor nem éppen biztosan a dolgomban. Egyszer már közzéadtunk egy részt a hajdani Sziget 3. számában 1990 környékén. Mára bizonyára készül a rendes kiadás a Medio kiadó, Dúl Antal mûhelyében. Ez itt - e különös, 'muszlim hisztérikus' idôkben - csakis tájékoztatásul szolgál, minden jog a jogutódé! (Szerk.)