2012. július 14., szombat

Hamvas Béla a kereszténységről (részlet)

I. A kereszténység és a hagyomány

1. Vallás, filozófia, tudomány könnyíteni akar, mint mondják az élet terhein, a hagyomány az embernek visszaadja önmagát.

2. Az ember itt a természetben semmi egyebet nem kíván, mint az életet gátlástalanul élvezni, ezért, amikor a vallás, a filozófia és a tudomány a terheken könnyíteni akar, az élet szomjúságának szolgálatában áll.

3. Az élet élvezete, és az, hogy az ember önmagát visszanyerje, tulajdonképpen egymást nem zárja ki. Mégis, aki az életet élvezi, önmagát elveszti, és aki önmagát vissza akarja nyerni, annak az élet gátlástalan élvezetérôl le kell mondania.

II. Az Evangélium és a levelek

1. Isten nem rejtély. Rejtély az, hogy van valami Istenen kívül. Isten a nyilvánvaló láthatatlan. A misztérium nem Isten, hanem a világ, ahogy nem a szellem a misztérium, hanem a természet, nem a lélek, hanem a test. Isten megismerése nem nehéz. Deu et Jahve, mondja a próféta, ismerd meg Istent. Gnóthi ton kürion, írja Pál apostol. Szûkös és szegény emberiség volt az, amely a delphoi feliratot úgy értelmezte, hogy ismerd meg önmagadat. A gnóthi szeauton értelme eredetileg minden bizonnyal az volt: ismerd meg, hogy isteni vagy. Amikor Jézus lényének isteni voltáról beszélt, a zsidók jajveszékelni kezdtek. Jézus pedig a zsoltárokból idézett (Zsolt.82,6) és azt mondta: Nincs-e megírva törvényetekben, hogy istenek vagytok (elohim atem), mindnyájan a legfelsôbb fiai?

2. Az Evangélium sok helyütt Isten és a lélek azonosságáról beszél. Minden valószínûség szerint ilyen hely sokkal több volt, és ezek a helyek világosabbak voltak, de a lényegeseket késôbb kigyomlálták. Azokat, amelyek megmaradtak, úgy alakították át, hogy Jézus saját lényének és Istennek azonosságát jelenti ki. Ezek a helyek is elég zavarosak. Jézus önmagát leginkább ben-ha-adamnak, vagyis az ember fiának nevezi. Ez a kifejezés csaknem teljesen megfelel a hindu dzsivának, és azt jelenti, hogy élôlény, mulandó és természeti ember. A héber hagyományban ez szemben áll az enos ha-ruahhal, amely  szellemi embert jelent, a ben ha-elochimmal (Isten fia) és az is ha-ruahhal (anthróposz pneumatophorosz, szellemhordozó ember). Ezek a héber hagyománynak mindenki által ismert antropológiai kategóriái voltak.

3. Jézus Istent és önmagát azonosította. "Aki engem lát látja az Atyát." "Én az Atyában vagyok, az Atya énbennem. "Mindaz, ami az Atyáé az enyém." "Mindnyájan egyek legyenek, ahogy te énbennem vagy és én tebenned vagyok." "Nem magamtól cselekszem, hanem az Atyától, aki bennem cselekszik."

 Amikor Jézus önmagát Istennel azonosította, az azonosságot nem saját maga számára foglalta le. Soha Jézus önmagát a többi ember közül ki nem emelte, soha senkihez felülrôl nem beszélt. Ezért hívta magát az ember fiának. Istennel az embernek minden fia azonos. Az Isten-ember egység mindenkire kiterjed. Lényeges dolgokban emberek között különbséget tenni erkölcstelen. Jézus felszólította az embert, hogy az Isten-ember azonosságot magába vegye fel. Csak más megfogalmazásban mondja ugyanazt, amit a Védanta: aham brahma aszmi - én Isten vagyok. Az Atya és én egyek vagyunk - ani vha-av echad. Ugyanaz, amit az arab hagyomány mond: ana hoa - én az vagyok.

III. Az Antikrisztus

1. Az Antikrisztus, mondja Ferdinand Ebner, az Evangélium által keltett szellemi nyugtalanság legerôsebb egzisztenciális megnyilatkozása. A nyugtalanság abban a pillanatban kezdôdött, amikor Jéus elsô szavát kimondta:

- a zsidó népben, amely az elhívatottság bûvöletében, kettôs rabságban, a rómaiak és saját hatalmasai alatt, rangjának megtartásáért küzdött, és a megszabadítót várta,

- de a tanítványok között is, akik egyébként többször aludtak, mint nem.

 Amit az Evangéliummal szemben történeti kereszténységnek hívnak, semmi egyéb, mint a Jézus által keltett hallatlan irritáció eredménye. Kétezer évig tartó küzdelem, hogy az Evangéliumból semmi se valósulhasson meg. Jézus az embert olyan világba állítja, amelyet nem tud többé nem létezônek tekinteni; olyan isteni lény elé, aki elôl nem tud többé kitérni; saját lényének olyan, eddig el nem képzelt fokára, amelyrôl nemtud többé nem tudomást szerezni. Úgy látszik a kitérés egyetlen módja úgy tenni, mintha semmi se történt volna.

2. Az elsô mozdulat, hogy letépje magát róla, holott tudja, hogy ez nemcsak életének, hanem az egész emberiség öröklétének egyetlen komolysága, nemcsak saját, de minden ember sorsának végleges rendje. Meg van zavarva korrupciójában, és ezért meg van zavarva földies kényelmében. Azt kellene tennie, ami a legegyszerûbb, de nem teszi. Nem látja be azt, ami egyedül értelmes, és nem fogadja el, annak ellenére, hogy tudja, minden egyéb érvénytelen. Ez a hallatlan sötétség, amelyrôl János beszél, s amely a világosságot nem képes bvefogadni. Mert a sötétség, szól Baader, nem a fény távolléte, hanem a terror lucis, a fénytôl való rettegés. A belátás határai körül tévelyeg, és minden lehetôséget végigjátszik, nehogy azt az egyet, amit kell, megtegye.

3. Maga az Evangélium tanítása egészen rövid idô alatt elmerül az Evangélium ellen tanúsított ellenállásban. Az elenállás teljes egészében reménytelen és kétségbeesett. De már nem látni, hogy van kereszténység, csak néhány tiszta és világos fôt, aki egyedül áll. Nemsokára már csak a irritáció révén tudjuk, hogy kereszténység van. Hogy van valami, amit közmegegyezéssel elhallgatnak. Semmi sem jelzi, sem a vallásban, sem a papságban, sem a társadalomban. Már csak mint megtagadott és elárult van itt. Mint Antikrisztus van itt. Ez csinálja a történetet, és ez ösztönzi az eseményeket. Minél hangosabb és diadalmasabb tömeg veszi körül, az eredetrôl annál inkább megfeledkeznek És amikor Nagy Konstantin a vallássá lett kereszténységet hatalomra emelte, már alig volt mit rontani.