2012. július 25., szerda

Gerlóczy Ferenc: Lassan a szellemmel!

A legszellemesebb magyar regényíró? Egy új aranykor előhírnöke? Kivételes ambíciójú kultúrfilozófus? Ki tudja. Az azonban bizonyos: olyasvalaki volt, akinek a műveit – többnyire kéziratban – már évtizedekkel ezelőtt is sikk volt olvasni, de még ma is alig ismerik.

„Csak múlandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédlány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen.” Hamvas Béla még 1943-ban írta ezeket a sorokat, két évvel azelőtt, hogy Budapest ostromakor egy bombatalálatban odaveszett volna nemcsak évtizedek alatt gondosan gyűjtött hatalmas könyvtára, hanem több ezer oldal kézirata is. Ami pedig utóbb, 1948 után született, az az úgynevezett „kultúrpolitika” miatt maradt kéziratban. Ez az, ami ma egy 22 kötetes sorozatból megismerhető lesz, még ha ily módon nem is felel majd meg az imént idézett halhatatlansági kritériumoknak.

Hamvas háború utáni publikációs „korszaka” rövid volt. 1947-ben még megjelent feleségével, Kemény Katalinnal közösen írt munkája, a „Forradalom a művészetben”, a következő évben azonban már egyre sűrűbben kapta meg az „irracionalista”, „antidemokratikus”, „zavaros”, sőt „nietzscheiánus”, tehát „fasiszta” címkéket, míg végül az esetében aztán életfogytig tartó szilenciumot eredményező kegyelemdöfést egy, az akkoriban a szocialista realizmus objektív kategóriái nevében hadakozó Lukács György támadása eredményezte. De míg más idővel „feltámadott”, előbb vagy utóbb visszatért az irodalomba, esetleg emigrált, vagy egy sort sem írt többé, Hamvas nemcsak tovább alkotott, de meg is őrizte hűségesebb olvasóit; kéziratait viszonylag széles körben továbbra is olvasták. Állítólag olyasmi is előfordult, hogy még be sem fejezte egy művét, az máris több példányban terjedt.

A fű alatt terjesztett Hamvas-kéziratokat azonban, már amikor létezett e fogalom, sem nevezte senki szamizdatnak. Pedig lett volna rá idő: a jég csak 1983-ban tört meg. Akkor, a Kádár-rendszer végjátékának kezdetén a Magvető Kiadó (újra) kiadta három tanulmányát „A világválság” címmel. A Hamvas Béla nevét (újra) megtanuló első nyilvánosság nem fogadta igazi revelációként, hiszen akkoriban a politikai, illetve a gazdasági válság leírásának volt igazi kurzusa, Hamvas viszont jóval mélyebb: szellemi válságról beszélt. Az áthallást bizonyára az is nehezítette, hogy a „krizeológiai” tanulmányokat Hamvas a harmincas években írta. A totális krízis azonban, amelyről szó van, szerinte sokkal régebbi, s egészen a „proton pszeudosz” (első hazugság) óta tart. Az egész európai kultúrán végigvonul egy gyökerekig hatoló nagy hazugság, amely – mint írja – „magas eszmékre, keresztény vallásra, morális értékekre hivatkozik, de azokat nem veszi komolyan, és megvalósításukat meg sem kísérli”. A válság azóta tart, hogy szellem és élet, elmélet és gyakorlat, szó és tett nem fedik egymást.
E válság Hamvas szerint csak akkor győzhető le, ha a gyökereiig hatolunk. A gyökerek egyetemesek, a válságból való kiút pedig épp olyan egyetemes, mint maga a válság. Mindegy tehát, ki melyik gyökérig hatol, ugyanaz a – „válság előtti” – hagyomány szólal meg a különféle zsidó, szanszkrit, perzsa és görög szent könyvekben, az evangéliumokban, Lao Ce és Konfuciusz műveiben, Buddha beszédeiben vagy a tibeti Halottaskönyvben. Az 1897-ben született, egyetemességre törekvő Hamvas Béla – főleg a negyvenes évek elejétől – elkezdte fordítani, kommentálni és kiadni az emberiség szent (latin, görög, héber, tibeti, kínai, szanszkrit nyelveken írott) könyveit, illetve a legtágabb értelemben vett szent írásokat.

Hamvas az ötvenes évek elején készült el talán legszórakoztatóbb, legsziporkázóbb regényével, a „Karnevál”-lal. A megjelenésre harminc évig kellett várni. „Hogy mit is jelent egy ilyen, több mint 30 éves erőszakos késés. Elsősorban persze szégyent” – írta Esterházy Péter, a következő szavakkal foglalva össze véleményét a cenzúráról: „Oligarchák kontra ikes ige.” Az oligarcháknak 1985-re már csak annyira futotta, hogy azért még jelezve, ki az úr a háznál, tíz sort kihúzattak a könyvből.
Egy-két további kötettől eltekintve azonban Hamvas műveinek kiadása lényegében a kilencvenes évekre maradt. 1990-ben indult a szombathelyi Életünk Kiadó vállalkozása, Hamvas Béla huszonkét kötetesre tervezett életműsorozata, amelynek az eredeti tervek szerint mostanra már a tizedik kötet körül kellene járnia, de még csak a negyediknél tart. Dúl Antal, a sorozat szerkesztője ezúttal a szponzoroktól lassan csordogáló pénzt jelzi fő okként, s már az is bizonyos, a tervekkel ellentétben nem lesz teljes az életműsorozat négy év múlva, Hamvas századik születésnapján sem. Dúl emiatt nincs kétségbe esve, szerinte ugyanis „Hamvas jelentőségét úgyis csak a jövő évezredben fogják felismerni”, s az eddigi szerb, horvát, orosz, cseh, lengyel, litván, angol, német, francia, olasz fordítások után külföldön is. Zágrábban az ottani bornapok alkalmából most szombaton jön ki kétnyelvű kiadásban – magyarul és horvátul – „A bor filozófiája”, vagy ahogy Hamvas nevezte, „imakönyve ateisták számára”.
Hamvas legértőbb közönsége sem térben, sem időben nem határozható meg; értik és érteni fogják távoliak, s nem értik olyanok, akik egyébként közel élnek hozzá. „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon – írja Szőcs Géza kolozsvári költő –, aki Hérakleitosszal, Buddhával, Lao Ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, de beszélni tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna akkor ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor milyenek lehetnek az ország írástudói? De szétnézve az országban mindent megértettek volna.”

GERLÓCZY FERENC(HVG 1993/06/26)