2012. július 27., péntek

Fatum libelli - Dúl Antal a Karneválról

A beavató regény fogalmát hiába keressük az irodalomtudomány kézikönyveiben. A terminus technicus életre hívója Hamvas Béla Karneválja. A szellemi beavatás a tudat színvonalának felemelését jelenti. A regény hét könyve e tudatátalakítás (beavatás) hét fokozata.

Az 1. könyv a küszöb. Ki lépheti át a küszöböt?  Aki fensőbbrendűsége mítoszával leszámolt, és tisztában van vele, hogy a „pácban valamennyien benne vagyunk”. Csak semmi pátosz, semmi tömjén, amikor kimondom: én – szól Hamvas. Ez az ember az, aki képes a küszöbön átlépni és az élet álarcosbáli örvénylésében saját maszkjait felismerni („minden maszk én vagyok”). Ennek a lénynek már elegendő türelme és egészséges humorérzéke van ahhoz, hogy az „imaginációs műtét” idején (hiszen a maszkok lefejtése igen fájdalmas) lélekjelenlétét ne veszítse el.

Az első olvasásra aligha áttekinthető, szövevényes történetsorozat hérakleitoszi kulcsmondata: „Keresni kezdtem önmagamat”. A segítség az angyal, mert az én-keresőknek mindig megjelenik a lélekvezető („az angyal mindenki életében legalább egyszer eljön…”,  olvassuk az első kötetben). Csak értünk van itt, mi pedig egyetlen szavát sem értjük.

A 2. könyv a metamorfózis. A szamszára ciklus száznyolcvan fokot fordul. A fekete és fehér egymással helyet cserél, mindenki új maszkot ölt, és „már senki sem a régi”. Közben a felület reális–irreális történeti fonala szivárványszínekben folytatódik, a küszöbön átlépő főhős, Misike is megszületik, de, hűen a második könyv alkímiai szabályaihoz, őt is élete színpadi nyitóképében, már a kórházi szülőszobában egy másik újszülöttel elcserélik. A zűrzavar reménytelenül és véglegesen kibogozhatatlannak tűnik, a világ éppen a feje tetején áll, és e ponton a kevésbé elszánt olvasó be kell hogy ismerje: nem bírja tovább.

A 3. könyv: az elmélyítés. Az alkímiai descensio (alászállás). Misike (most a megmentő maszkjában) megnősül, gyermekeket nemz, és miután végigjárja a háború és a családi purgatórium minden korhadó, imbolygó lépcsőfokát, a kis én halálának küszöbéhez érkezik: lárvái (a sorsszerepek) foszladozni kezdenek. A misztikusok e fokot a lélek kiszáradásának mondják.

A 4. könyv: kettészakítva és önmagammal szembeállítva. Ez a separatio és multiplicatio, az elkülönítés és megsokszorozás művelete. Metafizikai tudathasadás. Hamvas hőse, Bormester Mihály, karakterkomponenseiből ekkor két lényt gyúr: Mike-t és Michailt – a „fejlett élettechnika” kitűnő humorú zsonglőrét és a megtisztulásra sóvárgó, szenvedő moralistáét. A negyedik könyv a földi terek birtokbavételének könyve, míg az 5. könyv az időé. Miután a reductio és a fixatio – a visszavezetés és az egyesülés művelete megtörténik, Bormester a harmadik kötet válságkarmájához (a történet fő szólamához) ismét visszatér, és elköveti az elkövethető legsúlyosabb bűnt, embert öl. Kissé enyhébben fogalmazva: egy családi vita során megfojtja feleségét. 

„Íme, a bűntől megpuhult ember!” – így szólítja meg őt lélekvezetője, Márkus mester, aki a reábízott tanítványt most már elég érettnek látja ahhoz, hogy inkarnációk évezredes láncolatán át őt a múltba visszavezesse. Ezt követően a színtéren újabb száz és száz szereplő váltogatja egymást, a nevek mágiája szinte kimeríthetetlen, de mindig mindenkivel ugyanaz történik, és minden mindenkivel most történik. A sorsszerepeikbe szédült és azok izgalmától lenyűgözött maszkok azonban nem óhajtják a felébredést.

Ezt követően pedig már csak a metafizikai dimenzió marad. E fejezetet Kemény Katalin a Karneválról írott monográfiájában úgy jellemzi: ez az anabaszisz és katabaszisz – a menny- és pokoljárás merész alkímiai kalandja, olyan táj, amelyre Dante óta az európai irodalom már nemigen merészkedett.

Ez a volatilisatio: a lélek égi és alvilági szárnyalásának könyve. Az propozíció kérdésére – ki vagyok – most már világosabb a válasz. A lélek természete a tűz. Mihály mester már tudja, hogy következő (nem az utolsó!) neve: „a tízezer bőrű tűzgyermek”.

A 6. könyv: a calcinatio és a coagulatio jegyében. Ez a kiégetés és a szilárd és végleges helyzet megteremtésének mozzanata. A visszaút a valóságba. De mi a valóság? A valóság 1945, és az ostrom. Bormester sorsdrámája itt, az óvóhelyen fejeződik be.

A 7. könyv: egy újabb létkörön a kezdet visszatér. Ez a sublimatio. Új lárvák és maszkok születnek, de színre lép egy ember, Vidal. Nevének jelentése: aki lát. Aki a maszkokat le tudja venni. A káosz káosz marad, és ő sem tudja a rendet helyreállítani, de a kilépés ösvényét már látja. Utolsó mondata a még nagyon is esendő ember fohásza: „Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet.”

A Karnevál első változatát (akkor még Ördöngösök címmel, Schumann Karneváljának tételcímei szerint tagolva) Hamvas harmincegyéves fővel veti papírra, de művével nem elégedett. „Ezt a regényt ötvenéves koromban fogom megírni” mondogatja évekig. És valóban, 1948-ban, ötvenegy évesen, miután b-listázzák, kényszernyugdíjazzák és a publikálás lehetőségétől eltiltják, a helyzet kivételesen ideális arra, hogy „a lélek csodálatos változásainak sorskatalógus”-át összeállítsa. Szentendrén, bérelt szobákban ír, és három év múltán, 1951-ben művét befejezi. Amikor a gépeléssel is elkészül, regényét heverője ágyneműtartójában gondosan elrejti.

A regény utóélete a színes farsangi (önismereti) komédia méltó folytatása. Három évtizeddel később, 1985-ben Szigethy Gábor a kéziratköteget elviszi a Magvető Kiadóba. A főszerkesztő, Kardos György a nyolcvanas évek kulturális főhatalma, politikai múltja és tekintélye révén szinte az egyetlen, aki vállalni meri és tudja a mű megjelentetését. Kardos tisztában van vele, hogy a pártközpont ideológiai szűrőin e könyv vagy egyáltalán nem, vagy csak hosszú fejezetcsonkítások árán juthatna keresztül. Így a cenzor szerepét ő maga vállalja, és a kiadóból a kéziratot nem engedi ki. A 7. könyvből kihúzat egy lényeget alig érintő újságriportot, rövid, hipokrita tudósítást a női hóhérképző sztahanovista munkaversenyének sikereiről, és a Karneválnak zöld utat enged.

A tízezer példányban megjelenő könyv 1985-ben napok alatt elfogy, de úgy tűnik, hogy az életmű – Hamvas saját megítélése szerint is – főművét csak kevesen tudják olvasni. Sikerült gondoskodnia arról, hogy az első kötetek küszöbeit csak a legelszántabbak léphessék át. E sorok írójának saját tapasztalata: igen előnyös, ha valaki a könyvet mindjárt kétszer egymásután el tudja olvasni. Így először a sors alakzatainak hazárd, tragédiákkal és humorral egybeszőtt világát ismeri meg, másodszor azonban a történet szövetének felszíne alá rejtett, de mindent átható rend és értelem világát is. (Bormester megjegyzése a további lehetőségekről: egyáltalán nem olvasni, háromszor elolvasni, bele-bele lapozgatni. Ez utóbbihoz hozzáfűzi: „Irritációmaximum”.)

Beavató regény? Talán csak annyit jelent: látjuk, miként zuhan, száguld, forog velünk az ananké (a sorskényszer) örvénye – míg a tengely mozdulatlan.

A Karnevál keletkezési idejétől fél évszázad választ el bennünket. Éppen amennyit Hamvas Béla „kis örökkévalóság”-nak mond, mivel e kort még a szellemben igényes műalkotások többsége sem éli túl. A világ itt, Kelet-Európában most földcsuszamlásszerűen átalakult (hűen követve a második rész forgatókönyvi szabályait), a Karnevált azonban a konstellációk elmozdulása már nem érintheti. Mint minden remekmű, gyökereivel az időtlenbe mélyed, frissességét, ébresztő erejét a múló évek nem halványítják.