2012. július 27., péntek

Dúl Antal: Éthosz anthropo daimon

Éthosz anthropo daimon – az ember sorsa jelleme. A mondat, amely Hérakleitosz töredékeiben olvasható, minden életrajz mottója lehetne. A jellem drámája a sors: a színjáték, melyben a létezés valamennyi minősége történetbe öltözik és végső alakját elnyeri. Hamvas Béla, akinek sorsdrámájából most néhány epizódot felvillantunk, az éthoszt nagyon komolyan vette. Élete a magatartás nehéz próbája volt. Nem azért, mert a kor, két világháborújával, forradalmaival, embernyúzó terror-államaival az „alapálláshoz” való hűséget nagyon megnehezítette. A humánum „status absolutus”-án kevésbé viharos és kiélezett történeti korszakokban sem könnyű megmaradni. Ez azonban így a létezésnek csupán historikus, szociális síkja, a drámában csupán a színfal. A valódi drámából az életrajzok alig mutatnak meg valamit. Az életmű, amely reánk maradt, már inkább. Életrajz? „Ez az irodalom körébe tartozik. Szeretném az életszentségről szóló tudomány alapjait megvetni.” Az életben egyetlen dolog számít, a létezés függőleges tengelye. A daimon igazi küzdelme itt van. Minden egyéb háttér. 

1897. március 23‑án hajnali fél ötkor született Eperjesen. Édesapja, Hamvas József, evangélikus lelkész, német‑magyar szakos gimnáziumi tanár, hírlapszerkesztő, író. Alakját az emlékezet mint joviális, társaságkedvelő egyéniséget tartja számon. Édesanyja, Sedivy Jolán világát viszont teljes mértékben a család, a szűk rokoni kör, három leánya és fia köti le. Az életvidám és jó humorú, szinte bohém természetű asszony a családba könnyedséget, művészi látásmódot és katolicizmust hoz. A család a monarchiabeli Felvidéken tipikusnak számító hármas etnikai rétegződés: a magyar, a német és a szlovák nemzetiség keveréke, valószínűleg német túlsúllyal. Az apa nevét az Aschendorf névből magyarosította, a rokonság nem csekély megbotránkozására. Hagyományosan magyar érzületüknek megfelelően ugyanis ősibb, patinásabb nevet szerettek volna.

Eperjesről, ahol az apa lelkész és tanár, még Hamvas Béla születésének évében Pozsonyba költözködnek. Mivel az édesanya Hamvas József tanácsára katolikus vallását megtartja, az apa lelkészi gyakorlatot tovább nem folytathat. Kapóra jön a pozsonyi evangélikus líceumban kínálkozó tanári állás.

Hamvas Béla ifjúságának első és meghatározó színtere a Bécshez közeli nagyváros, Pozsony három kultúrát asszimiláló és három „géniusz”-ból táplálkozó gazdag civilizációja – és az otthon: a juharral és gyümölcsfákkal, orgonabokrokkal és bozóttal borított, félig gondozott, félig szabadon tenyésző gyönyörű kert, a tágas családi ház, a fantáziával és meghittséggel ünnepelt számos családi esemény, a gyakori rokonlátogatások és vendégeskedés.

1905‑től 1915‑ig a líceum tanulója, ahol édesapja nemcsak tanára, hanem osztályfőnöke is. A helyzet nem könnyítést, hanem fokozott erőfeszítést követel. Hajlamai szerint aligha törődne az iskolával, de apja iránti tisztelete tanulásra szorítja. Amikor azonban teheti, félrevonul a kert valamely távoli zugába és olvas, romantikusokat és kalandregényeket, Conradot és Hamsunt. Tízéves korától kezd el zongorázni, és a zene szeretete, a játék, az interpretálás igénye felnőtt korában is megmarad. Beethovenhez, Schumannhoz mindig vissza‑visszatért. Sokat gyakorol és szenvedéllyel játszik, néhány évig a komponálással is kísérletezik, ezért a család úgy véli zenei pályát választ. Később, tudjuk, magát véglegesen a szóval kötelezi el, de írásaiban a zenei szerkesztés, a muzikális igényű megformálás mindvégig meghatározó.

1915‑ben érettségizik és tanulótársaihoz hasonlóan ő is azonnal katonai szolgálatra jelentkezik. Az önkéntesség becsületbeli ügy. Kadétiskolába küldik, és néhány hónapos hevenyészett kiképzés után az ukrán frontra vezénylik. Naiv lelkesedéssel utazik „védeni a hazát”, de rövidesen, 1916 júliusában már így ír szüleinek: „Arra, hogy mi történt eddig... kevés ez a levél, és olyan utálatos, hogy szégyellem, hogy részt vettem benne”. Egy hónappal később, augusztusban súlyos idegsokkal hadikórházba kerül, és a katonalevelek kezdeti hetyke hangja kétségbeesett könyörgésre változik: naponta kérleli apját, járja ki, hogy hazakerülhessen. Sok közbenjárással sikerül gyógykezelésre Budapestre hozatni, de alighogy felépül, 1917 tavaszán ismét behívóparancsot kap. Úticélját, az észak-olasz frontvonalat azonban már nem éri el. Csapatszállító szerelvényét valahol Szlovéniában bombatalálat éri, őt a légnyomás megsebesíti.

Hamvas Béla számára a háború nemcsak fizikai megrázkódtatással ért véget. Nemcsak az élet törékenységéről szerzett tapasztalatot. Az emberi lét alapjaiban megrendült. Szilárdnak vélt eszmék és erkölcsi normák, világnézetek és életrendek devalválódtak egyik pillanatról a másikra, és az egész monarchikus valóság álomként süllyedt el a múltba. Schopenhauert és Nietzschét kezd olvasni és krízisérzete még inkább elmélyül. Mint mesélte egyszer, amikor Nietzsche írásait lapozgatva ahhoz a mondathoz ért, hogy „a protestantizmus a kereszténység féloldali gutaütése”, az az evangélikus kultúrkereszténység, amelyet a Felvidék középpolgársága élt, mint egy téglafal omlott le benne. Az értékvesztés folyamata betetőződött.

Saját visszaemlékezése szerint 1919‑ben Kantot, Rimbaud‑t, Dosztojevszkijt és – mindenekelőtt – Nietzschét olvas, de 1920‑ban már Kierkegaardot, aki figyelmét a történet forrásvidékére, az emberi emlékezet kezdete felé irányítja. Fél évszázaddal később írt esszéjében (Interview) erre így emlékezik: ... Húsz éves alig múltam, amikor ... Kierkegaardnak Az idő bírálata című tanulmánya a kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van romlott és hazug zűrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdődnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot, a protón pszeudoszt, vagyis az első hazugságot... Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt...

1919 novemberében a családot Pozsonyból kiutasítják, mivel az apa a Felvidék szlovák közigazgatása számára nem hajlandó hűségesküt tenni. Budapestre, anyai nagyanyjuk lakásába költöznek. Hamvas Béla még ebben az évben beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karának magyar‑német szakára. Tudásvágyát azonban a választott szakok köre messze nem elégíti ki. Szakszemináriumokat látogat és a Konzervatórium zeneelméleti előadásaira is eljár, sőt az orvostudományi karnak is alkalmi hallgatója. Megszállottan veti magát a könyvek világába, keresi a legintenzívebb stílusokat. A századforduló skandináv irodalma különösképpen magával ragadja. „Mindazt, amit tanultam, magamra vettem. Én voltam a karakterológiai alany, a primitív és az őskori és a keleti ember, a szanszkrit, a kínai, az egyiptomi, ...a görög, a középkori... írja egyik visszaemlékezésében.

Egyetemi tanulmányai végeztével, 1923‑ban újságírói állást kap a Budapesti Hírlapnál. A bulvársajtó műfaja, a szenzációhajsza és a hírverés trükkjei az első pillanattól taszítják, de egyéb álláslehetőség nem kínálkozik. Édesapját nyugdíjazzák és a család az ínséges időkben állandó anyagi támogatásra szorul. Saját bőrén tanulja meg, hogy mit jelent a szó – zsurnalizmus, és későbbi írásaiban e fogalom mindig a szóval való legsúlyosabb visszaélést jelzi. A riporter szerepet három évig bírja, végül feladja, mert a Fővárosi Könyvtárban elviselhetőbb álláshoz jut. 1927‑ben könyvtártisztnek nevezik ki. Új munkahelye minden szempontból kedvező hátteret nyújt annak a szellemi programnak megvalósításához, amelyet maga számára már gyermekfővel kijelölt. Az „univerzális orientációra”, sok irányú érdeklődése kibontakoztatására minden lehetőség megnyílt. Könyvtáros korszakának aktivitása a magyar szellemi életben egyedülálló. Huszonöt különböző irányzatú és érdekeltségű folyóiratban publikál tanulmányt, esszét, kritikát, recenziót. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: Athenaeum, Nyugat, Protestáns Szemle, Diárium, Ezüstkor, Társadalomtudomány, Napkelet, Esztétikai Szemle.

Kemény Katalin egy tanulmányában Hamvas Béla életművét három megkülönböztető szakaszra tagolja, és mindhárom szakaszt egy-egy kiemelkedő mű címével jelzi: Magyar Hyperion, Scientia sacra, Patmosz. Az életút és a szellemi orientáció első, a harmincas éveket átfogó szakaszát valóban joggal nevezhetjük hyperioninak. E korszaka hátterében az antik görög teljességeszmény áll. Heroikus magatartás egy kompromisszumaitól megtisztított, elementárisabb életért, hiszen „az ember értéke sorsának tisztaságán és az isteni erőktől való megérintettségén múlik”.

Az egyéni életrend megtisztításával párhuzamosan felmerül igénye a hiteles közösség megteremtésére is. Kerényi Károllyal közösen alapítja meg a Sziget‑kört, ezt a főként a klasszikus görög hagyományból táplálkozó szellemi szövetséget, amelyhez számos író és gondolkodó (Szerb Antal, Németh László, Dobrovits Aladár, Kövendi Dénes és mások) csatlakozott. A kör szándékában a preraffaeliták, még inkább a George‑kör magyar változatának indult, de igen rövid idő alatt kitűnt, hogy megvalósíthatatlan. A közösségre, amelyről Hamvas Béla álmodott, az idő még nem érett meg. Három kötetből álló kiadványuk, a Sziget (Athenaeum, 1935‑1936) azonban olyan ihletet árul el, melyből a vállalkozás szellemi igénye azonnal lemérhető.

Keserű tapasztalatairól a Magyar Hyperionban így ír: „A közösség, az Én és a Te mindenütt a földön természetes alap és talaj, amelyből az élet és a sors kinő. Egyedül nálunk nem. Itt ez a legnagyobb feladat. Valami van ebben a földben, ami az embert ideköti, sokkal inkább, mint föld bárhol bárkit, de ugyanaz a föld, amely oly erősen köt, az felbontja a kapcsolatokat ember és ember között. Itt Én és Te nincs.”

E korszak személyes válságának mélypontját minden bizonnyal első házasságának felbomlása jelenti. Angyal Ilonát még a Budapesti Hírlap szerkesztőségében ismerte meg, és 1928‑ban vette feleségül. Téves választásuk már házasságuk első heteiben kitűnt, de a kudarc beismeréséhez még hét év keserű tapasztalata kellett. A sors, amelyre Hamvas Béla az életét tette, konvencionális kapcsolatot nem tűrt. A Magyar Hyperion költői látomásából tudjuk, mégpedig minden életrajzi realizmusnál hitelesebben, milyen belső úton jut el a teljes magányig, hogyan számol le saját karriervágyával, a hamis barátságokkal és a hűtlen közösséggel. Az írás számára ekkor már a legfontosabb realizációs eszköz, szinte jógagyakorlat, amely életének formát, állandóságot biztosít. Nincs barát, nincs közösség, nincs szerelem, az írott szó az utolsó híd, amelyen az ismeretlen méltó társhoz és a hiteles közösséghez megindulhat. Írásai mondanivalójukban is, stílusukban is kikristályosodnak, szuggesztivitásuk már a kései nagy művek átütő erejét idézi. Hangja szenvedélyes és személyes, gondolatmenete intuitív, áttekintése egyetemes. Krizeológiai munkáiban összegzi a század válság‑irodalmát, és az európai filozófia élvonalával egy időben tárja fel az úgynevezett természettudományos világkép mitologikus, pszeudo‑vallásos gyökereit (Természettudományos mitológia, 1934; Tudományvallás és vallástudomány, 1936). A huszadik századi egzisztencializmus filozófiai koncepcióját úgyszólván annak születése pillanatától számon tartja, csakúgy, mint a művészet és irodalom világhelyzetét: Dos Passost és Eliotot, Rilkét és James Joycet, Huxleyt és Powyst. A legtöbbjükről hazai fórumon ő tudósít először. Gondolkodásmódjában azonban egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az archaikus korok szent könyvei, a hindu, héber, kínai, görög, egyiptomi, iráni és mexikói hagyomány.

Kemény Katalint 1936‑ban ismeri meg, és nem egészen négy év múlva összeházasodnak. Hyperioni magánya véget ér. Lakást bérelnek a város végén, Óbudán, a Remetehegy oldalában. A lakás nyomorúságos, a falak nyirkosak és a konyhában hull a vakolat, a kokszkályha befűtése minden reggel keserves küzdelem és a legközelebbi fűszeres kilométernyi távolságra tőlük. De: együtt vannak, a polcokra remekül válogatott könyvtár gyűlik, és a ház mögött már kezdődik az erdő ösvényén a hajnali séta erőt, életkedvet ad. Vakációikat Dalmáciában töltik, az Adria partján. Hamvas Béla „Dél géniuszáról” mindig különös rajongással ír, vonzza a tenger, a mediterrán táj, Orpheusz világa, ahol a természet oly tündöklően tárja fel önmagát, és ahol az ember közvetlenül érti, „... hogy az élet csak akkor magasrendű, ha művészi” (Az öt géniusz).

A harmincas évek végén kezdődik második alkotói periódusa. A korszak kulcsszava és meghatározója: a hagyomány. E szóban az előző évtizedek minden összegyűjtött tudása egybesűrűsödik. Kimondásához a végső segítséget René Guénon adta meg. Guénon a hagyomány egységének és egyetemességének legvilágosabb megfogalmazója. A tradíciót (tradition universelle) főként a hindu metafizika alapján egzakt módon körülhatárolja, és elkülöníti azt a szociális, vallási, kulturális vagy néprajzi hagyománytól.

Hamvas Bélát a hagyományhoz a létezés minden rétegét átjáró válság tapasztalata és élménye vezeti el. Kezdettől foglalkoztatja a kérdés: hogyan lehetséges, hogy szó és tett, tudás és életpraxis között a folytonosság megszakadt, és „a szellem nem éri el az életet, az élet nem éri el a szellemet”. Miképpen van, hogy „vallásban, filozófiában, morálban, államelméletben, művészetben, ízlésben túlméretezett követelések uralkodnak, e követeléseket azonban senki sem váltja be, sőt, a beváltásuk iránt való érzék is századok óta kihalt”. „Az egész újkori világban van valami alaptalan, felfújt, belül üres nagyzolás, amely magas eszmékre, keresztény vallásra, morális értékekre hivatkozik, de azokat nem veszi komolyan, és azokat megvalósítani meg sem kísérli.” Márpedig „... a nem realizált szellemiség első következménye, hogy az élet értelme elkallódik. Mert az élet nem olyasvalami, aminek saját magában értelme lenne... Az élet az anyagi természet körébe tartozik, és a szellem érintése nélkül... tehetetlen és vak.”

Aki azonban a válságról tud, tudnia kell egy válságmentes és tökéletes valóságról is, amely minden krízist megelőz. A válság tapasztalatának előfeltétele az egység tudása. Az egység‑tudatot Hamvas a lélekbe írt kinyilatkoztatásnak nevezi, és azt mondja: ez az a tudás, amelyet mindenki születése pillanatától a szívében őriz. Az ember ugyanis „minden korban és világtájon azonos szellemi alaphelyzetet hoz magával”. Erről az „anthropológiai alapállásról” a kinyilatkoztatás ad hiteles információt, a kinyilatkoztatást pedig a szentkönyvek őrzik. Amint Szufi‑tanulmányában írja: „Az ihlet sajátságosképpen minden népnél teljesen más, mégis az egész földön egyöntetű. Amit esetleg valahonnan átvesznek, az mindenütt megvan, és ha elég mélyre ásnak, azt mindenütt megtalálják és ugyanazt találják... Ezt a minden népnél más, mégis az egész földön azonosat hívják hagyománynak.”
Mi a hagyomány? Metafizikai tudás, de nem az európai filozófia értelmében, hanem úgy, ahogy azt a Véda, a Tao‑te king vagy az Evangélium őrzi. Hamvas a hagyományt a létről szóló hiteles információnak nevezi, olyan tudásnak, amely az embert a szellemi, a valóság, a lélek, a világegyetem, a természet alapkérdései felől egzakt módon tájékoztatja.

A metafizikai hagyományt meg kell különböztetni a mítosztól, vallástól, filozófiától és tudománytól. A mítosz a metafizikát a „májá fátylába burkolja” – álommal vegyíti, a tudást képpel, színnel, eseménnyel ruházza fel, a princípiumokat kozmikus történéssé alakítja. A testetöltés hasonló folyamata játszódik le a vallásban is. „A vallások gyökere is az egyetemes hagyományban van... de (a vallás) már teljes egészében történeti képződmény, mert az egyetemes metafizikát a nép, az idő, a faj szellemében oldja fel.” Vallás sok van, hagyomány csak egy. „A sok vallás úgy aránylik az egyetlen ősmetafizikához, mint kép a lényeghez, a jelkép értelméhez, mint a számsor számai az egyhez.”

Ugyancsak különbséget kell tenni a hagyomány alapján állók és a szcientifikus tudós álláspontja között. Mind a tudományos kutatást, mind a hagyomány tanulmányozását egyfajta „igazságszenvedély” vezeti, de más-más alapra építkeznek és megismerési módszerük is eltérő. A hagyomány matematikai szimbolikával kifejezve: az egyre épít, a modern (profán) tudomány a nullára. Ezért mondja Guénon, hogy a tudomány valójában ellenhagyomány. Minden kutatásnak rejtett előfeltételei vannak, és az igazságszenvedély sohasem minősítetlen. A rejtett előfeltétel világnézet, amely a tudományosan felvethető kérdések körét messze meghaladva a filozófia (metafizika) területére vezet át.

A hagyomány és a filozófia kezdetben egy volt, ahogy az ún. keleti filozófiákban ma is egy. Amikor az európai filozófia a hagyomány magját képező egységtudatot és a minden egy evidenciaélményét magából kivetette, a lét fölé ítélőbírónak az észt helyezte. A centrum elvesztésének folyamata a görög filozófia Platónt közvetlenül követő időszakában kezdődött el, és a bölcselet labirintusjárása és relativizálódása azóta a mai napig tart. A hagyomány az észt nem tekinti autonóm princípiumnak, hanem olyan eszköznek, amely vagy a kinyilatkoztatást szolgálja, vagy a létromboló erőket. A kinyilatkoztatásban gyakran esik szó - ezúttal buddhista megfogalmazásban „az észt meghaladó tudásról”, azaz olyan ismeretről, amelyet a ratio már sem követni, sem kontrollálni nem tud. Ez az a tudás, amelyet a kinyilatkoztatás őriz, és amelyet az ember nem logikai következtetéssel, hanem közvetlen belátással (intuícióval) ragad meg. A hagyomány tanítását a szent könyvekből ismerhetjük meg. A tradíció azonban nem korlátozódik az ókor szent könyveire. A tudást őrző és továbbadó „szakrális szubjektumok”, próféták, bölcsek, szentek, eretnekek, papok, gondolkodók, művészek, tudósok sora az emberi emlékezet kezdetétől a legújabb időkig nyomon követhető, az időben mint a lánc szemei kapcsolódnak egymáshoz, de nem a fejlődés, hanem az időfölötti egyöntetűség jegyében. A hagyomány tanításában, lévén az tisztán metafizikai, a történetiségen nincs hangsúly, jóllehet a megfogalmazás minden korban más és más.

A kereszténység és a hagyomány viszonyának tisztázása Hamvas Béla számára alapkérdés. „A kereszténység eredeti alakjában, ahogy az Evangéliumban megjelent, nem vallás, hanem hagyomány, éspedig minden valószínűség szerint a hagyomány fundamentuma, amely a létezés értelmét maradéktalanul kimondja. Az Evangélium tanítása az őskori hagyománnyal egyetlen pontban sem áll ellentétben, attól mégis alapvetően meg kell különböztetni. A kereszténység megjelenésével a hagyomány egzisztenciális hangsúlyt kap. A megtestesülés tényével az ember az időbeli és az időfölötti keresztjének centrumába kerül...” Hamvas gyakran visszatérő fordulata: „itt, most, egyszer és soha többé”. Minden pillanatban az örök nyílik meg az ember számára. Későbbi írásaiban a kereszténység tanításának tisztázása egyre többet foglalkoztatja, és meggyőződéssel vallja, hogy értelmes emberi élet azon kívül, amit az Evangélium hirdet, aligha képzelhető el. A hagyomány a kereszténységben beteljesül, a kereszténység számára pedig a hagyomány olyan előzmény, amelyen az Evangélium valódi jelentése és jelentősége kidomborodik. A kettő különbözőségének és egységének tisztázása világos értelmet teremt, és a két egymással indokolatlanul szembeállított világ, Kelet és Nyugat között az egységet közös egyetemes bázisukon helyreállítja.

A háború alatt három ízben (1940, 1942, 1944) hívják be katonai szolgálatra. Különös, hogy a történetnek ezekben a zaklatott éveiben belső útja milyen nyugodt és töretlen. Tartalékos tiszt a légierőnél, megjárja az orosz frontot (1942 április‑szeptember), de ugyanebben az időben Lao‑cét, Jacob Böhmét fordít, esszékötetet jelentet meg (Láthatatlan történet, 1943), és belekezd abba a nagyszabású vállalkozásba, ami még a háború után is, egészen a hatvanas évek elejéig foglalkoztatja. Gyűjtőcíme: Az ősök nagy csarnoka. A mű a hagyomány legfontosabb könyveinek fordítása és a hozzájuk írt bevezető kommentárokat tartalmazza. Néhány közülük még a háború végén megjelent (Kungfu‑tse: Lun yü, 1943; Tibeti misztériumok, 1944; Henoch apokalypsise, 1945), többségük azonban kéziratban maradt.

1944 nyarán csapatát Németországba vezénylik. Megszökik és bujkál. Az ostrom poklának betetőzése, hogy lakásukat bombatalálat érte és mindenük elpusztul. A hegyoldalt könyvek, kéziratok lapjai borítják. Felesége mesélte később, hogy a veszteség nagyon is ambivalens hatással volt Hamvas Bélára. A kétségbeesés mellett egy új érzés is megszületett: mintha nyomasztó tehertől szabadították volna meg. Silentium című esszékötetében ő maga erről így ír: „Mesterem arra tanított, hogy a negatívumokkal sohase elégedjek meg. Keressem meg a pozitív jelentést. Ha nem találom, keressem tovább. Minden sötétség igazi értelme, hogy fény... A sötét esztendőben minden földi vagyonomat elvesztettem. Kint voltam a havas úton és a fájdalomtól és a félelemtől bömböltem, mint Jób, és Istent hívtam és a hóba vetettem magam, mert éreztem, hogy nem hallgatott meg... Koldus lettem. A birtok világa megsemmisült. De aránylag hamar meg tudtam érteni, hogy csak a birtok világának megsemmisülése után léphet át az ember a létezés világába... Sohasem tudtam volna lemondani... Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de nem baj... igyekszem többé semmihez sem odaragadni. Koldusnak lenni nehéz, de jó... Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezdődik a valóság.” – És valóban, életének utolsó szakaszát a földi berendezkedés ideiglenessége jellemzi. Könyvtárat többé nem gyűjt, önálló lakáshoz nem jut.

1945 márciusában felesége szüleinek lakásába költözködnek, szándékuk szerint átmeneti jelleggel, valójában végérvényesen. A háborút követő néhány év viszonylagos nyitottsága még egyszer felvillantja előtte a nyilvános működés lehetőségét. Az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai címmel sorozatot szerkeszt. A füzetek célja, hogy a 20. századi Európa szellemi helyzetéről minél szélesebb körű áttekintést adjon. Ugyancsak hiánypótló céllal szemelvény-gyűjteményt állít össze: Anthologia humana – Ötezer év bölcsessége címmel. A kötet 1946 és 1948 között négy kiadást ért meg. Megélénkülő személyes kapcsolatai is a kibontakozás lehetőségével kecsegtetik. Könyvtári munkahelyén egymást váltják látogatói, fiatal értelmiségiek, művészek, írók. Intenzív kapcsolatot tart fenn Weöres Sándorral, Várkonyi Nándorral Baránszky‑Jób Lászlóval, Molnár Antallal, részt vesz az újjáalakuló Filozófiai és Esztétikai Társaság ülésein és a modern képzőművészeket egyesítő Európai Iskola összejövetelein.

A valódi közösség megszületését és a „közös munka meghittségét” ígérő kapcsolatát azonban Szabó Lajos és Tábor Béla megismerése jelenti. Egy naplótöredékben írja: „Ezerkilencszáznegyvenötben találkoztunk először... Folyamatos, hármas megbeszéléseink légkörében, tudtam, ha sikerül, magasabb stádiumba lépek... A feltételek fölött rendelkeztünk. Hármunkban a modern kor teljes tudása aktuálissá vált, és informáltak voltunk nem imaginárius térben, hanem tényleges történeti ellenállások között. Mi ezt a közösséget, annak teljes tudatában, hogy mit teszünk, Egyháznak, Tábor Béla óvatosabb megfogalmazásában, praeecclesiának neveztük ...” Szabó Lajos és Tábor Béla személyében olyan társakra lelt, akik a zsidóság legnemesebb biblikus hagyományát és az európai gondolat teljes skáláját áttekintve, „az apokalipszisnek ebben a kései szakaszában” egy hitelesebb és radikálisabb magatartás kialakításán fáradoztak. Gondolkodásmódjukhoz legközelebb Ferdinand Ebner egzisztenciális etimológiája állt. A beszélgetésekről készült jegyzőkönyvnek Szabó Lajos egy tanulmányának címét adták: Biblia és romantika (1946-1947).

1948‑ban a levegő Hamvas Béla körül hirtelen megdermed. A Rákosi‑csoport egyeduralomra jut, és a korszak szellemi kérdésekben programadó ideológusai (főként Lukács György és Keszi Imre) őt is célba veszik. A Szabad Nép gúnyos hangvételű glosszákban támadja a magyar szellemi élet „polgári csökevényeit”, köztük Hamvas Béla Egyetemi nyomdai működését. Pártkezdeményezésre vitafórumok alakulnak, pamfletek születnek, melyek kedvelt jelzői: a dekadens, az arisztokratikus, az irracionalista, a zavaros, a misztikus, az antidemokratikus Hamvas. Sőt: a fasiszta (!) Hamvas. A magyar avangárd festészetről Kemény Katalinnal közösen írt könyve, a Forradalom a művészetben (Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon, 1947) még megjelenik, de Lukács György a szocialista realizmus „objektív kategóriái” nevében durva hangú kritikát ír ellene. ‑ Mai távlatból szemlélve, amikor a vita politikai horderejét és egzisztenciális konzekvenciáit már nem igen érzékeljük, Lukács művészetszemléletének lenyűgöző korlátoltsága inkább csak komikumot vált ki, de akkor érvelésén senki se mert nevetni. Hamvas Bélát kényszernyugdíjazzák és minden publikációs és szerkesztői jogától megfosztják. Belső száműzetésének kezdete: 1949. március 1.

Közéleti eltiltása sem munkakedvét nem szegi, sem belső programjától nem téríti el. Túl van az ötvenen, dolgát a világgal ismeri, tudja, hogy a reábízott talentumról milyen számadással tartozik. Bár a nyilvánosságtól való megfosztásáig több, mint kétszázötven publikációja jelent meg, joggal elmondható, hogy oeuvre‑jének érettebb, mélyebb, jelentékenyebb és terjedelmében is nagyobb részét a „nevezetes névtelenségben” írt művek alkotják. Egyetlen mértéke saját lelkiismerete. Közízlésre, cenzúrára, kiadói önkényre ezentúl nincs gondja.

Hogy a hatósági zaklatásokat elkerülje, földműves igazolványt vált ki, amelyben munkahelyül sógora szentendrei kertjét jelöli meg. 1948 és 1951 között földet művel, gyümölcsöt termeszt. A kerti munkában mindig örömét lelte, és számos esszé tanúsítja, hogy közvetlen kapcsolata a földdel gondolkodására milyen termékenyítőleg hatott. Mesélte, hogy egyik nagy tanulmányát (a Tabula Smaragdinát) kapálás közben írta. Mire egy‑egy ágyás végére ért, a gondolat is formát öltött.

Legnagyobb regényét, talán egész pályájának is fő művét, a Karnevált ebben az időben, Szentendrén írta. Harmadik korszakának fordulópontját ez a mű jelzi. – Nem mintha a hagyománytól ezentúl elfordulna. Ellenkezőleg. Ami most kezdődik, az a hagyománynak a jelenre történő intenzív alkalmazása. A Karnevál a regény‑műfaj történetében is új kategóriát teremt, amit – kísérleti jelleggel beavató regénynek nevezhetnénk. A beavatásnak azonban nem az archaikus, hanem modern, korunkra érvényes, azaz történeti értelmében. A beavatást ugyanis az őskorban kizárólag személy: a mester végezhette. A történeti kort a mesterek hiánya jellemzi. A mester helyébe, ha lényegesen sápadtabb formában és bizonytalanabb hatékonysággal is, az írásos hagyomány lépett. Ahogy Hamvas Béla megfogalmazta: „Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember leszűkült életének határait áttöri és a létezés többé-kevésbé egészét önmagában helyreállítja”. Olyan ez, mintha az ember bizonytalan, ködös álomból nappali fényre ébredne. A Karnevál a létezésnek ezt a „többé-kevésbé egészét” az emberben aktualizálni képes. A regény a lélek átalakulásainak és sorsalakzatainak kolosszális forgataga, amelyben igaz és gonosz életképzeletek, monomániák, rögeszmék, őrületek sokasága kavarog. A léleknek ‑ regénybeli nevén „püropaisz miriodermatikosz”-nak, azaz a „tízezer bőrű tűz gyermekének” – minden bőrét le kell vedlenie, hogy valódi természetét felismerve a sorskerék forgásából kiszabadulhasson. Beavató regénynek kell nevezni azért, mert olvasva a mi merev, egyszólamú realitásunk is megolvad, saját sorsunkra is mélyebb perspektíva nyílik, és a karneváli látásmód hatásától nincs menekvés. Életünkben mintha csak tovább folytatódnék a színjáték. Figuráiban önmagunkra, mindahányunkra ráismerünk. Ha a felismerés mégsem megsemmisítő, ennek oka az álarc‑torzók mögött felsejlő egyetemes ember arca. Ez a magyar irodalomban példátlan, a világirodalomban pedig a legnagyobbak közé sorolható regény harminc évig hevert a kéziratok között.

1951‑ben a „gazdálkodó” életforma már a legszerényebb megélhetést sem biztosítja számára, és a fokozódó politikai gyanakvás légkörében földműves státusza tarthatatlanná válik. Állást keres, és ha nem is könnyen, sikerül munkát találnia. Inotán, az erőmű‑építkezésen raktáros. Az életformaváltás nagyobb nem is lehetne. Szentendre csendje után a barakk‑világ, ahol „... a hangszóró reggel hattól este tízig bömböl”, és négyezerötszáz ember napi tizenkét órát tapossa a sarat, túrja, cipeli a földet, szereli a vasbetont. Barátjának, Veress Józsefnek írt levelében helyzetéről így tudósít: „A középpont a korcsma és a népbolt. Itt benne vagyok a templomtalan tömegben. Gyűjtöm azokat a szavakat, amelyeket itt a legtöbbször használnak, persze trágárságok, és a katonaság ehhez képest igen finom hely volt... Azt hiszem, kevés ember ússza meg ezt belső károk nélkül. Az őrültség, a nevetségesség és az erkölcsi sötétség teljesen egyforma. Mindez eszeveszett iramban, hogy fel se lehessen rá eszmélni”. – De az egyszerű, pufajkás munkásokkal valójában rövidesen szót ért és új helyzetébe gyorsan beilleszkedik. Amikor csak raktári munkája engedi, lopva olvas, fordít, ír. Íróasztalfiókját kihúzva ott a toll, a nyitott könyv, a jegyzetfüzet. Szanszkritul és héberül tanul, és Az ősök nagy csarnokába tartozó fordítások és kommentárok többségét a hajnali órákban, vagy raktári munkája mellett készíti. (Szánkhja karika, Széfer Jecirah, Kathaka upanisád, Buddha beszédei stb.) 1955‑től Tiszapalkonyára helyezik. Egy ekkor készített fényképen, két óriás gyárkémény között, svájcisapkás munkás mosolyog. A helyzetnek már ura. Tekintete mintha azt mondaná, amilyen terhet a gondviselés az emberre ró, ahhoz mindig ad erőt is. A nagy távolság miatt ekkor már csak kéthetenként, szabad szombatjain tud hazautazni. Budapesten keveset tartózkodik. Otthon könyvet cserél, előkészíti a következő heti expedíciót és máris indul Szentendrére, a kertbe, ahol a hétvégéket tölti. Néha magányosan, néha egyik‑másik barátja társaságában, többnyire feleségével. Saját otthonukat itt szeretnék felépíteni. – Az otthon tervéből törékeny faház lett, és Hamvas Béla már ezt sem érhette meg. A kert egyik zugában azonban, ahol a lombkorona összehajlik, és alatta, ahol a borostyánnal benőtt kőpadkán még augusztusi délután sem kínzó a hőség, sokszor megpihent. Talán ez a hely volt leginkább otthona.

Még néhány év, ezúttal a Bokod melletti erőmű-építkezésen, és hatvanhét évesen végre nyugdíjjogosultságot szerez (1964). Sok keserves megpróbáltatás ellenére életművének nagyon termékeny évtizede zárult le így. Hivatalosan megállapított bére hétszázhatvanhét forint nyugdíj ‑ és egy kötegre való írásbeli megrovás, amiért munkaidejében „más irányú tevékenységet folytat”. Egyetlen dicséret is akad, ebben megköszönik, hogy az április 4‑i ünnepélyen a munkásoknak Schumann‑ és Chopin‑zongoradarabokat ad elő.

Utolsó három regénye, a Szilveszter (1957), a Bizonyos tekintetben (1962) és az Ugyanis (1966) és legjelentősebb esszékötete, a Patmosz (1959‑1966) vizsgálódásainak középpontjába a háború utáni uranoszi kor társadalmi kérdése kerül. Mindhárom regény a modern világ egész generációkat megnyomorító tekintélyuralmi rendszereinek, és a szabadságtudatában, méltóságában megalázott kollektívumnak nemcsak szociológiai, hanem metafizikai – mondhatnánk üdvtörténeti elemzését adja. A három részből álló Patmosz – a cím János apostol Patmosz szigeti száműzetésére utal – azonban nemcsak társadalmi kérdéseket vet föl. Valójában az egész életmű összefoglalója, amelyben minden tudása, fiatalkori Nietzsche‑rajongásától és hyperioni büszkeségétől érett kora alázatáig és egyszerűségéig számadásra kerül. Életívét jól tükrözi e korszak esszéinek alaphangja, amely a kereszténység vallásfölötti bázisából mind a Nietzsche‑i hübriszt, mind Guénon iskolájának evangélium‑közönyét elveti. Tudomásunk szerint Hamvas Béla az egyetlen huszadik századi tradicionalista, akinek sikerült az Evangélium tanítását az archaikus hagyománnyal szerves egységben látni, és aki felismerte, hogy e kettőhöz való viszonyából bármely gondolkodó intellektuális mélysége és hitelessége pontosan lemérhető.

Arról, hogy mi az az ív, amelyet ifjúkorától kezdve bejárt, ő maga a Patmosz második kötetének egyik esszéjében így ír:

„Visszatérni csak oda lehet, ahol az ember már volt. Először az újkorból a kereszténységbe tértem vissza, anélkül, hogy az újkorral való közösséget és nehézségeinek vállalását megtagadtam volna, anélkül, hogy hozzá hűtlenné váltam volna, hiszen méltónak találtam a gyűlöletre és az ellene való lázadásra, soha nem vetettem meg annyira, hogy dicsérjem.

Aztán a kereszténységből a hagyományba tértem vissza, oda, ahol a kereszténység is otthon van, a héberek és a hinduk, a kínaiak és az egyiptomiak, az indiánok és a görögök közé, oda, ahol a kereszténység is megszületett, ahol minden gondolat és szokás és rítus és eszme, törvény és tudás annyira hasonló, hogy felcserélhető, és mindaz, ami van, még egymáshoz egészen közel áll.

Aztán a hagyományból visszatértem az alapállásba, a fundamentumra, a status absolutusra, anélkül, hagy megtagadtam volna akár az újkort, akár a kereszténységet, akár a hagyományt, az egészet magammal hoztam és helyére visszatettem, és a létbe visszatértem, anélkül, hogy az életet megtagadtam volna, oda, ahol semmi sem hasonló és nem rokon és nem felcserélhető, hanem egy, ahol semmi sem szabálytalan, hanem normális, amihez képest minden egyéb viszonylagos és esetleges és múlandó, ahol az ellentétek összetartoznak, kint és bent ugyanaz, tűz és víz egymásban nyugszik, mert középpont, egyetlen, lét, mozdulatlan és örök.”

Az utolsó évben (1968) lendülete megtörik, életereje kimerül. Korábbi terveit, így főként a Scientia sacra második részének még hiányzó köteteit már nem tudja megvalósítani. A tizenkét kötetre tervezett és a kereszténységet születése pillanatától a legújabb időkig áttekintő tanulmányból csak négy korábban írott könyv készült el (1960‑1963). A végső összefoglalás, a Scientia aeterna pedig csupán mű‑terv maradt. A feladat, amelyet magának kitűzött, ő is tudta mindig, egy élettel nem valósítható meg. Nevetve mondta, ha minden tervét beváltaná, napi munkabírását tekintve ötszáz évre lenne szüksége. Alig több, mint hetvenet kapott.
1968 november negyedikén agyvérzést kap, és három napi bénult állapot után, hetedikén délben meghal. Felesége Szentendrén temetteti el – a helyen, ahová élete során mindenhonnan visszatért.
Hamvas Béla halála óta tizenhat év telt el. Utóéletéről, a művek sorsáról nem nehéz számot adni. A bibliográfia tanúsága szerint ha meg is jelent egy‑egy tanulmány, esszé, ezek többsége a háború előtti publikációk másodkiadása. A nyolc‑tízezer oldalas kéziratos hagyaték lényegében érintetlen. ‑ Az illegális terjesztés annál inkább virágzik. A művek hazai underground‑forgalma nagyobb, mint bármely íróé valaha is volt. A gépelt szövegek számtalan változata forog közkézen és a másolatok szövegépsége gyakran botrányos. Az illegális terjesztés Hamvas személyét az okkult izgalmaknak olyan ködébe vonja, amelytől ő maga mindig viszolygott. Bár egyre több író, irodalomtörténész szorgalmazza az életmű teljes feltárását, a hallgatásból köréje épített falak még éppen csak repedeznek. Nehéz számot vetni olyan íróval, aki magát a feltétlen szabadsággal kötelezte el. Mind műveire, mind személyére találó a kép, amelyet a középkori sorsvető kártya, a Tarot legutolsó lapjához készített:

„Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg!” (Kép: férfi hátán batyuval, kezében bottal lép, mögötte a kutya ráugrik és a nadrágját tépi. Felirat: bolond.)

E matrixnak nincs száma. Nem tudni, hogy 0, vagy 22. A Tarot nagy problémája. Egyesek úgy értelmezik, hogy mint egyes kártyajátékokban a páratlan, a Fekete Péter, a komikus figura, az asztalnál a tizenharmadik, aki a közösségen kívül él és a kutyák nadrágját tépik. Ha a bolond tényleg bolond, akkor az, aki az ineptia mysteriiben szenved, a misztériumok iránt való érzéketlenségben. Ennél nagyobb idióta nincs. Legyen és maradjon a kutyák martaléka. Ez az ember mihelyt a kerítésen túl levő dolgokról van szó, gyanakodik, hitetlenül hunyorgat és azt hiszi, valaki falhoz akarja állítani. Ez aztán a bolond! Ennek a batyujában tényleg csak rongy van, legfeljebb skatulya.

Forrás itt