2012. július 14., szombat

Danyi Zoltán: Regény és alkímia (Hamvas Béla: Karnevál)

„A végleges otthonban való elhelyezkedés kívánsága a porszemben is él.
Az egész föld a vita nuovára sóvárog,
mert nincsen kavics, amely ne a teljesértékű létet kívánná.”
(Hamvas 3: 284)
   

  A „szent tudás” foglalatai

 
Hamvas Béla gondolkodásmódjának alapvető meghatározója a 20. század európai műveltségében háttérbe szorult egységlátás. Rugási Gyula szerint Hamvas az apokaliptikusnak ítélt modern kor válságát megtapasztalva fordult az emberiség kulturális hagyományához, útmutatókat keresve az egység, az egyetemes tradíció rekonstruálásához, amely segítségével a végső kérdések megválaszolhatók. Hamvas a szintézist az egyik legfontosabbnak tartott művében, a Scientia sacrában dolgozta ki. A Scientia sacra azokkal a hagyományokkal foglalkozik, amelyek az aranykor emlékezetét őrzik, és az embert visszavezetik az elveszett ősállapot boldogságába. [1] Szőnyi György Endre a művet a modern ezoterikus filozófia egyik legnagyobb teljesítményének tartja, és a hermetikáról szóló tanulmányában részletesen bemutatja a könyv gondolatmenetét. Ez a tanulmány azért figyelemre méltó, mert áttekinthetővé teszi, rendszerezi és definiálja az ezotériához kötődő fogalmakat. Szőnyi azt a mitikus élményekből származó tudást nevezi okkultnak, amely a transzcendens világra, az ideák világára irányul, és amelynek a kifejeződései mindazok a metafizikai jelképrendszerek, amelyek a feltételezett őskori egységet, a lét egyetemességét jelenítik meg szimbólumaikkal, mint ahogyan az asztrológia és az alkímia. A hermetikus gondolkodás legfontosabb előfeltevése az anyagi és a szellemi világ dolgai között levő korrespondenciák elfogadása. Ezt mondja ki a hermetika alapszabálya: „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van.” A rejtett összefüggés révén kapcsolat teremthető a felsőbb világgal, és a létezés rongáltsága helyreállítható. Ennek technikáját a beavatás során adják át a tanítványnak.
A Scientia sacra az alkímiát elsősorban spirituális műveletnek tekinti. Böhmét idézve: „A valódi alkímia az emberben kezdődik, az anyagban folytatódik és az emberben fejeződik be.” (8. köt.: 289) Az eljárás során használt elemek és műveletek jelképesek, a folyamat végső értelme pedig az anyag (prima materia) átszellemítése, a világ és az ember tökéletesítése, arannyá (materia benedicta) változtatása. Hamvas szerint a művészi tevékenységnek szintén ez az eredeti értelme, vagyis olyan „szellemi szolgálat”, amely a világ felemelésén és átszellemítésén fáradozik, és a világot szebbé teszi (295). Ha ugyanilyen áhítattal és szenvedéllyel végzik, a tárgyak készítése, a földművelés vagy a főzés is szellemi szolgálat, mivel ebben az esetben nem az egyéni élet érdekei állnak a központban, hanem az arany kiművelése (300).
Az alkímia abból a feltevésből indul ki, hogy a látható világ nem az eredeti természet, hanem annak megrontott alakja. A romlást az elemek arannyá változtatásával lehet kiküszöbölni, ezen a módon állítható vissza a világ és benne az ember eredeti állapota, ezért az alkimista a dolgok hibás egyvelegét szétszedi, az elemeket megtisztítja, és egy tökéletes egységgé illeszti össze. Hamvas a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Tabula Smaragdinát tartja a legősibb alkímiai műnek, eredetét az i.e. 5. (másutt az i.e. 8.) évezredre teszi. A Tabula Smaragdina a világ teremtését írja le, amelynek lényege, hogy a fenti és a lenti világ dolgai között analógia van, hiszen minden dolog ugyanannak az Egynek a gondolatából származik. Ez az eredeti egység szavatolja a rend visszaállíthatóságát. Ha az ember helyesen alkalmazza a műveleteket, megvalósíthatja önmagában a Nap életfakasztó sugárzását. A Nap az arany megfelelője az alkímiában, így ez az utóbbi mondat azt jelenti, hogy „az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át” (6. köt.: 22), vagyis megvalósítja a rendet, az egységet.
A helyre tett világ utáni vágyakozás az emberiség archetipikus élménye, és mint ilyen, számos irodalmi mű mélyrétegeiben felismerhető mozzanat. [2] Hamvas Béla Karnevál című regényének szintén az egység keresése egyik legfőbb ihletője.  
 

A Karnevál alkímiája

 
A mű mint probléma
 
A bibliai hermeneutika szerint a Szentírásnak négyféle értelme van, így például a „Jeruzsálem” szó egyfelől magát a földrajzi helyet jelenti, de ezen túlmenően, allegorikus értelemben Krisztus egyházát (az evangéliumi emberek közösségét), tropológiai értelemben az emberi lelket, és anagogikus értelemben Isten országát is. Ennek alapján fejti ki Dante a Vendégségben, hogy „az írásműveket legfeljebb négyféle értelemben lehet értelmezni és kell magyarázni” (1965: 185). Dante a szó szerinti jelentésen kívül allegorikus, erkölcsi és misztikus jelentésről beszél, figyelmeztet azonban arra, hogy az utóbbi három a szó szerinti értelemre épül, csakis abból kiindulva magyarázható. René Guénon, az Isteni Színjáték egyik legmélyebb kommentátora ugyanezt hangsúlyozza: a különböző  jelentések „nem mondhatnak ellent egymásnak”, sokkal inkább kiegészítik és harmóniába hozzák egymást, hiszen „ugyanazon teljességnek részei” (1995: 7). Guénon az Isteni Színjáték negyedik rétegével, a misztikus jelentéssel foglalkozik. Úgy véli, ezen a szinten a mű tulajdonképpen nem más, mint egy szabályos beavatási rítus, amelynek során a főhős az alacsonyabb minőségű, anyaghoz tapadó állapotból egy magasabb szintű, felszabadult állapot felé halad. A beavatás célja a megzavarodott, útvesztőbe került lélek felébresztése, az édeni harmóniába való visszavezetése. Guénon szerint az olvasó, aki nem ismeri a műnek e mélyebb rétegét, a többi jelentést csak részlegesen értheti meg, mivel a műben az iniciatikus jelentésréteg „egy olyan rendező elv, amelyhez hozzárendelődik és amellyel egyesül a jelentések sokfélesége” (8). Emiatt az ezoterikus vonatkozásokat tartalmazó mű problematikussá válhat, befogadása akadályokba ütközhet. Amikor a Karnevál több évtizedes késéssel megjelent, számos kérdés merült fel az olvasókban. A legjobban talán Szigethy Gábor recenziója példázza ezt.
           
Most kezünkben tartjuk a Karnevál két vaskos kötetét, a regény hét könyvének kinyomtatott szövegét. Bárki elolvashatja e Hamvas Béla által sorskatalógusnak nevezett hatalmas regényfolyamot, Bormester Mihály kalandos élettörténetét. Regény? Bölcselet? … Sorskatalógus? … Regény vagy regényelméleti munka a Karnevál? … Realista regény a filozófus ironikus és bölcs felhangjaival? Metafizikus világértelmezés regényes történettel körítve, illusztrálva? Mit jelent az, hogy a főhős élete kettéválik? … Melyik melyik? És melyik az igazi? Van igazi? Hol kezdődik és mikor fejeződik be a Karnevál?
 
Hasonlóan problematikusnak tartotta a művet Nagy Sz. Péter, aki „már-már befogadhatatlannak”, sőt „nagyszabású csődnek” nevezi a regényt, valamint Baránszky-Jób László is, aki főként azt kifogásolja, hogy a regény a felvázolt problémák tekintetében csak diagnózissal szolgál, de adós marad a terápiával. Mindkettejük véleménye a regény félreértéséről tanúskodik, amelyet nagy valószínűséggel a misztikus jelentés fel nem ismerése okozott. A Karnevál iniciatikus jelentésrétege ugyanis egy beavatási folyamatot kísér végig, amelynek a különböző fokozatait az alkímia jelképeivel és procedúráival mutatja be. Az alkimista szóhasználatban kevésbé járatos olvasó komoly nehézségekbe ütközik, ha a regény mélyebb értelmét próbálja megközelíteni. Márpedig ahogyan Guénon állítja, a befogadás csak a misztikus réteg ismeretével együtt lehet teljes. A szó szerinti jelentés, miszerint ez a világ a rögeszmés őrültek vásári komédiája, az allegorikus jelentés, miszerint a szamszára örvénylése káprázat (Májá, varázslat), és az erkölcsi (politikai) jelentés, miszerint az őrült örvény a világ romlottságának, a korrupciónak a következménye, csak az iniciatikus jelentésre vonatkoztatva nyeri el végső értelmét. Olvasható, értelmezhető és magyarázható a mű ennek a rétegnek a figyelembe vétele nélkül is, azonban a teljes megértést csak a különböző jelentések együttes megismerése hozza létre.
 
Egy arkhimédészi pont
 
A Karnevál alapszituációja szerint a regény elbeszélője Bormester Mihály, lejegyzője pedig az ügyvivő, az „agent spirituel”, aki, mint később kiderül, az elbeszélést több helyen módosítja. A regény tehát kettejük közös műve. Másrészt a fejezetek közé ékelődő „függönybeszélgetések”-ben többször szó esik az imaginációról, ami az ügyvivő meghatározásában „a lélek esszenciális élete” (K1: 387). Az ember az imaginációval folytonosan teremti a valóságot, és ha az imagináció romlott, az általa teremtett világ szintén romlott lesz (K2: 250). A regény végén található névmutató előtt fontos megjegyzés áll: a regény összes szereplője imagináció (K3: 463).
A pszichoterápiában azt az eljárást hívják aktív imaginációnak, amikor a páciens belső konfliktusainak megoldásához szabadon áramló fantáziaképeket hívnak segítségül. Ezek a fantáziaképek az egymásnak feszülő ellentéteket jelenítik meg, és ezzel magát a megoldást, a személyiség helyreállítását, a szintézist készítik elő. Ezen a ponton érintkezik a jungi lélektan az alkímiai transzmutációval, hiszen az alkímiai átalakulás folyamata szintén az ellentétek egyesítését, a szintézist tűzi ki céljául. C.G. Jung az aktív imaginációt színpadi előadáshoz hasonlítja, ahol a megfigyelő saját belső drámája jelenik meg (1994: 76). [3] A Karnevál fentebb vázolt alapszituációja pontosan megfelel ennek a helyzetnek, hiszen az elbeszélő „fantáziaképeit” az ügyvivő jegyzi le, aki így a jungi „belső partner” megfelelője, de tekinthető akár magának a pszichoterapeutának is, aki az imaginált belső drámát segít elemezni a páciensnek. A Karnevál az egyik fontos önmeghatározása szerint „generálgyónás” (K1: 7), ami igazolja a pszichoterápiával való párhuzamok megvonását, hiszen a lélekelemzés mind technikáját, mind gyógyító szándékát tekintve a gyónással rokon aktus.
A Karnevál alapmotívuma az önkeresés. A vörös hajú segédfogalmazó, miután egy különös találkozás során rádöbben arra, hogy nem tudja megválaszolni a látszólag egyszerű kérdést: ki vagyok én, önmaga nyomába ered: „Nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, míg az ember önmagát megtalálja?” (25) Hangsúlyos szöveghely ez a regényben, a mű sarkalatos pontja. Ekkor jelenik meg először a segédfogalmazónak a lélekvezető angyal, és többször megismétli a felszólítást: „Eredj és keresd meg.” (27) Az angyal szövegébe latin, ógörög, szanszkrit és héber szavak vegyülnek. Ennek a magyarázata, hogy a „legmagasabb szellemi valóságokat ma is görög vagy latin szavakkal vagyunk kénytelenek kifejezni” (Hamvas 8. köt.: 17). Az angyal szövege mágikus szöveg, erre utalnak a formai jegyei is: a felsorolás, a ritmikusság, az ismétlődés, a felszólítás és az idegen hangzású szavak. Mágikus pillanat ez, a szellemvilág megszólal és útmutatással próbál szolgálni a kereső ember számára. Fontos megjegyezni, hogy a segédfogalmazó angyala többször hivatkozik (fiktív) alkimista szerzőkre, és a műveik elolvasását sürgeti; ugyanakkor óva int bizonyos tévedések elkövetésétől, és figyelmeztet arra, hogy veszélyes dologról van szó. Az önmegismerés útján az alkímia kínálja a legcélravezetőbb segítséget, mindazonáltal ez nem veszélytelen foglalatosság. 
 
Életében mindenkinek megjelenik, de pseudomythikus regresszióként úgy értelmezik, mint Anonym Magister, s ezzel dyohylikus és permanens disszolutív autovexatúrává aerologizálják, s éppen ezáltal szemidemonstratív detentióvá metaneutralizálódik. (K1: 27)
 
Nagy Sz. Péter az angyal szövegét halandzsának véli, és ezzel nagyot téved: hiszen a latin és ógörög szóösszetételek többnyire kikövetkeztethető jelentéssel bírnak, másrészt az angyal nyelvhasználata az alkimista szövegeket utánozza (és egyben parodizálja), amelyek nehezen érthetők ugyan, de szimbólumaik „finoman szőtt hálóját” (Jung 1994: 112) szétbontva a szövegek világossá és érthetővé válnak.
 
Erjedés, rothadás, halál
 
A Karnevál courtain lecture-rel, függöny előtti beszélgetéssel kezdődik, mégpedig úgy, hogy az olvasó egy mondat kellős közepén találja magát. A regény első szava a „de” kötőszó: mintha valamiféle magyarázkodásba csöppentünk volna. Hamarosan feltűnik az elbeszélő, Bormester Mihály, valamint az ügyvivő, aki tulajdonképpen Bormester belső partnereként is felfogható (a jungi „árnyék”). Kettejük párbeszéde a pszichoterápiás imaginációra emlékeztet, és így a szellem és a lélek párbeszédének feleltethető meg. A két fél konfrontációja egy halott egyensúlyt, szélcsendhez hasonló állapotot eredményez. Az alkímia ezt az állapotot nigredónak nevezi (jellemzője a káosz vagy a melankólia), és úgy tartja, hogy ez az önkeresés alaphelyzete, a kiindulópont.
Ebben a függönybeszélgetésben két fontos mozzanatra kell figyelnünk. Az egyik, amikor Bormester felsorolja, hogy elbeszélése mi mindennek tekinthető. Eszerint a regény: generálgyónás, fecsegés, vallomás, sorskatalógus, az emberi tulajdonságok Noé bárkája, leltár, képeskönyv, karakterológia, szótár és inventár. Noé bárkája a mentés és megőrzés jelképe: ennek mintájára sorsok, karakterek és szavak zsúfolt bárkája a regény, illetve maga az elbeszélő: „én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik.” (K1: 9) A másik fontos mozzanat, hogy ebben az őrületben az elbeszélő és az ügyvivő is a legmélyebben részt vesz, hiszen a regény alaptétele szerint „a pácban mindenki benne van” (10). Legfőképpen az olvasó, mert Bormester szerint már az is nagy őrület, hogy ez az egész megtörtént, ennél nagyobb őrület, hogy ő ezt elbeszéli, és még nagyobb őrület, hogy az ügyvivő mindezt lejegyzi. Mindezt már csak az fokozhatja, ha valaki „elképesztő komolysággal” olvasni kezdi a könyvet. Az olvasó már „olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csődöt kell mondania” (11).
Mind az első függönybeszélgetés, mind pedig a regény első és második fejezete az alkímiai nigredo állapotának felel meg. Ezt az állapotot káosz és öntudatlanság jellemzi, a test és a lélek, illetve az anyag és a szellem ebben a fázisban sötét egységet alkot (unio naturalis). Ez képezi a procedúra kiindulási pontját, ugyanis az alkimistának éppen ezt a sötét természeti egységet kell szétbontania, hogy az elemeket majd megtisztítva illessze egybe a tökéletesség, az isteni egység jegyében. A szintézist a felbomlás, a szétesés folyamata előzi meg, az erre vonatkozó alkimista műveletek pedig a mortificatio, a putrefactio és a solutio. A halál, az erjedés és a föloldódás motívuma sorra elő is kerül a regény első két fejezetében.
A regény februárban kezdődik, vagyis télen, a sötétség időszakában. Már a történet legelején megjelenik a halál motívuma, hiszen az első szereplő, Doktor Boromeus hóbortjait a temetésén beszélgető emberektől tudjuk meg. Boromeus különös figura volt: képtelen volt megszokni az életet, ha valami nem a megszokott rendben ment, óriási nehézségeket okozott számára, és kénytelen volt percekig, vagy akár órákig szoktatni magát az új helyzethez. A különösség persze valamennyi szereplőről elmondható, hiszen az „odakozmált” jellemek tárháza az egész regény. Az első két fejezet hatvannál is több hóbortos szereplője (Fillér Joachim, Kankalin Mátyás, Vermerán doktor, Barnabás Maximus, Hoppy Lőrinc, Améline, Bella, Timur kisasszony, Marcella grófnő és mások) szintén a felbomlás állapotát, az alkímiai nigredót jeleníti meg.
Ennek a fejezetnek kulcsfontosságú szereplője a vörös hajú segédfogalmazó, aki a levéltár igazgatójával folytatott beszélgetés hatására ismeri fel, hogy nem tudja megmondani, kicsoda ő valójában. Meghatározó jelenet ez a regényben, az önkeresés vágya ekkor indítja útra a segédfogalmazót: még aznap este vonatra száll, és ezzel megkezdi utazását a nigredóban, a lélek sötét éjszakájában. Ekkor jelenik meg először az angyal, hogy segítséget nyújtson, és vezesse a homályos útra érkező vándort. Többször is megszólítja a segédfogalmazót az önkeresés folyamán, de ő nem érti az útmutató szavakat (nem tudja befogadni az alkimista szövegeket), így nem ismeri fel a maga sorsát, nem tudja kívülről szemlélni önmagát, és csak tehetetlenül sodródik a létforgatag örvényében, akár a többi szereplő. Ahelyett, hogy a tökéletesedést szolgálná, az önkeresés rögeszmévé fajul. Persze, nem is lehet ez másként, hiszen a létforgatag örvényében az egyesítés  (coniunctio) művelete nem valósítható meg. A szamszárában örök ismétlődés és körforgás van. A jellemek, a maszkok, a nevek, a szavak, de még a csecsemők is felcserélhetők, mert a szamszára a káprázat világa. Az első két fejezet szereplőit egy-egy rögeszme mozgatja, az egocentrizmus hajtja őket folyton körbe és körbe, vagyis életük nem más, mint lefokozott éberségű állapot. Ezt jeleníti meg Ambrus alakja, aki az egész életét álmodozással tölti, a sok fekvéstől már kisebesedett a bőre (67). A különböző világnézetek és elméletek ezen a szinten ugyancsak rögeszméknek minősülnek. Ezt jelképezik (és parodizálják) Barnabás Maximusnak, az őskortudomány egyetemi magántanárának a kutatásai, aki A nagy Ri című munkában fejti ki, hogy az ősvallás főistene Ri volt, akinek a tisztelete az egész földön, így Ame-ri-kában is elterjedt, miként az elnevezés is mutatja. Barnabás Maximus minden olyan szót kapcsolatba hoz az elméletével, amelyben a ri szótag szerepel. 
 
A kultusz valószínű központja Af-ri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzo-ri tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett előkelők (a görög a-ri-sztosz, amiből a mai a-ri-sztokrata), az ő feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spi-ri-tus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. … Az istenség nevét igen sok mai név még őrzi, mint például Sá-ri, Bi-ri, Ma-ri, Te-ri, Ka-ri, Pi-ri, Fe-ri, Gyu-ri. (75)
 
A lélek sötét éjszakájában kisiklott jellemekkel és gondolatokkal találkozunk. A kaotikus közösség megzavarodott emberekből áll. Az angyal egyre sűrűbben figyelmezteti a segédfogalmazót, hogy „labyrinthusi veszély”  fenyegeti, hogy rossz úton halad, a szamszárában való elmerülés, a „general-solutio” veszélye áll fenn (60), de a segédfogalmazó nem érti ezeket az üzeneteket, továbbra is megszállottan keresi a maga biológiai származását. Kesző Benjaminhoz, távoli rokonához utazik, akinél néhány évet töltött gyerekkorában, és akinél most Flórián ügyésztől megtudja mindazt, amit a származásáról tudni lehet. Hosszú és kusza kitérő ez egy bizonytalan származású csecsemőről, akit a városka lakói egymás kapujába rakosgatnak, mivel senki sem tudja, kinek a gyermeke valójában. (A csecsemő útját végigkövetve a városka már említett lakóival is megismerkedik az olvasó, így ennek a kitérőnek enumeratio jellege van.) A segédfogalmazó Flórián ügyész elbeszéléséből semmivel sem lett okosabb, ráadásul Féllábú ügyvéd az egész történet hitelességét megcáfolja.
Ezen a helyen kell szólnunk az alkímia egy jellegzetes allegóriájáról. Több alkimista kézirat illusztrációjaként szerepel ugyanis a féllábú alakja. A féllábú pap és a féllábú király egymás mellett állva az anyag és a szellem tökéletes szétválasztását szimbolizálja, és egyben arra utal, hogy a kettő csak együtt ad ki teljes egészet. Flórián ügyész és ellenlábasa, az ügyvéd Féllábú a nigredót, a szétválasztás állapotát jelképezi a regényben. Féllábú tulajdonképpen „Flórián barátja, mindig ott van, ahol Flórián szerepel, ő az, aki ellentmond és tiltakozik és cáfol és vitatkozik” (57). Féllábú a csecsemő útjáról szóló történetet hibásnak tartja, ugyanis: „Flórián úr a jelent önkényesen a múltba helyezte át.” (135) Flórián elbeszélésében a szereplők úgy jelennek meg egy 28 évvel korábbi időpontban, hogy közben ők maguk nem változnak, pedig némelyikük még a világon sem volt akkor. Sőt mi több, Flórián története szerint az egyik szereplő, Episztemon életútja egész egyszerűen a múltban folytatódik. Az „Episztemon-incidens” Fillér Joachim karmester zavaros megállapításához kapcsolódik, aki szerint az időszámításunk teljesen elhibázott és téves, a naptár pedig hamis (48). Ezeknek az idővel kapcsolatos „incidenseknek” fontos sugallata van az elemzés szempontjából, hiszen a regény ekkor még a feloldódás állapotánál tart, így ebben a szakaszban természetesen az idő is képlékeny, cseppfolyós, megfoghatatlan. Az asztrológiában ennek a helyzetnek felel meg a Vízöntő szimbóluma. A regény februárban kezdődik: az asztrológia szerint ez a Vízöntő időszaka, amikor a sötét szaturnuszi erők uralkodnak (vö. nigredo), a tér és az idő egyvelege meglazul, hullámozni kezd. Ez az időszak egyben a farsang és a karnevál ideje.
Ahogyan a tér és az idő, ugyanígy válik labirintussá a tudás is a nigredóban. A segédfogalmazó Barnabás Maximustól szeretne némi felvilágosítást kérni a származását illetően, a tudós azonban csak a labirintust építi tovább. Óriási ismeretanyagot felölelő munkájához több mint nyolcvanezer könyvet nézett már át, és még legalább negyvenezret kell feldolgoznia, hogy az emberiség tízezer éves kérdéseit végleg letisztázza. Paródiája ez a tudományos kutatásnak, és egyben a tudományba vetett hit ironikus lerombolása. Munkája, mondja Barnabás, most még „teljes erjedésben” áll (putrefactio), de már nyomon van. Éppen az alkímiáról kezdene mesélni a segédfogalmazónak, amikor egy kafkai fordulat következik: csengetnek az ajtón és a segédfogalmazót keresik gyilkosság és rablás bűnténye miatt. A segédfogalmazó angyala ekkor elszáll.
A tárgyaláson kihallgatások és tanúvallomások követik egymást, végül a segédfogalmazót elítélik, noha mind a meggyilkolt pástétomsütő, mind a gyilkosság helyszíneként megjelölt Licsipancs község fiktív, Flórián ügyész találta ki az egész gyilkosságot. A segédfogalmazót azért ítélhetik el mégis, mert az erjedés állapotában minden megtörténhet, a valóság labilissá válik, fiktivizálódik. A segédfogalmazónak emellett részben mintha azért kellene bűnhődnie, mert nem követte az angyalát, és tévútra került.
 
Metamorfózis
 
A regény második fejezete a metamorfózis jegyében áll. A segédfogalmazó (akiről megtudjuk, hogy Bormester Virgilnek hívják, és az elbeszélő, Bormester Mihály apja) négy év után szabadul a börtönből. A világ közben teljesen megváltozott: varázslat történt, a maszkok felcserélődtek, semmi sem ugyanaz, mint ami az előző fejezetben volt. A felcserélődés állapota ez, még mindig az alkímiai erjedés stációja, amelyben minden labilis. Ágoston atya kilépett a szerzetből és kocsmát nyitott, Toporján Antal törzsorvos disztingvált úriemberből iszákos csavargó lett, Ambrus felhagyott az álmodozással, röpiratokat irkál és szónokol, anarchista elveket vall. Howligree, a korábbi misszionárius vállalkozó lett, és egy varázsbarlang tervén dolgozik, amellyel óriási pénzeket akar majd keresni. (Ez a varázsbarlang a szamszára felfordulását jelképezi, hiszen ebben az elvarázsolt barlangban semmi sem az, aminek látszik: a szendvicsek elpukkannak, a sütemény füstölögni kezd, a bor tűzszikrákat szór, a fotel kilöki magából azt, aki beleül. Szintén a létforgatagra jellemző felfordulást parodizálja a kocsmai ütközet, amely Toporján törzsorvos és Ágoston atya között zajlik, és amelyben üvegek, székek, asztalok törnek darabokra.) A fejezetben két újabb szereplő tűnik fel. Az egyik a rektor, aki rendszeresen meglátogatja az embereket és rosszkedvűen panaszkodik. Lemondás és szomorúság árad belőle, melankolikus ember: ez a hangulat pedig a nigredo par excellence jellemzője. A másik új szereplő, a vallásalapító Ábel szerint az üdvözülés a bűn által érhető el, mivel bűnök elkövetése nélkül senki sem részesülhet a megváltásban. Ez a kifordított vallás lényegében szintén a metamorfózis eredménye, a bűn és az erény fogalma Ábel vallásában felcserélődött. (Ezt a gondolatot tovább fűzve arra a következtetésre juthatunk, hogy a vallás sem több, mint az őrületszerű megzavarodás, a karneváli felfordulás, a szamszára terméke, tehát káprázat. Májá fátyla egyre több mindenről hull le: a tér, az idő, a gondolkodás, a tudomány, a jellem után most a vallás oldódik fel, a vallás válik képlékennyé.
A metamorfózis nyelvi szinten is kifejeződik. Toporján Antal a kocsmában „sógor, ugye jó bor” helyett azt énekli, hogy „sóbor, ugye jógor”. A mondat szintjén ezt a felcserélődést Monopol közmondásain vehetjük észre.
 
Ki későn jár, korán ébred. (213)  
Kikapón járva balul bukik. (217)  
Szapora penko ne hidege rontom. (237)
 
A szavak szintjén pedig a magán- és mássalhangzók felcserélődése jelenik meg: csint-csont-pont, tim-tam-tajam, pid-pod-pad. (Mindezek a narráció zeneiségét is fokozzák.)
Améline szintén megváltozott, feminista eszméivel felhagyva meghívja magához Virgilt vacsorára. Az ő jelleméhez (vagy maszkjához) a mérleg szimbóluma ad magyarázatot. Améline-ről ugyanis mindenki úgy tudja, hogy jótékony lélek, az iskolában türelmesen foglalkozik a gyerekekkel, gyakran ad alamizsnát a koldusoknak, mindenki felé szeretettel fordul. Valójában viszont ha túl sok jót tesz, akkor Améline belső mérlege a jó oldalra billen, tehát felbomlik a belső egyensúly, és gyorsan valami rosszat kell tennie, hogy az egyensúly ismét helyre álljon. Ilyenkor Améline gonosszá és bosszúállóvá válik, a koldusokat leköpi, a gyerekeket pálcával veri, ablakokat tör be kövekkel. Minél nagyobb jótettet hajtott végre, annál nagyobb gonoszságot kell elkövetnie, hogy a mérleg nyelve visszaálljon. A viszonylagosság jelképeként a mérleg ebben az esetben az erkölcs bizonytalanságát fejezi ki. Virgil hosszan beszél Améline-nek arról, hogy a bizonyosság eltűnt, és nincs semmi fogódzó a megváltozott világban, tünékeny és ideiglenes lett a valóság. Álarcosok és álruhások kavarognak ebben az „okkult” örvényben, a maszkok szüntelenül szétbomlanak és szüntelenül átalakulnak.
Az ellentétek egyesítését az alkímia a házassággal jelképezi. A nigredóban szétválasztott elemek az újraegyesítés első fokozatában (unio mentalis) megtisztulnak, a második fokozatában pedig ismét eggyé válnak (reanimatio): [4] az átszellemített lélek ekkor olvad össze az aszkézisben megtisztult testtel, aminek a legfőbb szimbóluma az alkímiai menyegző. A létrejövő egységet lapis philosophorumnak nevezik, és ennek már alkalmasnak kell lennie az istenséggel való egyesülésre, ami a coniunctio harmadik, befejező fokozata, vagyis az opus magnum. A kémiai menyegzőt az alkimisták a király és a királynő nászával illusztrálták, ahol a király az aktív, szellemi résznek, a királynő a passzív, testi résznek felel meg. Az egyesüléshez azonban elengedhetetlen egy köztes elem, amit quinta essentiának is neveznek, a jelképe pedig leggyakrabban a bor, a vinum philosophorum, mivel az alkimisták szerint a bor magában hordozza mind a két rész tulajdonságait: folyadék lévén testes, anyagi jellegű, míg alkoholként a szellemet (spiritus) képviseli.
Bormester Virgil és Améline házassága nem tudja megvalósítani az ellentétek egyesülését, nászuk nem válik kémiai menyegzővé. A megbomlott világ őrülete tolja őket egymás mellé, kapcsolatuk így nem több unio naturalisnál, vagyis öntudatlan és sötét gubancnál, ami csak még több zavart okoz a továbbiakban. Így történhet meg, hogy gyermeküket a szülésznő elcseréli Herstal Raimundék ugyanakkor születő gyerekével. (A szülésznő egyébként Majoránna nővér, aki Flórián ügyész hipotézise szerint Bormester Virgil édesanyja, akit alvás közben ejtett teherbe egy részeg csavargó. Tökéletes felfordulás.)
Érdemes egy pillantást vetni azokra a körülményekre is, amelyek úgy hozzák, hogy Herstal Raimund felesége és Améline ugyanabban a szobában szüli meg gyermekét. Herstal és várandós neje a városban kocsikáznak, amikor az egyik téren, ki tudja miért, személyes bosszúból vagy egy anarchista társaság akciójaként, a házaspár kis híján merénylet áldozata lesz: egy feléjük dobott bomba közvetlenül a kocsi közelében robban fel. A lovak vad vágtába kezdenek, fejvesztetten rohannak a városon át, éppen a kórház előtt sikerül őket megállítani. Herstalné szülése az izgalmak hatására megindul, és ekkor ugyanabba a szobába kerül, amelyben Améline vajúdik. A két asszony gyermeke ugyanabban a percben jön a világra. Az epizód legkülönösebb eleme talán mégis a bomba, amelyet Herstalék kocsija felé dobnak. A kocsis úgy látja, hogy egy „fekete, emberfej nagyságú” tárgy repül feléjük. Erről az alkimisták szimbóluma, a fekete halálfej jut eszünkbe. A halálfej vagy a lefejezés pedig ugyancsak a nigredo attribútuma, amely a test és a lélek különállását jelképezi. Bormester Mihály születését, aki valójában Herstalék gyermeke, ez az alkímiára utaló, halálfejnek látszó tárgy befolyásolja. Ezt amiatt érdemes figyelembe vennünk, mert Bormester Mihály az egyetlen szereplő, aki a coniunctio műveletét maradéktalanul megvalósítja.
A születés bonyodalmainak elbeszélése után függönybeszélgetés következik, sorrendben a negyedik, amelyben az elbeszélő megmagyarázza „patológ kíváncsisággal” párosuló emberszenvedélyét, vagyis hogy miért leli örömét ebben a rengeteg szereplőben, sorsban, jellemben.
 
Minden egyes emberben külön önmagamat keresem, de csak valamilyen eltorzult alakban ismerem fel. Ha már két embert nézek, akkor ez az eltérés, ez a tőlem való elhajlás valamivel kevesebb, majdnem elenyésző törtszámmal kevesebb, és minél többet nézek, annál kevesebb. Ez az én emberszenvedélyem magyarázata. Nem valami kitűnő magyarázat, és talán nem is helytálló. Magam is tudnék ellene kifogásokat támasztani. Végül is azt hiszem, hogy én magamat tükörképemben, kívülről csak akkor láthatnám világosan és teljesen, ha valamennyi embert egyszerre látnám, történetével, arcával, sorsával, minden változásával, következetlenségével, életvonalával, töréseivel, együtt, egyben az egészet. Énnekem csak az egész emberiség együtt felel meg, mint tükör. (243)
 
Ahogyan a karneváli hagyomány lényegéhez tartozik, hogy az arcok nem arcok, hanem maszkok, úgy a Karneválban sem találkozunk valódi arcokkal, hanem csak maszkokkal, az arcok másolataival. Hogy az eredeti arc (a mátrix) mi lehet valójában, és hogyan viszonyul a különböző maszkokhoz, csak később fog kiderülni.
A függönybeszélgetés további fontos megállapítása, hogy a nők olyanok, mintha „élősdi férgekből és angyalokból lennének összeolvasztva” (244). A regény eddigi nőalakjairól valóban nem sok jót lehet elmondani. A nőket „nehéz és kábító, sokszor émelyítő” atmoszféra veszi körül, mint mikor „délben a tehenek a hasukat a langyos mocsárban tartják és egyhangúan kérődznek” (104). Ez az ingovány, ez az „üres bambaság”, a matriarchális tenyészetnek ez az „ősláp-légköre”, ez a „párás és édeskés tejszagú meleg” övezi a nőket, akik ilyen módon az erjedés, püffedés, mocsári bomlás alkímiájához rendelhetők, és ebben a formában a nigredo par excellence tartozékai ezekben a fejezetekben.
A elbeszélés folytatásában Bormester Mihály már hatéves gyerekként szerepel, amikor is egy valódi gyilkosság történik: Zorge Salamont, a zsidó ószerest megölik és kirabolják. Virgil éppen az emlékiratait, a Tépelődéseket írja, amikor a kafkai szituáció megismétlődik: csengetnek, három férfi lép be, és Virgilt gyilkosság alapos gyanúja miatt letartóztatják. A hatéves Bormester Mihály számára ez az élmény jelenti az első szembesülést a valóság abszurditásával és értelmetlenségével. A tárgyaláson meglehetősen sok hamis bizonyíték kerül elő Virgil bűnösségére vonatkozóan, azonban váratlanul megjelenik Améline, és azt vallja, hogy ő a gyilkos. Tóbiás, a felügyelő összezavarodik, végül mindkettejüket elengedi. Ábel vallási elveinek hatására, miszerint csak a bűn vezet az üdvözüléshez, csak az érheti el a megváltást, aki a Bűnök Tornyának építésében részt vállal, a szereplők sorra jelentkeznek a felügyelőnél azzal, hogy ők követték el a gyilkosságot. A felügyelő egyiküknek sem hisz, ezért kidolgozza a valószínűtlenségi mozzanat elméletét: a gyilkos az, akiről a legkevésbé sem feltételezhető a bűntény elkövetése. Ezután már hiába jelentkezik nála Pataj, az igazi gyilkos, a felügyelő nem hisz neki, sőt annyira elege van az egész felfordulásból, hogy a tettest egyszerűen elkergeti.
Pataj egyébként meglehetősen talányos szereplő, aki a regényben rendszeresen fel-feltűnik. Az első fejezetben állatbarát kislegényként jelenik meg, aki rühes macskákat és törött szárnyú cinkéket ápol; a kitett csecsemőről szóló epizódban ő az, aki nem rakja át más ajtaja elé a babát, hanem elviszi Marcella grófnőhöz. A könyv második fejezetében Pataj fiatalember áll előttünk, aki azonban kívül rekedt a társadalmon, magányos sétái során kutyákkal társalog, és közben szerelmes Abihailba, Zorge Salamon lányába, akinek a szemében „a káprázat vad szenvedélye” ragyog. Abihail az első nő, akibe a kis Bormester Mihály „beleszédül”. Pataj és Abihail találkozásait Misi többször kilesi, így annak a jelenetnek is szemtanúja, amikor Pataj megvallja a kutyáknak, hogy a sötétség bűnében vétkes, mivel ő ölte meg Zorge Salamont, hogy az így szerzett pénzzel Abihailt feleségül vehesse.
Patajban van ugyan valami diabolikus mozzanat (erre utal a nevébe rejtett pata szó is), azonban mégsem egyértelműen a gonosz megtestesítője ő, alakja ennél összetettebb. A kereszténység felfogásában az ördög a teremtés ellenlábasa, az örök tagadó, a világban található minden rossz okozója. Az alkímiában azonban a helyzet nem ilyen egyértelmű: ott ugyanis a fekete ember, aki az ördög megfelelője, a prima materiát jelképezi, ez pedig egy kettős minőségű elem. Hogy ezt megérthessük, röviden szólnunk kell arról az anyagról, amely az alkímiai coniunctio során elengedhetetlen kelléke a mysteriumnak, ez pedig a mercurius. A két szemben álló elemet, a cselekvő, férfias, szellemi sulphurt, és a passzív, nőies, testi salt csak a kettő közt közvetítő mercurius segítségével lehet egyesíteni. A mercurius tehát a mindent gyógyító orvosság, a quinta essentia, amely a lapis előállításának fontos katalizátora. A fentebb említett vinum philosophorum ennek a mercuriusnak az analóg megfelelője, ezért a mercuriusról az is tudható, hogy mind a szellemi, mind az anyagi tulajdonságok megtalálhatók benne: átfogja mind a testi, mind a pszichikus szférát. Erre a kettős minőségű szimbolikára az adja az okot, hogy a mercurius (ami a gyakorlatban a higanyt jelenti) egyrészt a vízhez hasonlóan folyékony közvetítő elem, másrészt fém is (ötvözete a szilárd, testies amalgám), harmadrészt pedig elpárologtatható, tehát az alkimista a szellem attribútumait is hozzárendelheti. A kétértékű mercuriust ezért mercurius duplexnek is nevezik, és paradoxnak tűnő módon az alkímiai procedúra kezdetét és végét magában hordozza. A mercurius ugyanis prima materiaként minden létező alapját képezi, ugyanakkor azonban lapis philosophorumként az átalakítás célját is magában hordozza. Más szóval, ez az ellentmondásos elem egyrészt az ősanyagot reprezentálja, amelyből a teremtés során a materiális világ létrejött, másrészt az alkímiai átalakítás végeredményét, a bölcsek kövét is ő hordozza, amellyel később az arany előállítható. Pataj éppen ilyen ellentmondásos szereplője a regénynek: ő a fekete ember, a sátáni figura, a sötét éjszaka gyermeke, de ugyanakkor ő a prima materia, a mercurius is, akiből az összes többi lény létrejött, vagyis minden létezőben van belőle valamennyi. Ezért van jelen Pataj végig a regényben. (A negyedik és az ötödik fejezetből látszólag hiányzik, ugyanis ezekben a fejezetekben, mint látni fogjuk, Márkus helyettesíti őt.)
A második fejezet talán legbájosabban bogaras szereplője Gambrinus, aki olyan szellemi kocsmát („un restaurant spirituel”, 304) szeretne felépíteni, ahol nem levest, húst és főzeléket szolgálnak fel, hanem szellemi táplálékot. Gambrinus a maga módján szintén alkimista: a materiális világ kötelmei alól úgy akar megszabadulni, hogy az étkezést gyökeresen megváltoztatja.
 
Mégis milyen menükre gondolt ön elsősorban?
A legjobban úgy tudnám megmagyarázni, ha egyszerű ételből indulnék ki. Vegyes étel, főzelék is, hús is, leves is, több alkatrésszel. Ilyen szellemi táplálék a Toldi-magyarázatok lenne. Általában a kommentárok és kresztomátiák és antológiák −
Helyes, nagyon helyes −
Más étel például a Homéroszi költemények, rizs helyett, de fűszeresen, például Baudelaire-mártással. Mit szól hozzá?
Kitűnő. És a leves? A levest kiváltképpen a skolasztikusokból főzné?
Nem, ez túl nehéz lenne. A skolasztikusokat tisztán nem is tálalnám, csak igényesebbeknek, minden alkalommal csak vékony szeletekben, költeményekkel körítve. Néha töltve.
Rendkívül érdekelne, hogy mivel töltené.
Erazmusra gondoltam, aztán Melanchtonra, Kálvinra, Savonarolára −
Erős −
Belátom. Mondjuk, Morus −
Sokkal inkább. Persze attól függ, mivel körítené −
Vegyes salátával, bantu néger vagy patagon dalokkal, esetleg ausztráliai himnuszokkal, orfikus töredékekkel, Euripidész fragmentumaival, a Gilgamessel. Érti, hogy mire gondolok.
Nagyon is jól. (304)
 
Mivel azonban a metamorfózis fázisában minden kiforgatható, ezért Gambrinus nemes gondolatát Tóbiás felügyelő másként értelmezi: szerinte Gambrinus nem szellemi táplálékkal akarja helyettesíteni az anyagi étkeket, hanem éppen ellenkezőleg, még a költeményeket és a festményeket is a legszívesebben felfalná mérhetetlen torkosságából kifolyólag.
 
Gambrinus mindent le akar nyelni, nézze csak meg, micsoda hasa van, nézze meg jól, megenné még a szobrokat is, a festményeket is, Cimabue-t és a pompeji falfestményeket, a perzsa miniatűröket, megenné a zenét, Bachot és Mozartot és Monteverdit, és lenyelné a filozófiát és a vallásokat és a matézist és a teoretikus fizikát, és még akkor is azon tűnődne, hogy mit lehetne enni −  (317)
 
A második fejezet fináléja tulajdonképpen egy zenei összefoglalás, ahol a lényeges motívumok (dallamok) még egyszer felcsendülnek. [5] Ez a finálé az elhallgatás jegyében áll. Minden elnémul végül, a fejezet egyes motívumai csendként jelennek meg: az emberek csendje, a nevek csendje, a szavak csendje, a „nagynagynagy csend”. A felsorolásban „az elcserélt újszülöttek csendje” is szerepel, utalva arra a kulcsfontosságú jelentre, amikor a szülésznő összecseréli Bormesterék és Herstalék gyermekét. A befejezés a csend szó sokszoros ismétlésével az Ísa-upanisád végére emlékeztet, ahol a „santih” (béke, csend) szó ismétlődik, aminek a tágabb jelentése: a meg nem változtatható dolgokba való bölcs belenyugvás békéje (Upanisádok 1994: 14). A Karnevál második fejezetének végén, ahol a felfordulás olyan nagy, hogy végérvényesen kibogozhatatlannak tűnik, ugyanezt jelenti a csend. A megváltoztathatatlan zűrzavarba való bölcs belenyugvást.
Összefoglalásképp elmondható, hogy a regény első két fejezete a nigredo állapotát mutatja be, amihez a halál és a felcserélődés motívuma járul. Az erjedés állapotát (putrefactio) a női lélek mocsári atmoszférája fejezi ki. A tűz szintén a főbb motívumok közé tartozik: ez jelentheti az apokaliptikus tűzhalált (K1: 179 és 236), és ily módon a halál motívumához kapcsolható, ugyanakkor jelentheti az örökké változó változatlant is (203), így pedig a második fejezetben lezajló metamorfózis lényegét fejezi ki. Az alkimisták számára a tűz és a tüzes kard a megpróbáltatások jelképe, hiszen mint mondják: az aranyat a tűzben kell megedzeni. Végül pedig a tűz egyben magát a lelket is jelenti, hiszen ahogyan a segédfogalmazó angyala mondja, a lélek „a tízezerbőrű tűz gyermeke”.
 
A labirintus
 
Az ötödik függönybeszélgetés több vonatkozásban is kulcsfontosságú. Ebben a beszélgetésben fejti ki az ügyvivő, hogy a regény szereplőinek személytelen, leszedhető és felcserélhető maszkja nem más, mint monománia, rögeszme, amelynek mindenki a rabja (358). Emiatt a rögeszme miatt nem tudnak személlyé válni a szereplők, és ezért nem képesek közös életet kialakítani egymással. A társadalom csak látszat, valódi közösség nem létezik, csak nyelvzavar és felfordulás, „bábeli társadalom” (356), ahol minden a feje tetején áll. Maga az elbeszélés is elbizonytalanodik, hiszen az ügyvivő elmondja, hogy a szöveget több helyen módosította. Bormester Mihályt ez utóbbi nem hozza zavarba, elmélete szerint ugyanis az a jó, ha a regénynek nincs egyetlen fix pontja sem. Az elbeszélő és az ügyvivő ily módon egymást ellenpontozzák, a regény „állandó mozgásban van” (409). Az ügyvivő képzőművészeti hasonlattal él: a regény szerinte a sokszerűség gondolatára épül, ahol a lényeg rejtve marad. (És ezzel mintha a regény rejtett jelentésére, az alkímiai folyamatra utalna.)
 
Ön, nézetem szerint, azt az eljárást követte, amit néhány képén Brueghel alkalmaz, különösen az Ikarusz című festményén, ahol kolosszális táj, tengeröböl, város, házak, hajók, kikötő, erdő, szántó-vető parasztok, almaszedés, utak, kocsik és gulyák és lovak és katonaság van, és a roppant távlatban, oldalt a tengerben picurka kis löccsenés, mintha valaki a vízbe köpött volna, itt esik a tengerbe a szegény Ikarusz. Ön is egész menazsériát vonultat fel, koholt alakokat, fene nagy históriát és bonyodalmat, csak azért, hogy az embert félrevezesse… (375)
 
Ebben a függönybeszélgetésben a regényelméleti fejtegetések dominálnak. Miután a zenével és a képzőművészettel állították párhuzamba az irodalmat, Bormester Mihály indulatosan magyarázza el az ügyvivőnek, hogy a regényben a szavak a legfontosabbak. Nem az elvek, nem a szereplők tulajdonságai, nem a történet, hanem a szavak.
 
Nekem csak a szavakkal van dolgom. A költészet világa nem a kozmosz, nem a társadalom, nem a pszichológia, nem a történet, nem a morál. A költészet világa a szóval kezdődik, és a szóval végződik. Nincs probléma, nincs egyenlet, nincs ítélet, nincs következtetés. Egyenlet is szó, ítélet is szó, következtetés is szó. Nem járás, hanem szó. Nem hang, hanem szó. Nem arc, hanem szó. Mindig szó −  (378)
 
Ezek az emberek mind szavak. (379)
 
A regény tehát szavakból épített labirintus, ez pedig a következő művészetet, az építészetet idézi fel, amellyel a regényírás szintén párhuzamba állítható. Bormester bevallja, hogy a legszívesebben építész lenne és házat építene, amelynek a kertjét magas kőfallal venné körül, a ház homlokzatára pedig arany betűkkel ezt írná: „Tat tvam aszi” (szanszkritül: Ez vagy te). Az építészet ily módon hermetikus mesterséggé válik, mivel ebben az értelmezésben az építés azt jelenti, mint felépíteni önmagunkat. Ezzel kapcsolatban a Scientia sacra a következőképpen fogalmaz.
 
Az ember a szellemváros képe, de az ember maga építi fel jó gondolatokkal, jó szavakkal és jó tettekkel, mint az iráni hagyomány tanítja. S azáltal, hogy az ember önmagát mint szellemvárost felépíti, ahogy a puszta és kietlen anyagi természet közepén házakat emel, utcákat kövez, falakat, kapukat alkot, templomokat és palotákat épít, és rendezett, törvényes közösséget szervez, az ember tulajdonképpen az örök szellemvárost építi. (9. köt.: 327)
 
Bormester részletesen leírja az elképzelt épületet, amely egy magas kőfallal elhatárolt kert közepén található.
 
A kapu a csengő nyomására kitárul, s ön belép. A csarnokban lépcső vezet fel. Jobbra-balra sehol ajtó, fel az első, aztán a második emeletre, aztán a teraszra, s onnan a túlsó oldalon ismét le a kertbe. Ön csodálkozik. Az ördögbe is, itt valami tévedés van. A házat megkerüli, ismét belép. Az ajtót keresi. Jobbra és balra tapogat, kopog. Nincs. Sima falak. Szép fehér márvány, de ajtó nincs. Megint fölmegy a tetőre, és a túlsó oldalon le. … Váróterem. Ha ide belép, nyílegyenes folyosó vezet át a házon és a másik oldalon ki a kertbe. Nincs bejárat, állapítja meg kimerülten és lehangolva. De íme mégis van a házon ablak, a kémény füstöl, és egyébként is látszik, hogy a házat lakják. (K1: 383)
 
Az ügyvivő ekkor már érti a lényeget, és a leírást a következőképpen folytatja. 
 
A villanykapcsolókhoz meg egyáltalán nem mernék nyúlni, mert azok biztosan forró vagy jeges tussal vannak összeköttetésben, ha pedig valamelyik szobában, véletlenül, mert ez is megtörténhet, a kerevetre rálelnék, nem mernék leülni, mert tudnám, hogy az süllyesztő, ha pedig valahol bárszekrény lenne, falatozóval, a sonka papírmaséból lenne, a konyakosüveg pedig felrobbanna, és egyébként is a konyhatűzhely a rokokó szalonban lenne, az éléskamra a könyvtárban, a könyvtár viszont a gardrób sarkában, és az ebédlő közepén roppant teknő, sajtárokkal és dézsákkal és üstökkel, és minden jel arra vall, hogy nagy mosásra készülnek, a mosókonyhában viszont világosbíbor selyemkárpit, de a székek helyett nyersfatönkök, és mindegyik rönkön friss macskaszar, amelynek szaga kellemetlenül vegyülne a floridai mák illatával, és a falon a felirat: Mene tekel ufarszin −  (385)
 
Ez az épület emlékeztet Howligree varázsbarlangjára, ahol semmi sem az, aminek látszik. Bormester épülete és a keleti vallások mandalája közötti hasonlóság szintén figyelemre méltó. A mandala szó jelentése „kör”, „közép”, „körülvevő”. Tulajdonképpen egy meglehetősen bonyolultnak tűnő rajzolat ez, amely egy külső övből, és egy vagy több egymásba rajzolt körből áll, amelyek közepén egy háromszögekre osztott négyzet van. A háromszögek belsejében, valamint a mandala közepén, újabb körökben istenalakok vagy azok jelképei láthatók. Ez a vázlat végtelen számú változatot enged meg, így a mandalának sokféle rajzolata lehetséges: „némelyik mandala labirintusra hasonlít, mások palotára bástyákkal, tornyokkal és kertekkel” (Eliade 1996: 264).
A mandala labirintusszerű ábrái a világ és a psziché labirintus-jellegéről tanúskodnak. Az alkímia segítségével a labirintus feltérképezhető, azonban az alkimisták szövegei bonyolultak, szimbólumrendszerük nehezen érthető, mivel több jelkép írja le ugyanazt a műveletet, és ezek nem mindig fedik egymást teljesen. Alkímia, regény, mandala − úgy tűnik, egymásba nyíló labirintusokba tévedtünk.
Kemény Katalin a Karnevált beavató regénynek nevezi (1990: 168), az egymásba nyíló labirintusokhoz, és ezáltal magához a regényhez ez jelenti a kulcsot. A beavatás nem más, mint a tudat átalakítása, a tudatszínvonal megemelése. Mint minden átalakítás, így a tudatszerkezet átalakítása is leírható alkimista terminológiával. Ahogy Hamvas Béla mondja, a beavatás során annyi történik, hogy az ember a leszűkült élet határait áttöri, és a létezés egészét magában helyreállítja (3. köt.: 202). A beavatás nyitja meg az utat a lét irányába, a személyiség kiteljesítése érdekében. Ezt a mozzanatot jelképezi az alkímiai coniunctio művelete, amelynek során a szétválasztott elemeket a tökéletesség jegyében egyesítik. Mint ahogyan az egyesítéshez az alkímiai procedúrában szükség van egy köztes elemre (a mercurius), ugyanígy a beavatás esetében is kell lennie egy közvetítőnek, aki segít végigjárni a kiteljesedéshez vezető utat (a mester).
A mandala szimbolikája lényeges pontokon kötődik a beavatás fogalmához.
 
Ez a beavatási aspektus jelzi a mandala és a labirintus bizonyos szerkezeti hasonlóságait. Számos mandalának egyébként világosan labirintus jellegű a rajzolata. A labirintus rituális funkciói közül számunkra kettő különösen érdekes; egyrészt az, hogy a túlnant jelképezi, bárki is lép oda be a beavatás révén, az valódi descensus ad inferos („halál” majd „föltámadás”) megvalósítója lesz; másrészt pedig az, hogy egyfajta „védőrendszert” képvisel, mind spirituálist (a gonosz szellemek és démonok, a káosz erői ellen), mind anyagit (az ellenségekkel szemben). Mivel a város csakúgy, mint a templom vagy a palota „világközépet” alkot, ezért labirintussal vagy falakkal védték a betolakodók, az ártó erők, a „sivatagi szellemek” ellen egyaránt, akik megpróbálták a „formákat” abba az alaktalanságba visszalökni, amelyből azok eredtek. Ebből a szemszögből tekintve a mandala − valamint a labirintus − funkciója legalábbis kettős lenne; egyrészt egy földre rajzolt mandalába való belépés beavatással ér föl, másrészt pedig a mandala „megvédi” a tanítványt minden romboló erővel szemben, egyszersmind segíti az összpontosításban, abban, hogy megtalálja saját „középpontját”. (Eliade 267-8)
 
Bormester Mihály azt a középpontot keresi, ahonnan nézve a labirintus áttekinthető és megfejthető. Mivel a beavatás a legtöbb tradícióban hét fokozaton keresztül megy végbe, (9. köt. 66), a regény hét fejezetben kíséri végig Bormester beavatását.
 
A fej nélküli lovas
 
A harmadik fejezetben Bormester Mihály húszéves legényként jelenik meg, aki megjárta Párizst és Münchent, képtárakat, koncerteket látogatott, és alapos műveltségre tett szert. A fejezet egy üdülőotthonban kezdődik, amelynek zárt közössége az emberi világ modellje: itt ugyanolyan monomániásokkal találkozhatunk, mint az előbbi két fejezetben. Egy forradalmi kör is működik, ez azonban szintén pszeudo-közösség, a tagjai nem tudnak közös nevezőre jutni egymással. A következő generáció, a fiak nemzedéke tehát szintúgy maszkokat visel, mint az előző fejezetekben az őseik.
Bormester gyógyulni érkezett az üdülőotthonba, a gyógyulás pedig az alkímiai egyesülés újabb szimbóluma. A különálló, beteg elemek a panacea vagy medicamentum spagiricum segítségével „gyógyulnak meg”. Bormester megjárta a világot, megismerte az európai kultúrát, és úgy tűnik, végül mindentől megcsömörlött. Ez a kiüresedés az alkímiában a lélek kiszáradásával egyezik meg, ami tulajdonképpen a keresés kezdeti stádiumát képezi. Bormester valami többre, valami igazira vágyik, de hogy mi is ez valójában, arra még nem tudja a választ, hiszen fátyol fedi a szemét: nem látja a helyes irányt, amely élete zűrzavarából kivezetné. Hasonló állapotban van, mint amilyenben Bormester Virgil volt a regény elején, és hasonlóan téves úton indul el ő is: az első adandó alkalommal megházasodik. Ez a fejezet a „profán” házasság elhibázott, hamis voltáról szól, arról, hogy ilyen módon lehetetlen megvalósítani a férfi és a nő egyesülését. A nők elvetemült bestiákká váltak, akiknek legfőbb élettartamuk az evés, a kéjelgés és a véget nem érő zsörtölődés. Lala úrhölgy, Bormester jövendőbelijének nagynénje a legtökéletesebb megtestesítője ennek a maszknak, ebben a fejezetben az ő alakja dominál.
 
Lala minden ép nőt gyűlöl, és minden férfit meggyilkolna. Feltéve, ha mégis férjhez ment volna, akkor azért állna bosszút, mert a szüzességét elvették. A nő alaptermészete az álmos és tunya tenyészet, ez az ő attrakciója, s ez az, amivel reánk annyira hat. A normális nő mindig teherben akar lenni. Az amazon az, aki a terhesség ellen tiltakozik. Ezért az amazon meg nem engedett aktivitásban szenved. Az aktív nőktől óvakodni kell. Persze a tunyáktól is. Azt hiszem, Angela is amazon. Ez most még nem állapítható meg, majd nászéjszaka után, de akkor, jaj −  (K1: 444)
 
Bormester ugyanolyan fonák helyzetbe kerül, amelybe korábban az apja. Ha előbb nem, a nászúton ez végérvényesen kiderül. Ez az utazás az alkímiai peregrinatio feje tetejére állítása és paródiája. A férfi és a nő, vagyis az egyesítendő elemek közötti egyensúlyt az alkímiai menyegző során a víz állítja helyre: a tengerpart az a hely, ahol az egyesülés megszilárdulhat, mert a tenger, a víz enyhíti, feloldja az ellentéteket. Ezzel szemben Bormester és Angela nászútja az olasz riviérán épp a fordítottját teszi. Angela már a vonaton fejfájásra panaszkodik, aztán a szállodában fájni kezd a foga, később étvágytalan lesz, a tengert pedig piszkosnak tartja, és irtózik a halaktól. Közben vég nélkül zsörtölődik, és mindenért Bormestert okolja. Mihálynak rá kell döbbennie arra a szörnyűségre, hogy Angela pontosan ugyanazokat a negatívumokat műveli, amelyeket otthon látott, és amelyektől Bormester meg akarta menteni őt. Ami még rosszabb, Angela egyesíti magában Lala néni, Gitta, Fanny rossz oldalait, ami pedig már a csőd teteje.
Bormester Mihály a nászút egyik éjszakáján „okkult” élményben részesül. Az ablaknál áll és a sötét tengert nézi, amikor meghallja, hogy a szomszéd szobában egy férfi és egy nő beszélget, helyesebben egy férfi és egy nő vitatkozik, ráadásul éppen úgy, ahogyan Angela és ő: a szomszéd szoba nászutasai között szintén fejfájásról, piszkos tengerről és hasonlókról esik szó. Bormester ekkor úgy érzi, hogy helyet kellene cserélnie a szomszéd szobában levő férfival, hiszen valószínűleg hiba történt, az ő felesége valójában a szomszéd szobában van, az idegené pedig itt. Bormester persze nem tudja, hogy a szomszéd szobában ifjabb Herstal Raimund van, akivel annak idején Majoránna nővér elcserélte őt.
A profán házasság elhibázottságát és groteszk kisiklását Fanny és a rongybaba esete könyörtelen iróniával ábrázolja. A bolondos Fanny babát varr magának, akivel kedvére szórakozhat, akit fürdethet, elaltathat, akinek „bögyörőjével” eljátszadozhat; vagyis Fanny készít magának egy férjet, akin uralkodhat (K2: 34). Archibald, a jós és mutatványos szintén valamiféle groteszk nemi eltévelyedést példáz, mutatványa ugyanis abból áll, hogy az ocsmány, púpos Duxszal fogaikat vicsorgatva és üvöltve ütik, verik, tépik és harapják egymást (50). Jávorka esete ugyancsak a házasság paródiája: neki ugyanis a kecske a hites felesége (K1: 428).
A házasság tragédiáját a hetedik függönybeszélgetés esszéisztikusan foglalja össze (K2: 135-6), mondván, a házasság a teljes kimondhatóság helye kellene, hogy legyen, férj és feleség között minden falnak le kellene omolnia. Ehelyett viszont a zárójelek a házastársak ágyában válnak a legáttörhetetlenebbekké, ami a nászéjszaka legtragikusabb élménye.
Bormester és Angela házasságából kislány születik, aki néhány napon belül meghal. Angela Bormestert, Bormester Angelát okolja a gyerek halála miatt. Összeverekednek, a dulakodás közben a holttest a padlóra zuhan, férj és feleség tovább rugdossa egymást. Bormester számára ez a legmélyebb pont. Kocsmába kezd járni, ez pedig az alkímiai solutio helyszíne. A legmélyebb pont egyben a felemelkedés kezdőpontja: a solutio egyszerre jelent „oldódást” és „megoldást”.
 
Olvadó idő. Tócsák. Utca. Korcsma. Benézek. Bor. Sör. Férfiak ülnek és isznak. Miért nincsenek otthon. Borárak. Sörárak. Tócsák. Kávéház. Férfiak ülnek. Miért nincsenek otthon? Ismerd meg tenmagadat. Verkenne dich selbst. Mozi. Fej nélküli lovas, tizenkét felvonás. (98)
 
A szövegrészletben szereplő fej nélküli lovas a különállást jelképezi (separatio), amit az alkimisták a lefejezéssel illetve a fekete halálfejjel illusztráltak.
Bormester egyetlen társa ebben a felfordulásban talán Marianne lehetne, hiszen a regény nőalakjai közül talán ő az egyetlen, akiben nincsenek démonok. Bormester és Marianne tökéletesen megértik egymást, ezért kitűnő barátok lesznek. Egyik sétájuk alkalmával, miután Bormester elpanaszolja házassága gyötrelmes tragédiáját, Marianne a következőt válaszolja.
 
Ön nem ilyenféle boldogságra született. Az ön helyében azt a szándékot, hogy boldog legyek, fel is adnám. Valamit csinálnék, valami nagyot −  (66)
 
Ez a „valami nagy” az alkimisták opus magnumára utal, ami a mysterium coniunctionis másik neve. Ekkor azonban a történet már 1914-nél tart, a világ a mélypont felé közeledik. A fej nélküli lovas motívuma mind többször tűnik fel, jelezve az irányíthatatlanná váló, elszabadult indulatok és ösztönök időszakát.
A harmadik fejezet végén újabb „okkult jelenet” játszódik le, lovag Herstal Raimund kancellár és Bormester Mihály, vagyis apa és fia egyetlen találkozása, amelyre Kanavász Antal ezredesnél kerül sor. (Talán érdemes megjegyezni, hogy Kanavász tiszti szolgájaként a mercurius szerepét játszó Pataj is jelen van.) A jelenet tragikomikus: hiába van Herstalnak déja vu érzése, mintha már ismerné valahonnan Bormestert, a találkozást hangos poharazás közepette végignevetik, elvétve így a valódi egymásra találást. Bormester Mihály másnap bevonul a hadseregbe, és a tiszti iskolát elvégezve hamarosan őrmesterként kerül a harctérre. Ezzel veszi kezdetét életének az a korszaka, amit a függönybeszélgetés párhuzamos életrajzoknak nevez, ugyanis Bormester élete többszólamú lesz: kettéválik.
 
Attól a pillanattól kezdve én a déli harctérre mentem, pont úgy éltem, mintha az északira mentem volna, de az északira mentem, és pont úgy éltem, mintha a délin lettem volna. Igenis én tudtam, hol vagyok. Én tudtam, hogy mind a kettőn ott vagyok. (K2: 166)
 
 
Mágikus tudathasadás
 
Az unio naturalist, a test és a lélek öntudatlan, otromba gubancát az alkimista kettéválasztja, az elemeket megtisztítja, majd a cselekvő sulphurt és a szenvedő salt a procedúra végén újból összeilleszti. Emiatt válik ketté Bormester Mihály a beavatás kezdeti szakaszában.
Az egyik fél, Michael délre kerül, Nápolyba, majd beutazza Afrikát, Dél-Amerikát és a Távol-Keletet. Bormester könnyed, szárnyaló, szellemi lénye ő, ez jelzi, hogy a hozzá hasonló komédiásokkal, akikkel kalandos útja során a sors összehozza, tömény alkoholt: gint, whiskyt, brandyt iszogat, az alkohol ugyanis a spiritus, a szellem megfelelője az alkímiában. A felelőtlen, könnyed, nagyvonalú figurák, akikkel találkozik, mindnyájan a sulphur szárnyaló oldalát jellemzik. Melius, a célbaköpés bajnoka, Josiah Pen, a kakozófia atyja, valamint Van Hoop, a világ működését előmozdító „kenyőcs” elméletének kidolgozója: mindhárman a végsőkig csiszolt, fejlett élettechnika képviselői, aminek következtében kimagaslanak a „bennszülöttek” közül.
 
A bennszülöttek mainapság, éppen élettechnikájuk alacsonyságánál fogva teljesen elnökeik és vezéreik markában vannak, és nem látják, hogy azok életüket megnyomorítják. Pedig olyan új élettechnika van kialakulóban, amely nem népi, hanem szektákon és vallásokon és fajokon és osztályokon felül az egész föld távlatában világpolgár és szabad egzisztencia −
A mi feladatunk, hogy ezt a zavaros, kátyúba jutott, hülye, értelmetlen, gyáva, nehézkes, ihlettelen, prózai és humortalan emberi életet könnyűvé és elegánssá és virtuózzá és vidámmá és muzikálissá tegyük. (278-9)
 
Michael és Josiah Pen a könnyed szellemi zsonglőrködéssel azt is eléri, hogy egy dél-amerikai köztársaság alkotmányos rendszerét megdöntve császárrá és főpappá teszik meg őket (ők persze a pénzt bezsebelve a következő éjjel kereket oldanak). Hasonló játékot űz Michael és Van Hoop egy távol-keleti vallás két szektájával: pusztán kedvtelésből és nem elhanyagolható anyagi érdekből vallásháborút robbantanak ki közöttük. Mindebben nagy segítségre van fejlett nyelvhasználatuk, amely magasan a többi ember fölött van; a jól megválogatott szavaknak veszedelmes hatalma van.
 
Ön tehát azt kívánja, hogy ezt a hadfelszerelést mi olyan népeknek, amelyek háborút viselnek, adjuk el −
Yes. Abban az esetben pedig, ha a népek nem viselnek háborút, mi ketten tevékenyen működjünk közre, hogy azok hadviselő felekké váljanak −
Értem. Ismer ön ilyen népeket?
Uram, én harmincnegyedik életévemet élem, és még ezen a földkerekségen nem ismertem olyan népet, amely néhány ügyes szóra ne vált volna hadviselő féllé, olyan néppel szemben, amilyennel csak óhajtja. (264)
 
Bormester másik fele, Michail az anyag rabságában sínylődő testet képviseli. Jelképesen erre utal, hogy kalandjai során többször fogságba esik, ahonnan rendre sikerül kiszabadulnia, de szinte csak azért, hogy hamarosan ismét elfogják. Rabságból rabságba kerülve jut egyre keletebbre, és közben iszonyatos tapasztalatokkal gazdagodik, hátborzongató jeleneteknek lesz szemtanúja (nők megerőszakolása szöges asztalon, és hasonlók).
Michail utazásának lényege a szenvedés, amely megedzi az embert, képessé teszi arra, hogy a fájdalmakat elviselve észrevegye azt, ami a keserűségen túl van. Ahogy az alkimisták mondják: az aranyat a tűzben kell megedzeni. Akikkel Michail összetalálkozik útja során, azok mindnyájan ebbe az irányba, a megtisztulás felé segítik őt. Karipa, a clairvoyant például megmagyarázza neki, miért sóvárognak a nők arra, hogy a szöges asztalon megerőszakolják őket.
 
A gyönyör és a kín között lényeges különbség nincs. Amíg az ember él, addig jóra és rosszra egyaránt szomjas, és csak egyet akar, az élet kábító italától lerészegedni −  (236)
 
Ez utóbbi megegyezik Jacob Böhme, a Hamvas-esszékben gyakran idézett misztikus író gondolataival, a sóvárgás nála ugyanazt az ájult ösztönt jelenti, amellyel az ember az élet dolgai felé irányul. Karipa arról is beszél Michailnak, hogy a kijózanodás hogyan érhető el. 
 
Az első és az utolsó parancsot, amit rád mértek, teljesítened kell vonakodás nélkül és egykedvűen, bármi legyen. A mesterek közül addig senki sem fogad el tanítványnak, amíg ezt nem tudod −  (237)
 
A világ híd, át kell menni rajta, megállás nélkül menni, mindent megnézni, de sehol se megállni. (255)
 
Alázattal kell járni a szenvedés útját, elfogadva mindazt, amit a sors az emberre kiszab. Ezzel a tudással érkezik Michail Kínába. Egyre közelebb kerül a hermetikus tanítás bölcsességéhez, amelynek foglalata Kínában a Tao. Karipa így búcsúzik tőle:
 
Az egyetlen úton vagy. De az út hosszú −  (256)
 
A háború időközben véget ér, Michail azonban mégsem indul haza, tovább keresi a megvilágosodást. Így jut el Yubainkanhoz, az „élő Buddhához”, aki a szellem világosságát sugározza a földön. Yubainkan hónapokig mély meditációban, a szamádhi állapotában van, ami az érzéki valóságtól és a szenvedélyektől való megszabadulásnak, az abszolút tudás megszerzésének a technikája (Eliade 107-111). A szamádhiban lét és tudás nem válik külön. A mozdulatlan és szótlan Yubainkan lénye maga a szakrális bölcsesség. Amikor Michail találkozik vele, arcának egyik felét élesen megvilágítja a fény, míg a másik fele fekete marad (K2: 296), ami pontosan megfelel a Jin és a Jang egységének a Taóban. Michail segítséget kér, amire Yubainkan a következőket válaszolja. 
 
Én minden mágiát ismerek. Azért tanultam meg, hogy ne használjam. Én téged olyan állapotba tudnálak hozni, hogy boldog lennél, és életedet úgy élnéd le, mint az üdvözült. Lelked mégis a kárhozaté lenne. Igazi lényed sötét maradna, és elvesznél. Menthetetlen. A szenvedés poharát meg kell inni, a magadét és a másokét, minél több emberét −  (298)
 
Yubainkan tehát szintén a szenvedés szükségességét hangsúlyozza. Emellett azonban Michail még egy fontos dolgot megtud tőle: hogy a szenvedés tüzében, a válságos helyzetekben mindig van valaki, aki az embert megerősíti és vezeti, ez pedig nem más, mint az angyal. 
 
A te angyalod nő. Nevét jól jegyezd meg. Antennis. An-ten-nis. Ne felejtsd el. Nagyon törékeny lény. Színe arany, világoskék és rózsaszín. Tiszta hangja van, mint a fülemülének. Valaha nagyon szép volt. Életeddel beszennyezted. Sokat szenvedett tőled. Még nem veszett el. Ha vigyázol rá, szépségét visszanyeri. … A túlvilágon ő fog vezetni abban az alakban, amivé te őt tetted. (300)
 
Michail útján fontos állomást jelent Manouel atya, a zárszót ugyanis ő mondja ki. A passzív, önmaga bölcsességébe bezáruló Yubainkannal való találkozás után Michail egy varázslót és egy lámát is felkeres, amiről semmi bővebbet nem tudunk meg, nyilván mert semmi lényegessel nem járulnak hozzá a megtisztuláshoz. A következő helyszín, ahol Michail megfordul, egy misszionárius kolostor. Itt találkozik a francia szerzetessel, Manouel atyával, aki a világválságról és az evangéliumi emberről beszél. Kétféle világválságot különböztet meg: a reménytelen, hiábavaló, kereszténységen kívüli válságot, amely céltalan és értelmetlen szenvedésekkel vezet a világ felmorzsolódásához, valamint a kereszténységen belüli, apokaliptikus válságot, amely keserves szenvedéssel jár ugyan, de nem hiábavaló, nem reménytelen és nem a megsemmisüléshez vezet, hanem Isten országának a megvalósulásához. Manouel atya mindehhez a következőket fűzi.
 
Bevallom, hogy én az olyan embernek, mint ön, aki a bizonyosságot keresi, és aki innen haza Európába valami biztosat óhajtana vinni, sajnos, nem tudok mondani semmit, mert én önt nem akarom becsapni, és talán, ha alkalmam adódna, minden gondolkozás nélkül bárkiért életemet tudnám adni, de egyetlen úgynevezett bizonyosságot nem tudnék neki kezébe adni azzal, hogy ez holtbiztos, és minden körülmények között beválik, mint az aszpirin vagy a forgópisztoly. (331)
 
Vagyis, az összes elmélet, meggyőződés és doktrína (az összes „kenyőcs”, ahogyan Van Hoop nevezi) csődben van és érvénytelen. Nincs egyetlen üdvözítő igazság, csak folytonos keresés van, amellyel a dogmában való megmerevedés elkerülhető. Michail tulajdonképpen ezzel a tudással ér útjának végére. Bormester testi fele, a sal a szenvedésben égve megtisztult, az újraélesztésre alkalmassá vált.
A fejezet kapcsán még egy fontos mozzanatra kell kitérnünk, a nővel való találkozásra. Michael, a csatangoló szellem dél-amerikai útja során Ainyuval találkozik, és teljesen lerészegedik tőle, majdnem az őrületbe sodorja őt ez a találkozás. Ainyu, a „trachit nő”, a tömör és masszív anyag megtestesítője.
 
Soha ilyen arcról sejtelmem sem volt. Kezdtem érteni Josiah Pen trachitimádatát, a tiszteletet az iránt, ami ebből a kemény kőből van. Trachit arc. Férfinál ijesztő. Több ilyen arcot láttam. Nőnél ellenállhatatlan. Ez a mosolytalan sötétség, ez a megérinthetetlen távolság, az önmagába zárt szenvedélytelenség. A szépségnek ezen a fokán. (223-4)
 
A szellemet képviselő Michael animája a lehető legtömörebb matéria (mater), amely felé a szellem mint önmaga párja és kiegészítője felé vonzódik. Ezzel szemben Tamara, a testies Michail szerelme a lélek allegóriája, hiszen a test ugyanúgy keresi a maga másik felét, a tűzszerű lelket, amely a testet lángra lobbantja.
 
Téged még a lángok is ölelnek, Tamara. … én szeretlek téged, tudod, innen a bezárt kocsiból, nem úgy szeretlek, mint a húst, amit meg lehet enni, hanem mint a csillagot, amit nem is tudnék elérni, sóvárogva és reménytelenül. (189)
 
Bormester két fele azzal találkozik, amit Jung animának nevez: az ősképpel, amelyet a férfi magában hordoz a ragyogóan szép, tiszta angyali nőről. Az anima azonban nem megfogható, nem megragadható, hiszen puszta ideaként létezik, ezért Michaelnek el kell hagynia Ainyut, Tamarát pedig elrabolják Michailtől.
Bormester két felének újraegyesítése a visszavezetés (reductio) műveletét követően az alkimista szabályoknak teljesen megfelelő módon történik, mégpedig a tengerparton, a víz ellentéteket feloldó közelében. Michael éppen egy Alexandriába induló hajóra akar felszállni Zanzibárban, amikor egy szembe jön vele Michail. Azonnal felismerik egymást, és Bormester két fele („a szent és a bohóc”) együtt száll fel a hajóra. A hajó képezi az alkimista lombikot, ahol az egyesítés művelete megtörténik. 
 
Önnek nagy szüksége van rám, ahogy nekem is nagy szükségem van önre. Azt hiszem, egyetlen nagy szenvedélyem, az indián nő azért volt olyan feneketlen, mert ő kőből volt, és az én túl szellemi lényemnek arra a kemény és masszív anyagra volt szüksége. Ön inkább sár, de ez még érdekesebb. Egészen formátlan. Csak az én tüzemmel tud magából alakot égetni. Látja, milyen hévvel kínálkozom. Ön föld és víz, nedves anyag, amiből az első embert gyúrták, én vagyok a tüzes lélegzet, amit ebbe az anyagba lehelnek. Egész genezis. Csak ketten vagyunk egész ember. (367)
 
A dologba azonban hiba csúszik, a munka nem precíz, amit Michael észrevesz.
 
Nem tartja különösnek, hogy ön, a nehéz földi ember az ekkléziaszta, és én, a spirituális olyan világias vagyok? Az imént rendezési hibáról beszéltem, s arról, hogy a sorsunkat intéző erőket nem tartom túl intelligenseknek. Azt hiszem, különösebb értelem tulajdonságaink elosztásában sem nyilatkozik meg. Még ízlés sem. Ezt én másképpen csináltam volna. (uo.)
 
A „rendezési hiba” folytán az egyesítés nem válhat reanimatióvá, ehelyett fixatio marad. A magyarázat erre, hogy Michail ugyan az eltelt hét év alatt végigjárta az élet kálváriáját, a szenvedés poklát, megtisztult és megvilágosodott, Michael azonban, a szellemlény nem valósította meg az unio mentalist, és nem olvadt össze az imago Deivel, hiszen mindvégig csapongó és felelőtlen életet élt, önmaga mélységeit és magasságait nem ismerte meg („hét évig egyik bolondságot a másik után csinálta, esze ágában sem volt keresni”, 370). Ezért a beavatás következő lépésében Bormesternek pótolnia kell ezt a hiányosságot; a végső újjáélesztés (reanimatio) csak ezután valósulhat meg.
 
Beavatás és misztikus halál
 
Bormester Mihály 1922-ben tér haza, a (jelképesen) hét évig tartó távolléte után. Amikor találkozik a feleségével, rövid idő alatt végzetes vitába keverednek, és a dulakodás során Bormester torkon ragadja a nőt és megfojtja. Ekkor jelenik meg először Bormester angyala, Antennis. Tehát nem valódi emberölés történik, hanem mágikus aktus, amellyel Bormester az angyalt felszabadítja. A regényben ebben a percben megáll az idő, és a pillanat kitágul: ez a végtelenné tágított pillanat az ötödik fejezet tartama. Angela megfojtása után Bormester a temetőbe megy, ahol apja emlékiratait, a Tépelődéseket olvassa. A közelében egy sírásó gödröt ás, a hullamosó pedig nézi a munkát, közben azon vitatkoznak, hogy melyikük foglalkozása a fontosabb. 
 
Ha Gázsi hal meg előbb, Csupor szépen megmossa, de nem fogja tudni eltemetni. Ha csupor hal meg előbb, Gázsinak addig várni kell, amíg valaki megmossa, és csak akkor temetheti el −  (403)
 
A sírásó és a hullamosó egymásrautaltsága a sal és a sulphur összetartozására emlékeztet, akárcsak korábban Flórián és Féllábú. Míg azonban szemben álló felek lévén az ügyész és az ügyvéd a szétválasztottság (separatio) állapotát tükrözték, ebben a fejezetben a sírásó és a hullamosó az egység (fixatio) állapotát jeleníti meg.
Bormester a temetőben ismerkedik meg Márkussal: kenyeret és kolbászt fal a sírokon, és bort iszik, mint aki a világba már belenyugodott, és a játékszabályokat elfogadta. Akár káromkodhat és köpködhet szabadon, a lényeget ez nem érinti. 
 
A cél nem bármit is eltiltani. Hadd jöjjön az egész. De sohasem hagyni, hogy rajtam bármi erőt vegyen. Se szerelem, se vallás, se mű, se gyönyör. Nem aszkézis. Semmit sem a tudat alá nyomni. Mindent látni. Ha a küszöb alá nyomja, azonnal erjedni kezd. A pokol tele van penésszel és pincegombával és mocsárgázzal. Felszabadulni. Nem kompenzálni, hanem szublimálni, ha így jobban érti. Piha. Még filozófus leszek. Nincs bűn és erény, jó és rossz. Túl. Messze túl. A tisztult amoralitás −  (437)
 
Miként a neve is jelzi, Márkus lesz ebben a fejezetben a mercurius, a beavatás misztériumában közvetítő mester. A közreműködést maga ajánlja fel, mondván, Mihálynak szüksége van rá, mert bűnt követett el, és nélküle elmerülne − ebben felismerhetjük a mercurius mint prima materia kezdeményező jellegét. Márkus tisztán látja Mihály múltját és jövőjét: elmondja neki, hogy két apja, Virgil és Herstal mátrixa voltaképpen egy kelta ikerpár, akik közül az egyik könnyed, kedélyes (Herstal), a másik labilis, félénk (Virgil). Az egész ötödik fejezet az összetartozás jegyében áll, az ikerpár mint jelkép szintén erre utal. Hogy miért lehetséges párhuzamot vonni Mihály két apja, valamint Ugorluk és Ulexer, a kelta ikerpár között, Márkus a következőt mondja:
 
Rájöttem arra, hogy a világ a mi imaginációnkban van, de a történet is ott van. Az egész idő káprázat. Az egész létezés egyidejű. Az egész egyszerre jelen van. Ez az örök jelen, az elmúlhatatlan pillanat. (418)
 
A létforgatagban szüntelenül megjelenő jellemek és személyek mind egy-egy mozdulatlan minta vagy mátrix lenyomatai. A tulajdonságok, vágyak, léthelyzetek ezért folyton ismétlődnek. Aki „begyakorolja magát a látásba”, ahogy Márkus mondja, az előtt tisztán kirajzolódnak ezek a mátrixok, így Mihályé is: őt a 13. században Manfrednek hívták, alkímiával és hermetikával foglalkozott, és olyan mágikus módszert dolgozott ki, amellyel szerelmét és önmagát eggyé tudta olvasztani (420).
 
Ugorluk és Ulexer esetét jól vesse egybe Manfred és Aurelia estével. Mindez kezdettől fogva van és tart, azzal együtt, ami a most. Milyen elképzelhetetlen szövevény. Hajam a gyönyörűségtől az égnek áll. Hall még különbeket is. Ha majd Havrincourtról és Pietro Saleinről és Ferdinándról és Boldizsárról beszélek. Gondolja csak el, az ön apja Ugorluk, ikertestvérével, a segédfogalmazóval, a középen ön Aureliával és Angelával és Antennissel −  (421)
 
Márkus tanítása a hermetikus filozófián alapszik, amely szerint a dolgok között analógia van, ugyanis minden jelenség ugyanannak az egynek a kisugárzása. Ezért a tér és az idő káprázat, valójában minden egyszerre jelen van. Márkus a következőképpen magyarázza, hogy mit jelent az egész világot együtt és egyszerre látni („világlátvány”):
 
Amit most elbeszélek, az a lélek csodálatos változásai. Amit senki sem ismer, csak az egészre való emlékezés mámorából. Az értelem felé meglazítva, hogy átlátszó legyen. Valóságtranszparens. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a szent könyvek. Ha a talogot ismerné, tudná. Később majd megtanulja. Ha Istent eléggé szereti. Meg fogja látni, mit jelent vele közvetlenül beszélni. Így persze. Nem. Erőtlen. És ha az ő szava megérintené. Ellobbanna egy szempillantás alatt, mint az izzó kemencébe ejtett pehely. Nem mindenkinek való. Csak a zene nyújt róla halvány képzetet, ahogy a szólamok egymást ellenpontozzák. A terek és idők egysége az elmúlhatatlan pillanatban. Ez idő szerint ez a legnagyobb tudás. (437-8)
 
A történelem során ugyanazok a motívumok jelennek meg, ugyanazok a sorsok, problémák és jellemek ismétlődnek, mindig mindenkivel ugyanaz játszódik le az idő forgatagában, az idő karneváljában. A látszólag változó maszkok mögött mozdulatlan mátrixok, archetípusok találhatók: ha ezeket a mátrixokat a zenei témához hasonlítjuk, akkor a megjelenő maszkok a téma variációi. A főbb témák, vagyis a főbb mátrixok ebben a fejezetben a boszorkány (variáció: Hexapla, Lüszpö, Miquinkül), a fekete mágus (Javari, Boor, Havrincourt), a vizet hordó lány (Hilla, Edessza, Szelima), az ötszáz éve öt percnyi pihenőre vágyó ember (Tulonadebbi, Agragan, Kishdshurben) és az emlékeket gyűjtő megszállott (Tobin, Piznemzok). Márkus elbeszélése az időben szüntelenül örvénylő sorsokat mutatja be, számtalan maszk kavargását. Az óriási felfordulástól Bormester megszédül: úgy érzi, kezd elveszni, megbetegedni, feloszlani és szétesni. Mindez azért van, mert a beavatásnak ezen a pontján Bormesternek szimbolikusan meg kell halnia. Az iniciáció sarkalatos pontja a metafizikai halál, aminek az alkímiában a mortificatio felel meg. A szétesés folyamatában a mercurius asszisztál, Márkus tehát végig ott ül Bormester ágya mellett.
Bormester sötétedő szürke felhőt lát maga körül, megsemmisülés-érzete fokozódik. Álmában megjelenik Antennis, az angyal: törékeny öregasszonyként rongyokba bugyolálva egy kőfal tövében ül, mellette egy rövidnadrágos kisfiú látható. Az álmot Márkus értelmezi: Antennis azért vénült meg, mert magára vette Bormester sorsát, a kisfiú pedig Bormester metafizikai életkorát, tudati szintjét jeleníti meg. A feladat egyszerű: Bormesternek életével újra széppé és fiatallá kell tennie Antennist.
 
Mert életének egész szemetjét Antennis átvette, ön ismét kisfiú lehetett. Tudja, mit kell tennie?
Antennist széppé és fiatallá −
Meg tudna érte halni?
Szeretnék −
Esetleg sor kerül rá −
Márkus a széket odahúzza és leül. Füstöl. Sokáig néz. Azt hiszem, ön most már alkalmas lesz −
Mire?
A túlvilágra −  (K3: 29)
 
A tér és az idő káprázata szétfoszlik, az örök és elmúlhatatlan nappalba lép be a tanítvány, ezért kell jelképesen meghalnia. A menny- és pokoljárás alkímiai kalandja következik, a volatilisatio, a sorsból való kilépés mágikus pillanata. Bormester úgy érzi, egyre súlytalanabb, szétbomlik és feloszlik (divisio), mind ritkább és ritkább lesz. A dimenziók eltűnnek, nincs kint vagy bent, nincs lent vagy fent, nincs itt vagy ott, nincs mozgás vagy mozdulatlanság: minden egy. Mivel a léleknek a túlvilágon vezetőre van szüksége, Bormester Hénoch segítségét kéri. [6] Hénoch megmutatja neki a „lárvák” ősmintáit, a monomániájukba zárt szerencsétlenek archetípusait, akik nem tartoznak sehová, csak a varázslathoz, amely megszállta őket. Minél inkább elmerülnek saját monomániájukban és az életszomjúságban, annál kisebb az esélyük a szabadulásra. Bormester az ördög mátrixát is látja, ami nem más, mint folyamatosan zuhanó üstökös, vigyorgó és bestiális, de inkább sajnálni való és nevetséges „link alak”, semmint ijesztő rém. Zuhanása az ájultságban való tehetetlen elmerülés.
A túlvilági út talán legmonumentálisabb jelenete az, amikor Bormester az emberekkel zsúfolt folyóhoz ér: a testek egymásba gabalyodva, egymáson keresztülgurulva, hörgés, vonítás, üvöltés és bőgés közepette hömpölyögnek alá, miközben rúgják és karmolják egymást.
 
A sok millió test egy helyen, a gáton feltorlódik, aztán, mint a zuhatag, az egész az észbontó fehér mélységbe omlik. A folyó az embert ontja, s az élő vízesésen hull és hull a vakító szakadékba. Mi ez?  kérdem irtózva. Hénoch karját fölemeli, és a magasba mutat. A zuhatag fölött, a kápráztató jégszínű sziklán angyal áll mozdulatlanul, kezében széles pallos. Támaszkodik. Fejét egyenesen tartja. Szeme lehunyva. Arca félelmetesen tiszta és nyugodt. Alszik? Halott? Él? Szobor? A halál angyala, szól Hénoch. (i.m. 50-1)
 
Bormesternek ezek közé a fetrengve hömpölygő szerencsétlenek közé kell vetnie magát, hiszen a halál folyója egyben az újjászületés folyója is. Kétségbeesésében Bormester a másik túlvilági vezetőjét, Keresztelő Jánost szólítja, a zuhanás ekkor megszűnik. Keresztelő János, a szakállas, vékony szent jelenik meg, és bemutatja Bormesternek az örök körforgást: a halálfolyó forrását és a zuhatagot, amelybe ömlik, valamint a káprázatos szivárványt, amelyen keresztül a folyó megújul, és újra a forráshoz jut.
A halálfolyótól eltávolodva egy gyöngyhegy látszik a messzeségben, a csúcsán aranysárgán áttetsző kő ragyog. Ahogy Bormester közelebb ér, a hegy tetején kirajzolódik egy város, amelynek a kapujában Antennis ül. A Mennyei Jeruzsálem ábrázolása meglehetősen eltér a hagyományos képektől: a kapuján belül börtön található, ahol az igazságért üldöztetést elszenvedők raboskodnak. Bormester megrökönyödve kér magyarázatot Keresztelő Jánostól.
 
Ebben a városban? Börtön? Mást vártam. Kik vannak itt?
Akiket az igazságért üldöztek, azok mind itt vannak −
Nem üdvözültek?
Az ítélet előtt senki sem üdvözülhet. Ezek itt várják az ítéletet. Helyükön vannak. Az ítélet a börtönt megnyitja, és szabadok lesznek −
Mi ez?
Ez a mennyország. De még nem valósult meg. Az igazak építik az ő igazságukkal −
És?
Az Úr napján kel csak életre. Addig csak látomás − (56-7)
 
Ugyanígy találkoznak éhezőkkel, betegekkel, fekélyesekkel, rokkantakkal és vakokkal. Ez a mennyország merőben más, mint Isteni Színjáték éteri, fényes, boldogságban úszó Paradicsoma. Bormester a látvány hatására a földre roskad, szeméből patakokban folyik a könny. A túlvilági utazás ezzel véget ért.
Az út értelmezésében Márkus, a mercurius nyújt segítséget: Bormester Mihály a lélek varázslatait látta, és megtudta, hogy ez a varázslat maga az élet. A földi élet szent, mivel a beavatás során minden lépés ehhez kötődik, minden újabb fokozatot itt kell megszerezni. Ezzel a tapasztalattal válik Bormester alkalmassá a végső újjáélesztésre, a reanimatióra: a mágikus pillanat véget ér, Bormesternek ismét a hétköznapi időbe kell lépnie, de immár az új élet (vita nouva) jegyében. Visszatér a szamszára örvényébe, a családjához, hiszen Angela nem halt meg: a gyilkosság mágikus aktus volt, az agyal felszabadítása.
 
A bor elpárologtatása
 
A szellemi és erkölcsi világ fejtetőre állását az előző fejezetben a kuruzslók és a politikai agitátorok jelenítették meg. A totális zűrzavar a következőkben éri el tetőpontját: a regény hatodik fejezete a második világháború idején, ostromok és üldöztetések földi poklában játszódik.
Bormester Mihálynak három fia született, akik ekkor már felnőtt férfiak. Ők hárman az anyagi, a lelki és a szellemi világ jelképes képviselői. Az egyszerű, egészségesen közönséges Gergely az ösztönvilág megtestesítője, „olyan, mint az agyag, és agyában örök homály van”; az áhítatos és ártatlan lelkű Jusztin a lélek megfelelője, az igazságot keresi szent sóvárgással, „ki akar józanodni”; az ördögien éles eszű Máté pedig a szellem megjelenítője (Máté egyébként sánta, akár egyes hagyományok szerint az ördög, ez a vonása tehát a hideg, tiszta intellektus démoni természetét jelöli.). A három fiú megfeleltethető az alkímia három alapvető elemének is (sal, sulphur, mercurius). A számmisztikában a három a reintegráció, a szintézis száma (9. köt.: 216), ők hárman alkotják Bormester lényének teljességét:
 
Azt hiszem, az ember álmait csak utódai értik meg, mert az utódok az ember megvalósult álmai és legtitkosabb gondolatai. Ami nekem még titok, az nekik lényük és természetük. Gergely és Máté és Jusztin az én igazi lényem. (K3: 107)
 
A háborúval elérkeztünk a véresen tomboló karnevál legizzóbb részéhez. A város lakói a föld alá vonulnak, pincékbe húzódnak vissza, Bormesterék sok más emberrel együtt egy borpincébe. Bormester Mihály az egész fejezet során ritkán szólal meg, olyankor viszont nyugodtan, halkan és megfontoltan beszél. Az összezárt, civakodó emberek láttán, akik a pincébe minden kicsinyességüket, önzésüket, az összes rögeszméjüket magukkal viszik, a következőket mondja: 
 
Ez még nem a pokol feneke. Nem mondom, elég közel van hozzá, de még nem az. Meglátod, ez nem az utolsó. Ha majd meg fogod látni, gondolj rám. Nézd ott azokat, akik egymásra vicsorítanak. Fenyő Rafael az imént a trafikosnétól ellopott egy darab kenyeret, és gyorsan zsebre dugta, most falja. A tizedes nem akar úr lenni. Rellától ellopott egy darab margarint. Látod? Ez lesz. Ugyanaz, de még rosszabb. Ez még nem az utolsó. (161)
 
Mosolyogva, csendesen mondja mindezt. Bormester ekkor már beavatott személy, a megvilágosodott ember tudatával képes látni a dolgokat, tekintetét a romba dőlő világ porfellege sem tudja elhomályosítani. Bormester a pincében folyamosan meditál, közben a csillagokra gondol. Jusztint egy éjjel a csillagképekről kérdezi.
 
És az Orion öve?
Tiszta volt, mind a három csillag világosan látszott −
A ködfoltot is megnézted?
Ma éppen különösen megnéztem, az Orionét is, az Andromedáét is −
A Perseus milyen volt?
Félelmetesen ragyogott −
Nagyon szeretnék kimenni, ott kinn az Oriont szeretném látni, ha már a napot nem láthatom. (169)
 
A többi ember még ebben a világvégi helyzetben sem fordul egymás felé, ehelyett azzal foglalkoznak, hogyan tudnának hasznot húzni maguknak ebből a felfordulásból („sokkal inkább démonok, mint emberek”, 107). Amikor az áruház kigyullad, mindannyian előbújnak a pincéből, és életüket kockáztatva rohannak minél többet összeharácsolni maguknak iparcikkekből, bútorokból, képeskönyvekből, gumicsövekből és egyéb kacatokból. A groteszk jelenet a végletekig fokozza az előző fejezetek őrült karneválját, a lefokozott lét értelmetlen zsibvásárát, a vak és fejvesztett rohangálást.
Ebben a környezetben, ebben a borpincében zajlik Bormester megedzése, a végleges helyzet megteremtése, vagy alkímiai terminológiával élve: az arany kiégetése (calcinatio) és megszilárdítása (coagulatio). Bormester ekkor válik beavatottból mesterré, a Bor Mesterévé. A borpince az alkimista lombikot vagy tégelyt jelképezi, amelyet az ostrom, a bombázások, a lángoló város tüze hevít. A coniunctio végső, harmadik fokozata finoman elrejtve jelenik meg az áruházi fosztogatások jelenetében. Az elkeseredett Máté dühösen szólítja fel a szent szavait mormoló öreg zsidó rabbit, Bernát apót, hogy tegyen tanúbizonyságot a szellem hatalmáról, tegyen csodát, a koplaló embereknek most nem igékre, hanem egy tál főzelékre van szükségük.
 
Nagy hűhó a szellemmel. Piha. Itt a cadik, a csodarabbi, adj neki egy kenyeret, lakasson jól vele ötvenhat embert. Most itt az alkalom, már elég éhesek, szemük ég. Itt vagyunk ebben a gödörben, az ostrom tart, még holnap is, holnapután is, egy hét múlva is, három hónap múlva is, kolosszális tömegsír. Egy hét múlva sorsot húzunk, kit főzzünk meg elsőnek. Szervác atyát ajánlom, ő közöttünk még mindig a legkövérebb, gondos beosztással egy hétig ellehetünk belőle. Aztán ki következik? A szatócsné! Kitűnő húsban van, egy héttel ezelőtt még evett. Egymást megesszük. Éljen a szellem! Kolosszális tömegsír. (224)
 
A rabbi végig csak mormolja a héber szavakat, a szent bölcsességeket, Máté ismételten a szellem erejének megmutatására szólítja fel.
 
Még soha nem volt ilyen alkalom arra, hogy valaki csodatevő képességét igazolja, mit most, adjatok a cadiknak egy krumplit, varázsoljon belőle tíz mázsát, adjatok egy kanál zsírt, és ő meg fogja tölteni az összes bödönöket. Hallgattok. Ugye? Ha a szellemnek hatalma van az anyag  fölött, akkor ide tud varázsolni ötvenhat sült libát és ötvenhat kenyeret. (225)
 
Íme felszólítom a spiritualistákat, hogy tegyenek bizonyságot a szellemnek az anyag fölött való hatalmáról! Ha pedig csoda nincs, akkor fogjátok be szátokat, kenetteljes söpredék! (uo.)
 
A helyzet mind feszültebbé válik, Máté egyre hevesebb és indulatosabb („vén bohóc, ingyenélő, a nép hiszékenységéből éltél, hogy hülye idézeteid böfögd”, 226), végül azonban élesen felkiált, jajgatva vonaglani kezd és a bal lábához kap. Lihegve húzza le a cipőt sánta lábáról, és elképedve veszi észre, hogy csoda történt, a lába meggyógyult. A megilletődött rabbi hálaadó énekbe fog, mert úgy hiszi, a csoda az ő állhatatosságának következménye, rajta keresztül nyilatkozott meg a szellem ereje. A jelenet kulcsfigurája mégsem ő, hiszen már a fejezet legelején megtudjuk róla, hogy a rajongása nem több rögeszménél, ugyanolyan odakozmásodott, alvajáró figura ő is, mint a többiek: „Ez a Bernát különös ember, senki őt monomániájából nem tudja felébreszteni, belőle egész nap különböző bibliai és talmudi mondatok böfögnek…” (109) A csoda a jelenet során mindvégig háttérben maradó, lehunyt szemű Bormester által történik meg. A többiek úgy hiszik, csendben szundikál, valójában azonban Bormester Mihály ekkor éri el a meditáció legmagasabb fokát, a szamádhit, amelyben a teljes egység valósul meg. Ebben a jelenetben van elrejtve a szubsztanciák végső egyesítése, a mysterium coniunctionis, amelynek során az aszkézisben megtisztult test és a túlvilágjárással átszellemített lélek újjáélesztett egysége a kezdetek unus mundusához kapcsolódik. Amikor a csoda megtörténik, és Máté lába meggyógyul, Bormester továbbra is lehunyt szemmel meditál, de már mosolyog − és végig így marad ezután. Az arany létrejött, üdvözülés pillanata ez: a szellemi és az anyagi világ között az út átjárhatóvá vált. Csakhogy maguk az alkimisták sem merték azt állítani, hogy már életük folyamán eljutottak volna a coniunctio legmagasabb, harmadik fokára. Ezért Bormester Mihály földi életének ezen a ponton szükségszerűen véget kell érnie.
Mielőtt ez bekövetkeznék, újabb mágikus jelenet játszódik le. A pincelakók többsége alszik, amikor megérkezik a hír, hogy az ostrom befejeződött. A háború a vége felé közeledik. A pincében töltött utolsó éjszakán az út a felsőbb szellemi világ felé még egyszer megnyílik. Csak „az öreg Bormester Mihály” van ébren, félig ülő helyzetben meditál. Siska, a félnótás libaőrző lány ekkor felkel a helyéről, egy ideig mozdulatlanul áll, majd a teste világítani kezd.
 
Olyan volt pontosan, mintha valamivel bekenték volna, ami a sötétben világít. Kezét végighúzta az alvók feje fölött, mindegyiknél megállt, aztán tovább és tovább. Most egy kicsit oldalt fordult, arca is látható volt, az is égett, egészen különös kékeszöld fényben, szeme le volt hunyva, fejét az égnek emelte, szenvtelen volt, mélyen aludt, de arca dicsfényben úszott, mint a gyér holdvilág a víz fölött. (229)
 
Siska végigtáncol a helyiségen, és sorra megáldja az összes pincelakót, köztük Bormestert is, aki a jelenetet „lehuny szempillája alól” nézi végig mozdulatlanul. A lány ezután kimegy az éjszakába − csurom véresen találnak rá másnap, de az arca nyugodt.
Bormester három fia az ostrom után napokig falvakban bujdosik, mert a „felszabadítók” a férfiakat elfogják és magukkal viszik. Amikor a fiúk visszatérnek a városba, apjuk már nem él, „csendesen elaludt”, a katonák a többi halottal együtt a pince előtti tömegsírba temették. A fiúk megkeresik a sírt és kiássák Bormester holttestét. („Bormester Mihály arckifejezése aránylag nyugodt volt, egy kicsit erőltetett, vonásai azonban különösebben nem torzultak el, bal keze ökölbe volt szorítva, fejét hátraszegte.”, 243) Apjuk testét a fiúk koporsóba helyezik, és emberhez méltóan eltemetik. Rögtönzött gyászbeszédében Máté a maga ironikus módján szól.
 
Senkit sem tisztelt, a legkevésbé önmagát, mindenkit kinevetett, de leginkább önmagát, megdicsőült pojáca volt, a csörgősapka angyala, a szent Arlequin. Mi hárman együtt teszünk egy Bormester Mihályt, mi hárman, az egészséges gorilla, az infámis patafilozófus és az ájtatos stréber, mi hárman együtt vagyunk a szent Arlequin, a megdicsőült bohóc. (…) Szerette az idiótákat, ezért szerette Jusztint. A szabad ég alatt halt meg, nem az Oriont látta, hanem a napot, szerette a napot, és szerette volna látni a pokol fenekét, és szeretett volna a kénkőből csak egyetlen szippantást, és akkor is vigyorgott volna. (244)
 
Az alkimisták a procedúra végső fokozatát Mária mennybemenetelének feleltetik meg, értelmezésükben ez nem más, mint az atyai szellem és az anyai testiség menyegzője.
Mária mennybemenetele tehát az utolsó alkímiai művelet, az elpárologtatás (sublimatio): felemelés és megnemesítés egyszerre. A mester, aki magát arannyá változtatta, a naphoz kapcsolódik, ami a hermetikus hagyományban a világ rejtett egységét, az unus mundust jelképezi. Ami ezen felül a testből visszamarad, a holttest olyan salak (terra damnata), amelyet az alkimista nyugodtan a sorsára hagyhat. A procedúra ezzel véget ér, a beavatott elérte az üdvtestet (corpus glorificationis). Ezt ábrázolja az alkímia önmaga farkába harapó kígyója, az uroborosz, amely a szélsőséges ellentétek egyesítésének szimbóluma − ugyanakkor azonban azt is jelképezi, hogy a procedúra végén a kezdet visszatér. A hermetikusok szerint az egyéni üdvözülésben megnyugodni tilos, a mesternek (a megtisztult és szellemivé vált elemnek) a világba vissza kell térnie, hogy mágikus erőt sugározzék: tisztítson, melegítsen és gyógyítson (8. köt.: 290). Ilyen rejtett, mágikus hatást vált ki Bormester a következő fejezetben.
 
Bezáruló körök
 
A regény utolsó, hetedik fejezete függönybeszélgetéssel kezdődik, amelyben szó esik arról, hogy a valóságot az imagináció teremti, és mivel az imagináció megromlott, ezért az általa teremtett világ is hibás. Az utolsó fejezet 1950-ben játszódik, és egy kulcsfontosságú szereplő jelenik meg: Vidal, a könyvtáros, aki a káprázat fátylát félrelibbenti, a maszkokat leveszi, és ezzel mintha feloldaná a varázslatot: „mintha a farsangnak vége lenne, a főrendező az álarcokat összeszedné és azt mondaná: hölgyeim és uraim, a böjt megkezdődött, a táncnak vége, tessék hazamenni.” (K3: 254) Vidal − mint a vid, vidja szankszkrit szavak gyökét tartalmazó neve is mondja − látó, vagyis átlát Májá fátylán.
Az utolsó fejezet, akárcsak az első, februárban játszódik, a regény tehát egy kört írt le az időben; míg azonban az első fejezet februárja a sötétséget hangsúlyozta, addig az utolsó fejezetben a február az év születését, az újrakezdés lehetőségét jelzi. Ifjabb Herstal Raimund (akit annak idején Majoránna nővér összecserélt a Bormesterrel) több nyelven értő könyvtárost keres magángyűjteményének rendszerezésére. Erre a munkára jelentkezik Vidal, és a házba lépve azonnal érzi, hogy az atmoszféra a „megbüdösödött sorsok” miatt igen rossz. Herstalt monomániás kéziratgyűjtőnek tartja, „mágikus őrült”-nek, a munkát mégis elvállalja, mivel egy nő jelenlétét érzi a házban, akiről úgy gondolja, hogy talán az ő angyala lehet. Herstal gyűjteményben található egy különös kézirat, amelynek az első oldalai hiányoznak, így a szerzője ismeretlen. Vidal később egy antikváriusnál megtalálja a hiányzó lapokat, így kiderül, hogy a kézirat nem más, mint Bormester Virgil emlékirata, a Tépelődések, amely tehát végül is Bormester Virgil vér szerinti fiához, ifjabb Herstal Raimundhoz került, és ezzel egy kör szintén lezárult. A létforgatagon átlátó Vidal az emlékiratot olvasva kezdi kibogozni az összekuszálódott szálakat.
Ebben a fejezetben szintén monomániás szereplőkkel (lárvákkal) találkozunk, mint például az okkultizmussal és misztikus bölcselettel foglalkozó Ábsalom doktor (Vidal szerint fekete mágus), vagy Tristan, aki miközben a bűn és a vallás viszonyáról elmélkedik, vérfertőző viszonyt folytat testvérével. Herstal fia szintén ellenállhatatlanul szerelmes a húgába, eszeveszett vággyal sóvárog utána. Nem véletlen, hogy az uroborosz jegyében álló fejezetben kétszer is megjelenik a vérfertőzés motívuma, hiszen akárcsak az önmaga farkába harapó kígyó, a vérfertőzés ugyancsak a legfőbb ellentétek egyesítését szimbolizálja. (Az alkimista szövegek a coniunctiót olykor a testvérpár Ízisz és Ozirisz nászával jelképezik.) Figyelemre méltó szereplő Hermina néni is, a filozófus szakácsnő, a „hermineutika” megalapítója, aki főzés közben Kierkegaard-t idézi, valamint Amadeus, a gyermeki lelkű, törékeny zeneszerző.
A leginkább „odakozmásodott” szereplő mégis Herstal. Szenvedélyesen gyűjti a kéziratokat, de soha nem olvassa őket, mert mint mondja, az megzavarná őt az emberi lét alapvető kérdéseinek tisztázásában. Herstal neje, Adelhaide grófnő pedig egyenesen irtózik a könyvektől, a kéziratok szerinte múmiák, a könyvtárban pedig kísértetek járnak. Érdemes odafigyelni Vidal válaszára.
 
Nem félek a kísértetektől és a halottaktól és a kéziratoktól és a múlttól. Nem hiszek abban, hogy ami megtörtént, az eltűnik. A múlt teljes egészében állandóan jelen van. De kiirthatatlanul jelen van a jövő is −  (266)
 
Vidal alakja a legtalányosabb ebben a fejezetben. Ő az, aki a Bormester család egész szövevényes labirintusát feltérképezi, a szálakat sorra kibogozza, felfejti az „okkult bohózat”, vagyis a felcserélt életek komédiáját − vagy inkább tragédiáját, hiszen a rögeszmékkel küszködő, boldogtalan szereplők azért nyugtalanok és azért szenvednek, mert nincsenek a helyükön, idegen sorssal kell küszködniük. Mindez Bormester Mihály alakjában fókuszálódik: számos női szereplővel folytatott viszonyt, és ezekből a házasságon kívüli (vagy házasságtörő) kapcsolatokból törvénytelen gyermekek születtek; így alakult ki a pokoli farsang, a sorsok komédiája, a „diabolikus rémbohózat”.
 
Abihail persze Bormester Mihály leánya, aki Marianne-tól született. Miért ne lenne? Remek. Bormester? Mindenütt Bormester. De kérem, megjelenik Dél-Amerikából Mr. Pen és Miguel Tananas, aki szintén Bormester Mihály fia. Hát itt már mindenkinek Bormester Mihály az apja? De az atombomba csak most következik. Adelhaide grófnő 1924-ben megismerkedik Bormester Mihállyal. Miképpen? Senki se tudja, de aki tudja, nem beszél róla. Háromnegyed év múlva fia születik, s ezt a fiút legifjabb Herstal Raimundnak hívják. Raimundnak természetesen viszonya van a bűbájos Abihaillal, aki féltestvére, de Abihailnak viszonya van Tristannal, másik féltestvérével is, Tristan viszont szerelmes Bormester Jusztin feleségébe, Eszterbe, aki nem más, mint Zorge Salamon unokája, annak a Zorge Salamonnak, akit Pataj meggyilkolt és kirabolt, Abihail, ó, Abihail. Ez aztán a farsang. (425)
 
Mindezek után talán csak egyetlen rejtélye marad a regénynek: Vidal, az alkimista, aki a világ (a regény) rejtett értelmét keresi. Önmagában az összes monomániát átvilágította, úgy tűnik azonban, egyetlen tisztázatlan pont mégis marad benne: a szerelem. A munkát is csak azért vállalta el Herstalnál, mert okkult ösztönével egy angyali nő jelenlétét érezte a házban. Ez a nő Herstal lánya, Flóra. Vidal most a szerelmet is átvilágítja, vagyis túllép rajta, lemond Flóráról, és ezzel végleg kilép a szamszára örvényéből, az élet körforgásaiból. Ellentétben Virgillel, Mihállyal és a többiekkel, Vidal már tisztán látja, hogy ez a házasság csak a karnevál újrajátszása lenne, és nem alkímiai menyegző.
 
Én önt szeretem. De ön számomra megszólíthatatlan és megérinthetetlen. Én önt életképzeletem középpontjába helyeztem, s ön bennem él. Mint az angyal. … Én nagyon szeretném, ha az én életem sikerülne. Éppúgy szeretném, hogy az öné is sikerüljön. De képtelennek tartom magamat arra, hogy olyan lénnyel éljek, aki magát a toronyba falazta, és a siker érdekében egyetlen lépést sem hajlandó tenni, sőt elutasítja azt, aki a toronyból ki akarja szabadítani, és lényét segítségül nyújtja. Ezt én most már tudom. Munkámat siettetni fogom és elmegyek. A kertet pedig még ma délelőtt elhagyom −  (451-52)
 
Vidal tehát lemond a földi élet boldogságáról, a fátumból a szabadságba, a szükségből a létezés tágasságába lép. Vagyis letér az „ősök útjáról” letér, hogy az „istenek útjára” lépjen. [7] Ezzel már megválaszolható a kérdés, hogy kicsoda Vidal valójában. Ha Bormester Mihály exoterikus folytatását a három fiú, Gergely, Jusztin és Máté képezi, akkor Vidal nem lehet más, mint Bormester ezoterikus „utódja”. Kemény Katalin szerint Vidal nem más, mint Bormester életének „ezoterikus értelme, szignatúrájának megújulása, annak szimbolikus inkarnációja” (1990: 193). Hiszen ahogyan Bormester megszabadul az anyagi világ rabságából, úgy válik le a világi farsangról Vidal: kisepri magából az életet. Vidal a panacea, az alkimista gyógyszer, amely mágikus erőt sugároz, tisztít és fényesít, a maszkokat lerántva a vita nuova lehetőségét mutatja fel.
 
Most már azt az egyet biztosan tudom, hogy készülődhetünk. Elodázni? Még lehet. De nem sokáig. Jön. Jön a pillanat, amikor felébredünk. Készüljetek a nagyszerű ébredésre. Hogy milyen áron és melyik évben? Úgyis mindegy. Háború? Lehet. Lehet forradalom vagy körmenet vagy vezeklés, lehet bál, de valószínűbb, hogy éhínség, lehet ünnep, de azt hiszem, inkább tűzözön, mert mindenki erre vár. Mindegy? Készüljetek a nagyszerű ébredésre. Csak ott lehetnék. Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet −  (K3: 460-61)
 
A regény utolsó sorai ezek. A kígyó megmarja önmagát, a regény véget ér. Véget ér, de mégsem fejeződik be, éppen ellenkezőleg: újrakezdődik. A körnek nincs kezdete vagy vége, a kör folyton önmagába tér vissza, ahogy az alkimista procedúrában a prima materia és az ultima materia a mercuriusban találkozik.
 
 

A karneváli nevetés

 
A középkori karneválok világszemlélete lényeges szerepet játszik a regényben, és jelentősen befolyásolja az értelmezést. A karneváli nevetés jelentésrétege finoman ellenpontozza a regény iniciatikus rétegét.
 
Vidal leleplezése
 
A regény végén Bormester ezoterikus folytatása, Vidal kilép a szamszára örvényéből, átlép az istenek útjára. Ennek az ára, hogy le kell mondania a szerelemről. A vallomás és lemondás már-már patetikus jelenete után Vidal a magányos Amadeushoz megy, és ekkor olyan jelenet játszódik le, amit Vidal „leleplezésének” nevezhetünk. Amadeus szerint ugyanis Vidal „nem tud közvetlenül élni”, mindig az irodalmi rögeszméit vetíti a világra, és ezért hiszi Flóráról, hogy toronyba zárt, alvó királykisasszony. Vidal nem veszi észre, hogy Flóra szereti őt, márpedig ez mindennél többet ér, annál is, amit Vidal sikerült életnek nevez. Vidal „az irodalmiság őrültje”, mondja Amadeus, és ezzel már-már nevetséges, mert ez a rögeszme visszahull rá. 
 
Menjen, szól halkan és lassan. Menjen. És maradjon tornyában, befalazva, a csipkerózsa befutja, esetleg jön valaki, talán, aki majd megszabadítja. Szegény Vidal, szegény, alszik, regényálmát alussza, jobb így. Nem teszi Flórát boldogtalanná −  (K3: 456)
 
Ez az epizód a regény jellegzetes eljárására irányítja a figyelmünket, amely nem más, mint az ellenpontozás, a magasztos lefokozása. Ez a legtöbb esetben parodisztikusan történik, a módszer gyökerét pedig a középkori népi nevetéskultúrában kereshetjük, hiszen a középkori karneválok világszemlélete központi szerepet játszik a regényben. [8]
 
Bormester hangosan hahotázik
 
Az egyházi-feudális középkor hivatalos, komoly hangvételű kultúrájával szemben a mulattató megnyilvánulások gazdag világa alakult ki, vásári ünnepségek, mulattató szertartások, különféle paródiák vándorkomédiások, bohócok, törpék és óriások részvételével. Ezek a különféle mulattató formák egységes stílust és világszemléletet képviseltek, összefoglaló néven a karneváli kultúra részei voltak, és fontos szerepet játszottak a középkori ember életében. A hivatalos egyházi és állami aspektus komolyságával szemben a karneváli kultúra a világ, az ember, az emberi viszonyok vidámabb oldalát mutatta fel. Az egyházi és állami ceremóniáknak megvolt a maguk karneváli paródiája, amely ezeket a különböző szertartásokat felszabadította a dogmatizmus és a misztikum alól, mintegy görbe tükröt mutatva nekik.
Bahtyin megállapítása szerint alapvető sajátossága a karneválnak, hogy nem szakad szét játszókra és nézőkre, a karnevált ugyanis nem nézik, hanem élik, éspedig mindenki éli (1976: 306). Ugyanez a mozzanat Hamvas regényében is megfigyelhető, hiszen az elbeszélő többször is közli, hogy a „pácban” mindenki benne van, mindenki részt vesz a játékban: „Itt kérem, nincs néző. Itt mindenki játszik.” (407) Amíg a karnevál tart, nincs más élet, csak a karneváli, és nincsenek más szabályok és törvények, csak a karneváliak, mindenkire ezek érvényesek.
A népi kultúra, a népi humor jellegzetes ábrázolásmódját Bahtyin groteszk realizmusnak nevezi. A groteszk ábrázolás lerombolja a határokat, a különnemű elemeket egybeolvasztja, amivel részint komikus, részint visszatetsző hatást vált ki. Míg a romantika felfogásában a groteszk a kétségbeesés megszólalása volt, amelynek során a megszokott hétköznapi dolgok hirtelen kétségessé, idegenné, érthetetlenné válnak, és feltárulkozik bennük a szörnyűség, addig Bahtyin szerint a középkorban pontosan ellentétes hatást váltott ki, hiszen a népi humorral összekapcsolódva a középkori groteszk éppen a szörnyűség mulatságos oldalát hozza elő. A romantikus groteszk a világot félelmetesnek mutatta, a karneváli groteszkben viszont a szörnyűség mulatságossá, nevetségessé válik. Ennek alátámasztására Bahtyin a középkori népi kultúra ördögábrázolását említi: a parodisztikus népi legendákban az ördög „a nem hivatalos szempontok vidám, ambivalens hordozója” (339), vagyis csupán egy mulatságos, furcsa figura, akiben semmi szörnyű nincsen. A Karnevál ördögképe megfelel ennek a felfogásnak: a zuhanó, dülledt szemű, dühöngő ördög szánalmasan komikus jelenség.
A népi mulatságokra jellemző parodizálásnak a regényben óriási szerepe van. A Karnevál emberábrázolása komikus-parodisztikus, a szereplők „szatirikus-parodikus torzfigurák” (Csányi 1996: 106). Emellett a regény feje tetejére állított világa a háborút, a politikát, a történelmet, a tudományt, a filozófiát, a művészeteket, így magát az írásművészetet is parodizálja, de önmagához sem viszonyul másként: a függönybeszélgetések parodikus esszékként „fonják be a regény világát” (109). Az alkímia, a hermetika, a mágia a regényben fontos szerepet játszik, ugyanakkor a regény ezeket is parodizálja, megkérdőjelezve így a mindenek felett való érvényességüket (Uvdtloriaq mágiával kelti fel minden reggel a napot, Barnabás Maximus az emberiség tízezer éves kérdéseit keresi, a falánk Gambrinus szellemi étterem tervével foglalkozik).
Bahtyin a nevetés újjászülő és megújító erejét, a karneváli világszemlélettel áthatott groteszk pozitív szerepét hangsúlyozza, ez ugyanis megszabadítja a világot a félelmetes és fenyegető dolgoktól, és elősegíti a karneváli szabadság megteremtését. A népi kultúra groteszkje egy másik világrend lehetőségét villantja fel, a saturnusi aranykorét, amikor „felsejlik a valóban saját világ, az aranykor, a karneváli igazság lehetősége” (Bahtyin 346). A karneváli világszemlélet azért lerombolja a dogmák merevségét, és az emberi tudatot felkészíti az új lehetőségek befogadására. A karnevál idején a magasztos eszmék lefokozódnak, a lent és a fent felcserélődik („ami lent van, megfelel annak, ami fent van”, mondja a hermetikus metafizika), de ez a felcserélődés nem tagadó jellegű, hanem pozitív szerepe van: az újjáalakítást, az újjászületést segíti elő. Így szelídül meg a halál is, az örök mozgás szükségszerű részévé válik, mint az állandó megújulás alapvető feltétele. A karnevál „az egész világ sajátos állapota, az újjászületés és megújulás állapota, amelynek mindenki részese” (307). A középkori emberek a karnevál idején kiléptek az élet megszokott keretéből, ez alatt az idő alatt az aranykor visszatért a földre. A karnevál ünnep, össznépi mulatság, az élet ünnepe, és mint ilyen, magasabb tartalmakat hordoz, részesül „a lét vagy a szellemi ideológia szférájából” (308): a nép az egyetemesség, a szabadság utópikus birodalmába lép.
A karnevál tehát az átalakulás és megújulás ünnepe volt, a karneváli paródiát áthatotta „a változás és megújulás pátosza” (310). Talán ez a leglényegesebb eleme a karneváli világszemléletnek számunkra, hiszen a karneváli zűrzavar, a groteszk maszkok kavargása Hamvas regényében szintén az (alkímiai) átalakulást és megújulást, „a nagyszerű ébredésre” való felkészülést szolgálja. Vagyis a regény profán jelentésrétegének karneváli világa, ez a parodisztikus jellegű vásári felfordulás teremti meg a feltételeket a beavatáshoz, az iniciációhoz; ugyanakkor pedig ez a profán réteg egyszersmind ellenpontozza is az iniciatikus jelentésréteget. A jelentés különböző rétegei ily módon érintkeznek egymással, és így olvadnak össze egyetlen teljes egésszé. Ezzel pedig az utolsó kör is bezárult.  
 

[1] Az aranykor elvesztése és a paradicsomból való kiűzetés archetipikus élménye az emberi kultúrának, és szorosan kötődve ehhez, ugyancsak mitikus alapélmény az elveszett harmónia visszaszerzésére irányuló vágy és eltökéltség.
[2] A mítoszkritika C.G. Jung kutatásának eredményeit felhasználva az irodalmat a mítosz, az archetípus, a kollektív tudattalan segítségével magyarázza. A mítoszok a világ és az emberi létezés alapvető jelenségeit, az örök emberi lényeget ábrázolják, így minden nagy művészet alapjául szolgálnak. Az újkriticizmus képviselőihez hasonlóan a mítoszkritikusok is elismerik, hogy a műalkotásban a mítosz csak a művészi struktúrához igazodva, azzal organikus egységet képezve jelenhet meg.
[3] C.G. Jung: Az alkímiai konjunkció. − Nyíregyháza: Kötet Kiadó, 1994., 76.p. Jung a terápia kiindulópontjaként a depressziót határozza meg, és a kezelés során a páciensnek arra kell összpontosítania, hogy milyen képeket ébreszt benne ez az állapot. A képek rendszerint egész láncolattá kapcsolódnak, és fokozatosan dramatikus jelleget öltenek. Amikor a páciens ráébred arra, hogy a tudattalanból felmerülő fantáziaképek a saját belső konfliktusát állítják színre, úgy érzi, neki is be kell kapcsolódnia az eseményekbe, és belső partnerével meg kell vitatnia a látottakat. Ez az árnyékkal való érintkezés segít ahhoz, hogy a beteg betekintést nyerjen bensőjének komplex természetébe.
[4] A coniunctio három fokozatban megy végbe. Az első a lélek elvezetése az önvalóhoz, az imago Deihez, amikor a lélek a szellemmel egyesül (unio mentalis). A második fokozatban a lélek egyesül az aszkézisben megtisztult testtel (reanimatio). A harmadik fokozatban a szellem, a lélek és a test egysége a primordiális unus mundusszal, a világ rejtett egységével kapcsolódik össze (mysterium coniunctionis).
[5] Ez a zenei finálé emlékeztet arra a módszerre, amelyet James Joyce alkalmaz az Ulysses 11. fejezetében (Bp.: Európa Könyvkiadó, 1986., 330-332.p.). Ezt a fejezetet ugyanis egy zenei nyitány vezeti be, ahol az elkövetkező események zenei utalások formájában összefoglalva megjelennek.
[6] Hénoch: ószövetségi pátriárka, nevének jelentése („a tudó”, „a beavatott”) alapján az égi titkokat ismerő látnok előképe.
[7] Ahogyan Hamvas Az ősök útja és az istenek útja című esszében írja:
Apáimtól hallottam, hogy az embernek két útja van: az ősök útja és az istenek útja. Így szólt a keleti szent könyv: az ősök útja a családoké, a nemzeteké, a törvényeké, az emberiségé. Mindnyájan ezen járunk, amíg nevelnek bennünket és tanulunk. Ezen járunk, maikor nyelvünket és szokásainkat tiszteljük, amikor emberi hivatásunkat betöltjük. Az istenek útja a lelkiismereté. Mindnyájan erre lépünk, amikor kiemelkedünk abból, amit tanultunk, s amikor azt tesszük, ami túl van nyelven és szokáson és törvényen és családon és nemzeten, és amikor betöltjük feladatunkat, amivel bennünket az Isten bízott meg. (15. köt.: 167)
[8] „A karnevál fogalomkörével a Hamvas-regény kommentárszólama többször is foglalkozik: az álarccal, bábokkal, maszkokkal, rögeszmés szerepekkel kapcsolatosan kibontakozó létbölcselet központi szerepére a címválasztás is rámutat.” (Csányi 1996: 107)