2012. július 31., kedd

Corsano Dániel: Hamvas Béla est a Tündérhegyi Pszichoterápiás osztályon


Amint a cím is mutatja, ez az est-beszámoló mind témájában, mind koncepciójában kissé különbözik az eddigiektől. Sokat gondolkoztam a megfelelő témán, széltében-hosszában bejártam az internetet, és csak nem sikerült ráakadni arra a bizonyos cikkelyre valamely programajánlóban, ami érdekesnek is tűnik, és a naptáramba is befér. Hát igen, néha az van a legrosszabb hatással az ember kultúrális életére, ha egy egyetem mellé költözik. Az ötlet végül úgy talált meg, ahogy az ember éppenhogy túl alacsony faágakat szokott lefejelni, miközben az utat nézve bandukol.

Eszembe jutott egy irodalmi est, vagy valami olyasmi, ami mély benyomást tett rám anno.
Egy közeli barátom lelki békéjét ápolandó, gyakran látogattam meg a Tündérhegyi pszichoszomatikus és pszichoterápiás-rehabilitációs osztályon, amikor megcsömörlött a világtól, és bevonult pár hónap töredezettségmentesítésre. Egyébként nem tudom, miért kell ilyen neveket adni szanatóriumoknak. Finoman szólva ijesztő, ahogy az embert a Tündérhegy szó rögtön valamiféle zöldleveles rég elveszett gyermeki idillbe ringatja, amit rögtön felfal egy tehervonatnyi morcos műszó, amiről kényszerzubbonyok és gyógyszerek juthatnak eszünkbe. Szerintem a Tündérhegy, vagy a Tündérhegyi Szanatórium sokkal jobb választás lett volna. Na mindegy, már ők is elköltöztek, mint a Lipót, úgyhogy tárgytalan a dolog. Egyébként a kérdéses intézménynek maga József Attila is a vendége volt, és egy versben meg is örökítette a közeli szikláról nyíló gyönyörű kilátást.
A Tündérhegyi Szanatórium módszertana egyébként két oszlopon állt. Az első, a szakszerű orvosi kezelés, ahol jó magyar módon, veszélyes, addiktív, és minden más helyen rég illegális gyógyszerekkel tömik tele szerencsétlen betegeket, majd céltalan, kínos, és – főleg ebben az állapotban – horrorisztikus csoportterápiákra terelik a szerencsétleneket, akik pont az ilyen drog és stresszhatások elől menekültek az alulfizetett és morcos egészségügyi dolgozók karjaiba.
A másik oszlop, az erősebbik, a művészetterápia. Amikor véget ér a félelem és reszketés Zugligeten, a szanatórium dúlt lelkű vendégei agyagoznak, olvasnak, írnak, festenek, kertészkednek, és így tovább. Ilyenkor egészen megváltozik az intézet hangulata. Az önfeledten mosolygó lakók készülő műveik fölé görnyedve adják át magukat az alkotás gondtalanságnak. Közben egymással beszélgetnek, és az ápolókkal, akik kedvesen tüsténkednek körülöttük. Sebeik gyógyulnak.
Ez az a közeg, amiből indult a Hamvas kör, a témám. A csütörtök este ugyanis egy különleges nap volt Tündérhegyen. Ekkor tartotta összejöveteleit, 6:30 és 9 között a Hamvas kör, Németh László terapeuta vezetésével.
Az estek vendégei közt voltak a szanatórium lakói és külsősök is, minden korosztályból és életpályáról. Az egyik legvegyesebb társaság, amit valaha láttam. Németh László a hetvenes évek óta foglalkozik művészetterápiával, sok helyen és módon. Munkamódszerének alapja a fesztelen légkör, és a filozófiai irányú megközelítés. A hangsúlyt a Hamvas Béla szerinti realizálásra fekteti, eszmék és gondolatok realizálására. Hamvas szerint az emberek feje tele van olyan dolgokkal, amiket nem lehet a valóságba átültetni, és ettől össze vannak zavarodva. Ez persze halmozottan igaz a szanatóriumok lakóira.
Németh László ezt az elgondolást igyekszik alkalmazni a szorongásos, hangulati, és egyéb hasonló gondokkal küzdő emberek esetében, akiknek tényleg csak annyi a bajuk, hogy össze vannak zavarodva. Filozófiaterápiának lehetne nevezni ezt a fajta kezelést, ami arra törekszik, hogy a lelki sérülést szenvedett embereket a gondolkodás, megismerés, belátás, önvizsgálat és gondolataik realizálásának segítségével vezesse ki tudatuk labirintusából.
No de a Hamvas kör nem terápia – bár akként is működik -, úgyhogy a vezető illendő bemutatása után ideje visszatérnünk a témára.
A kör nyolcvanhatban alakult. Mintája bizonyos szempontból az a társaság, amelyet Hamvas Béla alapított a harmincas években, többek között Szerb Antallal. Egy gondolkodói közösség, melynek célja a közös elmélkedés, mondhatni az élet nagy dolgainak megvitatása, pusztán a filozófiáért, a tudás szeretetéért; és persze az elkerülhetetlen intellektuális fejlődésért.
A Hamvas kör tevékenységének egyik lecsapódása ez a Hamvas est, mely agytekervények kattogásával, és teaillattal tölti meg Tündérhegy csütörtök estéit.
Az est rendszerint azzal szokott kezdődni, hogy Németh László felolvas néhány oldalt Hamvas Béla valamely művéből, amiről utána mindenki elmondja a gondolatait. A kör sosem zárul be, hiszen ahogy egyre több vélemény és életszemlélet kering a szobában, azok találkoznak egymással, és újakat szülnek, azok meg újabbakat.
Néha a gondolatok útja többfelé ágazik, és kisebb csoportokban folytatódik a diskurzus; boldogságról, morálról, borról, szerelemről, nyaralásról. Valószínűleg nem létezik olyan téma, amiről a Hamvas estek látogatói még nem beszélgettek volna, Németh László gondoskodó figyelmébe burkolva. A kör vezetője figyel, kérdez és válaszol, és ha esetleg két életszemlélet összeütközésbe kerül, gyorsan figyelmezteti azok gazdáit, hogy a filozófia olyan, mint a kutyák a futtatóban: Ha kettő összekap, ritka, hogy igaza van valamelyiknek.
Amikor üt a kilenc óra, és mindenki befejezte gondolatmenetét és kiitta teáját, az est látogatói felpattannak, és lebuszoznak a Moszkva térre, akarom mondani a Szél Kálmán térre, hogy mielőtt hazamennének, egy pohár valamivel hűtsék le kellemesen elfáradt, és tanulságoktól duzzadó elméiket.
Az említett barátom, miután összeszedte magát és hazament, azt mondta, hogy a Hamvas kör volt az egyetlen olyan dolog Tündérhegyen, ami pozitív hatással volt rá.
Nos, ez a Hamvas Béla est, mely több mint húsz éve vár tárt karokkal minden érdeklődőt, csütörtökönként fél héttől, immár Budakeszin, a Tündérhegyi pszichoszomatikus és pszichoterápiás-rehabilitációs osztály új otthonában.

Forrás itt