2012. július 26., csütörtök

Bognár József: Hamvastól Béla bácsiig. Válasz Czakó Gábornak

Amióta nincsenek, az egész közösséget átfogó eszmények illetve annak értelmében folyó gondolkodás, azóta igen nehéz a párbeszéd. Viszont nagy népszerűségnek örvend a mások szándékos félreértése, kritizálása, lejáratása. Hiszen elég csak egy fogalmat másképpen értelmezni, mint a szerző, és már is be lehet róla bizonyítani tudatlanságát. Különösen így van ez mikor új vallások prófétái érzik, hogy őrködni kell az ortodoxián. Csak áhítattal lehet bizonyos személyekhez közeledni. Ha pedig az életműben itt-ott esetleg szeplők vannak, azt főbenjáró bűn észrevenni. Vallási szempontból ez végül is érthető, hiszen valaki vagy tökéletes vagy nem lehet kultusz tárgya. Vigyázni kell tehát a Mester nimbuszára, nehogy kiderüljön róla, hogy részben ő is csak egy esendő ember volt.

Ami pedig engem illet, én élvezem a kritikát, pontosabban azt, amit mások írnak, mondanak felháborodásukban némely írásom után. Főleg miután már azt is megszoktam, hogy e kritikák mindig félreértésen, gyakran szándékos félremagyarázáson alapulnak. Vagyis a kritikus rendre valaki másról beszél, ír, csak nem rólam. A velem foglalkozó kritikák azt is bizonyítják, hogy konszenzusteremtő típus vagyok. A liberálisok ugyanis legalább annyiszor emlegetnek, mint egyes keresztény-nemzetiek. Néhány rám vonatkozó megjegyzésre kifejezetten büszke is vagyok. Egy liberális méltatóm például a szélsőjobb spiritus rectorának nevezett. (Ez igen, ez már valami. Legalább két neves, „várományos” személyt tudok, akik e titulusért majd még jobban fog engem utálni.) Másik, szintén liberálistól kapott címem szerint én vagyok a „legrokonszenvesebb antiszemita”. (Nem tudja valaki? Ebben a kategóriában nem osztanak Pulitzer-díjat?) Egyik népnemzeti rajongóm Matuschka Szilveszterhez hasonlított, és annak példájára diliházba akar záratni. Egy másik pedig állandóan felakasztatásom – a közjó érdekében való-szükségességéről elmélkedik De mint már mondtam, derűsen nézem a velem kapcsolatos félreértéseket. Arról nem is beszélve, hogy Voltaire-rel értek egyet a véleményformálás szabadságának jogát illetően. Ráadásul néha még én se értek egyet önmagammal. Úgyhogy szabad a kritika. Csak egy dologra vagyok érzékeny, ha valaki írásaim tényszerűségét vonja kétségbe. A szemléletem szabad préda, azt lehet kiforgatni. Ezt a hibát követte el Czakó Gábor is, aki egyébként azon kevés újságíró közé tartozik, akit el szoktam olvasni. Diagnózis leírásaival is többnyire egyetértek, csak a szerinte kiváltó okokat tartom nem elég alaposnak, gyökerekig leásóknak, megoldási javaslatai pedig utópikusak.
Több mint két éve írtam egy kis cikket e rovatban Hamvas Béláról, néhány vele kapcsolatos fenntartásomról, csalódásomról. E tény persze a Hamvas-hívőket igen érzékenyen érintette. Jellemző módon kizárólag nők tiltakoztak- még Nürnbergből is- szentségtörő nézeteim miatt. Mivel közismerten nem vagyok tévénéző, ezért nem tünt fel akkor, hogy Czakó Gábor is felfigyelt kis opuszomra és kommentálta tévéműsorában. Nemrég azonban új könyvébe is betette, amiböl az is látszik, hogy akkori „hozzáértését” ma is komolyan veszi.Ha pedig azt is figyelembe veszem, hogy egy cikkben bírált engem Határ Győzővel együtt, akkor e megtiszteltetésre mindenképpen reagálni illik.

Mesterünk (volt) Hamvas Béla címet adtam akkori írásomnak. És a némileg ironikus címbe mindjárt bele is köt Czakó. Szerinte a tanítványságból az követezik,hogy az illető „ akaratát átadja választott mesterének, és elsajátítja annak tudását. Amíg ez nem történik meg, addig a tanítványság nem múlik el, legfeljebb megszakad azzal a szomorú sóhajjal, hogy beletört a bicskám. Éretlen voltam….Ilyenkor az ember bocsánatot kér és eloldalog.” – Értem a célzást, ami rendben is lenne. Mindössze az a probléma, hogy én nem erre az ezoterikus-gnosztikus mesterre gondoltam, hanem csak arra, akitől ideig-óráig tanultam ezt-azt. „Csak” egy olyan mesterre, mint egy asztalosmester, bormester, nálam néhány dologban felkészültebb ember. Hamvasnak még legrajongóbb korszakomban se, soha egy pillanatra sem rendeltem alá akaratomat, gondolkodásomat. Egy kritikus pedig mai, abszolút önkényes fogalomhasználatú világunkban törekedjen megérteni a kritizálandót. Ha saját gondolatrendszerében éri ugyanis tetten, akkor a kritika is érvényesebb.

Czakó szerint cikkemben „tárgyi hibák sorozata” van, de ő kegyesen csak hárommal foglalkozik. Kár, hogy a „sorozat” többi elemét nem nevezi meg, ezért mi is csak e háromnál maradunk.Azt írtam , hogy „miféle skizofrénia kellett ahhoz, hogy miközben valaki a Scientia sacrát írta, közben Keszi Imrét és Lukács Györgyöt oktatta ki az igazi szocializmusról?”- Czakó szerint én egy „bukott bőszült” tanítvány lehetek, ha ilyet „ koholok” Hamvasról, mert tudnom kellene, hogy a Scientia sacra írásakor(1943-44-ben) Lukács még Moszkvában volt.( Igaz, hogy Keszi viszont nem, de nem ez a lényeg.) A Hamvas-legenda szerint ugyanis ez a Czakó által említett Scientia sacra a bombázások következtében elpusztult, a ma ismert szöveg egy későbbi változat, amit talán mindjárt ’45 után írt meg a szerző. És itt már a Hamvas körüli manipuláció kellős közepén vagyunk. Erről persze Czakónak is tudnia kell, csak ő is hallgat róla. Mert még ha ez az előbb említett legenda nem is igaz, akkor is meglehetősen -mondjuk finoman-skizofrén alkatra vall egy ilyen mű megírása után mindjárt 1945 februárjában belépni a kommunista pártba, ahonnan majd 1947 januárjában nem önként távozik, hanem Lukácsék rúgják ki. Ebben az időben volt egy Diárium nevű kis lap, melyben bizony Hamvas Béla tudálékoskodóan magyarázza el Lukácsnak és Keszinek, hogy mi a szocializmus. Javaslom bárkinek, hogy a szintén ebben az időben megjelent könyvét (Forradalom a művészetben) is olvassa el. Gyönyörű marxista gondolatok vannak benne, ami Hamvasra se 1945 előtt, se 1947 után nem volt jellemző. Szintén akkor jelent meg válogatása (Antologia humana), melynek szövegei un. meditációs objektumok. A valóban többségében remeg neveket felvonultató szerzői listán minimum négy kakukfióka (Marx, Engels, Lenin, Sztálin) szövege is szerepel, mint „meditációs objektum”. Jellemző, hogy a kötet ’91-es kiadásában már e kakukfiókák már nem szerepelnek. Nyilván elpárologtatta a korszellem. – Úgyhogy én kérdezem most Czakót: milyen „bukott tanítványi bőszültség” kell e tények sorozatos elhallgatásához? Ha az élet és mű szétválasztása szerinte is tilos, akkor miért teszi mégis azt?

Második tévedésem Czakó Gábor szerint, hogy rosszul és rossz helyen hivatkozom elítélőleg Hamvasra. Ő ugyanis az SS-szel kapcsolatban nem lógósokról, hanem csak lógós lelkületról írt. – Bevallom, nem látom igazán a különbséget. De az biztos, hogy a lógósnak lógós a lelkülete. Viszont még nem találkoztam lógóslelkületű nemlógóssal. Magyarán, a kettő csak együtt létezik. Éppen ezért javaslom kritikusomnak, hogy lógós kérdésben ne Hamvasra hagyatkozzon, hanem a hadtörténészekre. Ők majd elmondják neki, hogy ahol a német hadvezetés engedte a közismerten magas harcértékű Wehrmacht alakulatok visszavonulását bizonyos túlerővel szemben, ott bizony a lógós SS alakulatoknak még állni kellett a sarat. Nem véletlen, hogy az SS hadosztályok harctéri embervesztesége (is) arányosan magasabb volt, mint a Wehrmachtnak. Ez volt tehát az „SS tipus”, amire vonatkozó szabályt nyilván még erősítheti az, ha egy-egy lógós köztük is előfordulhatott. Az SS szellemi gyökerei pedig közismerten a germán mitológiában vannak.

Harmadik bűnöm, tudatlanságom pedig már tényleg komikus. Mivel Czakó Gábor szerint Hamvas sohasem állította magáról hogy filozófus, ezért azt én se tehetem…Ezt nem tudom cáfolni. Legfeljebb feltételezem Hamvasról, tisztában volt azzal, hogy filzófusnak általában az utókor nevez valaki. Egyetemen szerzett filozófiai diploma kevés hozzá. Nietzsche vagy Cioran se nevezte magát filozófusnak, ma mégis annak tartjuk őket.

Czakó Gábor Határ Győzővel szemben még kérlelhetetlenebb mint velem, ami persze szíve joga. Ezért vele kapcsolatban csak két „csacsiságára” hívnám fel figyelmét. Ne nagyon terjessze, hogy „Határ egész művének alapgondolata az istengyűlölet- ha ezt a szálat kihúznánk belőle, akkor csak hervadt szóvirágok maradnának benne.” – E megállapításból ugyanis két dolog következhet. Vagy ő az egyetlen komolyan vehető irodalmár a magyar glóbuszon, vagy… de inkább nem mondom … Másik furcsa megállapítása, hogy Határ Győző, mint „szaktekintély”(Czakó elismerése) véleményével megakadályozta Hamvas Karneváljának megjelenését Angliában. Határ Győzőnek valóban nem volt túl jó véleménye e regényről. De ez miért baj? Ha jól emlékszem itthoni első megjelenésekor is voltak fanyalgások, például Balassa Péter részéről, akit nehéz lenne Hamvas-ellenességgel vádolni. Angliában több ezer könyvkiadó van, Czakó Gábor se hiheti komolyan, hogy mindegyik kiadó kiadáspolitikája Határ szakvéleményétől függ. De most újra itt a lehetőség, megszületett a rég várt győzelem. Egy hónapja halott Határ Győző. Nincs aki a szigetországban „Béla bácsi” ellen áskálódjon. Czakó Gábornak pedig azt javasolom, ha tenni akar valami hasznosat Hamvas-ügyben, akkor nézzen utána mestere bibliográfiájának illetve a róla szóló bibliográfiának. Hátha talál azokban bizonyos anomáliákat. Segítek: aki keres, az talál.

Túllépve most Czakón, azért nézzünk Hamvassal kapcsolatban még egy legenda mögé. Ez pedig állítólagosan káprázatos nyelvismerete, ami hívei szemében hitelességének egyik biztosítéka. Kezdjük azzal, hogy a Hénoch fordítása nem héberből készült, hanem valószínűleg angolból. Ahogy a „tibeti misztériumok” fordítása is közvetítő nyelvből készült. És valószínűleg se szanszkritul, se kínaiul, se japánul nem tudott olyan szinten, hogy ezoterikus szövegeket hitelesen fordítson. Mentségére legyen mondva, hogy ő ilyet soha nem is állított. E tévhit elterjedésének bűne a híveké. Hamvas valószínűleg „csak” három-négy mai európai nyelven értett és latinul illetve ógörögül. Bár Platon fordítását is némely szakember inkább költőinek mondja, mint tényszerűnek. De ez nem baj. Ennyi nyelvet ilyen szinten senki nem tudna Budapesten könyvből megtanulni, legfeljebb ha azokban a nyelvi környezetekben élne évtizedekig. Hamvas pedig civilben csak egyszer volt külföldön, Dalmáciában. Az Antologia humánában Rivaroltól éppen egy olyan idézet van, amiben arról szól, milyen káros az idegen nyelv tanulása az író számára. Talán nem véletlenül került be e gondolat a válogatásba. És ilyenkor kezdek egyre inkább egyetérteni, a Hamvas –tanítvány László Andrással, aki gyakran mondogatja, hogy Hamvas nem a legnagyobb magyar filozófus, hanem a legnagyobb magyar szépíró.- Na igen. Ez aztán a fejbevágó megállapítás egy hiteles tanítványtól. De ha arra gondolok, hogy a „Béla bácsi” Kung mesterről írt esszéje nekem mindig eszembe juttatja Lin Yutang: Mi kínaiak c. írásának néhány sorát, akkor már nem is tudom, mit gondoljak.

Ami pedig ezt a Béla bácsizást illet. Hamvas Bélának halotti porában nem csak fetisizálását, de elgügyesítését is meg kell szenvednie. Mert az igazi hívek csak Béla bácsizzák. Persze, hiszen ez így igen meghitt… Béla bácsi ugyanis nekik mindennapos bébipapijuk, intimpistás kapcsolatban állnak vele, bár soha nem találkoztak vele. Az ilyet ezért becézni kell. Állítólag vannak olyan Hamvasos összejövetelek, ahol imával (Na vajon kihez?) kezdik a szeánszot. Szegény Hamvas! Ha valamit, akkor ezt a nyalakodást utálta igazán.
MD 2006. XII. 14.

Forrás itt