2012. július 31., kedd

Alexa Károly: Hamvas Béláról

Idén a Mester születésnapját Százhalombattán volt alkalmam ünnepelni. Hányadikat? Ki kellene számolni. Azt tudom, hogy a szombathelyi Életünk legendás Hamvas-összeállítása 1987-ben jelent meg, a kilencvenedik évfordulóra. Ennek új változata pedig 2007-ben, ezt már nekem volt szerencsém szerkeszteni. A „volt alkalmam ünnepelni” kissé gyanús magyarságú fordulat igazából azt jelenti: „lett módom ünnepelni”.

Meghívtak ugyanis előadást tartani a Hamvas Béláról elnevezett könyvtárba. Mert a város impozáns könyvtárát róla nevezték el több mint egy évtizede. Mégpedig azért – értesülök kedves meghívómtól, Baka Györgyitől –, mert valahogy kapcsolatba kerültek Lázár Ervin hajdani avantgárd képzőművésszel, aki évtizedekkel ezelőtt Dániába disszidált, s ott egy Hamvas Béla-kört működtet… Nos, ő hívta fel a figyelmet a Mesterre. És azóta itt, az erőmű és a kőolaj-finomító árnyékában virul a könyvtár, és benne a Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem. Olyan közreműködőkkel, mint Dúl Antal, Czakó Gábor, Darabos Pál, Szabados György, Sava Babic. 1997 és 2010 között 154 előadás hangzott el. Értesültem arról is, hogy vannak Hamvas-borestek, ígérték, hogy legközelebbre engem is elvárnak. Az invitáció még az előadásom előtt hangzott el, nem tudom, utólag megerősítik-e…

Voltunk vagy nyolcvanan. Eltöltöttünk együtt két-három órát. Nem készültem én valami szabályos előadásra egy szakszerűen kijelölt témáról. Hamvasból készültem, azaz az én Hamvas-élményemről szedegettem össze emlékmorzsákat – mögöttük a történelemmel, amit úgy hívunk, rendszerváltozás. (Az Életünk szenzációszámba menő emlékszáma éppen akkor jelent meg, amikor Lakiteleken egy sátorban szintén szenzációszámba menően gyűlt egybe egy-két száz magyar értelmiségi.) Míg odafele menet üldögéltem a vonaton (félórás út a Déliből), és az időpontokat próbáltam magamban-magammal tisztázni, meglepődtem, hogy én magam is évfordulós eset vagyok: éppen huszonöt évvel ezelőtt írtam először esszét Hamvas Béláról. Magánügy, persze, de az talán már nem, hogy egy svájci–magyar–protestáns Hamvas-kiadványról értekeztem a magyarhoni katolikus Vigíliában. „Hamvas”-dolgozatomból a könyvtári meghívó közöl is egy mondatot, végtére ez is kultusztárgy immár – azonnal archiváltam kissé viseltes, talán még az első O.-kormány idején vásárolt kabátom belső zsebébe. A kultuszról beszéltem itt Battán, amely hely, tudvalévő, a bronzkortól emberlakta térség – az aranykori hagyományt rekonstruálni próbáló Hamvas Bélának lett volna itt néhány szava az orfikusságról, a keleti szellemről vagy a magyarság eltorzult lelki alkatáról. „Eltorzult lelki alkat” – ez már Bibó István. Aki ha egy fél generációval ifjabb is Hamvasnál, vele egyidőben került ki a politika és a kultúra teréből, és ugyanegy időben vissza. Régi meggyőződésem, hogy ők ketten – éppen mert oly különbözően látták ugyanazt – lettek a századvégi történelmi változás szellemi előkészítői.

Megittunk az est végén egy-két pohár bort – valaha én lektoráltam A bor filozófiáját, akkoriban még kellett egy ilyen papír a kiadási engedélyhez, ha komolyan már senki nem is vette –, aztán irány az állomás. Egy fehéren lobogó hajú és szakállú férfiú – a könyvtárigazgató asszony férje – vitt el az indóházig a nyirkos tavaszi estében, a régi Mozgó Világról kérdezgetett, mert annak már 1980 körül az olvasója volt. Munkásember azóta is, három műszakban dolgozik, mára szabadságot vett ki.

A vonaton olvastam Az ikon kinyitása című könyvet, amely az orosz vallásbölcselet köréből vette témáit, és természetesen ez is „könyvtári kiadvány”. A vonatút hosszabb lett, mindenféle rejtélyes „forgalmi okok” miatt több mint egy óráig tartott, de ezt alig észleltem. Amikor a végsőt döccentük a kihalt Déliben, éppen azon morfondíroztam az egyik szerzővel, hogy az orosz avantgárd milyen titkos szálakon kötődött az ikonfestészethez, és mitől simul egybe a „hagyományban” – s most már bennem is – Rubljov Troicája és Malevics Fekete négyzete. Meg Hamvas és Tarkovszkij, meg…

Forrás itt