2012. május 11., péntek

Szántó F. István: Hamvas Béla és Hölderlin - szempontok A magyar Hüperión olvasásához


A hölderlini "fordításelmélet" 
Közismert, hogy Hamvas Béla írói világának Hölderlin az egyik állócsillaga, illetve írói törekvéseinek egyik legfontosabb viszonyítási pontja. Annak igazolására, hogy Hamvas Hölderlint mintegy "kívülről" tudja, számos filológiai bizonyíték lenne fölsorolható.1 Ezek azonban önmagukban alig mondanának valamit e kapcsolat lényegéről, belső természetéről. Magam, alább arra teszek kísérletet, hogy ez utóbbit térképezzem fel.2 
     E hatalmas és rendkívül inspiratív témát3 mi természetesen legfeljebb csak érinthetjük, mégpedig két vonatkozásban. Az egyik a "test és szellem" viszonya a "hölderlinül" felfogott "tulajdonképpeni görögség"4 problémáján belül, a másik a hölderlini "(át)fordítás" kérdése, amelyek meglátásunk szerint a hamvasi (magánmitológia-teremtő) diskurzus sajátságaihoz visznek közelebb. 
     George Steiner5 Hölderlin görög fordításainak három szakaszát különbözteti meg: a korai (1796-1799), a középső (1801-02) és a kései (az 1802 utáni) korszakát. A megkülönböztetés alapjául (és talán indítékául is) az a felismerés szolgál, hogy e három korszak nyelvhasználata - pontosabban a fordítónak a fordítás, illetve a nyelv lényegéről vallott felfogása - kimutathatóan különbözik egymástól: míg az első szakaszt valamiféle "klasszikus idealista" nyelvfelfogás jellemzi6, vagyis a görög eredetinek oly módon történő visszaadása, amely valamiképp a (fordítói) szöveghűség és a (fordítói) szabadság egyensúlyát szem előtt tartva úgy igyekszik megtartani a görög eredeti eszméjét és különös erejét, hogy a fordítás dikciója természetesen illeszkedjék a célnyelv grammatikai és retorikai szabályrendszeréhez. 
     A második szakaszt ezzel szemben a merev és hajthatatlan ragaszkodás jellemzi az eredeti szavaihoz és szintaktikájához, függetlenül attól, hogy ez óhatatlanul vonja maga után az "idegen hangzást", a célnyelv "atticizálását", azaz a "természetes" némettől való elidegenedést.7 A harmadik szakasz Steiner megközelítésében attól kitüntetett, hogy benne a fordítás elmélete és gyakorlata immár egy átfogóbb elgondolás eredménye, illetve lenyomata, amelyben "poétika és hermeneutika, a filológiai és a politika" egymástól elválaszthatatlanul összefonódik. Hölderlin eme végső elgondolását a fordításról nem szabad pusztán egyféle "költői fordításelméletnek" tekintenünk, még kevésbé "kórosnak"8 - amennyiben így járnánk el, úgy ezzel egyszersmind ki is szakítanánk e jelenséget "létfontosságú összefüggéseiből", abból a kontextusból tehát, amelyet éppen egy átfogóbb (mindent átfogó) elgondolás hitelesít. 
     Hölderlin Szophoklész-fordításainak e harmadik szakaszát a teleologikus céltételezés, az időfogalom átértelmezése, illetve a fordításnak mint ontológiai aktusnak az előtérbe állítása jellemzi. Nagyon leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk, hogy Hölderlin átjárást teremt Szophoklész és saját kora, a 19. század elejének Németországa között. Mindezt úgy éri el, hogy bizonyos értelemben a Szophoklész-féle eredeti szöveget kiszakítja saját történeti idejéből, illetve ezzel szoros összefügésben önálló léttel ruházza fel: Hölderlin meggyőződése ugyanis az, hogy - Steinert idézve - "az eredeti szövegben benne rejlenek olyan igazságok, olyanfajta jelentések és előadói lehetőségek, amelyek a szöveg első megtestesülésében még nem bontakoznak ki."9 Ebben persze önmagában még nem lenne semmi különös és még kevésbé "kóros": amit eddig leírtunk, nem más, mint minden műalkotás befogadásának hermeneutikai képlete, ahol is a befogadó a mű befogadásának aktusában mintegy "jelenvalóvá" teszi a mű és a műre vonatkozó (esetleg) sok évszázados értelmezések és/vagy jelentésmódosulások "múltját". Csakhogy addig, amíg ez a "hermeneutikai kör" valójában lezáratlanná, kimeríthetetlenné teszi a befogadandó művet, addig Hölderlin elgondolásában éppenséggel lezárttá, vagy ha tetszik: "beteljesítendővé". 
     "Kórossá" tehát (de szívesebben használnám a paradox jelzőt) akkor válik e fordítás- (s ennyiben:) befogadáselmélet, amikor ehhez a hermeneutikai gesztushoz mintegy hozzárendelődik a mű meghaladásának-beteljesítésének, s ezzel "felszámolásának" telosza is, amelyet Hölderlin rendkívül hangsúlyossá tesz. Hölderlin számára ugyanis - ismét Steinert idézve - "a ‘fordító’ szent feladata [...], hogy életre keltse [a szöveg] lappangó s mindeddig beteljesületlen" tartalmait, hogy "a szöveg szelleméhez híven ‘meghaladja’ magát az eredeti szöveget." Ilyen értelemben a ‘fordítás’ nem pusztán a (lehetséges) interpretációk egyike, hanem magának a szövegnek a "végrehajtása-beteljesítése".10 Vagyis Hölderlin nemcsak értelmezi, hanem bizonyos fokig át is értelmezi a fordítandó eredetit; fordítóként nem csupán hozzá-, de bele is nyúl az eredetibe: nem csupán értelmezi, hanem mintegy "kijavítja", helyesbíti is azt. Saját, kitüntetett fordítói szerepét Hölderlin abban érzi megragadhatónak, hogy a Szophoklész-szöveg "társszerzőjévé" váljék, mivel szilárd meggyőződése szerint az eredetiben olyan "kihagyások", "a teljességet csorbító korlátozások" vannak, amelyeket csak ő mint a kései "heszperiai" örökös képes helyesbíteni (verbessern). 
     Mielőtt a görögség kései "heszperiai" (Hölderlin), illetve "halküóni" (Hamvas11) átértelmezésének kérdésére térnénk, immár a múlt "helyesbítésének" Hölderlinnél manifesztté is váló szándéka felől érdemes talán kitérnünk egy gondolat erejéig a Nietzsche-, Hamvas-, Kövendi-, Kerényi- és Heidegger-féle Hérakleitosz-értelmezések egy másik közös eleméhez, jelesül ahhoz, amely Hérakleitoszban az "odi profanum vulgus"12, a "tömeggel" szemben álló tragikus hős13, "az igazságot a magáénak tudó", "a publikumra rá nem szoruló"14, vagy éppen a "Nietzschével leginkább rokonítható", "Európa számára a szellemi ember tragikus sorsát"15 kifejezésre juttató filozófust láttatja.16 
 
 
A "titanizmus"
A beavatatlan és "beavatandó"17 tömeg és a beavatott próféta-vátesz efféle szembeállítása, a sokaság és az egyén gyógyíthatatlan szembenállásának felismerése, az egyéni "tragikus-heroikus-titáni" harca a sokaság és annak világa ellen geneológialag feltehetően a válságnak (többek között a kommunikációs válságnak) abból - a kora romantikában meggyökeresedő - léttapasztalatából eredeztethető, amely a weizsäckeri terminológia szerint a német "titanizmus" fogalmával írható le, hiszen - szemben az olümposzi istenekkel - a "titánok" mindig válságot jeleznek.18 Valamennyiük Hérakleitosz-értelmezésének közös jegye (s szemléletbeli rokonságuk magyarázata is) tehát ez a mindenfajta "titanizmus" mélyén meghúzódó válságtudat, még ha a szerzők indítékai vagy elérendő céljaik különböznek is19. 
     A Weizsäcker által említett "gondolkozásbeli radikalizmus", a "haladó történelmi realitással" való "tudatos szembefordulás" motívumai, a "titáni önkritikára" való hajlam, a világtörtenelem újraírásának szorgalmazása, "immanens filozófiai kérdéseknek" - "a gondolat fogalmi formáját nélkülöző", ám mégis impozáns "gondolati rendszernek" tartható - mű(vek)be való beemelése sehol sem annyira szemetszúró a Sziget-mozgalmon belül, mint Hamvas 1936-ban keletkezett, nem véletlenül éppen egy titánról elnevezett és nem véletlenül Hölderlinre rájátszó művében, A magyar Hüperiónban, amelyet, ismét Weizsäckert parafrazálva, olyan valaki vallomásaként kell olvasnunk, "aki megpróbálja elgondolni az igazat, aki kitart amellett, hogy az igaz az egész, és aki azt hiszi, hogy az egészben gondolkodás szükséges formája a rendszer". 
     Hamvas e művét "görög tárgyú" írásainak abba a csoportjába sorolhatnánk, amit a Sziget folyóirat második számában hozott Nietzsche és a George-kör képvisel, és amit a hamvasi esszé önéletrajzi-vallomásos válfajának nevezhetnénk. Első, felületes olvasás után e megállapítás helytállónak látszik, akár csak az a szintén az első olvasás után beugró irodalomtörténeti panel, amely A magyar Hüperiónt abból a kudarcélményből eredezteti, amelynek közvetlen kiváltó oka Kerényi és Hamvas barátságának megszakadása, Hamvasnak a Sziget-körből való kilépése, tágabb értelemben pedig egy gondolkodás- és beszédmód veresége. Ha e személyes élettényeket a hamvasi esszéisztika szerves részénék, a hamvasi magánmitológia "alapanyagának" tartva és ilyen alapon állva neveznénk "görög tárgyúnak" Hamvas e "korszakos" - a szót szó szerinti értelmében véve korszakképző, korszakbetetőző, korszaklezáró - írását, ha csupán kortörténeti adalékot vagy egy bensőséges barátság szakításhoz vezető történetet látnánk benne (még ha ez barát Kerényi Károly, és ha a kor a magyar vallástudomány "aranykora" is), akkor a mű számos jelentésrétegének csupán egyikét érintenénk. Igaz persze: e jelentésréteg meghatározó. Bár az alább idézendő Hamvas-visszaemlékezést nem tartom perdöntőnek20, nem árt talán újra idézni: "Leírtam A magyar Hüperiónban, amelynek tárgya: a heroikus (görög-pogány) kísérlet az új magyar közösség megteremtésére. 
     Hőse: Kerényi Károly és én. A körénk gyülekező fiatalok igénye feljogosított arra a kérdésre, hogy miképpen lehet szakrális eszközökkel megteremteni a közösséget és ezzel egy egész népet a romlás útján megállítani. Történt 1934-35-ben. Kerényit egy közösen eltöltött nyáron beavattam a George-körről szóló könyvvel és útmutatásokkal és kifejezett igénnyel abba, hogy ennek megteremtése szükséges. A dolgok nagyságát elértette, amint Dionysos-tanulmánya (az emberiség egysége, amint ő nevezte ‘minden határok áttörése’) jelzi. A tanulmány címe: Álarc és koszorú - gondolata a koszorú kép kifejtése a maszkból: az egyetemes összenövés. A középpontban a ‘Kreis’ gondolata állt. Alapgondolatom: egyénileg a megújulás lehetetlen, mert az Én mindig anarchikus volt és marad. Kollektíven, intézményesen megújulni szintén lehetetlen, mert az intézmény nem ‘univerzálisan’ intézkedik és nem ‘törvényt’ hoz, hanem szükségképpen a korban kell állnia és egyoldalú és csak ‘rendelkezik’. Egzisztenciális megújulásra van szükség - ennek a megújulásnak a tűzhelye pedig a ‘kör’ (Kreis), illetve a ‘Koszorú’. Munkaközösségünk akkor a Stemma nevet viselte, amely koszorút jelent. 
     Kerényi azonban önmagát a kör közepébe helyezte és iniciátornak tüntette fel magát, nemcsak vezérnek, hanem középpontnak. A törekvés itt bukott meg. A helyzet súlyosságát tetézte, hogy nem vette észre, mi történt. Nem vette észre a törekvés szakrális voltát, amikor ő (társadalmi helyzetéből következően és hatványozottan aktív hiúságból kifolyóan) magát középponttá tette, a koszorú felbomlott, és a kör megszűnt. 
     Ez a kísérletem azonban nem volt egészen tudatos - de elszánt és önfeláldozó. A valódi közösségnek egész életemben tapasztalt kínzó hiánya ösztönzött. Alapítani kívántam. Bengel mondja: Gründen ist tiefer, denn bauen. Ez a szándék ma élénkebben él, mint valaha."21 A Kerényi-Gulyáslevelezés tanúsága szerint Kerényi jól ismerte A magyar Hüperión kéziratát, és nem volt róla jó véleménnyel.22 Ennek egyik kézenfekvő oka lehetne persze az a Kerényi számára kétségkívül előnytelen beállítás, ahogy Hamvas (ugyan nem nevesítve, mégis beazonosíthatóan) őt láttatja a műben. Ám Kerényi nem ezt kifogásolja, hanem burkoltan a mű immanens esztétikai értékét, az esszé "énes" hangját kritizálja23. Mi az a hang tehát, amelyet Kerényi mellett mások sem könnyen toleráltak?24 Próbáljuk meg jellemezni e "hüperióni-(h)alküónikus" hangot. Először is azt tudjuk róla, hogy tolerálhatatlanul személyes ("én, én, én"). 
     Olvassunk bele találomra A magyar Hüperiónba! (Majdnem találomra; bár számtalan más részletet is idézhetnék, érthető módon mégis egy olyat választottam, amely a Szigettel és, áttételesen, Kerényivel is kapcsolatba hozható: "Érvényesülés. Külön kell beszéljek erről, amit olyan jól ismersz? A dolgok elvesztették önértéküket, s minden csak annyit ért, amennyit valami másra át lehetett váltani: pénzre, hírnévre, címre, pozícióra, hatalomra. Hatás, hatás és minden: hatás. Vers, tudomány, színdarab hatásra vár s azt követeli. Minden mű értéke pontosan megállapítható abból, hogy a szerző mennyit kapott érte, ki mit mond róla, hány példányban kelt el, hány ember nézte meg, milyen díjakat nyert, hány nyelvre fordították le. A műnek így el kellett vesztenie kapcsolatát az emberrel. Hatásra kellett menni. Produkció lett, amely sikerért üvöltött. Nem haragszom miatta, mert már csaknem teljesen hidegen hagy. De akkor kínozott, mikor még benne voltam."25 Ennél persze jóval-jóval "énesebb" részletek is idézhetők lennének: "Miért nem uralkodom? Hidd el, hogy nem rajtam múlik. Hol van az a nép, amelyik az én uralmamat kibírná?"26 Vagy: "Én vagyok az, aki megcsináltam a lehetetlent. Nem vesztem el a némaságban, mint ahogy eddig elveszett mindenki, aki a magasság fia, Hüperión volt. A tiszta és a nyílt szó csak embercsonkok és a szenny számára volt itt nyitva, és mihelyt valaki komolyan meg akart szólalni, a hangot elfojtották. Az én erőm volt az egyetlen, amely ezzel a feladattal elbírt. Megszólaltam, és amit mondtam, hüperióni volt. Egyedül voltam. Helyemben mindenki összetört volna, mint ahogy összetörtek a bessenyeiek."27 
     Kerényinek alighanem igaza van: valóban a "hallatlan ambíció" hangja ez, a "valósággal elképesztő hübriszé"28, ahogy az életmű egy mai méltatója, Dolinszky Miklós mondja29. Kérdés azonban, hogy az énnek ez az alig követhető hipertrófiája hozza-e létre e nehezen elviselhető "hüperióni" hangot, avagy a dikció követeli meg az én (ha tetszik: romantikus) felnagyítását? A válasz is-is. Ám amikor feljebb nem egyszerűen "hüperióninak" (titáninak), hanem "(h)alküonikusnak" is neveztem a Hüperiónt jellemző megszólalásmódot, akkor az a cél vezetett, hogy árnyaltabb megközelítését adjam e kiélezett, vagy-vagy típusú kérdésnek. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy a Hüperión "énje" és a hús-vér szerző énje sem teljesen fedi egymást30, hanem arról is, hogy már a mű beszélőjének énje sem teljesen homogén31. Az "énnek" ezt a disszeminációját éppoly jellegzetes és tudatos szerzői szándék megvalósulásának látom, mint azt, hogy a szüzsé sem lokálisan, sem temporálisan nem beazonosítható32; a természeti táj33, a legegyszerűbb, a leglecsupaszítottabb emberi környezet és emberi tevékenységek34 a történelem horizontjának szinte bármely pontjával és bármely korszakával összekapcsolhatóvá teszi.35 Kerényi Hüperión-olvasata tehát (vagyis a mű önéletrajzi ihletettségéből), a hús-vér szerzőnek a címszereplővel (a mű beszélőjével) való maradéktalan azonosításából kiinduló értelmezése ha talán nem is teljesen elhibázott vagy alaptalan36, a mű sokszólamúságát mindenképp elvéti. Márpedig egy alaposabb, szövegközpontúbb vizsgálat nagyon pontosan kimutathatja, hogy a Kerényi által "énesnek" nevezett és számára hamisan csengő hang mennyivel bonyolultabb szövegalkotói folyamat végterméke, s hogy a mű egészében sokkal inkább tartható sokszólamúnak, mint egyszólamúnak - maga a megszületett mű pedig (az el nem küldött levelek laza füzére) sokkal többnek naplónál vagy önéletrajznál.
     Bár Hamvasnak ebben az egyik "legirodalmibb" művében kétségkívül kimutatható a szerzőnek a mű címszereplőjével való patetikus azonosulási szándéka (mi több: e szerepek olykor tökéletesen egymásba is folynak), ám a hasonlóságok - vagy akár az átfedések! - mellett nem szabad eltekintenünk a mű beszélőjének a címszereplővel szembeni (ön)ironikus távolságtartásától sem, amire már az "éndisszemináció" jelensége kapcsán is felfigyelhettünk: "hüperióninak"37, másodsorban, ezt az egyszerre patetikus s ugyanakkor (ön)ironikus hangot nevezhetjük. Azzal ugyanis, hogy Hamvas egy már "foglalt" címet ad művének, az imitáció ürügyéül szolgáló "eredeti" szerzőjét (jelen esetben: Hölderlint) is mintegy "társszerzővé" avatja. S valóban: az általunk például közelebbről nehezen beazonosítható "természeti táj" és benne a lecsupaszított emberi alaptevékenységek nem egyszerűen "hasonlítanak" Hölderlin ‘Kunstnatur’-jára, hanem lényegi azonosságot mutatnak vele - nemcsak bizonyos "kulcsszavak" egyeznek meg, hanem a szavakat összefűző (konkrét és átvitt értelmű) "szintaxis" is38. Így lesz Hamvasnál Hölderlin "szent levegőjéből"39 "heroikus levegő"40, az "üres és gondterhelt (német) életből"41 "kedélytelen és keserű" (magyar)42, illetve "gond"43, a hölderlini "ősvilág"44, a "Természet kertjének"45 aranynapjaiból"46 "elíziumi kert"47 és "aranykor"48.
     Jogosnak tűnhet persze az az ellenvetés, hogy itt viszonylag állandósult mitologémarendszerekről van szó, amelyeknek a szókészlete is többé-kevésbé állandó. Csakhogy akkor hogyan magyarázzuk az olyan hölderlini "egyszermondásoknak" a hamvasi műben történő előfordulását, illetve Hamvas általi beemelését, mint ez az alábbi: "Száznak sincs olyan súlya, mint itt egynek"49? És abban is majdnem biztosak lehetünk, hogy az "(el)alvás", az "álmodás", a "beleálmodás" motívumai50 Hamvasnál azért olyan hangsúlyosak, mert Hölderlin szintén nagy súlyt fektet rájuk51; és amikor Hamvas Hüperiónja visszautasítja, hogy "királyként" "férgeket" jutalmazzon52, vajon nem ugyanazért nem jutalmaz-e, mint amiért "a bennünk élő isten, aki előtt a végtelenség pályája nyílik" sem vár, "amíg a féreg kitér az útjából"?53 Vagy vajon nem azért zsonganak-e "méhek"54 Hamvasnál, mert "jobb méhnek lenni [...] mint uralkodni a világ urai között"?55
     Példáim csupán illusztratív jellegűek: nem bizonyítani, csupán illusztrálni kívántam velük a kétféle (a hamvasi és a hölderlini) Hüperión rendkívül szoros, sokszor a szóhasználat szintjére is leképzett-kivetített rokonságát. Mint látjuk, A magyar Hüperión az irodalmi hermeneutika adaptációs elvének egyik legszebb gesztusa és nem csak gesztusa: megvalósulása is a magyar irodalomban. Hamvas ugyanis nem elégszik meg a múlt egy tetszőlegesen kiválasztott szeletének, egy adott vetületének (jelesül a Hölderlin-féle Hüperión) újbóli "játékba hozásával", hanem az aktuális jelen és a letűnt múlt horizontját "össze is rántja". Ezáltal nemcsak a múlt képes új életre kelni, hanem az aktuális jelen is a múlt, a "hagyomány" és az utópisztikus jövő szövetébe ágyazódni. Hamvassal szemben jogos tehát a "(neo)romantika" vádja - de a fentebbi perspektívából nézve mulatságosan semmitmondó is.
     Másrészt itt és ebben érzem megragadhatónak minden (vagy majdnem minden) Hamvas-írás differentia specificáját: hogy tudniillik legszembetűnőbb tulajdonságuk a hely-telenségük, beskatulyázhatatlanságuk, időn kívüliségük. Úgy is mondhatnám, hogy Hamvas írásainak - a Sziget két számában megjelenteknek csakúgy, mint a kéziratban maradóknak, így például a szóban forgó, a megszületése után csak hatvan évvel később napvilágot látott Hüperión - legfontosabb jellemzője az, hogy a szó kettős értelmében is apokaliptikusak: nemcsak (vég)ítéletszerűek, hanem az időhöz is nagyon egyedi a viszonyuk: bennük az idő mint a múlt, a jelen és a jövő egyidejűsége tárulkozik föl. Harmadikként az ebből megszülető (az ezt megszólaltatható) hangot nevezhetjük "hüperióninak".
     Mindezzel természetesen nem azt akartam állítani, hogy Kerényi olvasatának ne lenne meg a létjogosultsága: de ez az olvasat csak két feltétel (egyáltalán nem szükségszerű) megléte mellett jogosult: 1.) ha Hamvas Hüperiónját "direktben" olvassuk, vagyis az egyszólamú, tisztán önéletrajzi kijelentéseket (hisz tagadhatatlanul ilyenek is találhatók az egyes szám első személyű megnyilatkozások közt) a hölderlini szövegváltozatra és Nietzsche Zarathusztrájára rájátszó sokszólamúak rovására toljuk előtérbe; 2.), ha birtokunkban van az a kód, amellyel az "egyenesben" olvasható kijelentések desifrírozhatóak.56
     Hamvas e különös "vallomását" a maga sokszólamúságában, műfajtalanságában57, rendkívüli reflexiós erejében meggyőződésem szerint joggal tarthatjuk a sziget-mozgalom ideologikus, illetve esztétikai-metaforikus "görög programjának" emblematikus érvényű főművének. Hamvas ugyanis azzal, hogy a Hüperión-mítoszt megteremtő58 Hölderlin művét teszi meg hivatkozandó alapszöveggé, nem egyszerűen "imitálni" kíván egy másik megszólalásmódot, jelen esetben a hölderlinit. Nem is versenyre kelni, "emulálni" vele, vagyis elsősorban nem írói kvalitásairól akarja meggyőzni59 az olvasót. De nem is valamiféle szerepjátékot játszik a kínálkozó hangok, arcok (és álarcok) folytonos cserélgetésével, hanem a hagyományra mint olyanra kérdez rá, pontosabban a lehető legtágabban értelmezett "klasszika-filológiának" saját tárgyához való viszonyára. Ez pedig óhatatlanul együttjár a (megintcsak tágan értelmezett) "eredetre" irányuló kérdezéssel. A magyar Hüperión "tárgya" ugyanis csupán ebben a (nagyon áttételes) értelemben "görög": a szövegben ugyan találunk (többnyire) burkolt utalásokat a "görögségre"60, ám e "görögségkép" nem történeti jellegű, vagyis nem az alexandriai (klasszika-)filológia alapján álló megközelítésmód gyümölcse, hanem, a hölderlini megközelítésmódhoz hasonlóan, lényegileg egy sajátos történetfilozófiai konstrukció része. Ennek igazolására vessünk egy pillantást a "heszperiai" költő létmódjának hölderlini felfogására, amelyet Hamvas is átvesz.
     Kocziszky Éva Hölderlin költészeti "fordulatáról" szóló írásában61 a "heszperiai" költő létmódját azzal az alapvetően köztes szereppel határozza meg, amely az "istenek már-nem-je és még-nem-je" jelöl ki, hiszen egyrészt a költő már értelemszerűen nem lehet részese a múltnak, a "görög istenek" epifániájának (éppen az ókor eme lezárulása folytán tekintheti magát a ‘napnyugati’ költő valamiféle ‘ínséges kor’ szülöttének, és éppen ettől olyan erős benne a visszavágyakozás motívuma). Másfelől viszont mégis csak a költő az, aki egyrészt visszaemlékezik és emlékeztet is egyúttal az "istenek (jelen)létére", miként ő az is, aki - a fentebbitől nem elválaszthatóan - "énekével meg is idézi", létre is hozza ezt az istenvilágot: Hölderlin ezért nevezheti a költőt "közvetítőnek", már-már "’félistennek’, aki művével kihordja ember és isten, egykori és a majdani megmutatkozás köztességét. A köztesség tehát magában a költészetben van, abban lakozik, vagyis a költő úgy közvetít Ég és Föld, illetve az általuk jelzett valóságok között, hogy azokat egyszersmind szét is választja, külön tartja egymástól."62
     Már ennyiből is jól látni, hogy a Sziget ideologikus-metaforikus "görögség-problematikája" és elsősorban Hamvas aktív írói önértelmezése - az "íráshoz" való paradox viszonya, a "(meg)költő" személyéhez, "váteszi" sorsához, kitüntetettségéhez és elátkozottságához63 tartozó kérdések - mennyi szállal kötődik ahhoz az egzisztenciális és történetfilozófiai alaphangoltsághoz, amely Hölderlin költészetének meghatározó specifikuma. Kocziszky szerint Hölderlin kitüntetett helyét az európai költészet történetében az a gazdagság indokolja, amely a költőnek "a görögséggel, a hellén istenvilággal való szoros kapcsolatából"64 eredeztethető, és amelynek feszültségét az adja, hogy Hölderlin egy "feneketlen, áthidalhatatlan szakadékra" alapozza költői életművét, és hogy e tudatos választásban egyszerre van jelen az "aláhullástól való menekülni akarás" szándéka és annak biztos tudata65. Épp az tehát, ami mind az ő, mind Hamvas Hüperiónjának is alaptapasztalata, hiszen a titán(i) Hüperión - mint a költő allegóriája, pontosabban hölderlini-hamvasi alteregoja - ugyan a "Magasság fia", "magasan járó", ám tudjuk, hogy mégis alávettetik a Tartarosz mélyébe és sötétségébe66.
     A görög mitikus világ, a görög "istenek" feltámasztásának feladatát magára vállaló, az "eredet" (a "teljesség", az "aranykor" , az "aranynapok") újbóli megteremtését megcélzó (s később bizonyos értelemben jogosan "romantikusnak" aposztrofált) költőszerep, Hölderlin-Hüperióné67 tehát lényegileg paradox. Vagy, egyetértve Kocziszky tanulmányának megállapításával, "irodalmi-poétikai" értelemben az "írás" paradoxitásába berendezkedő Hölderlin "pogány" versei (Hyperion sorsdala, Mint ha ünnephajnalban... , Kenyér és bor) tarthatók a legsikerültebbeknek, tehát azok, amelyekben a táj, a természet, a Mediterraneum a maguk megidézett mitikus időtlenségében lépnek az olvasó elé. És ez az elem az, amit Hamvas a hölderlini értelemben felfogott "tulajdonképpeni görögség" legfontosabb hozadékának és az utókor által is követendő példájának tart.68 A hölderlinhüperióni világgal való bensőséges azonosulásban, a "görögségre" vonatkozó - poétikát, hermeneutikát, filológiát (és akár az aktuálpolitikát is) átfogó - hölderlini elgondolás magáévá tételében lelhetünk tehát magyarázatot arra a sajátos szerepre, amelyet a se nem filológus, se nem szépíró, se nem filozófus Hamvas játszik a Sziget ideologikus, esztétikai és metaforikus programjában. Egyrészt tehát arra, hogy a semmilyen "szakmát" nem reprezentáló Hamvas tevékenysége mégis miért érintkezhet mindezen diszciplínákkal; másrészt arra, hogy a "primér" görög múlt (a görög "örökség") Hamvas számára hogyan folyik bele egy erősen - többek között Hölderlin életművén - átértelmezett másodlagos-reflektált világba; harmadrészt pedig arra, hogy a hamvasi oeuvre-ben fokozatosan miként válhat a szűken vett görög hagyomány vizsgálata a hagyománynak mint olyannak a kutatásává.
     Mindezt Hamvas úgy éri el, hogy Hölderlin Hüperiónját egy olyan nyitott műnek állítja be, amely nemcsak hogy megengedi, de meg is követeli az aktív beavatkozást a befogadó részéről, akinek nem csupán le-, hanem át is kell fordítani az eredetit. Festészeti metaforikával élve Hamvas Hölderlin művének nem egyszerűen a lehető leghívebb lemásolását szorgalmazza, s maga se csupán erre törekszik, hanem mintegy a kész (remek)műre viszi-festi rá a sajátját. S hogy még nehezebb legyen e két "réteg" egymástól való elkülönítése, Hamvas azokkal az anyagokkal és motívumokkal dolgozik, amelyek az eredetit is jellemezték.69
     Mindezt azonban nem szabad pusztán valamiféle "stílus-" vagy írói ujjgyakorlatnak tartanunk. Azzal, hogy - a Hölderlin életművén belül70 különösen kitüntetett szereppel bíró - korai művébe, a Hüperiónba "olvassa bele" Hamvas a kései Hölderlint foglalkoztató kérdéseket, s miközben mintegy saját írói világának, "magánmitológiájának" emblematikus figuráivá avatja Hölderlin-Hüperiónt, Hamvas valójában a tágan értelmezett hagyomány befogadásának, befogadhatóságának a problémájához szól hozzá a maga hagyományértelmezése felől.
 
 
Jegyzetek
 
1 A kettejük közötti bensőséges kapcsolatra a legjobb példa, hogy Hamvas egy korai művének ugyanúgy egy már (éppen Hölderlin által) lefoglalt címet ad (A magyar Hüperión), mint egy késeinek (Patmosz). Ez két dologra világít rá: egyfelől, hogy Hamvas már a címadás gesztusával is valamiképpen "rájátszik" a hölderlini oeuvre-re, másfelől, hogy e "játék" Hamvast egész életén át végigkíséri.
2 Heideggerrel érthetünk egyet, aki egy helyen úgy fogalmaz2a, hogy Hölderlin sem a filozófusokra, sem a filológusokra nem tartozik külön-külön, sem mindkettejükre együttesen. Ugyanis "nem az kíván tisztázást," folytatja, "hogy közülünk kire is tartozik Hölderlin, hanem egyedül az, hogy a jelen világkorszakban képesek vagyunk-e arra, hogy Hölderlin költeményéhez tartozzunk." Úgy látom, hogy (e heideggeri metaforikán belül) Hamvas mint író éppen a (hölderlini) művekhez való "odatartozást" kísérli meg. A címadás gesztusának fentebb szóba hozott "furcsasága" esetében talán ezzel hozható összefüggésbe.
2a Lásd: Martin Heidegger: A hölderlini föld és ég. In: Martin Heidegger: Magyarázatok Hölderlin költészetéhez, Latin Betűk, Debrecen, 1998. 160.
3 Gondoljunk csak arra a szintén nagyon bensőséges viszonyra, amely Heidegger és Hölderlin életműve között alakul ki, s amelyből csak mutatvány Heidegger idézett könyve.
4 Tudomásom szerint Hölderlinnél bukkan fel először ez a fogalom. A Böhlendorffhoz írott levélben például így: "A déli emberek atlétikussága, az antik szellem romjaiban, jobban megismertetett a görögök tulajdonképpeni mivoltával; megismertem természetüket és bölcsességüket, testüket, azt a módot, ahogyan a maguk klímájában nőttek, és a szabályt, amivel a féktelen géniuszt óvták az elem hatalmától." Idézi: Heidegger: id. mű 166.
5 Vö.: Steiner, George: Örök Antigoné, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990
6 Ezt Steiner egyebek mellett a Bakkhánsnők prológus-fordításának elemzésével látja bizonyítottnak.
7 Ez a Hölderlin fordításmódszerében 1801-1802 táján uralkodóvá váló módszer az Oedipus der Tyrann-ban és az Antigonäban mutatható ki.
8 A jelző alkalmazását az a tény indokolja, hogy Hölderlin ez irányú kísérletei 1802 nyara utánra tehetőek, vagyis arra az időszakra, amikor egyre több jel vall az Umnachtungra, a költő elméjének elborulására.
9 Lásd: Steiner: id. mű 112.
10 A szóhasználat tudatos, hiszen nem csupán valamiféle a szövegben megbúvó és eddig még fel nem tárt jelentésrétegnek a (szeretetteljes-alázatos) felszínre hozásáról van szó, hanem egyféle, a katonai és sportterminológiát joggal játékba hozó erőszakról is. Érdemes ilyen szempontból utalni (például) a Hölderlin-kortárs Bettina von Arnim-nál (is) szereplő, az "atlétaerénnyel" felruházott költő metaforájára: "És így a költőt az Isten nyílként használta, hogy ritmusa az íjról eliramodjék, és aki ezt nem érzi és ehhez nem alkalmazkodik, annak soha nem lesz sem sorsa, sem atlétaerénye, hogy költővé váljon, és túl gyenge volna az ilyen, semhogy magát megragadhatná, sem az anyagban, sem a korábbi tendenciák világnézetében, sem a mi tendenciáink későbbi elképzelés-módjában, és semmilyen poétikai forma nem fog számára megnyilvánulni. Azok a költők, akik az adott formákba beletanulnak, ők is csak az egykor adott szellemet ismételhetik meg, mint madarak a nyelvfa egyik ágára ülnek és azon ringatóznak, az ősi ritmus szerint, mely a fa gyökerében nyugszik, ám az ily költő nem röpül fel szellemsasként, akit a nyelv eleven szelleme költött ki."10a
10a Vö.: Bettina von Arnim: Sämtliche Werke, II. 345. idézi: Heidegger: id. mű 161.
11 Fordíthatjuk itt "jégmadárszerűnek". Hogy a jégmadár tojójának görög nevéből, a halküónból11a hogyan teremti meg a mind pozitív, mind pejoratív értelmű "langyosság" jelzőjét Hamvas, és ezt finoman hogyan vonatkoztatja a magyar viszonyokra, már önmagában is remek írói fogásnak kell tartanunk11b. Ám ha mindehhez még hozzávesszük azt is, hogy a szóban forgó mű (egyik) előképének tartható Zarathusztrát Nietzsche ugyanúgy "alküonikusnak" aposztrofálja11c, akkor válik igazán világossá, hogy Hamvas írásait milyen bonyolult (ám tudatos) "fordítástechnikák" alkalmazása jellemzi és teszi kitüntetetté.
11a Vö.: Kerényi károly: Görög mitológia, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1997. 247.
11b Vö.:"Van valami édes és békés varázs abban, ahogy ebben a tompa félhomályban a lombos fák zöldellnek, és az enyhe dombok hajladoznak, a víz álmosan csillog, és a levegőben mindig dereng egy kis köd, mint a másvilág előcsarnokában. Az ember ezen a halküóni félhomályos, szélcsendes, halk földön elálmosodik, és elernyedve alszik. Itt nem lehet teljesen felébredni. Ez a magány helye. A nádasból előbújnak a jégmadarak, és a tó sima vizén, mint az üveglapon fénylik a sárga nap. Ez az alvók, a félholtak országa, ahol az emberek álmukból fel sem ébrednek, és úgy halnak meg. Miért?" (Vö.: Hamvas Béla: A magyar Hüperión I/26. Medio Kiadó, Budapest, 1999. 79.
11c Vö.: Friedrich Nietzsche: Ecce homo, Göncöl Kiadó, Budapest, é.n. 17-18.
12 Vö.: Kerényi Károly: Hérakleitos és a görög filozófia eredete in: Hérakleitos múzsái vagy a természetről, Helikon Kiadó, Budapest, 1983. 48. Kerényi egyébként egész tanulmányában kitüntetett szerepet szán Hérakleitosz papi származásának.
13 Vö.: Kövendi Dénes: A tűz metafizikája, id. mű 16.
14 Vö.: F. Nietzsche: A filozófia a görögök tragikus korszakában, in: Nietzsche, Friedrich: Ifjúkori görög tárgyú írások, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988. id. mű 95.
15 Vö. Hamvas Béla: Hérakleitos helye az európai szellemiségben, in: Hérakleitos múzsái vagy a természetről, Helikon Kiadó, Budapest, 1983. 133
16 Első közelítésben Heidegger Hérakleitosz-képe élesen elüt a hérakleitoszi "kinyilatkoztatást" ünneplő, Hérakleitoszban váteszt, jóst és/vagy papot látó fentebbi értelmezésektől, hiszen Heidegger számára Hérakleitosz épp a "kérdései", nem pedig "feleletei" révén válik kitüntetetté16a. Alább, amikor e jelenségeket megpróbáljuk a weizsäckeri "titanizmus" fogalmából megérteni, kiviláglik, hogy ez az eltérés nem lényegi, csupán szóhasználatbeli.
16a "...az ember lényegének meghatározása sohasem felelet, hanem lényegét tekintve kérdés" (Heidegger: Bevezetés a metafizikába, Ikon Kiadó, Budapest, 1995. 72.)
17 Nietzsche például azt írja, hogy "a világnak örökké szüksége van az igazságra, tehát örökké szüksége lesz Hérakleitoszra is, jóllehet neki nincs szüksége a világra. Mi köze neki a saját dicsőségéhez? [...] az emberek halhatatlanságának van szüksége az ember-Hérakleitosz halhatatlanságára és nem neki."17a Hamvas pedig ugyanennek a gondolatnak ezt a, részben természeti képpel kifejezett parafrázisát adja: "Milyen kevéssé ismered az isteneket! Amit alkottak, olyan szép, hogy a mű nem veszít vele, csak az, aki nem látja. Sápadtabb lesz az ég, ha nem nézik?"17b
17a Vö.: Nietzsche: id. mű 97.
17b Vö.: Hamvas: A magyar Hüperión I/9. in: id. mű 32.
18 A "titanizmus" persze nem szabatosan meghatározott fogalom (még Weizsäcker terminológiáján belül sem), mégis használhatóbbnak tűnik számomra a témánkkul szolgáló életművek, beszéd- és gondolkodásmódok körülírására, mint az eszme- vagy a művészettörténet "romantika" terminusa. Bár sok ponton érintkeznek18a, a "titanizmus" nem korszakfüggő: a 19. század technikai-pragmatikus forradalma, (artificiális) "szép új világa" éppúgy ide sorolható, mint Nietzsche majdnem teljes életműve, vagy az e századi avantgard és késő modern művészeti-elméleti kezdeményezések nagy része, ahová a Sziget-mozgalom is tartozik18b. A "titanizmus" legegyszerűbb meghatározása úgy hangzik, hogy, "a világ térbeli vagy gondolati meghódítása" (lásd: Weizsäcker, id. mű 5-6.), "gondolkozásbeli radikalizmus" (12.), "kultúrforradalom" (5.). Némileg bonyolultabban meghatározva az a titáni, "aki megpróbálja elgondolni az igazat, aki kitart amellett, hogy az igaz az egész, és aki azt hiszi, hogy az egészben gondolkodás szükséges formája a rendszer." (16.) Továbbá a "titanizmus" az is, ha bizonyos gondolkodók "tudatosan" fordulnak szembe a "haladó történelmi realitással" (19.), mintegy a titanizmus "titáni önkritikáját" (uo.) adják annak érdekében, hogy "elgondolják-beteljesítsék (elgondolva teljesítsék be) a világtörténelmet" (20.). A "normálissal" szemben "titáni" az a tudomány, amely nem jö(hete)tt volna létre "immanens filozófiai kérdésfelvetések nélkül" (22.), a művészet pedig akkor titáni18c, ha az "egy hatalmas gondolatrendszer" anélkül, hogy benne "a gondolat fogalmi formát" öltene. (19.)
18a Weizsäcker szerint a német művészet "titáni" jellegét például a kora romantika idealizmusa, illetve olyan "törékeny" (Weizsäcker) alakok alapozták meg, mint Hölderlin, Novalis és Schlegel. (Vö.: Carl Friedrich von Weizsäcker: A német titanizmus, in. Uő: A német titanizmus, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989. 18.)
18b Kerényinek vagy Hamvasnak a "romantika" szótól való irtózása közismert: a sors fintora, hogy - Mátraitól Szentkuthyig - műveik kritikusai mégis újra és újra leragadnak ennél a szónál.
18c Weizsäcker itt Nietzsche Wagner-jellemzéséből indul ki. (Az idézet Nietzschétől származik.).
19 Az olyan kijelentések például, mint hogy "Heideggernél ismét arról a titáni vállalkozásról van szó, hogy e kérdés [ti. hogy az idő maga a létezés horizontjaként nyilvánul-e meg]
felől megközelítve gondolja újra a filozófiát" (Weizsäcker id. mű 21.) megerősítenek abban a hipotézisünkben, a sziget-vállalkozást egy átfogóbb, ha tetszik: a "titanizmus" eszmetörténeti hagyományának részeként kell értékelnünk. (Az én kiemelésem.)
20 Nem csupán azért, mert a "szöveg-én" sohasem teljesen azonos(ítható) a hús-vér szerzővel. Hamvas kapcsán az írástól (a megírástól, a megírtságtól) ráadásul sohasem tekinthetünk el, mivel csak az ilyen, a maguk egyszeriségében rögzített-átpoetizált Hamvas-szövegek számítanak hitelesnek. (Ennyiben esszéi közelebb állnak a primér irodalmi műfajokhoz, mint a tanulmányhoz vagy értekezéshez: míg ugyanis ezekből igen, azokból nem készíthetők tartalmi excerptumok.) Vagyis ha az alább idézendő sorok tájékoztatnak is bennünket a szerzői szándékról (amit esetleg - bár nem feltétlenül - felhasználhatunk a mű értelmezésében), az elkészült mű, A magyar Hüperión több is, más is, mint amit e néhány bekezdés alapján várnánk.
21 A Szabó Lajossal és Tábor Bélával 1945-46-ban folytatott beszélgetések gyorsírásos jegyzőkönyvéből. Gépirat. Idézi Darabos Pál: Hamvas Béla - Egy életmű fiziognómiája, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997. 265.
22 Vö.: "Eszembe jut, amit Hamvas Hyperionjáról írtál. Ismerem, nálam is van másolata, s én már tudom, mennyire énes (én... én... én...) és épp ezért (az eldugott s mégis ordító én miatt) mennyire hamis. Van benne igaz kétségbeesés is. (Ezt mind csak én tudom igazán megítélni.)" (In: "Adj Ideákat az időknek!" Kerényi Károly és Gulyás Pál levelezése, Kráter Kiadó, Budapest, 1989. 59. (Kerényi aláhúzása)
23 Nem firtatom, hogy a "hang" volt-e hamis, vagy a "fül" tompa; vagyis semmiképpen sem kívánnám a szigeteseket utólag egymás ellen kijátszani. Márcsak azért sem, mert esetükben is inkább arról lehet szó, amire a Szentkuthy-Kerényi-affér rávilágított: tudniillik az alaphangok lényegi azonosságának felismeréséről, ám az ezeken az alaphangokon belüli nüansznyi eltérések felnagyításásáról. Hiszen Kerényi nyelvi és műfajeszménye ugyanaz "az eszmélkedésre indító, jövőbe világító próza"23a, ugyanaz a "levélforma, amely tiszta tárgyi és eszmei tartalmat irányít egy ’Te’-hez"23b és ugyanaz a "goethei-hölderlini" dikció23c, amit Hamvas pontról pontra igyekszik megvalósítani A magyar Hüperión kisprózáiban.
23a Vö.: "Adj Ideákat... !" id. mű 86.
23b Uo. 30.
23c Uo. 66.
24 Nem utolsósorban ennek köszönhető, hogy az 55 hüperióni levélből Hamvas életében csupán féltucat látott (1943-ban a Diáriumban és 1947-ben a Sorsunkban) napvilágot. Pedig nem csak mi, hanem a szerző is ezt tartotta a korszakban keletkezett talán legfontosabb, asztalfiókban maradt művének. Vö.: "... amit tőlem elfogadtak, az annak, amit teremtettem, csak a legalja volt."24a
24a A magyar Hüperión II/23. in: id. mű 159.
25 A magyar Hüperión II/12. in: id. mű 120-121.
26 A magyar Hüperión I/7. in: id. mű 27.
27 A magyar Hüperión I/9. in: id. mű 31.
28 Weizsäcker a "titanizmusban" rejlő egyik legfőbb ambivalenciát abban érzi megragadhatónak, hogy minden titáni gesztusban a szükségszerű egyszerre tűnik hübrisznek és viszont, mivel a "titáni" per definitionem nem egyéb, mint a szükségszerűség és hübrisz óhatatlan és kikerülhetetlen összefonódása. (Vö.: Weizsäcker: id. mű 24.)
29 Lásd: Dolinszky Miklós: Vallomás és prófécia. Hamvas Béla és kritikusai. In: Dolinszky Miklós: A Mozart-űrhajó, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999. 133.
30 Ezt legmeggyőzőbben a (majdnem) tisztán önéletrajzi ihletésű, illetve az általánosabb érvényre törekvő levelek arányszámával mutathatnánk ki: miközben az első csoportba alig tíz-tizenkettő levél sorolható30a, addig a kisprózák háromnegyede mellőzi a szerző életrajzának és írói tevékenységének direkt módon dokumentálható adatait és élettényeit.
30a Főleg az I. rész 10-15. és 17. levele sorolható ide, valamint a II. rész 16-18. és 20-21. darabja.
31 Onnan kezdve, hogy rögtön a mű elején (I/2.) a szerző felteszi a "ki Hüperión" kérdését egészen addig, amíg a mű végén (II/24.) válaszol rá, az egész művet valójában az identitáskeresés újra és újra felbukkanó szála tartja össze, amelynek ilyen "állomásai", motívumai vannak: "én nem voltam Caesar, semmit nem értem el" (I/1.), "ki meri magát mellettem számba venni" (I/1.), "senki nem viheti nálam többre" (I/5.), "ha hatalomra jutnék, fogvacogva emlegetnének" (I/6), "először életemben nem félek" (I/10.), "osztályrészem: dicsőségtelenség, szerelemtelenség, baráttalanság, közösségtelenség" (I/17.), "a mosoly én magam vagyok" (II/1.), "gyermekkoromban azt hittem, király leszek" (II/3.), "korszerűtlen vagyok" (II/4.) "s én mint király, éppen úgy gondolkodó lettem volna, mint most, ahogy gondolkodó vagyok, és mégis király" (II/6.), "mondtam már, hogy nem önmagamról van szó" (II/6.), "sohasem voltam másnak alkalmas, mint királynak és költőnek" (II/10.), "ha király lettem volna" (II/13.), "névtelennek (fényesnek, hajnalnak, Istennek, öröknek,Vénusznak, lángnak, hajnalnak) lenni" (II/14.).
32 Amikor igen - például a Szigettel vagy Kerényivel, Széchenyivel, Adyval vagy Szabó Dezsővel kapcsolatban32a - az csupán a szabályt erősítő kivétel. Hogy e poétikai eljárás mögött milyen szándék húzódik, arról majd alább esik szó.
32a Részben az állandó jelzők alkalmazása ("legnagyobb magyar", "átok alatt daloló bús magyar" stb.), részben a hamvasi életrajz bizonyos szintű ismerete teszik lehetővé e "ráismeréseket" (Kerényi és a Sziget-kör esetében példának okáért).
33 Lásd például: "Szememet napkeltekor nyitom ki. A domb mögül kiemelkedő nap éppen ágyamra süt. [...] hallom a fácánkakasok rikoltozását a bokrok mögött, mátyásmadarak és rigók szállnak az erdő fölött. [...] A szamár ott legel a ház mögött, meg se kötöm, úgy sem megy el." (I/5.) "Hallatszik az erdő éjjeli nesze, a madarak, a nyulak alvóhelyeiken fészkelődnek. Néha egy halk csipogás vagy ágzörej. Talán sündisznó motoszkál. Denevérek suhannak az alkonyatban, mint sötét szikrák cikáznak. Éjjeli lepkék. És a tücsök. Milyen csend." (I/23.) "Hajnalban kijöttem, s szemben a házzal az égen a Vénusz ragyogott oly tündöklő rózsás gyöngyszínű fénnyel, hogy nemcsak a szemem ittasult a csillogó tűztől, hanem e szelíd és langyos hajnalon bőröm is érezte, hogyan árad e lágy, olajos sugár. Eddig ismeretlen éteri illatot szívtam, s közben a számban mintha méz, bor és vér íze gyűlne." (II/11.) "Fölöttem májusi kardalukat harsogták a madarak. Az akác éppen nyílni kezdett, és a méhek zsongása olyan lágy volt, hogy le kellett ülnöm, nehogy belőle egy hangot is elveszítsek." (II/23.) "Ma ettem először friss zöldborsót a kertből. Amint a déli hegyoldalon járkáltam, egy ágon piruló cseresznyét láttam." (II/26.)
34 Lásd például: "A tornác előtt a lépcsőn ülök, zöldséget és krumplit hámozok. [...] Mikor fehérneműm fogytán van, a katlant a tűzhelyre teszem, a jól beáztatott ruhát kifőzöm és kimosom. [...] Amíg lehet, gyümölcsön élek." (I/8.) "Már tart két hete, hogy hajnaltól estig az erdőben ülök, a réteket járom, vagy fent a szirten fekszem hanyatt, órákig mozdulatlanul e fényben [...]"(I/16.) "Én pedig itt ülök házam lépcsőjén. [...] Bemegyek, tüzet rakok, elkészítem vacsorámat. Aztán még járkálok az erdőben, és itt vannak körülöttem isteneim." (I/18.) "Lementem a kertbe, és megkapáltam a kukoricát. Közben felszedtem a hullott almát, és néhányat megettem belőle. A zöldségesben az akác megint elszaporodott, azt irtogattam. [...] Fogom a puskát, és az erdőbe megyek. [...] Repkényszálat szedek fel, abból is koszorút fonok. [...] néhány fürtből mustot préselek, és megiszom."(I/23.) "Már egy hete semmi egyebet sem csinálok, csak szedek. Almát, körtét, szilvát, diót, gesztenyét, szőlőt, kiszedem a földből a krumplit, a répát. Éléstáram egészen megtelt. [...] Sült gomba újborral, kell ennél jobb vacsora?" (I/29.) "Lécet fektettem keresztbe, és a háncsra szőlőt függesztettem, tartott egészen karácsonyig." (II/5.) "Az akácosban ülök a füvön. Azért jöttem, hogy rőzsét szedjek, és befűtsek a kemencébe kenyérsütéshez. Néha megengedem magamnak ezt a fejedelmi ajándékot, olyan kenyeret sütök, amit amott, a folyón túl lakó molnár őrölte lisztből magam készítek kovásszal." (II/23.)
35 A történet és a történelem e metatörténet(-történelem)35a felőli megközelítésének dramatizált-átpoetizált formáját Hamvas a Karnevál V. könyvében adja. (Vö.: Hamvas Béla: Karnevál, Magvető Kiadó, Budapest, 1985. 2. kötet 222-280.)
35a Amelyet nevezhetnénk archetípusos történelemfelfogásnak is. S mivel ezek az archetípusok és archetípusos helyzetek állandóak, a történelmet (hamvasi szóhasználatban: a "történetet") a reménytelen ciklikusság jellemzi. Hamvas időfogalma kiegészül két másik, a fentebbivel szembenálló időfogalommal is: egyrészt a műalkotás "saját" vagy "belső" idejével, a "pillanatéval", amely mintegy felfüggeszti a "külső" (történeti) időt, másrészt a "láthatatalan történet" céltételező idejével, melynek telosza a zsidó-keresztény lineáris-"üdvtörténeti" időfelfogáséhoz áll a legközelebb.
36 Minthogy Kerényi feltehetőleg felismerte mind a meg nem nevezett személyek, mind a szóba hozott szituációk egyikét-másikát, talán azt hihette, hogy Hamvas - szépírói eszközök alkalmazásával - mintegy "dokumentálni", vagy legalábbis "kommentálni" igyekszik a megtörténteket.
37 Immár a szót annak hamvasi értelmében használva, amelyet így próbál meg körülírni: "Ezekben a [hüperióni] mondatokban megvan a nagy természeti jelenségeknek az a tulajdonsága, hogy első megpillantásuk még távolról sem jelenti azt, hogy az ember már látja is őket. [...] E mondatok mindig ‘vannak’, hogy úgy mondjam, minden időben ugyanazt jelentik, és ugyanazt adják. [...] Ezek azok a mondatok, amikből, ironikusan mondva, az ember mindig tanul, vagyis mindig jó étvággyal falatozik, valahányszor elolvassa őket. Mindig jól is lakik velük, s e jóllakással magával viszi a rájuk való csillapíthatatlan éhséget." (II/20.) Lásd: id. mű 145-146. A "hüperióninak" egy ilyenféle meghatározásából következő és Hamvas egész (esszé)írói életművének öntörvényű esztétikumára kiható vonatkozásokat - "szép" kontra "fenséges", "szép" kontra "hibás", "eszményi" és/vagy "valóságos", "mitikus" (mítosszerű) és/vagy "logikus" (logosszerű, logoszkonform) stb. - itt csak részben kívántuk-kívánjuk érinteni.
38 Az olyan mondatokra-szövegrészekre gondolok, amelyek minden gond nélkül transzponálhatók lennének akár Hölderlin, akár Hamvas Hüperiónjának textúrájába. Lásd például (a szerző nevének tudatos elhallgatása mellett) az alábbi, hol a Hamvas-, hol a Hölderlin-féle változatból származó idézeteket: "Kunyhót építettem mézgaágakból, mohával és fákkal ültettem körül, kakukkfűvel és mindenféle bokorral. Itt töltöm legkedvesebb óráimat, itt üldögélek hosszú estéken át", "akkor veszem felszerelésem, lemegyek az öbölbe és horgászom", "olykor olvasok is itt fenn a magasban", "mélységesen szégyellem saját harcom történetét." "Tehetetlen vagyok. A levegő olyan, mintha kristály aranyszemekből állna, és minden szem külön-külön csillogna a langyos nap sugaraiban olyan földöntúli ragyogással és mégis oly szelíden, hangtalan sziporkázik enyhe tündöklésében, hogy szemem elbágyadtan csak félig mer kinyílni, ahogy az ember félig lehunyja szemét a viselhetetlen előtt." "Hérakleitosz nagy igéjére, a hen diapheron heautó-ra (az önmagában különböző Egy-re) csak a görög ember jöhetett rá, mert ez a szépség lényege, s míg erre rá nem leltek, nem létezhetett semmiféle filozófia." "A testet nagyon nehéz becsapni. Ha beszélsz, mindent elhiszek, de ha karjaimban vagy, akkor azt adod, ami benned van, és ami igaz, mert közvetlenül ott vagyok veled." "Ami a legjobb bennünk, az úgyis mindig kimondatlan marad, önnön mélyében pihen, mint a gyöngy a tenger fenekén." "[...] arra születtem, hogy hontalanul éljek s ne nyugodhassak meg soha." stb. stb.
39 Hölderlin: id. mű 288.
40 Hamvas: A magyar Hüperión I/17; id. mű 55.
41 Hölderlin, id. mű 341.
42 Hamvas: A magyar Hüperión II/4; id. mű 97.
43 Hamvas: A magyar Hüperión II/4; id. mű 98.
44 Hölderlin: id. mű 169.
45 Hölderlin: id. mű 288.
46 Hölderlin: id. mű 236.
47 Hamvas: A magyar Hüperión II/10. id. mű 113.
48 Hamvas: A magyar Hüperión II/13. (i.m.125.), II/19. (i.m.142-143.), II/24. (i.m. 148.)
49 Hamvas: A magyar Hüperión I/27. id. mű 81. A hölderlini eredeti hely így hangzik: "Bár magam vagyok, hírnevem sincs, és így megyek be közéjük. De egyvalaki, aki ember, nem képes-e többre, mint százak, akik csak részei az embernek?" Lásd: Hölderlin: id. mű 262.
50 Vö. például: Hamvas I/9., I/18. és I/26. leveleit az id. mű 31., 57. és 79. oldalán. Hamvas Hölderlinhez hasonlóan ráadásul ugyanúgy megtartja az "alvás"-"álmodás" motívumának ambivalenciáját: míg Hölderlinnél egyrészt azt olvassuk, hogy
51 "... isten az ember, mikor álmodik, koldus, ha gondolkodik"51a, más helyen éppen az ellenkezőjét: "Boldognak lenni, a szolgák nyelvén annyit tesz: álmosnak lenni."51b
51a Hölderlin: id. mű 169.
51b Hölderlin: id. mű 191.
52 Vö.: Hamvas: A magyar Hüperión I/7. id. mű 27.
53 Hölderlin: id. mű 191.
54 Vö.: Hamvas: A magyar Hüperión II/23. id. mű 155.
55 Hölderlin: id. mű 202.
56 Ennek birtokában Kerényi nyilván másként olvasta azokat a helyeket (az első rész 19. és 20. levelét, valamint a 2. rész 12. darabját), ahol Hamvas egyértelműen a Sziget-kör történetére tesz utalásokat. Ám Hamvas a történteket egy más dimenzióba (is) állítja azáltal, hogy "a szent tűz őrzésének"56a mitikus-időtlen metaforájában igyekszik megragadni a konkrét-történetit. Ezzel nemcsak a hölderlini dikciót szólaltathatja meg, hanem tematikusan is újra játékba hozhatja saját Hérakleitosz-olvasatát, illetve az így kialakuló asszociációs mezőbe indirekt módon bevonhatja a Hölderlin "felfedezésében" oroszlánszerepet vállaló Stefan Georgét és körét, rajtuk keresztül pedig Nietzschét is. Az az olvasó, aki mit sem sejt Hamvasnak a Sziget-kör létrejöttében és munkájában játszott (törvényszerűen periférikussá váló) szerepéről, az feltehetőleg ezt az utóbbi értelmezést teszi magáévá.
56a Vö.: Hamvas: A magyar Hüperión I/20. id. mű 64.
57 A "vallomástól" az epstejni-montaigne-i értelemben felfogott "esszéig" vagy a már-már tisztán fiktív-szépirodalmi ihletettségű "rövid történetig" számos műfajjal érintkeznek e "levelek". Ami különös olvasmányélménnyé teszi őket, az valóban az a rendkívül nehezen azonosítható hangoltság, (természeti) "képződményszerűség", amely, a konkrét levél "tartalmától", illetve a szüzsétől függetlenül, minden egyes írásában szinte mellbe vágja az olvasót.
58 A görög mitológia - a származásán58a, illetve családi viszonyain58b - túl alig tud valamit Hüperión titán alakjáról. Személyéhez nem kapcsolódnak olyan történetek, mint Kronoszéhoz, Prométheuszéhoz, Iapétoszéhoz vagy akár Hélioszéhoz.
58a Nevének etimológiája prehellén eredetre utal. Tudjuk, hogy Uranus és Gaia fia, és azt is, hogy nem vesz részt aktívan az olümposzi istenek elleni csatában.
58b Hogy ti. Theiával kötött házasságukból születik Éós (a Hajnal), Héliosz (a Nap) és Szeléné (a Hold).
59 Hamvasé érzésem szerint nem rokonítható azokkal (a lényegében posztmodern beállítottságú) életművekben is megfigyelhető írói technikákkal, ahol a "vendégszövegek" alkalmazása, a centotechnika éppenséggel felszámolja az eredeti jelentést azáltal, hogy az idézeteket kiragadja eredeti kontextusukból, és egy (tetszőlegesen kiválasztott) másikba emeli be.
60 Főleg egy-egy görög szó alakjában. Ilyen a "hérosztrátoszi" (I/1., I/5.), a "halküóni" (I/26., I/28.) és a "theophorosz" (I/27., I/28.). Ilyen továbbá a felbukkanó négy szapphoi sor (I/23.), a Szigetre és a Stemmára vonatkozó visszaemlékezések (I/19. és II/12.), valamint az első rész 18. levelének nagy része, ahol nem csupán a görögségnek az európai kultúrában betöltött szerepének kitüntetettségéről olvashatunk két bekezdés erejéig, hanem ahol azt a személyes viszonyt is explicitté teszi a szerző, amelyet ő alakít ki e hagyományhoz.60a Ezen kívül nem túl nagy számban találunk a műben olyan helyeket, ahol a görögségre Hamvas jóval áttételesebben játszik rá: ilyen a "tenger-metafora", ilyen a mediterrán nap motívuma és a görög szobrok érzékiségére történő utalás (I/8.), illetve a "természetnek" mint helyszínnek a folytonos (újra)hangsúlyozása.60b
60a Vö.: "Volt egy nép, a görög [...], amelybe mindazt a jót, ami rossz volt, és mindazt a szépet, ami ocsmány volt, belegondolták, és mindazt örömmé tették benne, amitől valaha is szenvedtek. Így lett belőle álomnép. Kétezer éve folyik így. [...] Valahányszor utánuk nyúltam, mindig a magam álmát fogtam meg. [...] Tökéletes nép, mint mindaz, amit reánk hagyott. De már senki sem tudja, mi benne az álom. A róluk szóló tudomány sem egyéb, mint az emberiség álmainak története, minden szótag, betű, cserépdarab, kőtöredék szent, mert az emberiság álma itatta át. És én olyan nagyin szomjaztam a valóságra." Lásd: Hamvas Béla: A magyar Hüperión I/18. id. mű 57.
60b Mindezzel Hamvas lényegében arra a Hölderlinnél talán tudatos, talán ösztönös felismerésre játszik rá, hogy az egykori pogány mitológiát benépesítő lények (a műalkotás mellett) kizárólag a természetben - vizekben, folyókban, villámlásban, mennydörgésben, a gabonában, a repkényben, a szőlőfürtben - élnek tovább. A panteizmus és a szubjektumfilozófia "titánisága" márcsak azért is összefonódhat, mert a panteista természetkultusz az ember önistenítése, hiszen a természetben lakozó szép kizárólag az ember "kedvéért" szép. Hamvasnál ez az összefonódás (a természet mint az epifánia színhelye) manifesztté is válik: "Az isten megjelenése nem csoda, mint ahogy nem csoda, ha szél indul meg a tengeren, s az ezüstös szelíd víztükör oly sötét bíbor színben lángol, akár a bor, melyet éjszínű szőlőfürtökből készítenek. Én a csodát megvetem, mert csak egyszer van, szabály és mérték ellenére, s erőszak a természeten. A csoda nem szép. Szép csak az, ami természetes: az örök szabály. - És az istenek nem csodából vannak itt, s ahol megjelennek, nem fordul fel a rend. Olyanok ők, mint a forrásban a hűvös átlátszó tisztaság, mint a kőben a súly, a levegőben az illanó és puha áradás, mert az istenek a világban az állandó mérték és az örök szabály. És ahol közülük egy láthatóvá lesz, ott ez az örök szabály és mérték teljesül. Természetes, hogy van, és itt van. Úgy jön, hogy az ember azt hiszi, mindig is itt volt, mert ide tartozik. Simán, ahogy a szél hoz szénaillatot a rétről, úgy jön, egész természetesen. Úgy jön, ahogy a déli nappal én jövök. Úgy." Lásd: Hamvas Béla: A magyar Hüperión I/16. id. mű 50.
61 Lásd: Kocziszky Éva: Patmosz, in: Gond, 1992/3. 127-147. A magyar nyelvű, általam ismert Hölderlin-irodalomban Kocziszkyé élezi ki a leginkább a "hagyományválasztás" (jelen dolgozat gondolatmenetének is kulcsfontosságú) kérdését.
62 Vö.: id. mű 130. Annak illusztrálására, hogy az ’ínséges korból’ való el-, illetve az ókor ’telt’ világába való visszavágyakozás (esetleg annak megteremtésének költői programja) mennyire fontos motívuma Hamvas Hüperiónjának is, lásd a következő helyeket, nem a teljesség igényével, és csupán a mű első részéből válogatva: "Legszebb álmaimat én is beléjük gondoltam [ti. a görögökbe], minden veszteségemet beléjük nyertem, és minden szenvedésemet beléjük örültem. Az ő isteneik az én isteneim, az ő tisztaságuk az én tisztaságom, az ő derűjük az én derűm, a félelmetesen ragyogó derű, a delelő." (I/18.) "Feljebb a forrás mellett van egy nagy kőszikla, oda fektetem egymás mellé a két koszorút. És abban a pillanatban megnyugszom. Az istenek elfogadták öntudatlan áldozatomat, és kioltották belőlem a háborgó szenvedélyt." (I/23.) "Én őrzöm őket, igen, az isteneket, én hoztam őket ide, s én telepítettem őket erre a földre." (I/24.) "Miért van félhomály és szélcsend? Miért? Ennek a földnek nincsenek istenei. Ezért nincsenek istenei a népnek, ezért hazátlan, közösségtelen, ezért nem fénylik itt az istenek napja, nem jár a levegő, nincs hős, nincs sors [...] ezért a Hádész előcsarnoka ez, a felbomlott kapcsolatok helye, a világból kiesett hely: az istentelen föld." (I/27.) "Isteneim névtelen hatatalmak, olyan nagyok, hogy minden név szűk nekik, még nagyon újak és erősek. Elhoztam őket, senkinek sem kellettek, hát élek velük én." (I/28.)
63 A ’szentet’ és ’(el)átkozottat’ (maudit) egyként jelentő sacer jelző Hamvasnál is e felismerések hatására válik meghatározóvá saját (és nemcsak saját) költői (ön)megha-tározásában. Vö.: Hamvas Béla: Poeta sacer in: Uő: A láthatatlan történet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 110-128.
64 Lásd: Kocziszky: id. mű 134.
65 Uo. 130.
66 Hüperión az, aki (Hölderlinnél:) "egy nap hetvenszer" vagy (Hamvasnál:) "hetvenhétszer" vettetik alá (Hölderlinnél:) a "mennyből", illetve (Hamvasnál:) az "égből." Ez egyúttal egyike volt Hamvas (oly sokszor szemére vetett) filológiai pontatlanságainak. Talán e két Hüperión-változat némileg részletesebb elemzésével sikerült kimutatnom, hogy a Hamvassal szemben hangoztatott ilyenféle kifogások igazak - ám merőben lényegtelenek.
67 Ha Hüperión egyszerűen csak Hölderlin írói fantáziájának teremtménye lenne, Hölderlin magánmitológiájának emblematikus alakja és/vagy a költő alteregója a hölderlini ars poétikán belül, a két név egyidejű alkalmazása felesleges volna. Ám mivel Hölderlin nemcsak teremtő, hanem maga is teremtett - metaforikusan szólva: Hüperión (mitologémájának) teremtménye - a kötőjel használatát indokoltnak tartom.
68 És ha jól értem, Heidegger is ezt, a "görög lényeget" egyrészt a (művészeti) szép és a (nem-morális, művészeti) igazság fedésbe hozásában68a, illetve a mű öntörvényűségében, egyszeriségében megragadó-megteremtő68b Hölderlinben látja.
68a Vö.: "Hölderlin Görögországot a Patmosz egyik későbbi változatában ’az atlétikus szemek ifjúkori földjének’ (StA II, 180.) nevezi. E szemek pillantása, mint minden igazi pillantás, szellemi, és abban fénylik, amin testi. A szemek csak annyiban pillantják meg a felragyogót, amennyiben ez őket már előbb megragyogta és megpillantotta. Az ’atlétikus szemek’ megpillantják a szépséget. Ez a szépség a görög módon megtapasztalt igazság, nevezetesen a feltárulás az önmagától jelenlétezőnek, a justV-nek, annak a természetnek, amelyben és amelyből a görögök éltek. A görögök tulajdonképpeni mivoltának hölderlini magasabb megismerése, a dolgoknak ez az egyik viszonylata, amiről a [Böhlendorffhoz írott] levél szól.." (Martin Heidegger: A hölderlini föld és ég. In: Heidegger: Magyarázatok Hölderlin költészetéhez, 168-9.)
68b "A görögök számára pedig a megmutatandó, azaz a magától felragyogó, vagyis az igaz: a szépség. Ezért igényli a művészetet, az ember költői létezését. A költőileg lakozó ember minden felragyogót, földet és eget és a szentet, az önmagáért álló, mindent megőrző előragyogáshoz, a mű állásában biztos álláshoz juttat. ‘Mindent állván és önmagáért tartani meg’ - azt jelenti: alapítani." (Uo. 170.)
69 Ehhez a sajátos eljáráshoz az olvasó (vagy a festészeti metaforikánál maradva: a néző) viszonya sokféle lehet az eljárás esztétikai és/vagy morális69a értelmű elutasításától a revelatív azonosulásig tartó skálán. Mi ebben a kérdésben nem kívánunk állást foglalni. Annyit talán a Hamvas-recepció ismeretében mégis megkockáztathatunk, hogy a befogadók részéről Hamvasnak e sajátos "írástechnikája" gyakrabban váltott ki elutasítást, mint revelációt. A hamvasi életművel kapcsolatban rendre előkerülő "szinkretizmus", az "eredetiséghiány" vádja burkoltan a "plagizátor" Hamvasnak szól.
69a Például hogy morálisan megengedhető-e a szerzőiség, a szerzői individualitás ilyen fokú semmibe vétele, illetve hogy a mű kiszakítható-e saját (történeti) kontextusából.
70 Wilhelm Waiblinger visszaemlékezései is megerősítik azt a sejtésünket, hogy Hölderlin számára a "főmű" mindvégig a Hüperión maradt. Vö.: Wilhelm Waiblinger: Napló (1822-1824), illetve uő.: Friedrich Hölderlin élete, költészete és elmebaja (1827-28), in: Hölderlin a toronyban 1806-1843 Szövegdokumentumok. Összeállította és fordította: Báthori Csaba, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1995. 28. és 60.