2012. május 13., vasárnap

Hamvas Béla: Rilke levelei

(részlet)

Rilke sohasem írt sokat; életének utolsó tíz éve alatt még kevesebbet, mint előbb s az is alig jutott a nyilvánosság elé. Mondanivalójának nagyobb részét mintha mindig elhallgatta volna. Csak halála után derült ki, hogy szeretett írni. Leveleit összegyűjtötték és kiadták. Így most több kötet formájában birtokába jutottunk azoknak a csak-nem titkolt írásoknak, amelyek a nyilvánosság előtt való hallgatását érthetővé teszik.

Ha az ember a levelek közül egyet, akármelyi­ket, összehasonlít oly művel, amelyik abban az időben éppen sikert aratott, arra az eredményre kell jutnia, hogy a levéllel szemben a nyilvános­ság előtt sikert aratott műben, legyen az még oly komoly, van valami nem nemes. Most nincs szó a műnek ama fajtájáról, amelynek osztályrésze az úgynevezett közönségsiker lett. Mert, ha a nagy könyvsikernek egyáltalán van az irodalom szá­mára tanulsága, ez csak az lehet, hogy a közönség nem irodalmi fórum. Egy mű megítélésében az, hogy hány példányban fogyott el, érdekes tényező, – távolról sem végső ítélet. És e tény in­kább a közönséget jellemzi, mint a művet. Az iro­dalmi mű szellemi megnyilatkozás. És bármely mai szellemi megnyilatkozás, amit a közönség szívesen fogadott, mélyen Rilke levelei alatt áll.

Nyugodtan mondható, hogy éppen azért. Megmaradt benne a szellem ama nemessége, amely ha kifelé fordul, elvész. Tud az irodalom többet nyújtani, mint azt a gyengéd szépséget, a gondolkozásnak azt az előkelőségét, a kifejezésnek azt a közvetlenségét, amit egy költő levele? Vajon a költő nem saját költőségének színésze már ott, ahol verset ír –, és nem ott kell kiderülnie annak, hogy mennyire költő, ahol nem is gondol vele: levelében?