2012. május 13., vasárnap

Hamvas Béla: Nietzsche és a George-kör

(részlet)

Amikor a Zarathustra első két könyve megjelent, Nietzsche azt írja egyik levelében, hogy szeretné, ha volnának tanítványai. Később, hogy Andreas-Salomé Louval megismerkedett, azt remélte, sike­rült legalább egyet találnia. Tulajdonképpen nem is annyira tanítvány volt az, akit várt; talán csak jelét kereste annak, hogy valamelyes életnek raj­ta kívül is van még nyoma. Az Andreas-Salomé Lou-féle próba kudarccal végződött. Nietzsche mindvégig egyedül volt „azúr magányában”.

Ugyanabban az évben, amikor Nietzsche Turinban összeesett, Stefan Georgénak első lépés-re sikerült néhány embert maga köré gyűjteni. A költő helyzete azonban már könnyebb volt: „Nietzsches Opfer gab dem Dichter den Weg zur Gemeinschaft frei"( Nietzsche áldozata a költő számára szabaddá tette a közös­séghez vezető utat.) írja Wolters. Akiben volt még egy csepp élő vér, azt Nietzsche hangja felrázta. A Geburt der Tragödie elemi megnyilatkozásától kezdve, a Menschliches Allzumenschliches felvilá­gosult, szabad szellemiségén át, a Zarathustrán keresztül, az utolsó művek emberfölötti magas­ságaiig tulajdonképpen teljesen új és más élet nyílt meg: feltárult a XIX. század és a tizenkilenc évszázad valódi értelme. Fel kellett eszmélni arra, hogy mi történt és mi történik ... „a szellemi élet szélhámosok és ünnepélyes paprikajancsik kezé­ben van... az emberiséget dicsérő szövevényekkel vezetik félre... egymás támogatásán és magasz­talásán kúsznak fel". És kiderült, hogy „mindaz, ami a közvéleménnyel csak egyetlen pontban is egyezkedni akar, tökéletesen értéktelen... hamisítvány, s ezért istentelen." Aki tiltakozott az egész Európát elárasztó rohamos elaljasodás ellen, s akiben még volt vágy a valódi életre, öntu­datra ébredt és társat keresett. George azonnal barátokra talált.

A George-kör mozgató gondolata nem az volt, hogy olyan lapot alapítson, amelyben a Kör tag­jainak költeményei megjelenhettek anélkül, hogy a művek a kor folyóirataiban beszennyeződjenek. A Blktter für die Kunst csak lecsapódása volt annak, hogy egy körben olyan élet indult meg, amelynek az eddigi környezettel már nem volt semmi közössége, kapcsolatot a korral nem vállal és nem tart. A kilencvenes évek elejének embere a Kör törekvését l’art pour 1'art-nak nevezte. De ahhoz, hogy a Körben miért lett öncél a művészet, tudni kell, hogy mi a művészet. A XIX. század számára mindenesetre a kor kifejezése, vagyis valamilyen melléktermék. Az örök ember – s így a George-kör – számára azonban a művészet az új élet megvalósulása. Nietzsche bizonyos tekintetben George nemzedékének Plutarkhosza lett, és „satting eure Seelen an Plutarch - mondja Nietzsche - táplálkozzatok Plutarkhoszból, és merjetek hinni önmagatokban, amennyiben az ő hőseiben hisztek. Száz nem modernül nevelt, vagyis érett és heroikus életre szoktatott emberrel az egész lármázó jelenkort örökre el lehet hallgattatni". Ez a száz ember kezdett gyülekezni George körül, és így a Körben vált először valóvá Nietzsche vágya, hogy tanítványai legyenek.

„Olyan időben - mondja Gundolf -, amelyben nincs élettel áthatott egyház, nincs nyilvános mágia és nincs már titok, a szó a szellem egyedüli mentsvára, az emberben az istenség utolsó búvóhelye, ... s így kellett, hogy a szóhoz fűződ­jék Nietzsche és George történeti hivatása". Állam, egyház, társadalom, gazdaság ma tere mindennek, csak éppen a szellemnek nem. És az a szellemtelenség, amely a közvetlen cselekvés területeit elárasztotta, már behatolt a művészetbe is. A zene Beethovennel véget ért, a festészet Böcklinnel, a plasztika, építőművészet, tánc a profán és feloldott életű ember kezében vagy giccs, vagy a szétmarcangoltság önvallomása lett. És „amit egészben már nem lehetett tartani, azt megkísérelték tartani töredékekben, ... de hol van még a modern államban, modern társadalomban, modern nevelésben, tudományban, műveltségben való igazi hit?” És a jövő? - „A nevelés a fiatal lény lehető leggyorsabb kikészítése az állami és üzleti üzem számára". - „Ki fogja felállítani az igazi ember képét, mialatt mindenki csak a maga érdekének önző férgét és a kivert kutya rettegését hordja magában, és lezuhant az állatiasságba, vagy ami még rosszabb, a mechanikus merev­ségbe?" Egyedül a szónak van még egyetlen végső fellegvára, amit a szellem még tart, s amit a züllöttség nem tudott bevenni: túl a tudatosan hazug sajtón, a pénztől és romlottságtól megfer­tőzött irodalmon, a nagy értékek iránt eltompult tudományon van még egyfajta beszéd, amely szent. A szó a nagy élet utolsó tere és a megúju­lásnak innen kell kiindulnia. Nietzsche és George „ugyanazt az örökséget nyerték, s ezzel ugyanazt a feladatot: a széthullott emberiségnek újra kö­zéppontot, mértéket, példát és törvényt hozni”  - a szó erejével.