2012. május 13., vasárnap

Hamvas Béla: Az Aphaia-templom

(részlet)

Az olyan épületekben, mint amilyen az aiginai Aphaia-templom, van valami érthetetlen, más szóval: közvetlenül érthető, s ez az épület számára választott hely. Ha egy helyre azt mondják, hogy szent, rendesen emléke van, valami történt ott, s az avatta fel. Talán égi lény jelent meg, talán hős vére omlott ki, de mindig valaki által vált szentté. A görög templom sohasem érthető egészen a hely nélkül. Ott is történt valami, ahogy Eleusziszban Démétér megajándékozza az emberiséget a búzával. Delphoiban a világ közepe fölött találkozott Zeusz két sasa. De ami ott történt, nem független a helytől, hanem éppen belőle jön, mond róla valamit, megmondja róla, hogy mi. A mítosz is a hely géniuszáról beszél. A görög templom szent helyen épült, de nem azért, mert isten vagy hérosz emléke szentelte meg, hanem azért, mert a hely maga szent. Az istenség is azért választotta, hogy ott jelenjék meg, a hely maga is az isten megnyilatkozásának egy formája: ahogy Eleuszisz démétéri, Delphoi vagy Délosz apollóni, Dodona zeuszi, a Szunion-fok poszeidóni. 
 
Szent hely, ahol istenség van jelen, éspedig a hely az istenről beszél, az isten a helyről. A föld minden pontja tud valamit mondani a földöntúliról, hiszen minden helynek van géniusza, s a természet mindig utal a természetfölöttire. Aki látott valaha francia tájat, párás, világoszöld rétet és erdőt, amelyben aranyló fátyol ragyog, fel fogja ismerni Corot képein a folyóktól behálózott, szelíden lankás Galliát és géniuszát, és azt, hogy e világos, nedves és csillogó üdeség még a városokat is áthatja. Elő kell venni Kubin képeit, és az ember tapasztalni fogja, hogy a sikátornak, a bérházak udvarainak, pincéinek és utcasarkoknak is van géniusza: sötét, mocskos, rosszindulatú, melankolikus természetfölöttiség lappang itt. Van hely, amely megnyugtat, s van, amely nyugtalanít. Ahol békés, vagy gonosz szellem lakik. Van kísérteties hely, van fenséges, bájos, szomorú. A természetet sohasem lehet elválasztani a természetfölöttitől. 

A görög tájban négy elem van együtt: az ég, a tenger, a szikla és a növény. A kristályosan átlátszó ég, a bíborszínben lángoló tenger, a fehér szikrázó mészkőszikla és az ezüstzöld levelű növény. Ebben a tájban minden tiszta, a szemnek külön meg kell szokni az élesen hasító fényt. Van ebben a ragyogásban valami, ami fájdalmas. Mert végső határon áll. Többet már az ember nem bírna el. Lángból van itt minden, színtelen lángból abból, amelyik a legjobban perzsel. A hely sajátsága ez. Nem jön valahonnan. A görög hely géniusza szellem. Az ég, a tenger, a szikla, a növény átitatva és telítve a rettenetesen sugárzó elemmel, amiből csak egy kevéssel legyen több, már nem éltet, hanem kábít, még egy kevéssel több megfoszt az észtől, még egy kevéssel több, megfoszt az élettől. A görög ég szellem-ég, a tenger szellem-tenger, a szikla szellem-szikla, a növény szellem-növény. Csak itt érthető meg, hogy mi a logosz, a dolgok lángja, a tárgyakból sugárzó értelem, az egész világ nem egyéb, mint ahogy Hérakleitosz mondja pürosz tropai, a tűz változása, és hogy az élet présztér, forró lehelet.