2012. március 17., szombat

Hétköznapi emlékek Hamvas Béláról, 2. rész - lejegyezte Dr Buttyán Kornélné

Egyike vagyok a nagyon keveseknek, akik személyesen ismerték Őt.
Erről szól a történet.



A Bokodi Erőmű építkezés, - igen jól szerevezett volt.
Mielőtt az Erőmű Beruházási Vállalat felvonult volna, - már elkészült a lakótelep, - és az ideiglenes épületek az Erőmű körül, - ahová felvonulhatott.
Maga a lakótelep, - Oroszlánytól kb. 5 km, - Bokodtól kb. 3 km távolságra volt, - egy gyönyörű, vadvirágos mező kellős közepén...-
A házak, - rövid utcácskákban álltak, - és egészen mások voltak, mint a mai lakótelepi házak. Kisméretű falazótéglából épültek, és különálló, 1- 2 - 3 szoba összkomfortos, egységekből álló földszintes házak voltak, - ápolt, virágos előkerttel, - fiatal fákkal, bokrokkal, - és kevésbé ápolt hátsó, - füves kerttel. A házak hátsó teraszai, - erre a füves kertre nyíltak.
És, innen nyílt, ameddig a szem ellát, - a végtelen mező!... -
Béla bácsi sokszor szokott ott sétálni. A végtelen mezőn. Szinte, mindennap, - reggelenként, vagy estefelé.
Nem mindig láttam, - mert néha elfeküdt a fűben.
Ha láttam, integettem neki, - s ha Ő is látott, - visszaintegetett.
Őrzök róla egy különös képet az emlékeimben;
Dolgozni indultam, viszonylag korán, - és a kb. 800 m.- es séta alatt, - nem láttam sehol Béla bácsit, - ezért, mielőtt az Erőmű bejáratához értem volna, még egyszer visszafordultam.
És akkor ott volt, - mint egy, ... Látomás.
Nincs rá jobb kifejezés.
Földbe gyökereztem.
A nap, Béla bácsi háta mögött, eléggé lent még, erőteljes sugarakkal, gyorsan vonuló fehér felhők között bujkált. Béla bácsi pedig jött a magas fűben, égre néző arccal, ..jött mosolyogva. Körülötte a színes, vadvirágos mező, - háta mögött, mint egy nem is földi glória, a folyton mozgó napsugarak, - kezében pedig egy kornyadt kamillacsokor.
Egyszer, megkérdeztem tőle, hogy miért sétál annyit, rendszeresen, nap, mint nap - még nagyon rossz időben is, - szó szerint ezt válaszolta; - " Mert elindul a lelkem gondolkodni, én meg utánaeredek " -
Béla bácsi, - itt, Bokodon, - szabad volt !...- És biztos vagyok benne, hogy Hamvas Béla is az volt !
Nem hiszem hogy sok szerepem lett volna az életében, - de mint egy kis pulikutya, - úgy ragaszkodtam hozzá, - és úgy követtem. Vagy éppen utánoztam, - amikor csak lehetett.
Néha késve indult az irodába, ( ahogy én is, ) és ilyenkor öles léptekkel haladt el az ablakom előtt, én pedig igencsak szaporáztam a lépteimet, hogy az Erőműig valahogy utolérjem. Nem mindig sikerült.
Béla bácsinak, nagyon szép járása, szép egyenes tartása volt, - és elegáns mozdulatai.
Amikor éppen nem sietett, meg-megállt egy-egy út menti növény mellett pár pillanatra.
Ilyenkor visszanézett, - és néha intett is, - de sosem várt meg.
A járda keskeny volt, - még ha elértem is, akkor is mindig mögötte maradtam 1-2 lépéssel.
Többször láttam, hogy megkóstol egy - egy fűszálat, - egyszer aztán, én is megpróbáltam.
Hát, jól elvágtam a szám szélét, mondhatom.
Béla bácsi pedig, anélkül, hogy hátrafordult volna, megszólalt: -
- Nem azt, - hanem a másik végét...-
* * * * *
Babus Antal úr könyvismertetéséből ollóztam az alábbi idézetet:
" A kötetből kiderül, hogy Hamvas nem csak a külvilágban, hanem otthon is méltósággal tűrte méltatlan helyzetét: a három - vagy négyszobás polgári lakásból neki csak a fűtetlen hall jutott, amelyen mindenki átjárt. "
Hát, milyen élet volt ez ?!...Ökölbe szorul tőle az ember keze!
Ha ez valóban igaz, - és, - miért ne lenne az ?! - ... akkor Béla bácsinak, emberibb élete volt bármelyik munkahelyén - akár segédmunkásként is, - mint a saját otthonában, ahol, - úgy tűnik, - kutyába se vették, sem Őt, sem a munkáját. -
Szívesen feltenném azt a tapintatlan kérdést, - hogy, hol aludt Kemény Katalin? Fűtött, meleg szobában?...Tudott aludni ?...És nem voltak nyugtalan álmai?...
Később sem? Soha ?.....
Miért nem fogadta be szobájába a drága Béla bácsit ?
Hogy tehette meg ezt vele? .....-
Honnan vette a bátorságot, hogy a férjét ilyen megalázó helyzetbe kényszerítse ?...
Tudna erre válaszolni valaki?...
Azok, pl. - akik most Kemény Katalint, - az egekig magasztalják.
Ami azt illeti, - magasztalásra - sajnos, - nem szolgált rá!
Kemény Katalin okos asszony volt, - ezt elismerem. Férje halála után, - már nagyon jól menedzselte Hamvas Bélát.
Pontosan tudta, hogy a saját munkássága, - nem ér fel Hamvas Béla bokájáig.
Nála sokkal jobbakat, rég elfelejtettek.
Pontosan tudta, hogy a saját neve és munkássága csak akkor marad meg, - ha képes lesz házastársi kapcsolatukat elfogadhatóra fényesíteni, - smirglizni, és kiszidolozni.
Férje halála után, - harminc évig azon dolgozott, hogy úgy tűnjön,: - emberként is, munkatársként is, férj és feleségként is, tökéletesen összeillő, - idilli pár voltak.
Ezért a látszatért, - sok mindent megtett, - tényleg mindent. Még a közismert zsugoriságán is erőt vett.
Utalnék itt arra, - hogy még a férje temetési költségein is takarékoskodni akart, - áthárította azt másra! Azonban, - bőkezűen adományozott a férje halála után azoknak, - akiktől valamiféle hasznot remélt.
Olyanoknak, akik valóban szerették Hamvas Bélát, - akik önmagukban is, - és másokban is egy emlékművet építettek Hamvas Bélának.
Kemény Katalin ott akart állni ezen az emlékművön. Lehetőleg, nem is nagyon hátul.
Természetesen, - azoknak, akik Kemény Katalintól bármiféle szívességet elfogadtak, - kötelességük őt megvédeni.
- Azonban, ... mi van a lelkiismeretükkel ?...alszik ??...-
Volna néhány kérdésem, - ezen kívül is. A kérdésekre azonban nincsen, és már nem is lehet válasz.
Kivéve azt az egyetlenegyet, amelyet Hamvas Bélának tettem fel, és ami így hangzott : - "...és Béla bácsinak, milyen a felesége?...." -
Ő pedig, egyetlen szóval válaszolt, - " kemény....".
Hát igen, - az lehetett. Ő aztán tudta.
Akkor sem volt kétségem felőle, és most sincs, - hogy ezt jelzőnek értette.
Az életrajzírókhoz, irodalom történészekhez is szívesen feltennék egy kérdést, - (és nem kell visszamenni John Lock Tabula - rasa elméletéig, vagy Weissman - Morgan csíraplazma elméletéig, - esetleg az asztrológusok által felállított születési képletéig, - ) - ...csak úgy, egyszerüen, kapásból :
- Véleményük szerint, a Patmosz, amit Bokodon fejezett be, - vagy a SCIENTIA SACRA második része, - az Öt kötet, amit ott írt meg, - élete utolsó elötti művei, megszülethettek volna akkor is, ha hamarabb kerül haza?...( a fűtetlen hallba, -....amelyen ugye, milyen szomorú!...átjárt mindenki?...) -
Igazán úgy gondolják? -...és Kemény Katalin is úgy gondolta?...hogy alkotáshoz, elmélyedéshez, megfelelő háttér az, ...amelyet "otthon " ( ?!! ) biztosítottak Hamvas Béla számára? -
Szerintem, nem.
Szerintem, - az a környezet, nem csak hideg, - hanem rideg is volt. Sivár, és érzelemszegény.
Hát, - ezért sajnálom én Hamvas Bélát, ...- és összeszorul a szívem, - szegény drága Béla bácsiért.
* * * * *
Bokodon, csend volt, nyugalom volt, ...- és nem állt senkinek az útjában. Nem járt senki, keresztül - kasul az életén, - és nem fogta el előle senki a napot.
A háromszobás lakótelepi lakásban, rendszerint egyedül lakott, de ha átmenetileg, volt is lakótársa, akkor azt megválaszthatta.
Frissen vasalt ingeit, ruháit, - a lakótelepi takarítónő gondozta.
Ápolt volt.
A lakását, - mint mindenkiét - hetenként kétszer takarították, és hetenként volt ágyneműcsere.
A körülötte élő emberek tisztelték, - mert tiszteletreméltó ember volt, - anélkül is, - hogy tudták volna kicsoda.
Ez a tisztelet, Hamvas Bélának, - az embernek szólt.
Azt gondolom, - pontosan így lehetett ez akkor is, amikor még Inotán, vagy Tiszapalkonyán dolgozott.
Úgy tudom,1951 - ben került, - talán nem is jószántából, Inotára, azután pedig, - Tiszapalkonyára, - segédmunkásnak.
Abban azonban biztos vagyok, - hogy Béla bácsi, hamar kinőtte azt a munkakört, - és egyéb beosztást kapott.
( Bármit mondanak is a, - fogalmam sincs róla honnan, és kitől, - jól értesült életrazírók.)
Darabos Pál írja:
" Tiszapalkonyán, még egy kis kertet is berendezett magának a barakk ablakai előtt, ahol zöldséget termesztett és néhány virágot is nevelt, hogy legalább némileg a maga képére formálja a környezetét.
Itt élt kéthetes turnusokban, és kéthetente szombaton reggelenként hazautazott Pestre, hogy családi saját, magán, - és hivatalos ügyeit, többek között az ERBE Széchenyi rakparti irodaházában elintézze, barátaival találkozzék, könyvtárba menve könyveket kölcsönözzön, ...." stb. -
Nekem ez az idézet, - több dolgot is elmond:
Az egyik, - hogy Béla bácsiban megvolt az a képesség, bárhol élt is, hogy a környezetét úgy alakítsa, hogy abban, jól, vagy legalább elviselhetően, - érezze magát.
(Kivételt képez persze, az "otthoni" környezete, - amelyet, nem igen hiszem, hogy módjában állt alakítgatni...- )
A másik, - és ezt nagyon fontosnak látom:
- ha Béla bácsi, valóban segédmunkás volt, - akkor, mi a csudát keresett, az ERBE, Széchenyi rakparti irodaházában?...Teljesen kizárt ugyanis, - hogy segédmunkásként ott, bármi dolga lehetett volna valakivel, bárkivel.
A segédmunkásnak, volt közvetlen felettese, - akivel minden dolgát elintézhette, - és nem neki kellett 2 hetente a Vállalat központjába rohangászni.
Ha azonban, bármi okból, nem boldogult volna a közvetlen felettesével, akkor ugye ott volt, - a mindenható Kirendeltség-vezető.
Így, - én azt gondolom, hogy Béla bácsi, - már Tiszapalkonyán, is raktárvezető lehetett, és ezért akadt elintéznivalója rendszeresen a Bp.-i Központtal.
A harmadik, - ami szintén nem stimmel: - az a ,,szombat reggel haza, és hétfőn vissza..."- megállapítás.
Szombaton, ugyanis, nem dolgoztak az ERBE Vállalatnál, - ott tehát intézni, semmit sem tudott volna azon a napon.
Ugyanez lehetett a helyzet, a Könyvtárral is, - bár a Bp.-i könyvtárak nyitvatartási idejét nem ismerem, nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik könyvtár nyitva tartott volna szombatonként addig, amíg Béla bácsi Tiszapalkonyáról, - odaér.
Ha tehát intézni akart valamit, akkor az ERBE Váll.- nál, ezt, - és gondolom a Könyvtárban is, - vagy pénteken, vagy hétfőn tehette meg.
Erre pedig természetesen, egy segédmunkásnak, - egyáltalán nem volt lehetősége.
Azt gondolom, ha a Vállalat, segédmunkásnak vette is fel Béla bácsit, - azt a munkakört, nagyon hamar kinőtte. Nyilván, rövid idő után, más beosztást kapott.
Béla bácsi tehát, nem segédmunkás volt, - hanem raktárvezető.
Tisztességgel elvégezte a munkáját, - ezt az ERBE Vállalat, és az akkori főnökei, biztos, hogy értékelték, rendesen megfizették, és meg is becsülték. Béla bácsi azonban nem csak a főnökei előtt, hanem a munkatársai között is megbecsülést szerzett magának.
Mindenki tisztelte Őt, - és nagyon sokan szerették.
A körülötte élő emberek, nem ismerték, - (vagy csak kevesen...) nem is ismerhették, Hamvas Bélát. Ők, Béla bácsit ismerték, és - tisztelték.
Azért, - mert olyan volt, - amilyen. Azért, mert az volt, - aki volt.
Tartása volt, gerince volt, - szava pedig, mint a szentírás.
Egyébként, nagyon kedves, nagyon egyszerű, de öntudatos, kiegyensúlyozott, és derűs ember volt.
Minden bizonnyal, tisztában volt a saját értékeivel. Az egész lénye, - méltóságot sugárzott.
Szinte, mindig mosolygott, - és jólesett ránézni. A mosolya, a szívéből fakadt, - és a szemébe futott.
Keveset beszélt.
Nem csevegett, nem fecsegett, annak amit mondott, - súlya volt, értéke volt.
Aki Tőle tanácsot kért, - az azt meg is fogadta.
Annak, amit mondott, - hitele volt.
Emlékszem, - egyszer egy 8 - 10 fős munkahelyi megbeszélésen, - bár, már fogalmam sincs róla, miről lehetett szó, Sz. Erzsike, - Főnökünk titkárnője, - a saját véleményét azzal támasztotta alá, hogy: - " de ez, így volt, mert Béla bácsi azt mondta. ".-
Ezt, - mindenki azonnal elfogadta.
Ha Béla bácsi azt mondta, - akkor az úgy volt.
Csak a bokodi éveit ismertem pontosan, - az előzőeket, sajnos nem.
Azt gondolom azonban, hogy bárhol, - jobb volt Hamvas Bélának, mint otthon.
Erről tanúskodnak a "termékeny évei".
Talán, - Tiszapalkonyán, és Inotán is volt egy rét, ...egy fa, néhány bokor, ...- és nyilvánvalóan volt jó néhány ember, akik tisztelték, és szerették Őt.
A munkahelyén, - bármilyen munkát végzett is, - emberség vette körül, rend, biztonság, nyugalom, - ...és a nagyon szeretett: végtelen mező: a szabadság.
Béla bácsi pedig, képes volt, bárhol, - "berendezni " úgy az életét, - hogy jól érezze magát benne.
Bokodon dolgozott, - egészen 1964 - ig, - a nyugdíjazásáig.
Azt gondolom, hogy, Ő is, - mint mindenki más - szívesen maradt volna még tovább, - azonban, 1964 - ben megtörtént a Hőerőmű üzembe helyezése, és műszaki átadása. Itt, - már nem volt szükség mindenkire.
Az Erőmű Beruházási Vállalat, - és alvállalkozói, - fokozatosan levonultak.
A jól összeszokott csapat, - szétesett.
Bánhidán, még voltak befejezésre váró munkák, - a Gyöngyösvisontai, és a Százhalombattai Erőműépítkezések pedig akkor kezdődtek.
Béla bácsi, a nyugdíjazást választotta. - Bár, ne tette volna!
Én akkor, Bánhidára kerültem, - a többiek, - ki erre, - ki arra.
Később, sokan, - újra összejöttünk Százhalombattán.
Ez azonban, már nem volt ugyanaz.
* * * * *
Sokszor gondolok vissza Béla bácsira, - azóta is, - amióta már tudom azt, hogy " Ő " volt Hamvas Béla .
Ellentétben egyik életrajzíró megállapításával, - sosem láttam Őt, - "esendő", - "elesett", - embernek. Legfeljebb, - otthon lehetett az.
Béla bácsi, csendes, udvarias, békés, de határozott ember volt, - Kemény Katalin, azonban, uralkodott rajta, - föléje kerekedett. Letarolta. Lehengerelte.
Tartok tőle, - egyébként se "tarthatta sokra "a férjét. Legalábbis addig, - amíg, - "divatossá" nem vált.

Erre utal, - jól ápolt kapcsolata, - Czóbel Béláékkal.
Kemény Katalin, - Czóbel Béláné barátnője volt.
Czóbel Béláék pedig, Hamvas Bélát, lehetetlen, élhetetlen, - pipogya fráternek tartották.
Számomra, teljesen érthetetlen, és elfogadhatatlan, - hogy ezek után Kemény Katalin miért barátkozott még továbbra is velük?
Sőt, nemcsak, hogy barátkozott, - de rákényszerítette a férjét arra, hogy a Czóbel házaspár távolléte alatt, - rendszeresen etesse és gondozza Czóbelék macskáit. Hát, mit mondjak? ...- én szégyellem magamat helyette!
Hallott már valaha ez az asszony az emberi méltóságról?? Miért tette ezt a férjével?...Hát, micsoda magatartás ez?...-
Egy magára valamit is adó asszony, nem állt volna szóba többé azokkal az emberekkel, - akik a férjét lenézték, gyalázták, semmibe vették, - ő meg barátkozott velük, és szívességeket tett nekik.
Igaz, én Kemény Katalint, nem tartom, - "magára valamit is adó " asszonynak.
Szóval, Béla bácsi, - ha nem otthon volt, - nem volt "esendő", és "elesett" ember.
Nem volt elvarázsolt sem.
Benne élt a mindennapokban, és velünk élte meg azokat, - gyanítom, hogy pontosan ugyanúgy, ahogy mi.
Béla bácsi, eleven volt, férfias, határozott, - és összeszedett .
A lelke is az lehetett, mert állandóan, valami belső béke sugárzott az arcáról. Szinte mindig mosolygott, - de hangosan nevetni csak ritkán hallottam.
Egypárszor, - azért sikerült.
Akkor pl., - amikor az irodánkban lábra kapott, és elindult a kávéfőző.
Azt már nem tudom, hogy éppen hol dolgoztunk akkor, - raktárban, vagy a gondnokságon.
Az viszont biztos, hogy én akkor még nem kávéztam, - és nem is tudtam igazán jó kávét főzni. Csak igyekeztem.
Hát, - nem mindig sikerült.
A kávé, Béla bácsi szerint akkor volt jó, ha egy icipicit "savanykás " volt. Ez az íz, - sajnos, ritkán jött össze.
Mindenesetre jól megtömtem a kávéfőzőt, - egy olyan "hagymakupolás " elektromos főző volt, igen - igen hosszú zsinóron. Miután ,,jól megtömtem", bedugtam a kávéfőző zsinórját, és leültem dolgozni.
Egy darabig teljes csend volt. Aztán egyenletes koppanásokat lehetett hallani.
Egy pillanatnyi dermedt csend után pedig Béla bácsi felugrott az asztaltól, és kitört belőle a nevetés. Aztán, én is felugrottam, - és igencsak elcsodálkoztam a látványon, - a kávéfőző gyors lépésekkel haladt a két íróasztal között, - ment, ment, ment, mendegélt,... egészen addig, ameddig a zsinór elért, - ott egyhelyben kezdett ugrándozni, majd hangos sziszegések, pöfögések, szörcsögések közepette, - felrobbant.
Mi, nem, de körülöttünk minden, - a fal, az ajtó, az állófogas a ruháinkkal, - minden tele lett kávéfoltokkal, - a kávéfőző pedig több darabra szétesett.
Közel álltam ahhoz, hogy sírva fakadjak. Béla bácsi azonban, - látva, hogy milyen szerencsétlenül állok a romok előtt, - csendesen, és akkor már csak mosolyogva, megszólalt: -" Nem baj, nem baj, nincs semmi baj..." . -
Azután kiment, magamra hagyott a romokkal, - én meg sírva fakadtam. Gondolom, Béla bácsi, akkor P.Annie - nál kaphatott kávét.

Ezt követően, - természetesen, azonnal kaptunk új kávéfőzőt, de én, sokáig nem kérdeztem meg, hogy főzzek -e kávét, - inkább mindig hoztam Béla bácsinak, Annie - tól.
Amikor aztán nagy sokára, mégiscsak összeszedtem minden bátorságomat, és rászántam magam a kávéfőzésre, megkérdeztem Béla bácsit, kér-e?... főzzek-e?...- A válasza, röviden és tömören az volt, hogy: - ..." jaj, ne, a világért se ! ".....-
Hát, meg tudom érteni.
Emlékszem, egy másik esetre is, akkor azonban Béla bácsi, nagyon visszafogta magát.
Megállta, hogy nem nevetett, csak diszkréten pukkadozott.
Mindig különböző időpontban ebédeltünk, - de akkor véletlenül úgy adódott, hogy egyszerre voltunk az ebédlőben.
Béla bácsi már az asztalnál ült, én pedig, még sorban álltam a tálcámmal.
A cégnél, ' la' Carte étkeztetés volt, - és igen jó konyha.
Előttem, a termetes, - és rendkívül nagy tudású, rendkívül "elvarázsolt ", - és rendkívül jó étvágyú munkatársunk állt.
Tányérjára, hatalmas szilvás gombóc piramist halmoztak fel. Több adagot egyszerre.
Nem volt semmi baj addig, amíg a pénztártól el nem indult az asztalok között, - mert akkor a hatalmas pocakján tartott tálcáról, a gombócok is elindultak, - és minden lépésnél gurultak, - szépen, lassan, sorban, egymás után, - lefelé.
Nem vette észre.
Béla bácsi előtti asztalnál állt meg, - letette a tálcáját, aztán rámeredt, és méltatlankodva kérdezte, " affrancba, hová lett a gombócom " ?...-
Rápillantottam Béla bácsira, - aki teljesen elvörösödve, a tányérjára szegezte a tekintetét.
Láttam, hogy azonnal ,,buffogni" fog, és azonnal kirobban belőle a nevetés. De nem.
Visszafogta magát.
Én továbbléptem, - Ő pedig nagyhírtelen felállt az asztaltól, felkapta a tálcáját, - és kiment ebédlőből.
* * * * *
Persze, az ott töltött idő alatt, történtek szomorú események is. Ezekre az eseményekre, Béla bácsi is, pontosan úgy reagált, mint mi.
Egyszer, szörnyű baleset történt, az étterem vezető házaspár kis unokájával.
A kislány, 2 év körüli lehetett - hanyatt beleesett a konyhában, egy hatalmas badellába, - amelyben forró húsleves volt.
Pécsre szállították, - és mindent megtettek érte, hogy túlélje.
Akkor, ott, a munkahelyünkön, - egy hétig, mindenki azt kérdezte a másiktól, hogy tud -e valami újat a kislányról?
Béla bácsi is ezt kérdezte, - naponta többször is.
Aztán, egy reggel, Ő már az irodában volt, mire én beértem. Az ablaknál állt, zsebre dugott kézzel, és kifelé nézett.
A köszönésemre megfordult, és nagyon halkan, csak annyit mondott: - " Meghalt " .
Aztán visszafordult az ablakhoz.
Nem volt ott semmi látnivaló, csak a kopár udvar, - és szemben a másik felvonulási épület.
Béla bácsi, messzebbre nézett.
Ez a szomorú esemény, mindannyiunkat megérintett.
Béla bácsival, - amikor éppen nem dolgoztunk, - nagyon jól tudtunk "csendben lenni "
De ez a hallgatás, ez a ránk zuhant, szomorú csend, ez más volt.Ez, fájt.
Ismertük az angyalhajú kislányt.
* * * * *
Máskor, ha csendben voltunk, - Béla bácsi rendszerint írt, én pedig rajzoltam.
Nagyon szerettem ezt a csendet, - de alighanem Béla bácsi is.
Írás közben, néha megállt, bal könyökét az asztalra téve, mutatóujjával megtámasztotta az állát, és lefele nézett. Aztán folytatta az írást.
Sohasem szoktam ilyenkor megzavarni. Olyan csendben voltam, - mint az állófogas.
Mindig azt hittem, - levelet ír.
Néha, a "dolgaink" felett, egy pillanatra összepillantottunk, összemosolyogtunk, - aztán folytattuk, csendben, tovább.
Az esős napokat, a telet és a rossz időt, én, - ezért a csendért szerettem.
Évtizedek teltek el, - de ebbe a békés, zavartalan csendbe, néha még ma is visszarévedek.
Béla bácsi asztalán, gyönyörű rendben, 2 konzervdobozban álltak a szépen kihegyezett ceruzák.
Mindenféle volt benne, még tintaceruza is.
Mindig megkívántam őket, - mert nehezen, ügyetlenül, és igen barbár módon tudtam csak ceruzát hegyezni.
Ha benyúltam a fiókomba és kivettem néhány géppapírt, - néha ki sem kellett mondani, Ő kérdezte meg :
-" Milyent kér, 3 B -t ? " - és már adta is.
Szerettem rajzolni, fákat rajzolni pedig különösen. Tudtam is, tanultam is rajzolni, és soha meg nem untam.
Béla bácsival, volt egy jó játékunk. Néha odajött és megnézte, mit rajzolok éppen, - persze fákat, ...- aztán villámgyorsan húzott az ujjával egy girbe - gurba ágat a fára, én pedig megpróbáltam az ujja nyomát követve, ugyanolyan gyorsan, megrajzolni a papíron.
Ilyenkor szélesen elmosolyodott.
Persze, a rajzaim, mindig a papírkosárban végezték. Ma már őszintén sajnálom.
Meg kellett volna őriznem Béla bácsi ujja nyomát.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Béla bácsi, soha meg nem dicsért. Sem a rajzaimért, sem a könyvelésért. Valószínűleg, sok oka nem is lehetett rá.
Amikor egyetlenegyszer mégis megdicsért, az, - nem ezekkel volt kapcsolatos.
Nem sokkal a megismerkedésünk után mondta nekem, hogy: - "szépen beszéli a magyar nyelvet "....-
Nekem pedig, ez, - nagyon jólesett.
Anyai dédapám ugyanis sváb volt, egész életében összesen 3 szót beszélt magyarul. Azt a hármat, amellyel magyar menyét illette.
Nem írom le, - mert nem bírja el a papír.
Amúgy, igazán nagy , "elvont beszélgetéseink " nem voltak Béla bácsival.
Amikor beszélgettünk, akkor, mi általában növényekről, fákról, virágokról beszélgettünk, - esetleg a családomról, - vagy Csopakról, és környékéről, - amit érdekes módon mindketten, nagyon jól ismertünk. Ő, sokszor járt ott, - én pedig ott nőttem föl.
Néha vittem neki otthonról egy-egy csatos üveg vörösbort, - és borzasztóan örült neki mindig.
Béla bácsi, ismerte a falum környékét, Balatonkövesdet, Paloznakot, a Király - dombot, Akasztó - dombot, Lovast, a Mackó - dombot, - Csopakon a Csákány - hegyet, a Nosztory- völgyet, a Halastavakat, a Kerekedi öbölt, - Arácson a Koloska - völgyet, a Giligót, stb. stb..stb..-
Megállás nélkül tudtunk ezekről beszélgetni.
Igazán nagy beszélgetésbe merülve azonban, csak "láttam " Őt. Nem vettem részt benne.
Mindenki névnapját megünnepeltük Bokodon.
Ezek az ünnepségek, a lakótelepi kis kultúrházban zajlottak, - ahová, mindenki mindenkit meghívott.
Az összejöveteleink azonban, - zene, tánc, meg ricsaj, nem volt, - és egyáltalán nem hasonlítottak a mai bulikhoz. Akkor, - ezt a kifejezést, még nem is ismertük.
Voltak, klf. sütemények, - a férfiaknak bor, a nőknek üdítő, kávé, és nagyon jó beszélgetések.
Jól éreztük magunkat, - lehet mondani.
A férfiak nagy része, mindig Béla bácsi köré csoportosult, valamelyik sarokban, - és Őt hallgatták.
A nők közül, csak Sz. Erzsike ült ott, Főnökünk titkárnője. Ő, Béla bácsi rajongója volt, és kivétel nélkül mindig, - ebbe a csoportba telepedett le.
Látni kellett volna ilyenkor, - szinte moccanás nélkül figyelt Béla bácsira, és templomi áhítattal hallgatta minden szavát.
Az a sarok nagyon csendes volt, - Béla bácsi pedig, nagyon halk szavú.
Én, ezeket a beszélgetéseket, - csak "láttam ". Ma már persze, - nagyon sajnálom.
* * * * *
El kell mondanom még valami fontosat, Bokoddal kapcsolatban.
Mindannyian, akik akkor ott dolgoztunk, és ott éltünk, - okkal vállaltul ezt a külszolgálatot.
Volt olyan, aki politikai okokból, volt aki családi tragédia miatt, volt, aki széteső házasságát akarta így megmenteni, - volt akit a személyes kudarc kergetett oda, - ( ezek közé tartoztam én is , ) - és volt, aki pusztán anyagi okokból vállalta azt, hogy távol legyen a családjától.
Valami oka, - mindenkinek volt.
Jó csapat voltunk.
Tiszteltük egymást, tekintettel voltunk egymás problémáira, elnézőbbek voltunk, - nem cikiztük egymást, nem áskálódtunk egymás ellen, és nem vájkáltunk egymás életében.
Miután ez, kiemelt nagy beruházás volt, - feltételeztük, hogy figyelnek bennünket, sőt, - hogy állandóan megfigyelnek bennünket.
Félni azonban, nem volt okunk. Egész idő alatt, mintha védőháló lett volna felettünk, körülöttünk pedig erős védőbástya.
Tudomásom szerint, ott soha senkit nem zaklattak, nem bántottak, nem hurcoltak meg..
Azt azonban tudtuk, hogy vannak köztünk, akik figyelnek bennünket
Azonban, hogy ki lehetett az, aki szemmel tartott minket, arra, sem akkor, sem később, - soha nem jöttem rá.
Volt ott egy fiatalember, "kvázi" - Jenőnek hívtuk, mert beszéd közben, minden harmadik szónál megállt, és némi hatásszünet után, ..."kvázi" - val folytatta.
Ő, gyakran beszélt a "láthatatlan ellenségről", - annak , " kezéről - lábáról", ( amit ugye ide tettek be, meg oda tették be..) - meg a "fokozott óvatosságról " stb. - de éppen azért, mert örökké ezekről a dolgokról fecsegett, - másról nem is igen beszélt, talán nem is tudott, - senki sem vette komolyan.
Nem hiszem, hogy ő lehetett.

Nem volt gond, nem volt baj, nem volt üldöztetés. Bokodon, nem zaklattak soha senkit.
Biztonságban voltunk.
A védőbástyát, - gondolom utólag, - a fiatal Kirendeltség-vezető, Szabó Mihály mérnök úr vonhatta körénk.
Tudomásom szerint, építészmérnök volt, - bár ebben nem vagyok biztos, lehetett más is, - amiben biztos vagyok, az, hogy rendkívül intelligens, magasan képzett, lelkes, szorgalmas, munkabíró, munkaszerető, - és nagyon jóindulatú ember volt, óriási szervezőkészséggel.
Mindent tudott, - mindent kézben tartott. A biztonságot is.
Azt is kézben tartotta.
Érdekes módon a biztonságérzetünket, az ottani párttitkár, és KISZ- titkár személye sem zavarta soha. Kedveltük őket.
Mindketten intelligens emberek voltak, mindketten villamos mérnökök, - és mindketten, jóindulatúak.
Igen, - kedveltük őket. Lehet mondani.

( A párttitkárt Sárközi Mihálynak hívták, feleségét Tildának. Volt egy kislányuk, aki velük élt.
A KISZ - titkár, Csernai Ferenc volt. Róla annyit tudok, hogy Bokodról, - Visontára került, - a következő erőmű építkezéshez.
Pár évvel ezelőtt, láttam Őt a családjával, Bp.-en, a Flórián - téren, - az Áruház előtt.
Nem szólítottam meg, és ezt, utólag, - nagyon sajnálom. )
Úgy tudom, hogy Sárköziék, a fiatal Kirendeltség-vezetővel - és még sok mással, - Tiszapalkonyáról jöttek Bokodra.
Alighanem, már ott is jó csapat lehettek, - s itt is azt alkottak.
Biztos vagyok benne, hogy Ők, - tudhatták, ki volt Hamvas Béla.
Tudhatta persze Sz. Erzsike is, - aki annyiszor kért tanácsot Béla bácsitól, - s annyiszor hallgatta Őt, mély áhítattal , - s aki egyébként Szabó Mihály mérnök úr titkárnője volt.
Azt gondolom, hogy Sz. Erzsike szintén, - egész biztosan tudta, hogy ki volt Hamvas Béla.
Annál is inkább, mert Sz. Erzsike is, - tudomásom szerint, Szabó Mihály mérnök úrral együtt, ugyancsak Tiszapalkonyáról került Bokodra, - s nem sokkal utánuk került oda Béla bácsi is.
Szabó Mihály mérnök úr, és Sz. Erzsike, fiatalok voltak akkor. Élhetnek még, - talán, meg kellene keresni, és meg kellene kérdezni őket, - addig, amíg még lehet. Addig, - amíg még lehet.
Szívesen emlékszem vissza rájuk.
Szabó Mihály mérnök urat mindenki tisztelte. Bár akkor, - ,,szaktárs" volt az elfogadott és nem bizalmas, hivatalos munkahelyi megszólítás, - Őt, mégis mindenki mérnök úrnak szólította, - a háta mögött pedig ugyanolyan tisztelettel ,,Szabó-misi-mérnök-úr" volt, - ha beszéltek róla.

Voltak persze olyanok is, - akiket nem igazán kedveltünk.
Volt egy fiatalember, a Bp.-i központból, - aki gyakran járt Bokodra.
Állandóan villogott, idétlen és közönséges vicceket mesélt, ha kellett, ha nem. ,,Bazsajgott" ...állandóan, - és mindenkire az ellenállhatatlanságával, továbbá ,,személyes varázsával", - ami ugyan alig volt neki, - akart hatni, és azzal, mindent elérni.
Én, nemcsak, hogy nem kedveltem, - hanem szívből utáltam. Alapos okom volt rá.
Ebben a pillanatban, a neve is eszembe jutott, - de nem írom le.
Mindenki ismeri.
Szereplésmániás, - ám jelentéktelen - országgyűlési képviselő lett belőle egy rövid ideig, -nagy sörhassal, - és mára már a kevésnél is kisebb, igencsak megcsappant vonzerővel.
Vele kapcsolatban azonban igazán kíváncsi volnék, - hogy átvilágították - e?
Alighanem, - kellett volna.
* * * * *
Most, hogy így, ennyi év után, visszatekintek Bokodra, - azt hiszem, hogy sok szépet és jót írtam le, mondtam el róla.
De nincsen benne semmi túlzás.
Nem azért látom így, mert ott, - és akkor, - fiatal voltam. Nem.
Még, - nagyon sokáig voltam fiatal.
És, - sokáig dolgoztam - rövid, bánhidai kitérő után, - a következő erőmű építkezésnél is.
Azonban soha, sehol, - többé nem találkoztam azzal a varázslatos hangulattal, - azzal a nyugalommal, békességgel, biztonsággal, - ami a bokodi életünkön uralkodott.
Százhalombattán, - nagyrészt a régiek, továbbra is együtt maradtunk, - mégis, - sokszor beszélgettünk erről! - többé, már soha, semmi, nem volt ugyanaz. Minden megváltozott.
Már - már, hajlandó vagyok azt hinni, hogy azért, - mert ott, sem a régi Főnökünk, sem Hamvas Béla bácsi, - már nem voltak velünk.


Tovább a beszámoló harmadik részéhez 


Forrás itt