2012. február 29., szerda

Kemenes Tamás: A szellem és a csend

Forrás itt

A mint valamit „tudok”, rögtön kifogásom is van. Leginkább persze a csend ellen van kifogásom... „Aki azt hiszi, hogy jobban tudja… ebből (jön) minden rossz (erőszak, kizsákmányolás).” „Az tudja a legjobban, mi kell nekem, aki engem szeret.” (…) „Nem vagyok alkalmas arra, hogy egy legyek a tizenkét tanítvány közül. Pedig az élet csak akkor lenne elviselhető, csak akkor lenne hiteles. Állandóan Isten közelségében lenni. Mi legfeljebb a szellem közelségében vagyunk.”

A Hamvas Béla-életműsorozat legutóbb megjelent kötetei (a Naplók két része, illetve a Levelek), bátran mondhatjuk, együtt megrázóan új fénybe állítják a korábbi szövegeket, pontosabban Hamvas személyét. Egyszerűen azért, mert bennük az előzőleg megismert művek teljes háttere, valósága, egy élet „láthatatlan története” sejlik fel, természetesen messze pontosabban és hitelesebben – tehát végtelenül elevenebben –, mint bármilyen életrajzban. A Naplókban a belső, a Levelekben pedig bizonyos értelemben egy külső „út” válik megsejthetővé. Ezt a három kötetet érdemes ezért legalább egyszer nem ide-oda lapozgatva, hanem az elejétől a végéig elolvasni, majd egyben szemlélni, és ami a legfontosabb: észrevenni, és megemészteni, hogy lapjaikon leginkább egy Krisztushoz való megtérés története bontakozhat ki… Sőt, hogy a Hamvas iránti tisztelet megtartása mellett esetleg egyáltalán nem is olvashatók másként, mint így.

„Levelében megemlíti, hogy sokan kizsákmányolták műveit, hogy gondolatainak eredeti Molnárságát elsikkasztották. Én ilyesmiben nem hiszek. (…) (Ezek a gondolatok) A levegőben voltak, mint az atmoszféra, vagy a ragály. (…) Régebben én is éreztem azt, hogy megloptak, mert a forrást nem nevezték meg. (…) Mondott valaki valamit, amit én is mondtam. De ötvenen is mondhatták volna. Nem én találtam ki. Ezzel volt megfertőzve az egész légkör.” (Levél Molnár Antalnak.)

Az ember olyat írjon és mondjon, amit csak ő tud írni és mondani, különben „tolvaj és rabló” – persze ne a görcs felé hatolva tegye ezt, hanem az alázat (hit) felé: az ember az alázatban kapja vissza önmagát, minden valósnak bizonyult képességével együtt. Valósnak bizonyulni pedig nem mást jelent, mint odaadhatónak lenni: „A más üdve előbbre való, mint az enyém. Azt hiszem, ez a legnehezebb (és a legtöbb), amit meg tudunk tenni.” (Levél Dobes Lászlónak.) A pillanatot, nem mintha tudnánk róla, többnyire csupán úgy ismerjük, mint önmaga jelét, önmaga távolról érkező (öröm)hírét: valósággá csak az alázatban (a hitben) válik – és csak az így felismert pillanatban lehet az ember „egészen elégő áldozattá”: vagyis valósággá…

Bizonyos értelemben ennek az életműkiadásban beállt „hangulatnak” a része lehetett volna a szintén nemrég megjelent – külsejében a köteteket imitáló – A Kőhegyen című DVD-kiadvány is, amely azonban mégis inkább a Metafizikai Hagyomány – így főleg Julius Evola és René Guénon – bűvöletében élő Hamvas Bélát választja. Őt tekinti az opus valódi centrumának – mintegy az „igazi” Hamvasnak –, így hát, ha valakit, akkor őt figyeli: nem igazán halad a Naplók és a Levelek által is felderengő másik úton, illetve egészen a „végkövetkeztetésig” biztosan nem, sőt azt bizonyos körökkel összhangban – ha nem is ugyanolyan fokon és céllal, de – talán súlyos tévedésnek, vagy legalábbis különös zavarnak és jelentős visszalépésnek tartja…

Persze, előfordulhat, hogy egy ilyen „követés” egyenesen lehetetlen, elvégre a valódi hit (alázat): felfoghatatlan ajándék... Így Hamvasnak sem annyira azok a rezdülései igazán mélyen megrendítőek, amelyekben még tudósan konstatál, például így: „A kereszténységet a Hagyomány betetőzésének kell tekinteni”, vagy akár így: „Meggyőződtem róla, hogy az egyetlen kinyilatkoztatás az Evangélium, mert Jézus Krisztus valóban az Isten fia”. Hanem inkább azok a mélységes csöndek, amelyekben lénye legmélyéből, minden (esetében briliáns) módszeren, spekuláción és praktikán vélhetően messze túl, őszintén felfakad: „Édes Jézusom...”

Az érettséghez folytonosan mi hiányzunk, és nem Ő, aki éppenséggel folytonosan megvan; ahogyan végül az Út sem bizonyul annyira saját útnak, mint inkább újabb mérhetetlen ajándéknak; a törekvés pedig, az akarat mozdulata, és vele az úgynevezett „megszerzett tudás”, benne akár maga a zseniális mű. Mindez a látszat ellenére soha, egy pillanatra sem volt más, mint az alázat valóságát kereső, tehát a gondolkodás igazságából a látvány igazsága felé epekedő ember mozdulata: ima.

Forrás itt