2011. december 22., csütörtök

„Lehet koncentráltan élni” - Weiner Sennyey Tibor beszélget Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából

„Tapasztalatból tudom: a Hamvas-olvasók egy része azt sem tudja, hogy Hamvas Béla él-e még vagy sem, némelyek pedig csak annyit hallottak róla az egyetemen, hogy irracionális, zavaros fejű, dilettáns misztikus.” - 2010. szeptember elején került a könyvesboltokba Hamvas Béla naplóinak kétkötetes kiadása.  Ez alkalomból a megjelenés előtti napokban megkerestük Dúl Antalt, a Hamvas-hagyaték gondozóját.

Forrás: Irodalmi Jelen Online
„Lehet koncentráltan élni”

Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók

megjelenése alkalmából

 

WST: Te vagy a Hamvas-hagyaték őrzője, gondozója; sokan megkérdezték már, mégis jobb innen kezdeni: hogyan kerültek hozzád Hamvas Béla szövegei?

Dúl Antal: 1967-ben olvastam egy közkézen forgó szamizdatot, a Scientia sacrát, amit ronggyá olvasva adtunk kézről kézre. Én harmadéves teológushallgatóként a mélypontra jutottam az egész teológiával, mint valami teljesen fölösleges racionális-dogmatikus légvárral, amelynek már alig van köze a kereszten kivérzett Krisztushoz. Arra gondoltam, a komoly munka az, ha valaki szenet lapátol vagy a szövőgyárban dolgozik, mi pedig valami megfoghatatlan, finom álomfátylat szövögetünk. A Scientia Sacra kézirata megmutatta, hogy a szellemhez létezik más perspektíva is, s éppen a gondolat ereje az, ami a szövőgyárat vagy a szénlapátolást is meghatározza.

WST: Ezt olvasva érett meg az elhatározás benned, hogy találkoznod kell a szerzővel?

Dúl Antal: Igen. Meg is kerestem, találkoztunk, és leveleztünk is – főként csak arról, hogy mikor találkozzunk újra. Már az első találkozás után kéziratokat is kaptam gépelésre, Az ősök nagy csarnokának egy-egy részletét. Ez tartott ’68 nyaráig, amikor Hamvas Béla elment Füredre a Szívkórházba, ahonnan nagyon legyengülve, még betegebben jött vissza. Ha valaki beteg akar lenni, menjen szanatóriumba, mondta. A legtöbbet a szobatársaitól szenvedett. Szokol rádiókból a jobb oldalán „cselédzene szólt”, ahogy a hatvanas évekbeli tánczenét nevezte, miközben a bal oldalán cigányzene nyekergett. Októberig jártam hozzá, amikor a következő találkozó előtt hallottam, hogy agyvérzést kapott. Bevitték az Uzsoki Kórházba, ahol néhány óra alatt beszéd- és mozgásképtelenné vált, és három napra rá meghalt.

Amint Az ősök nagy csarnokának másolásába kezdtem, úgy éreztem, megkaptam az életfeladatot. Elhatároztam, hogy ezeket a szövegeket olyan állapotba fogom hozni, hogy publikálhatóak legyenek, bár nyilvánosan még Hamvas nevét sem volt szabad kiejteni. Így kezdtem járni Kemény Katalinhoz, akivel harminchat évig dolgoztunk a szövegeken.

WST: Mit jelentett az pontosan, hogy „dolgoztatok a szövegeken”?

Dúl Antal: Elsősorban a kéziratok leírását és a szövegek nyomdai előkészítését. Ez részben valóban csak a leírást, részben azonban elég erős szerkesztői munkát is jelentett, mert Hamvas írásaiból számos szövegvariáns és szamizdat készült. – De, például, A magyar Hüperiont Hamvas Béla maga is évtizedenként átdolgozta, a Regényelméleti fragmentumot ötször írta át és rövidítgette. És persze rendezni kellett az iratokat, dobozolni, katalogizálni. Időközben botcsinálta könyvtáros lettem, s Katalinnak ez kapóra jött. Pedig nem voltam igazi könyvtáros, ehhez túl hanyag és felületes vagyok, nem „aratószűz”-precíz típus, aki mindent a helyére tesz, és rendben tart. A Hamvas távozását követő harminc év isteni nyugalomban telt, mert nem szorongatott bennünket a határidő. Amióta elkezdtük kiadni a könyveket, tapasztalom, hogy mennyivel rosszabb a helyzet ma, amikor rendre megjelent az életünkben a hajsza, a nyomdai leadások napja, az ösztöndíjak, pályázatok terminusai, és nem utolsósorban az olvasók sürgetése.

WST: Hányadik kötet lesz a Naplók? Egy vagy két kötet? Huszonharmadik és huszonnegyedik kötet.

Dúl Antal: Két kötet, és így is nagyon megcsonkított szöveg.

WST: Mit jelent a „megcsonkított”?

Dúl Antal: Sok szövegrészt már leírása előtt ki kellett hagynunk. Egyébként a kéziratok leírásával Danyi Zoltánt bíztam meg, és már az elején láttuk, hogy a teljes anyag nem közölhető.

WST: Mennyi ideig csinálta ő ezt?

Dúl Antal: Három évig. Nem főállásban, hiszen eközben saját írásait is „gondoznia” kellett. Nagyon jól beletanult a kéziratok kibetűzgetésébe, rendezésébe. Már kezdetben szelektáltuk a szöveget, és a németül, franciául, angolul készült naplórészleteket eleve elhagytuk. Ugyancsak elhagytuk sok tucat könyv kijegyzetelését, noha ezekbe értékes kommentárok vannak belefűzve. De elhagytuk azokat is, amelyek az olvasók többségének abszolút enigmatikusnak tűnhetnek, és úgy ítéltük, ezeket csak néhány Hamvas-kutató értené. Az összkiadás más, mint a kritikai kiadás, ez válogatott és szerkesztett publikációt jelent. A kritikai kiadásban kutya kötelessége a közreadónak szóról szóra mindent közölni – ez Hamvas naplóinál ezerötszáz oldalt jelentett volna a most kiadott hétszázzal szemben.

WST: Hogy néznek ki ezek a naplók? Hamvas minden évben egységes füzeteket vezetett?

Dúl Antal: Raktáros korszakában 1950 és 1964 között nagy papírhiányban szenvedett. A hőerőmű használt papírjaira írt, tervrajzok, hivatalos iratok hátuljára. A5-ös formára vágatta őket, és két kemény tábla között egy zsineggel átkötötte, s évről évre beletette egy durva deszkából ácsolt faládába. Nem mintha a publikálásukra gondolt volna. Műterveihez szolgáltak volna segédanyagként, de nem hiszem, hogy később gyakran elővette volna őket. Harminc kötet került így a ládába, és én még annak idején Kemény Katalinnak megfogadtam, hogy rendbe teszem, és amit lehet, kiadok belőlük. De egyre  halogattam a munkát. Ezért jött jól Danyi Zolinak a segítsége, mert ő hűségesen begépelte az egyáltalán nem könnyen olvasható kézírást.

Ezt követően alaposan meghúztam, válogattam, itt-ott meg is szerkesztettem az anyagot. 

Volt olyan is, hogy szögletes zárójelezni vagy lábjegyzetelni kellett néhány mondatot. Úgy véltem, nem szabad rázúdítani egy rejtvényszöveget az olvasóra. Így is kétes, hogy az ifjabb olvasóknak van-e fogalmuk arról, mit jelent a totális diktatúrában, az ÁVO és ÁVH által cenzúrázott világban élni, és mit jelentett Hamvas életében Inota vagy Tiszapalkonya.

WST: De – ha szabad megjegyeznem – nyilván nem a Naplókkal kezdi az olvasó Hamvas Béla műveit, akik pedig már eljutnak a Naplókig, azok általában tudják, mit jelent Hamvas életében Tiszapalkonya vagy Inota.

Dúl Antal: Nem így van. Sok olyan visszajelzést kaptam ifjú emberektől, hogy a Rákosi-érában nem is lehetett olyan nehéz az élet, és egyébként is Hamvas saját merevségének köszönhette sorsát, mert némi megalkuvás árán békén hagyták volna. Aki „belül” van – ahogy te, mint irodalmár belül vagy –, az tud róla, mert tájékozódott a korszakról. A hatvanas évek közepe felé saját munkatársnője is arról ír, hogy milyen békés napokat töltöttek együtt egy blokkház irodájában, és az életrajzírók alaptalanul sötét mitológiába költik a szenvedő Hamvas raktáros életét. E szemtanú a puha diktatúra viszonyait vetíti vissza az ötvenes évekre, és elfelejti, hogy más feltétek között éltünk ötvenhat előtt és után. Tapasztalatból tudom:

a Hamvas-olvasók egy része azt sem tudja, hogy Hamvas Béla él-e még 

vagy sem, némelyek pedig csak annyit hallottak róla az egyetemen, hogy irracionális, zavaros fejű, dilettáns misztikus.

WST: És ezek a könyvek tisztázhatják e helyzetet?

Dúl Antal: Ellenkezőleg. Az előítéleteket nyilvánvalóan a nem Hamvas-olvasók hangoztatják. Azok pedig, akik „ráhangolódtak”, értetlenül hallgatják a fanyalgók kifogásait.  Azt hiszem,

a naplók csak még tovább mélyítik e megosztottság szakadékát. 

És itt valamit azért el kell mondanom: ezt a naplót nem lett volna szabad most kiadni. Egyáltalán nem a nyilvánosság számára készült.

WST: Mégis kiadtátok.

Dúl Antal: Igen, valamiféle tehetetlenség folytán. Kaptunk rá némi határidős ösztöndíjat, meg hát Danyi Zoli leírta, és ha már leírta, szerkesztette, és persze én is tovább szerkesztettem… szóval kiadtuk. Most, utólag úgy gondolom, hogy a Hamvas-életmű utolsó két kötete lehetett volna. A teljes gyűjtemény talán harminchárom műből áll majd: a megjelent cikkek a két háború között – nagyon kemény, jó írások, két kötetben; művészeti írások egy könyvben; levelek egy vagy két kötetben; a szatirikus és korai írások egy-egy kötetben, s szeretnénk a végére egy ún. tudományos segédanyagot illeszteni, indexeket, mutatókat, életrajzi jegyzeteket, személyneveket, szómagyarázatokat, fotókat összegyűjteni.

WST: Jó esetben megéljük az utolsó kötetet is.

Dúl Antal: Te talán, de, remélem még számomra sem egészen lehetetlen.

WST: Régebben azt mondtad: Hamvas mindig megteremti a következő kötetek fedezetét. Ma is igaz ez?

Dúl Antal: Már egyre kevésbé. E két könyv ugyan a nyomdában van, de előlegben, és most kell elgondolni, honnan tudom összekoldulni a kiadáshoz még hiányzó hárommilliót. Pedig már klasszikusaink egyikéről van szó, mert

Hamvas Béla észrevétlenül bekerül a klasszikusok közé.

Olyan, mintha Kosztolányit vagy József Attilát kellene valakinek kiadni privát ügyként, szűkös magánerőből – az ám, hazám. Persze Hamvas más, mint a gimnáziumi tankönyvek számon tartott, de nem olvasott szerzői. Az ő helye inkább az „egyetemes emberiség” gimnáziumának tankönyvében lehet.

WST: Kicsit beszéljünk még arról, hogy mi a baj a Naplókkal. Rossz a szöveg, vagy nem szeretted?
Dúl Antal: Ez nem a szeretem–nem szeretem kérdése. Úgy gondolom, nagyon benne kell lenni Hamvas gondolatvilágában ahhoz, hogy az ő magánhasználatra lejegyzett slágvortjait valaki követni tudja. Mondok egy példát. Egy helyen azt mondja, hogy: megbeszélni a verbalitás kérdését – Határ Győző. Mit mond ez az olvasónak? Aki ismeri e szavak hátterét, tudja, hogy Határ Győző szinte naponta látogatta Hamvast a ’40-es évek végéig. A Tristram Shandy fordításához is tőle kapott ösztönzést. Utána a viszonyuk kicsit megromlott, mert Hamvas nyíltan megmondta Határnak, hogy üres szófüzéreket gyárt, és barokkos szóvirágaival meghamisítja Sterne-t. Határ nyelvzsonglőr, de nélkülözi az elmélyültséget. A hiteles logosznak teremtő ereje van. Ha a szó a helyén van, vagy ahogy Patandzsali mondja, „ha az ember a nem hazudást megvalósítja, akkor szavai valósággá válnak”. Így érthető a jánosi mondat, hogy kezdetben volt a szó, és a szó Istennél volt. (János evangéliuma 1, 1–3.) És e szóból robbant ki a világ. Ezt minden korban csak a nagyon tudatos emberek értették; a logosz a dolgok eszmei struktúrája, a finom teste, amelyre az egész világ szövete ráépül. Ezért jelent kivételes felelősséget írni. A sértett Határ későbbi írásaiban igyekszik lealacsonyítani korábbi mesterét, de a mesterre kimondott becsmérlő szavak a tanítványra rendre visszahullanak. Nos, vajon mindez a „verbalitás” megjegyzésből kiolvasható? Nyilvánvaló, hogy e szavakat Hamvas saját maga emlékeztetésére jegyezte föl.

WST: Korábban folyóiratokban olvastam összegfüggő naplórészeket is. Szétválnak a naplóban a követhető és nehezen követhető részek?

Dúl Antal: A naplók egyetlen sora sem reflektál az olvasóra. Nagy önfegyelemre volt szükség, hogy ne szerkesszem túl a töredék mondatokat, és ne próbáljam folyamatos „értelmes” szöveggé gyúrni. Ez persze odáig nem ment, hogy bármit is átírtam volna. Nem nyúltam bele a mondatokba, csak olyan módon, hogy a hiányzó névelőket kitettem, gondolván, hogy ezáltal kicsit epikussá, olvashatóbbá válik a szöveg...

WST: Hogy érted, hogy „nem nyúltál bele a mondatokba”?

Dúl Antal: Nem írtam át egyetlen mondatot sem, de előfordult, hogy kihúztam egy-egy részt, és egybeolvasztottam a szöveget. Vagy közéékeltem szögletes zárójelben feloldó szavakat. Danyi Zolival ölre menő harcot vívtunk a betoldások megengedhetőségéről, ami elég sok feszültséget teremtett köztünk, de végül nagyon pozitív lett, mert ő az advocatus diaboli szerepét játszotta, és engem gyakran visszalépésre késztetett. A szerkesztés napjaiban folyamatosan fölmerült közöttünk a verbális és a személyes hitelesség konfliktusa. Ilyen konfliktusokkal terhes lehetett az ókori vallások szent szövegeinek sok évszázados kanonizációja, hiszen se Buddha, se Jézus nem írt le egyetlen szót sem.

WST: Szöveghű közlést szeretett volna Danyi Zoli?

Dúl Antal: Így van. „Ragaszkodjunk a töredékes materiális alaphoz, az objektív szöveghűséghez. Nem kellenek szögletes zárójelek.” Ezzel a szemlélettel ma minden tudományos kutató mélységesen egyetért. Én nem. Mit is mondott Origenész? A Szentírásnak sok rétege van. Minden szövegnek van testisége – a betűk maguk, de van pszichikuma, azaz mítoszvilága is, és van pneumatikus szintje, szellemisége is. Az archaikus kor pedig csak erre a szellemi hitelességre figyelt, és a verbalitást rendre, folyamatosan változtatgatta. Ezért tér el egymástól mind a négy evangélium szövege, holott szellemileg mind hiteles.

WST: De ezt a naplót mégis csak Hamvas Béla írta. Te a feladatodnak érezted, hogy értelmezd ezeket a szövegeket?

Dúl Antal: Kétségtelen, hogy tettem néhány szövegépséget nem sértő gesztust az olvasó felé.

WST: Azt gondolod, hogy az olvasó nem tudja értelmezni a szövegeket?

Dúl Antal: Egészen biztosan nem. Ha együtt dolgozott volna Kemény Katalinnal harminchat évig, akkor talán sejtene valamit, mert némely mondat hátterét homályosan ismerné.

WST: Visszatérve ehhez a problémához, szerintem érdekes kérdés a Naplókkal kapcsolatban, s talán az olvasók számára is, hogy két egészen más elmélettel vagy felfogással közelítettek a Hamvas-hagyatékhoz, és ha jól értem, a műhelyeteken belül is. Mert végül is ez egy műhely, amit te létrehoztál Hamvas körül, és valamilyen megosztottságot teremtett; hogy te nem egy, a szövegekhez ragaszkodó közlést próbáltál felépíteni, hanem már egy értelmezettet. Erről van szó?

Dúl Antal: Egyáltalán nem. A szöveg szó szerint hűséges. Csupán a kihagyásokért, a szögletes zárójelekért és a lábjegyzetekért folyt a harc. Talán már unalmas, hogy ismételni kell, de ez a szöveg nem olyan, mint a Márai-napló, vagy egy úgynevezett „irodalmi napló”, vagy egy irodalmi levél, egy episztola, amely eleve reflektál az olvasóra. Márai műgonddal, szépen formált mondatokba fogalmazza a napok történéseit, mint aki tudja, hogy azt egyszer olvasni fogják. Fél szemmel midig az olvasóra figyel.
Hamvas nem gondolta soha, hogy tiszapalkonyai magánfeljegyzéseit valaha is közreadják.
Ezért is érzem magam rosszul, hogy kinyomtattuk, hiszen műhelymunkát adtunk ki.

WST: Gondolom, hogy Hamvas többi művének az olvasásához, tehát ha időrendbe mellé helyezik, ez a most megjelent két kötet azért adhat valamit.

Dúl Antal: Talán csak a szakértőknek. E kötetek megjelenését nagy várakozás előzte meg, mert a naplók mindig izgalmasak. Beleshetünk az író magánéletébe, intim gondolataiba és műhelytitkaiba.

WST: Gondolod, hogy Hamvas nem tudta, hogy meg fognak jelenni a munkái?

Dúl Antal: Azt, hogy a munkái megjelennek, valószínűleg feltételezte, és azt is, hogy előbb-utóbb lesz egy világ, amelyik befogadja. De nem érdekelte igazából – mondjuk úgy, ez számára merőben másodrendű kérdés volt. A realizációs úthoz tartozó eszköze volt az írás, mert koncentrált állapotba hozta, és lelassítva az asszociációk végtelen seregét, rendet teremtett a gondolatrengetegben. Más szabadon asszociálni, és más a gondolatokat koherens szöveggé munkálni.

WST: Beszéltünk a szerkesztésről a Naplók kapcsán, beszéljünk egy kicsit a tartalomról. Mondtad, hogy „schlagwortok”-at kapunk, ezeket letisztáztuk; mondtad, hogy „szerkesztés” – erről is beszéltünk. Jellemző Hamvas más szövegeire egyfajta társadalomkritika, filozófiakritika vagy tudománykritika is. Mennyire tartják ezt a kritikai hozzáállást a Naplók?

Dúl Antal: Minden naplóban a személyes élet mozzanatai kapnak hangsúlyt. De a Hamvas naplóit olvasóknak lehetetlen nem észrevenniük, hogy a háborús megpróbáltatás, a hányattatás, az éhezés, a terror és a fenyegetettség napi gondját minden élethelyzetben háttérbe szorítja írói programja. Egyetlen pillanatra sem felejti, hogy mi a vállalása. Az is kitűnik, hogy nagyon magas moralitást követel meg önmagával szemben.
A szellemi embert onnan lehet felismerni, mondja, hogy mindazt a követelményt, amit másokkal szemben megfogalmaz, először magán kéri számon.
Vajon én beváltottam a mások iránt támasztott követeléseimet?

Éppen ezért a szellemi ember kifelé nem követel. Nem csapkod, nem hadakozik, nem sértődik, nem gyűlölködik; mindent visszafordít önmagára. Ha valaki nem a rendtörvény szabályai szerint él, maga vonja önmagát ítélet alá. A tudatosság ott kezdődik, amikor az ember önmagára reflektál. Ez azonban még nem éberség. Kierkegaard óta tudjuk, hogy az önreflexió az individualitás alapmozdulata. A vallásos stádium a merő önreflexiót meghaladva két kérdést mérlegel: mit teszek a magam, és mit a mások üdvéért. De a legmagasabb emberi stádium, amiről Kierkegaard már nem tud – a „negyedik” –, a vallásos stádiumot is meghaladja. Hamvas is e két birodalom határán mozog: az egyik a vallásosság, az exotéria, a másik – mondjuk így – az egységtudat ébersége, az ezotéria. Ez az intellektuális „skizofrénia” a naplókban nagyon megmutatkozik. Nagyon keskeny ösvényen halad. Ha egy picit az egyik irányba elmozdul, belezuhan abba a rajongó-önmarcangoló gyerekkori vallásosságba, amit otthonról hozott az evangélikus lelkész fia, aki nagyon alapos biblikus-vallásos kiképzést kapott; de vele együtt egy exoterikus látásmódot, amelyben a tőlünk független totális különlét, a mindenség fölött uralkodó Isten trónol. Ez a vallásosság különösen a negyvenes évek végéig keríti hatalmába, olyan esetekben, mint például az ostrom idején, amikor a kiscelli múzeum pincéjében majdnem éhen haltak. A másik énje az ezoterikus, aki tudja, hogy minden megnyilvánuló lét „legközepe” Isten, aki vallja, hogy nincs két valóság, és kívül csak egy káprázatvilág üres fantáziaképei kísértenek. Az évek múlásával ez az egységtudat egyre tisztul és egyszerűsödik.
Egy példa: az ostrom idején ünnepként élték meg, ha egy-egy marék babot sikerült szerezniük. A háború múltán Kemény Katalinnal kijöttek az óvóhelyről, nagy nehezen találtak egy gazdag embert, aki mosogatásért, kertgondozásért kevés koszttal fizetett nekik. 45’ tavaszáig az oroszok szállták meg a villát, és olyan mennyiségű koszos edényt, evőeszközt hagytak maguk után, hogy a konyha rendbetétele hetekbe tellett. E villában Hamvast komoly lelkiismereti válságba sodorta az önuralom hiánya, mert amikor már nem bírta az éhezést, belopózott a spájzba, s egy-egy darab szalonnát elcsent. Ettől viszont kínzó lelkiismeret-furdalása támadt: Úristen, már megint vétkeztem, már megint bűnt követtem el – hogy tehetek ilyet éppen én? De már másnap megint ott találta magát a spájzban.

WST: Ezek a „sztorik” benne vannak akkor…

Dúl Antal: Igen, de a szövegek egy része csak annak nyílik meg, aki ismeri a szavak hátterét. Megírhattam volna hosszú lábjegyzetben, hogy egyik-másik mondatnak mi a háttere, hogy Hamvas formálisan az éhhalál küszöbére érkezett, csont-bőrre lefogyott, és a gazdáját meglopta. Az olvasó ezzel szemben csak annyit lát: édes Istenem, már megint vétkeztem, drága Jézusom, szabadíts meg engemet a bűntől!

WST: Mettől meddig kísérjük nyomon ezeket a naplókat?

Dúl Antal: ’42-től, a háborús időktől halála évéig, 1968-ig. Az első bejegyzések az orosz alföldön készültek, ahová repülőtisztként került (pedig soha nem ült repülőgépen!).

WST: A korábbiak valószínűleg azért nincsenek meg, mert eltalálta a házukat egy bomba.

Dúl Antal: Nem csak ezért. Még a háború alatt az orosz fronton írt egy háborús naplót, de amikor az összeomlás bekövetkezett és megindultak hazafelé, felettesének, egy Poly (Póli?) nevű ezredesnek ezeket a füzeteket átadta, hogy őrizze meg. Ő nem követte csapatát Németországba, és katonaszökevényként kezelték. Ez a Póli ezredes pedig egészen Argentínáig (Brazíliáig?) meg sem állt, és magával vitte a hadinaplót. Valahol talán megvan még.

WST: És mik az utolsó bejegyzések?

Dúl Antal: Az utolsó bejegyzések ’68 júliusában készültek. A napló utolsó mondata:
„Bármit inkább, csak ezt ne, a XX. századot ne, a nagyvárost ne.”

WST: A következő kötetek akkor a két háború közti tanulmányok lesznek?

Dúl Antal: Nem. A Levelek következnek, de én szeretném előtte Az ősök nagy csarnoka befejező részét lehozni. Ez a negyedik kötet, amiben Mexikótól az európai keresztény misztikáig sok írás benne lesz, többek között Böhme Psychologia verája, amely évek óta lektorálásra vár.

WST: Mi a baj a Böhme-szöveggel?
Dúl Antal: Böhme nagyon sajátos, egyéni terminológiával, „szaturnuszi”, szikár nyelven fogalmaz, s éppen ezért úgy látom, hogy eddig szinte minden magyar fordítás hiányosan adja vissza az eredeti szöveget – de a Hamvasé is rossz. Vannak szerzők, akiknek műveiből szinte lehetetlen jó fordítást készíteni, mert az eredetiben átsugárzik valami, ami a fordításban nem. Minden fordítás elhangol.

WST: És a "susztert" volt a legnehezebb lefordítani?
Dúl Antal: Böhme nem követi, hiszen nem is ismeri a XVII. sz.-i európai iskolafilozófia terminológiáját, ami fölött a kor egyházi emberei nem győznek botránkozni, de ami helyzetünket is rendkívül megnehezíti. Nem azt mondja, substantia vagy accidens, hanem, hogy Gotteszorn, „Isten haragja”, és süsse Freudenquell: „édes örömforrás”. A fordítás másik nehézsége, hogy Hamvas Böhme sok részét útközben fordította, vonaton, várótermekben ülve, sok hibával, sortévesztéssel, félreértéssel. Holott Böhménél elég egy umlautot félrenézni, hogy az egész mondat irányt tévesszen.

WST: Te feladatodnak érzed „értékelni” mondjuk Hamvas Böhme-fordítását?

Dúl Antal: Ez „ki lett szabva” rám, Kemény Katalin a lelkemre kötötte, hogy ezt így ki ne adjam. Impurum, mondta, amely lektorálást kíván. Egyébként minden fordítást lektorálni kell, mert egy friss, idegen szem sok lényeges dolgot észrevesz.

WST: Ez egy nagyon érdekes kérdés, de most mégis továbblépnék. Nagyon sok Hamvas-kézirat az előző rendszerben elterjedt, kéziratként másolták, beépítették vagy nem építették be szövegekbe, mindenesetre biztos, hogy előtte is, most is nagyon nagy hatással volt a magyar irodalom egy részére. Ugyanakkor kimaradt az egyetemi irodalomtudomány és a filozófia érdeklődési köréből. Miért?

Dúl Antal: Hamvas – annak ellenére, hogy több regényt írt – az irodalom újkori konvencióival szembefordult. Már a negyvenes évek végén úgy beszél az „irodalmiság”-ról, mint merő „logoszparazitizmus”-ról. Az irodalomnak a 19. században társadalmi funkciója volt: a néppel tűzön-vízen át. A vátesz-költők. A 20. században ez tulajdonképpen kihunyt, Adyban még megvan, de a Nyugat második generációjában már elolvad ez a fajta megváltói szerep, és felerősödik az úgynevezett alanyiság.
Hamvas szerint az irodalom egyre inkább narcisztikus önmutogatássá, vagy a másik végletében szórakoztatóipari tömegtermékké válik.
A szó olyan, mint a holdra mutató ujj. Le lehet írni a holdra mutató ujjat, mint a nouveau roman teszi, el lehet mesélni, hogy milyen a kéz színe, milyen redők barázdálják, borítja-e szőrzet, de ha elfelejti megemlíteni, hogy hová mutat, és miért teszi, hiába való esztétizálás. A szó – a kéz –– egyetlen értelmét a holdra mutatás adja. Ez a „labirintusi egzisztenciák számára” (ahogy a modern értelmiséget nevezi) provokatív és irritáló.

WST: …hogy a tengelyhez mérhessük?

Dúl Antal: Igen, hogy a rongált létét tisztítsa és segítse. Hogy „léttisztító” erőket ébresszen, és tudattisztító erőket mozgósítson.

WST: Mit remélsz a Naplók kiadásától?

Dúl Antal: Az hiszem, nem sokak számára jelent majd revelatív szöveget. De azt mindenki fogja látni, hogy lehet koncentráltan élni, és szellemi módon, tartással helytállni. Már az, ahogy elbukik, de nyomban utána talpra áll, és magát rendezi, az is egy fantasztikus élmény.

WST: Látsz-e egy kis esélyt arra, hogy egyszer majd egy magyar egyetemen kritikai Hamvas-kiadás készüljön?

Dúl Antal: Ma már nemigen adnak ki kritikai kiadásokat, hiszen rövidesen könyvet sem. Kit adnak ki kritikai kiadásban ma? Utoljára Marx Mega-köteteit láttam az NDK-ban.

WST: Én tudok kritikai Babits-kiadásról, amit komoly emberek készítettek, most jelent meg az utóbbi pár évben, Vörösmarty kritikai kiadás is volt…

Dúl Antal: Mindegyik heroikus vállalkozás, mert a könyvkiadást az eladhatóság szabályozza. A kritikai kiadás szakmai belügy, nem az embereknek szól, hanem pár kutatónak, írónak, tanárnak. Csak állami megbízással és támogatással készülhet el.

WST: Máshogy kérdezem: Szerinted van-e esély arra, hogy Hamvas Bélát a magyar irodalom részeként tanítsák?
Dúl Antal: Én is sokszor felpanaszoltam, hogy nincs helyén az irodalomban, de aztán arra gondoltam: ez talán nem is baj. Brahman-tudatú tanárnak kell lennie annak, aki a gimnáziumban Hamvast interpretálja. Van néhány ilyen is! Az irodalomtanítás egyébként az agónia állapotát éli, mert a szellemi közlés egy végleg lezárult korszakát, a profán írásbeliséget oktatja, alapvetően esztétikai szempontok alapján. A ma irodalma pedig egyre inkább vállalja a lényegtelenséget, a lektűr nívót, amely egy bizonyos derűs vagy fanyar és kesernyés tartást ugyan felmutathat az olvasónak, mint Esterházy, egyfajta sztoikus túlélni tudást, de az emberi lét báziskérdéseit nem óhajtja megérinti.

WST: Említetted Esterházyt. Én úgy tudom, hogy ő a ’80-as években erősen hozzányúlt Hamvashoz, akárcsak az ő generációja is.

Dúl Antal: Abszolút; novellákat írt úgy, hogy a szövegét Hamvas mondataival átszőtte. Volt egy novellája, Síró-nevető, amelyben egy tucat mondatot épített be a Mágia szútrából. Amikor Kemény Katalin kérdőre vonta, azt válaszolta, hogy: „ez egy kollázs-technika¸ ebben nem kell az idézőjelekhez ragaszkodni. Engem egyébként is csak Hamvas mondatai ragadnak meg, és nem foglalkozom azzal, amit mond”. Individuális tudatszinten, ahol a nyugati civilizáció embere ma még tart, minden leírt szó személyes vállalást követel. Ahogy Kemény Katalin mondta: „Elmúlt az az idő, amikor száll az ének szájról szájra…”

WST: De ez már egy másik problémakör, másik téma.   

Dúl Antal: Hamvas egyébként olyan mértékben benne van a profán közéletben is, hogy már a politikai vagy közgazdasági szövegekben is megjelennek a szavai: a mi alapállásunk az…, nyilatkozta egyszer már nem is tudom, melyik politikus, talán Gyurcsány Ferenc… (nevetés)

WST: Valószínű, hogy ez számára nem lenne meglepő.

Dúl Antal: Nem; de a brahmani tudatszint, a szellemi magatartás ott kezdődik, mondja [Hamvas], hogy az ember az önérzettel, a hiúsággal, az egójával szembenéz és leszámol velük. Nem kell az önérzet, nem kell, hogy: ezt én mondtam, nekem jár érte a vállveregetés, és teljesen érdektelen, hogy ki mondta ki a meglelt igazságot.
Csak az számít, hogy tud-e alázatos eszközévé válni a mélyből feltörő logosznak,
és átengedi-e magán (a maszkon) annak fényét.

WST: Ugyanakkor szerinted lehetséges-e egészséges hozzáállás a hamvasi hagyományhoz? Ez egy jelentős életmű, nem megkerülhető szerintem egy magyar író vagy filozófus számára. Valamilyen jó értelemben vett kritikai relációt ki kell alakítani. Nem biztos, hogy a teljes tagadás, a lekicsinylés vagy a lopás egészséges. Szerinted mi lenne ez az egészséges viszony? Gondolok itt elsősorban a fiatal és az elkövetkező írónemzedékre.

Dúl Antal: Hamvas kategorikus imperatívusza a végtelen önkritika.
Nagyon sok ifjú Hamvas-epigon küld nekem írásokat, és nagyon lelkesen, de valamiféle giccses, lapos aláfogalmazással felmondják a hamvasi leckét.
Szigor és az egó rendbetétele nélkül lehetetlen az ő útját követni. Ezért kap nála olyan fontos hangsúlyt a realizáció. Az élet és a kimondott szó összhangja. Hamvas után lehetetlen nem tudni, hogy az „áttetsző egzisztencia” messze megelőzi az alkotómunkát. Minden kezdő (és haladó) író tegye fel magának naponta a kérdést: miért kell nekem művet alkotni, és milyen táplálékot adok vele a többi éhező nyomorgónak, szóval kell-e nekem egyáltalán a nyilvánosság elé lépni? Az írói libidót naponta reflektorfénybe állítani. Mit jelent a becsvágy, a karrier, a hírnév, az érvényesülés. (–)
Hamvas nagy varázsló, akit megérint, könnyen epigonjává teszi.

WST: Mennyire tudod megkülönböztetni Dúl Antal gondolatait Hamvaséitól? Mennyire létezik külön Dúl és Hamvas?

Dúl Antal: Kemény Katalin nagyon egyszerű, tömör megfogalmazása: minden ember valamilyen. Ez a látszólag semmitmondó, de abszolút mély gondolat mindenkit arra szólít, hogy vállalja saját karakterét, egóját, de ismerje annak kozmikus helyét is. Mindenkinek önmagán kell átszűrnie a megnyilvánulatlant. Ő a maga sajátságai között segíti a logoszt, hogy testet ölthessen. De a persona itt véget is ér. Csak arra kell, a közreműködésével átszóljanak rajtunk.
„Ma nem írni több, mint írni”,
olvashatjuk a hatvanas évek eleji naplóban.

(Az interjút készítette Weiner Sennyey Tibor.
Technikai munkatárs Stenszky Cecília és Jámbor Gyula)