2011. december 3., szombat

Hamvas Béla: Utószó a valakiről

(részlet a Patmosz című esszékötetből)

A szégyen jogán mindenesetre van egész sereg tudós, művész, papi ember és gondolkozó, aki a totális senkiség ellen tiltakozik. A számon természetesen nem múlik; a dolog nem attól függ, hogy hányan vannak. Inkább azon, amit Guénon ír, hogy a törekvések erőtlenek és részlegesek. Az ember megkísérli, hogy a senki-korszakban humánus lényét megmentse, sőt valamiféle szellemi restaurációt is készítsen elő. A valaki tudománytól, művészettől, vallástól, gondolkozástól nagyobbára független. Mert a súly nem a produkcióra, hanem az emberi személy intaktságára esik. A valaki, tekintet nélkül arra, hogy milyen téren, a senkivel szemben, emberi voltának komolyságát igyekszik fenntartani, és bármilyen erőtlenül és részlegesen, mint Guénon írja, a törvényes és a normális életrend helyreállítását óhajtja. Ez a valaki az, aki az emberi lény szubsztanciális voltát amennyire lehet, önmagában meg akarja óvni, hacsak nem muszáj, nem stréber és nem karrierista, de még akárki sem. Ezért mégha nem is egészen valaki, mégis valaki, nem pedig senki. Nem mert tudós. A tudomány valószínűleg menthetetlen; mint természettudomány létrontás, mint szellemtudomány alexandrinizmus. A tudomány a polgár messianizmusa, mert a polgár a tudóstól várja, hogy a világot megváltsa. A proletár, mivel sehol semmi újat nem tud mondani, ezt a messianizmust átvette és felfújta, és a tudóst privilégiumokkal halmozta el, abban a hiszemben, hogy a megváltónak magas fizetést kell biztosítani. A proletár életeszménye nem a sok pénz, mint a polgáré volt, hanem a magas fizetés. A proletárt egyébként nem szabad összetéveszteni a senkivel. A proletár, ha primitív is, de legitim kaszt, és abszolút helye a társadalomban éppen úgy megvan, mint a brahmannak vagy a lovagnak vagy a gazdasági kasztnak. A senki viszont kaszton kívüli söpredék, avama, ahogy a hindu hagyomány mondja, vagy ahogy Guénon nevezi: cadavre psychique.

A valaki független attól, hogy művész. Sajátságos, hogy Klee, Mondrian, Schönberg, Bartók, Mallarmé, Rilke, Moore, Brancusi jelentősége csak kisebb részben van a műben, nagyobb részben a műért való helytállásban, a törvényes és normális életrend helyreállításáért való erőfeszítésben. Mint a kivételes tudósoknál. És mint a papoknál vagy gondolkozóknál, akik vallásra vagy világszemléletre való tekintet nélkül ugyanabban az erőfeszítésben vesznek részt. A buddhista Suzuki és a héber Martin Buber és a katolikus Przywara egy vonalban áll Maritainnel vagy Zieglerrel vagy Sesztovval és Bergyájevvel és Gabriel Marcellel. És azonos abban, hogy részleges és erőtlen.

A valaki nem teljes értékű emberi személy. A valaki éppen csak hogy valaki, nem egészen senki. Mindig kétes és bizonytalan, mert a hozzá hasonlókon kívül más őket semmibe se veszi. Ez volt a polgárság taktikája, bárki bármilyen lényegeset mond, vagy komponál, fest vagy ír, mindegy. Indolencia. Elhallgatni. Lehetőleg elhallgattatni. A zseni bálvány, de a legjobb lenne vele azt tenni, amit később a totalitárianizmus tett, ha szája sokat jár, az államvédelem süllyesztőjében eltűnteti.

Itt van mindjárt Alfred Weber esete, aki az apparátust feltárta. Nem olyan méretben, mint ahogy ez kívánatos lett volna. És inkább csak mint fogalmat, szcientifikusan. A fölfedezésnek semmi következménye sem volt. Aldous Huxley azt mondaná, azért, mert az államfők mainapság nem olvasnak jó könyveket. Az államfők ma azok iránt, akik jó képekben gyönyörködnek, jó költőket olvasnak, és jó zenét hallgatnak, bizalmatlanok. Mint ahogy a jó festők és komponisták is bizalmatlanok az államfők iránt. Kinek van igaza? Kétségtelenül a festőnek, mert ha nem is nagy súly, legalább valaki, az államfő pedig senki.

Alfred Weber nosztalgiát érez az őskori nagy fix és integrált életrendek iránt, mint amilyen a kínai, a hindu, az iráni, a héber, az egyiptomi, az orfikus görög volt. Ezeket az életrendeket elavult szcientifikus nyelven kultúráknak nevezi, és ezek szerint a történet jelen pillanatát sem tudja másnak, mint kulturális válságnak tekinteni. Ezen, persze, már régen túlvagyunk.

Európa kezdete, mondja Weber, Thermopülé, ahol néhány emberből álló kicsiny sereg a perzsa kolosszust feltartóztatta, és elesett, de a görögök szabadságát megvédelmezte. A csata értelme a következő: van valami, ami az életnél több, és ezért a többért az életet oda kell adni. Ez az európai életrend eredeti bázisa. Az európai ember dicsősége. Thermopülé után a keresztény vértanúk, a középkori szekták, Husz János, Giordano Bruno minden esetben az ember személy intakt voltának fenntartása, még akkor is, ha az életet oda kell adni. Ami ma történik, az a fordított Thermopülé. Az emberiség túlnyomó többsége a merő és a puszta életért, legyen az bármilyen szégyenletes szolgaság, ki amilyen jó pénzért csak tudja, a szabadság dicsőségét eladja. A magáéval együtt, természetesen, a másét is.

Ha az ember életének fix pontjáról leválik, széthull és visszakorcsosul. Az európai ember abban a történeti percben, amikor szabadságát elárulta, komolyságát elvesztette. A szabadság helyett jött az apparátus. A thermopülei egzisztencia helyett jött a senki. A mai hivatali és technokratikus apparátus, a hatalom és a munka és a magánélet, vagyis a teljes életrend átalakulása apparátussá csak úgy érthető, ha az ember tudja, hogy ez a szabadság elárulása árán keletkezett, és ez az árulás századok óta folyt és folyik, és ha tudja, hogy ez ellen ma már keleten és nyugaton egyaránt az emberiség nagy része megszűnt tiltakozni. Senkiségében az ember biológiai létéből is napról napra egyre többet kénytelen feladni, és ebben a senkiségében ma már elégedetten megnyugszik. Aki az életet az életnél többért odaadja, az szabad, aki ezt nem teszi, először szolga, aztán senki.

Guénon azt mondja, hogy a lét mozgása minden esetben antinomikus, és ezért az apparátussal párhuzamosan, a megdermedés mellett a széthullás folyik. Gépiesedés és feloszlás egyszerre, mint azonos jelenség. Annak, aki valaki akar maradni, inkább; aki nem akar senki lenni, kétfelé kell védekeznie, és pozitívnek lennie, oldódni és megszilárdulni. Ahol a senki gépiesedik, ott oldódni, ahol a senki széthull, ott megszilárdulni. Mert az ember többé-kevésbé intakt lényt hoz magával, éspedig kivétel nélkül mindenki. De a létfenntartásban a túlnyomó többség kompromittálja magát. A hatalomért és a vagyonért és a hírért bemocskolja eredeti lényét. A becsvágyban a leginkább. Egészen kevésért, és mindig kevesebbért. Mechanizálódik, és ugyanolyan mértékben az enyészetben felszívódik. Ez a senkiség. Apparatizálva és nullifíkálva. Teljes értékű egzisztencia nincs, és egyre nehezebben képzelhető el. A valaki nem tud egyebet, mint individuális képességeit és tulajdonságait és tehetségeit bevetni. Azért marad valaki, nem éppen senki, de csak valaki. Nincs tudomása arról a spiritualitásról, amely "nem láthatatlan, és nem emberfölötti, hanem amely az embernél nagyobb". Amit a valaki megkísérel megvalósítani, az az "individualitás egyenes meghosszabbítása". Nem ez az, ami kell. Nem vallás, nem üdv. Nem tudomány, nem művészet, nem zene, nem gondolkozás, nem valamennyinek az alapja. Amire szükség van, az az emberi lét tökéletesítése, éspedig az emberinél nagyobb világból való erők megvalósítása segítségével, mint Guénon írja, mert a megvalósítás az "isteni létszinten cselekvő szó műveleteinek realizálása" (opération du verbe divin). Ez a tevékenység nem emberfölötti, hanem egyénfölötti. Képesnek lenni a hiteles szellemi hatás felvételére. Ahhoz, hogy az ember ezt meg tudja tenni, a gyökerekig menő fordulatra van szüksége: az ember kezdeti és örök és abszolút magatartása, az alapállás felé. Ez az az állapot, amikor az ember tudatos és éber kommunikációban áll – nem az emberfölötti, hanem az emberinél nagyobb világ erőivel. Amit a hindu hagyomány vidjának hív.