2011. december 3., szombat

Hamvas Béla: Mirázs

(részlet a Patmosz című esszékötetből)

Kevés könyvünk van, amelynek jelentősége a kínai vagy az arab vagy a hindu hagyománynak akárcsak közepes művével felérne. Európa a történeti izgalmakban bennragad, és a létezés kérdéseiig el sem jut. A valóságot nem érinti, legfeljebb érdekes. Ezért érdektelen. E kevés könyv között lenne La Rochefoucauld-é, ha alapszava helyes lenne. Az alapszó: az önzés. Nincs nagyobb baj, mintha valaki az alapszavakat nem helyes értelmükben fogja fel.

La Rochefoucauld feltételezi, hogy az önzés önszeretet. Ebben Európa kétezer éves konvenciójával megegyezik. Szeretetnek tart valamit, ami semmivel sem több, mint a majomanya ösztöne. Magzatát felcifrázza és cukorkával tömi. Persze az ilyen anya gyermekeit néha meg is eszi, néha még rosszabbat csinál velük, ami gondos nevelés néven ismeretes. La Rochefoucauld meghatározása: Isten az embert eredendő bűnéért megbünteti, s ezért megengedi neki, hogy önszeretetéből bálványt csináljon, amely aztán életének minden pillanatát feldúlja.

A szeretett lénynek nemcsak javát akarom, hanem azt, ami jó neki, azt tudom is. Az önzés ugyan az énnek javát akarja, de sejtelme sincs arról, hogy mi az igazán jó. Szeretet az, amikor valakinek létnehézségeit magamra veszem, hogy annak életét szebbé tegyem. Miért? Mert szeretem. A szeretet nem hisztéria, nem a dédelgető érzelgésnek és a bestialitásnak az a vegyülete, ami La Rochefoucauld önzése. Az önszeretet nem önzés. Az önzés az embernek önmagára való életéhsége. Tudomásul kell vennünk, hogy nem önszeretetben élünk, hanem életéhségben élünk.

Erich Fromm a szabadságtól való rettegésről írott könyvében a gondolatot példás világossággal fejti fel. Az önzés nem önszeretet, mondja. Az önzés a csillapíthatatlan sóvárság egy neme, az önző csak önmagával tud foglalkozni, attól való félelmében, hogy nem kap eleget, és valamit elszalaszt, irigységgel átitatva mindenki iránt, akinek több jut. Ezért az önzőből hiányzik a biztos öntudat alapja, az önérzet. Csak rajong önmagáért, csak kényezteti önmagát, el van bűvölve önmagától. Nárcizmus? Talán igen. Mindenesetre a szeretet hiánya. A modern európai ebben az énsóvárságban és önelragadtatásban él, amelynek egyetlen élve önmagát kifosztani és lenyelni. Az önző ember az életszomjúság tortúrájában él, és az önzés-démon hatalmasabbnak bizonyul, mint az emberben a leghatalmasabb, az érosz. Nincs olyan szerelem, mondja La Rochefoucauld, amelynél a kacérság ne lenne erősebb. A másik ember és a másik nem által nyújtott öröm a sajátmaga által nyújtott gyönyörrel nem ér fel. A kacérság feláldozza a másikat önmagának, a szerelmet az önzésnek. Én, én. Az önzés, amely önmagát és más momentán életélvekért kirabol, mindent nekem, felfalni és lenyelni, ezen felül, mivel tudja, hogy amit csinál az rossz, az egészet bonyolult mechanizmussal elrejti, mert – mint La Rochefoucauld írja – hitványságát csakis olyan megvilágításban engedi feltűntetni, amelyben ő maga óhajtja.

Az önszeretet engedélyezett, sőt kötelező magatartás. Az embernek önmagát szeretnie kell. Az én-éhség viszont eltévelyedés. Az önszeretet önmagában a lét intakt voltát helyre akarja állítani és fenntartani; az önzés az életet ebben az adott korrupciójában is elfogadja, bármilyen legyen is, felhabzsolja, mert az életben, sajátságosképpen valami eredeti elemészthetetlen borízű mézes mámorából mindig marad.
La Rochefoucauld önszeretetnek nevezi azt, ami tulajdonképpen és valójában az embernek önmagára való éhsége, mert életünk minden gyönyöre testünkhöz, vagyis énükhöz van kötve. Mindenki tudja, aki a Maximák és reflexiók egyetlen mondatát valaha olvasta, hogy ennek az önmagára való démoni életéhségnek elemzése La Rochefoucauld művében tökéletes. Ami annyit jelent, hogy Európában túlsúlyban levő történeti és irodalmi rögtönzések között e mű megfogalmazása végleges és hiteles. Csak éppen az önszeretet szó helyébe az egész könyvben mindenütt az önmagára való éhség kifejezést kell tenni; az önzés az embernek önmagára való démoni éhsége, minden valószínűség szerint korrupt létünk tévelygésének első oka.

Sem Csuang-ce, sem Patandzsali, sem Halladzs az önszeretet és a magára való éhség fogalmait nem tévesztette volna össze. Akinek a világ eredeti rendjéről akár csak halvány fogalma is van, ilyen hibát nem követ el. De ennél több. Az önzés, vagyis az életéhség Európában elvetendő bűn volt és maradt, kezdettől fogva a mai napig. Egyetlen gondolkozó volt, aki ezt a tévedést nem követte el, Jakob Böhme. A Giernek (körülbelül a hindu káma), vagyis a sóvárságnak nem kell okvetlenül létrontásnak lenni. Létünk alapja nem egyértelmű, hanem paradox; mindig ellentétek és ellentmondások között élünk, mindig kétértelműségek között. Az életszomjúságot nem szabad feltétlenül kerülendőnek tartani. A létezés legmagasabb foka, mondja a szufi, hogy az ember ennek az elementáris mohóságnak dühödt lángjaiban égve száll fel. Ez az, amit az iszlám mirázsnak nevez. Mert Isten testével is kívánja, mint Halladzs vagy Rabia. Meg akarja ízlelni és illatát be akarja szívni, ezért a szufi Istentől szerzett tudását zamatos megismerésnek (marifa) hívja. Ha az ember fogalmat kíván szerezni arról, hogy ez milyen, nem kell egyebet tennie, mint ezt a marifát a modern tudomány megismerésével összehasonlítani. A modern tudomány megismerésének gipszíze van. Ahogy a szufi megismer, az fényes és tüzes és ízletes, mint az édes szőlő. Milyen illat ez? Mint a levendula? Mint a fenyő vagy a babér? A megismerés végső állomásán, amikor a mirázs megvalósul és a lélek a legmagasabbal egyesül, olyan mámora van, mint a kivételes szerelemnek, kivételes pillanatokban. Voltak, akik a megismerést az Evangélium jegyében Európában is így tudták értelmezni, a legtöbben azonban a prűd papoktól megrettentek. Néhány költő maradt, Milton, Hölderlin, Wordsworth, Keats. Érzékszerveim arra valók, hogy Istent ujjammal és nyelvemmel és orrommal és fülemmel is megismerjem. Mert a szomjúság (Gier, káma, trisna, libidó) bennem az, ami nyílt volt, és nyílt marad, és soha le nem zárható. Az életéhség nem csillapítható. Az életéhség az, hogy fel vagyok tépve, és ennem és innom kell, és be kell szívnom, és le kell nyelnem. Ezért Böhme azt mondja, hogy a Szent Szellem (pneuma hagiu) nem egyéb, mint szakrális sóvárság. Ez pedig ismét a szavak helyes értelmezésén múlik.

Európában az önmagunkra való éhségen nem jutottak túl, ezért kétezer évig nincs más, mint az egyik oldalon bőszült élvéhség, a másikon önmagát megsemmisítő éntagadás. Mert az önemésztő aszkézis nem egyéb, mint az énéhség egyik alakja, amint az életéhség sem egyéb, mint önsanyargatás. A sóvárság tortúrájában az élvekért való mohóságban élünk. Ezért Európa története nem egyéb, mint erőfeszítés a hatalomárt, a vagyonért, az életmeghosszabbításért, a fényűzésért, a gyönyörökért, ugyanakkor az élet megtagadása és elemésztése és éngyötrés. Kutyaszorító a világról való teljes lemondás és a gátlástalan életszomjúság között. Mintha szentkönyvünk nem tanítaná azt, hogy az egyik éppen olyan rossz, mint a másik. A világot fel kell emelnünk, vagy ha úgy tetszik, át kell szellemítenünk, éspedig anélkül, hogy abból egyetlen porszemet is megtagadnánk. A kérdés rossz feltevése, hogy a világ mellett, vagy a világ ellen. Helyesen úgy kell kérdezni, hogy mi az, ami az életnél kevesebb, és mi azt, ami több. És mintha előttünk ezer évekig az ember nem rendelkezett volna e tudás fölött, amit azért hívnak zamatos tudásnak, mert az ember magasrendű életet élhet, és megtarthatja az élet borízű mézét. Amit a hinduk kámának a rómaiak libidónak hívnak, ami Böhme Gierje. A bőszült életszomjúság, mint természeti hatalom, előjeltelen; létrontássá csak akkor válik, ha az Én dolga lezárul, önzés lesz, önmagára való szomjúság, és ez létrontás akkor is, ha világi életéhség, de akkor is, ha szerzetesi aszkézis és önkínzás. Mindent magamnak. A szenvedést is. Az élveket is, a túlvilági üdvöt is, habzsolással és hajszával és szöges korbáccsal.

Európában ezt kezdettől fogva elég sokan tudták. De ha többen voltak is, akik az átvilágítás erői fölött rendelkeztek, senki sem tudta, mi a megvalósítás La Rochefoucauld esete jellegzetes. Világosan lát. Éppen olyan világosan, mint Platón vagy Augustinus, akármelyik középkori misztikus vagy szent, mint a modern lélektan vagy egzisztencializmus, amely az egzisztencia átvilágítását (Existenzerhellung) olyan fontosnak tartja. Az is. Csak éppen ez az átvilágítás kevés. Az átvilágítás az önismeret desperát logikájával a legtöbb esetben az emberben az emberen keresztüllát, de semmi egyéb. A tulajdonképpeni feladat az átvilágítás után kezdődik. Ismeretet szerzett, amelytől megretten, mert meg kell rettennie. Viszont tudja, hogy az ismerettel az autentikus létezésről még csak sejtelmet sem szerzett, csupán saját korrupt voltát ismerte fel, és semmit a valóságos létezésből nem tudott megvalósítani. Európának több helytálló átvilágító módszer van, realizáló módszere nincs.

Európa Szókratésznek azzal a kérdésével kezdődik, vajon az erény tanítható-e. Az erényről szóló tudást és az erény gyakorlatát, amely előtte egy volt, kettéválasztotta. A hagyományban ilyen kérdés nincs. A hagyomány az abszolút életrendet nyújtja, amelyben a gondolat annak realizálásától nem választható el. A hagyomány olyan – a világ teremtése előtt levő (preegzisztens) – rend, amely minden világok és az egész létezés számára azonos és érvényes volt, van és lesz. Ennek a hagyománynak írott emlékei a szentkönyvek (Véda, tao, Orpheusz, Tóra, Evangélium). Az olyan ember számára, aki úgy kérdez, mint Szókratész, a gondolat, a szó, a tett között rés nyílott, az átmenet és az azonosság nem közvetlen. Ahhoz, hogy az ember az elméletből a gyakorlatba át tudjon lépni, újabb lökésre van szükség. Ez a realizálás lökése, amely Európában kimarad. Ez a válság kezdődik Platónnál. Az európai gondolkozás kétezerötszáz éve nem tesz egyebet, mint az embert átvilágítja. De a megvalósításra nem képes. A megvalósulás a mirázs. Az út fölfelé. Az ascensio. Ascende teipsum. Emeld fel magadat. Ha feljutok a mennybe, az egész világot magammal emelem. A konfessziók meg nem számlálható sora, csupa önvallomás, amelyből nem következik semmi. Eszme van, helytállás nélkül, a meg nem valósult élet irtózatos súlya. Amit nem emelek fel, az reám nehezedik. Mert a sikerült élet nem azon múlik, hogy az ember mit vallott meg, hanem hogy végrehajtotta-e azt a megfordulást (tesuvah, metanoia, conversio), amely nélkül hiteles élet nincs. Az egzisztencializmus átvilágítása kevés. Konfesszióval az ember legfeljebb csak jobb lesz. A legolcsóbb dolog jónak lenni, ennél csak egy olcsóbb van, rossznak, s ennél csak egy olcsóbb, semmilyennek.

Bőven van ismeretünk arról, hogy a hagyomány az életéhség és az élettagadás, a dandy és az aszkéta antagonizmusának veszélyét mennyire kerüli. Azt is tudjuk, hogy miért. Akár az élveket falom, akár magamat sanyargatom, az önmagámra való sóvárság körén belül maradok. Mindez az én világom. Szűk, csak egyetlen pont. Az én földi gyönyöre, vagy az én földöntúli üdve. A világot odaadni a túlvilágért, vagy a túlvilágot a világért. A hagyomány (zen, szufi, khasszidok, jóga, Evangélium) számára az ilyen vagy-vagy a megrekedt élet jegye. A boddhiszattva a tenger egyetlen cseppjéről, a Himalája egyetlen kavicsáról sem mond le, nem is szólva arról, hogy egyetlen lelket is cserbenhagyjon. Számára csak az egész világ és a létezés egésze van. A boddhiszattva nem üdvét kívánja. Sem a khasszid, sem a szufi, és tudjuk, hogy az sem, aki az Evangélium beavatásában részesült. Üdvszomja csak a vallásnak van, Európának van, ami élvszomj, csak a túlvilágra helyezve. A hagyomány nem vallás, hanem a létezés abszolút rendjéről való tudás. Az evangéliumi ember az életéhségből és az üdvéhségből megfordul (metanoia, tesuvah), fölfelé vezető útra lép, és az egész világot magával emeli. Énről nincs többé szó. Megtartom, ami az élet gyönyörében jó, és megtartom, ami az önmegtagadásban jó, mert aszkézis nélkül magasrendű élet nincs. A boddhiszattva saját üdvét visszadobja; számtalanszor a nirvánába léphetne, de mindig újra visszatér, a lét szenvedését vállalja, esetleg hogy egy férget megszabadítson. Amíg a létezést nem tettem tökéletessé, nincsen számomra béke, és nem pihenhetek sehol és semmiben.

Az Énben, a vallásban, a földi élvekben, az üdvben ragadt ember sajátságos kierőszakoltan zárt magatartásban él. A fogság egy neme. Minden vallás börtön. A szalonok börtönök. Az első lépés a megszabadulás felé, mondja Halladzs, ki az egyedüllétből. Európa ennek a zárt magatartásnak különös alakját honosította meg. Rendszernek hívják, legalábbis Kassner rendszernek nevezte el. Platón és Arisztotelész ilyen rendszert épített. A kereszténységből ilyen rendszert csináltak, az Evangéliumot Aquinoi Tamás ilyen rendszerré építette ki, a filozófiák ilyen rendszerek, a tudományok, az államok, az elméletek, a társadalmak, a népek, a hadseregek, az iparvállalatok, a világnézetek. A rendszer ismertetőjele, hogy legalább egy pontja mindig van, ahol a dolog nem egyezik. Ezen a ponton aztán az egész felborul. Nem foltozható és nem javítható. Reménytelen, és el kell dobni. A másik éppen olyan rossz, a harmadik még sokkal rosszabb. Ez a rendszer, akár világnézet, akár vallás, akár társadalom.
A hagyomány nem rendszer, hanem rend. A rend arról ismerhető fel, hogy önmagát állandóan javítja. A rendszer organizáció, a rend organizmus. A rendszer ha valahol nem jó – márpedig mindig kiderül, hogy valahol nem jó – összeomlik. Ha a rend valahol nem jó, önmagát kijavítja. A hagyomány nem rendszer, hanem rend, minden számunkra ismert alakjában, a kínaiaknál, a hinduknál, a hébereknél, a görögöknél. A rend nem zárt és statikus épület, hanem nyílt irány és út. A mahájána a nagy ösvény; a szufi önmagát tariqának, ösvénynek nevezi; a tao annyi, mint út; Én vagyok az út. Az út fölfelé. A mirázs.

Európának rendszere volt és van, sok, rendje nem volt és nincs. A rendszerek közül az egyik rosszabb, mint a másik. Az ember nem győzi eldobálni őket. Mindenütt a vak következetesség, minden egyébre való tekintet nélkül, tehetetlenül, hogy önmagát korrigálja, mint az állami és a társadalmi és a vallási és a filozófiai rendszerek, sorra összeomlottak, és össze fognak omlani. Rettentő szillogizmusokkal és tökéletesen logika nélkül. Monomániák és rögeszmék. Valamennyi a korlátolt önmagára való éhség terméke, amely saját fixa ideáján nem lát túl, s amely még önszeretetnek is képzeli magát.