2011. december 3., szombat

Hamvas Béla: A magyar Hüperion

Vierge au visage blanc, la jeune Poesie
En silence attendue au banquet d'ambroisie
Vint sur un siège d'or s'asseoir avec les Dieux,
Des fureurs des Titans enfin victorieux.
                                                                                   Chénier
                                           Zwar vor altes deuteten
Die Dichter, von selbst, wie sie
Die Kraft der Götter hinweggenommen.
                                                                                 Hölderlin
It was a poet's house who keeps
the keys of pleasure's temple.
                                                                                      Keats

Első levél

Életem utolsó tíz esztendejét a tenger mellett szerettem volna eltölteni. És most itt vagyok. Fiatal koromban is így volt. Mikor tudatára ébredtem annak, hogy ezen a földön milyen sorssal kell megküzdenem, azt a gondolatot élesztgettem: elmegyek. Angliában vagy Németországban akartam élni. Ez még abban az időben történt, amikor hérosztrátoszi hírvágy égett bennem. Gyengeség volt, ma már tudom. Nem mintha minden hírvágy az lenne. Van, amelyik büszke virágzás. Plutarkhosz beszéli, hogy Caesart centuriója sírva találta. Mi bajod, kérdezte.  Huszonkilenc éves vagyok, kiáltott Caesar, Nagy Sándor ebben a korban már Indiát is meghódította. És mi vagyok én?

Ó, én nem voltam Caesar. Nem is tudom, mi volt az, ami visszatartott attól, hogy templomokat gyújtsak fel. Gyengeség volt. És nem is hírvágy. Semmit sem értem el. De tudtam, hogy soha nem is fogok elérni semmit. Más földre kívánkoztam. De aztán elkövetkezett egy pillanat, amikor beláttam, ahhoz, amit akarok, az első feltétel, hogy itthon legyek. Mindenütt gyökértelen lettem volna, éppen ezzel és éppen így. Mehet külföldre mérnök, orvos, bankár, mehet pap és hadvezér is. Én pedig az a valaki voltam, aki nem mehettem. Maradnom kellett. És maradnom kell most is, életem végén, amikor már nem akarok mást, mint teljesen megérni. Itt vagyok ebben az népben, ezen a földön, minden szándékom eredménytelen, minden szavam hiábavaló volt, , minden tervem összetört, megbuktam, észrevétlenül, fölöslegesen és fel nem ismerve. Nem látom a tengert, amelynek partján szerettem volna meghalni, nem érzem a füge és a parti fenyők illatát, amit a misztrál hoz az öböl felől, és nem hallom a hullámok moraját a sziklaszirteken. Még itt is kudarc. Daimónom nem ereszt. És nincs vigasztalásom semmi. Tudom, hogy nem fog következni utókor, amely majd megbecsül. Amit én csináltam, olyan embertelen, hogy aziránt semmiféle utókor nem fog megenyhülni. Nem kedvezek senkinek, még nekik sem. Belőlem senki nem meríthet igazolást. Soha nem volt ember itt, aki kevésbé volt szeretetre méltó. De egyébként is, utókor! Nem lesz azoknak kedvük ahhoz, hogy papírral vesződjenek. Olyan idők következnek, amelyek minden múltat elfelejtetnek. Az emberekkel a múltat el fogja felejtetni a jelen - nem azért, mert nagyon boldogok lesznek, hanem éppen mert nagyon boldogtalanok, annyira, hogy senki sem tudja majd enyhíteni szenvedésüket. Miért keresnének éppen elő engem, aki semmi részvéttel nem vagyok irántuk? A betű kora különben is elmúlt. Írni időszerűtlen szenvedély, és mindinkább az lesz. Elfelejtenek mindenkit, aki írt, még engem is.

Van világosságom kimondani, bármilyen súlyos ítélet, különösen önmagamra, akinek életében olyan rettenetes aránytalanság van aközött, amit megvalósítottam, és amit belőlem észrevettek. Így hát, amit tettem, örökre elveszett. Még ez is. Mert a többi? Ki meri magát mellettem számba venni? S amikor ezt kérdezem, nem a kevélység beszél belőlem. Annyira magam vagyok, hogy nemcsak egyedül én tudtam megcsinálni azt, amit csináltam, hanem egyedül én vagyok az, aki tudom, mi az, amit csináltam.

Második levél

Magányomban sokat gondolkozom a magyar Hüperionon. Ki ez a Hüperion? Hogy érthető legyen, mit akarok mondani, egész előadást kell tartanom.

Az idő legtöbbjében volt ember, akire nincs más kifejezésem, csak az, hogy yahoo.

Kiről és miről ír ez a yahoo? Természetesen önmagáról. Az egész irodalom olyan, mintha valaki kulcslyukon nézne be a nászutasok szobájába. Mindegy, hogy mit ír, dzsentrit vagy polgárt vagy katontisztet vagy proletárt, mind yahoo, léha, pimasz és nyálas. Egy szót se többet róla, már az is sok, hogy az ember észreveszi.

A második nem ilyen elundorító, de annál émelyítőbb. Cukorból készült. Ez a divat. Nálunk Kisfaludy Károly vagy Jókai képviseli. Megénekli a dohánybarna frakkot és az éppen akkori operettdívát, a korszak új emberét, mint a rettenthetetlen doktorkisasszonyt, vagy a rikkanccsá lett vezérőrnagyot. Vigasztalanul cukorból van itt minden, Zrínyi kirohanása és a táblabíró, a tatárjárás és a zálogház. Ebből is elég.

Most aztán veszélyes ember következik, a fellengző. Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady tartoznak ide. Csupa lobbanás, görögtűz, kulissza, vezércikk és andalító tenorizmus. Olyan szépen tárják fel bűneiket, és olyan ellenállhatatlanok, amikor fáj nekik valami, a szerelem, vagy a közállapotok. Ez a tündöklő ripacs és a bájdalú szenvedő mind arra született, hogy a legnagyobb költő legyen.

Így jut el az ember az eltakaróhoz, aki tulajdonképpen a fellengző másik oldala. Fáy és Arany. Veszélyes ez is, mert bölcs és higgadt, és bízik a jövőben. Mindig van valami a tarsolyában, amivel a lázongókat békére inti. A múlt szép volt, a jövő is az lesz, csak a jelen kutyaszorító, de bízzunk és higgyünk, tisztesség, munka, kis örömök és kiskatekizmus, szóval minden kicsiny.

Most a kőember következik, a befejezetlen. Berzsenyi, Vörösmarty, Kemény, Zrínyi. Nem faragták ki egészen a sziklából, amelyből készült. Csupa súly, elmosódott formátlanság és masszív esetlenség. Éji alak, a mélység fölé hajlik, de nem tud belezuhanni, ott csüng, és nem jó ránézni. Félelmetesen tud mindent, és ezért öli magát méreggel, narkotizáló megalkuvással. Barátságtalan magányban él, tehetetlenül, környezete kicsinységében fulladozva, értetlenül, távol és önmaga előtt is kérdésszerűen, örökké a fényt várva, örök sötétségben.

És végül egy ember. Bessenyei az egész magyar szellem, az elkallódott tudatlanság, amely külső ösztönzésre néha felpillant, még tanul is, maga is belefog, de ami a kezéből kikerül, szánalmas, telve tervvel és álommal, bátortalan és önállótlan, csupa buzgalom és csupa tehetetlenség. Nincs egyetlen önálló gondolata, a motyogásnál nem viszi sokkal többre, végül ismét elkallódik. Bessenyei csapnivaló író és költő. Mindaz, amit írt nyomorúságos. De Bessenyeinél nem az a fontos, hogyan írt. Rajta kívül mindenki élvező és átvevő, és mindig készet vár és készet kap, valahonnan, mindegy, iparcikket, divatot, ízlést, államformát, vallást. Ezzel a hitvány állapottal szemben ő az, aki saját földű szellemet akar teremteni, ő az, aki az utódok nemzedékeivel szemben az előd - az örök előd. Elődje olyan kornak, amely nem következik el soha. Bessenyei az ébresztő, aki innen belülről akarja fakasztani a szellemet, mert látja, hogy utódlással teljes élet nincs. Amíg nincs hagyomány, példa, amíg a szellem itt nem örökölhető, addig minden mások kölcsönéből él, nyelv, életrend, állam. De Bessenyei nagysága nem ez. Ő az, aki legközelebb áll Hüperionhoz.

Harmadik levél

Még sokat tudnék mondani Bessenyeiről. A legutóbb ismét elővettem a Természet világát. "Unalmas a kemény elmélkedés", mondja mindjárt az elején. Fél, hogy nem fogják megérteni. Aki ettől fél, máris vesztett. Milyen lapos! Fölfedezi, hogy "minden titok". Nem irtózatos? Az ember mint csecsemő fejezetébe bele lehet betegedni. Az ifjúság olyan, mint azok az ájtatos füzetek, amelyeket szenilis papok írnak, és rossz szagú vénkisasszonyok árulnak a templom előtt. Ez az a bizonyos báránykahang, amelyet az embernek önkéntelenül ellensúlyoznia kell valamilyen esztelen gaztettel. Olvasta ez az ember Voltaire-t? Látta valaha is ezt a sort: ". az embernek amíg szegény, nincsen szüksége Istenre, mihelyt pénzt adott kölcsön, rögtön azon lesz, hogy adósa higgyen. Azt akarom, hogy ügyvédem, szabóm, szolgám és feleségem istenhívők legyenek." A báránykasághoz mindig kellett ügyefogyottság, de Sterne után? Bessenyei költő és gondolkozó és államférfi, de rossz államférfi, még rosszabb gondolkozó, és még ennél is rosszabb költő. Azt mondja: "Sok ember vesztette halhatatlan nevét - Hogy sorsa nem tette útjára életét - Eke szarván halnak meg nagy vitézek." - Ezzel aztán szíven találja magát és az egész magyar szellemet. Hiszen ő a nagy vitéz. Valami baj természetesen van. A helyzet nem tragikus, hanem hallatlanul nevetséges. Az eke szarván meghalt nagy vitéz komikus figura. Bessenyei feltételezte, hogy másképpen nem is lehetne, mint ahogy van. Pedig ez az, amit nem lehet. A sors éppen az, hogy minden úgy van, ahogy van, szükségszerűen, mert hiszen ez a sors.  Hogy az eke szarván nagy vitézek halnak meg, humoristának való téma. És a humorista ebből indul ki, amikor feltételezi, hogy a mennyországban a legnagyobb drámaíró nem Shakespeare, hanem egy suszter, a legnagyobb hadvezér talán nem Caesar, hanem egy kéményseprő. Az eke szarván elkallódott vitéz komikus. Nem lett az, aki volt! De nem azért, mert valaki más akadályozta meg. Nem lett, mert ő egyszerűen nem volt az. Hogy ki vagyok, azt a sors jobban tudja, mint én. S ha én más véleményen vagyok, véleményemmel nevetségessé válok. És ez Bessenyeinél is csakhamar kiderül. Nem volt ő nagy vitéz - vagyis nem volt uralkodásra hivatott ember. Úgy kellett meghalnia, mint a remetének. Hol árulja el magát? Számtalan helyen. Az egészen jellegzetes pedig a első könyv végén van, amikor Nagy Sándorról ír: "Az egész életét hibára tette ki." - "Micsoda óriás képzelődés, a világnak egyik széléről a másikon uralkodni". Úgy látszik, ez a nagy dolgoktól való félelem, a nagy dolgok nem értése. Ilyet csak az mond, akiben valami meghalt, és el van temetve.

A nagyság! Okos akar lenni. Nincs bárgyúbb ember, mint az okos. De: "Ugye sohasem vagy vérbe keverve, . mulatva írsz, tudod, mulatsággal vesznek. Igazságaidat nem kevered vérrel". Igen, a vérrel kevert igazság! Végső komolyságát önmaga előtt elvesztette. Nem ír tigrisigazságokat, amelyek, ha eltér tőlük, ráugranak és szétmarcangolják. Nem élet-halál igazság! Nem valami, amit biztosan kell tudnia, mert ha téved, vége. De: "A tenger csak lassú habot hány magában, .és a lélek hallgat". Ül "a Nagy Árnyékban". "Elevenen a halálban ül, hol csak azért mozog, hogy magát érezze, s kínjaival szívét szüntelenül vérezze." "Olyan lettem, mint a pusztában bujdosó zarándok, ki világát elhagyva csak egyedül ül, . írok nyugalmamban, kínomban, nem tudván mi vonz".

Negyedik levél

Persze, most fölteszed a kérdést, miért ez a rögtönzött irodalomtörténet. Talán azért mondtam el, hogy a tételt igazoljam, mi vagyunk a nép, amely nem ismeri fel géniuszát? Nem. Azt hiszem, mi ezt is másoktól tanultuk. Különben is, mellőzés! Fel nem ismerés! Mit kellett volna tennie, hogy méltóan bánjanak vele? Kinevezni tiszteletbeli főszolgabírónak, bankigazgatói fizetést adni neki, és fényképét az összes képeslapban közölni? A legtöbb ilyen állítólagos géniusznak itt ugyanis az az egyedüli érdeme, hogy nem lett főszolgabíró és nem kapott bankigazgatói fizetést, bár mindent elkövetett, hogy az legyen, és meg is érdemelte volna. Szörnyű kezekben van itt a géniusz még a géniuszoknál is.
Mást akarok mondani. Nem a látszólagos, hanem a valódi paradoxont. A feltűnő itt, hogy a könnyű és a sima kifejezést a yahoo bírja jól, a divattípus már kevésbé, a legnagyobb magyar költő még kevésbé, a józan még ennél is kevésbé, a befejezetlen alig, és Bessenyei már sehogy. Miért? Mert a yahoo, amikor yahoo-ságát kimondja, az egész országot a háta mögött érzi, és fokozatosan fölfelé, minél magasabbra ér valaki, annál kevesebb embert érez a háta mögött. A befejezetlenek már alig néhányat, Bessenyei már egyáltalán senkit. Az értelmes, formás kifejezés nem tehetség kérdése. A költészet mindig azt mondja ki, hogy mi az ember és a szellem viszonya. Ez a magyar paradoxon, amely minden más néppel ellentétben áll. Minél nagyobb, mélyebb és súlyosabb itt a szellem, annál kisebb a reá vonatkozó igény. Ennek következménye, hogy a szellem annál nagyobb ellenállással kénytelen megküzdeni, de nem a népben, hanem magában a költőben.

Ami Bessenyeire jellemző, hogy minél magasabb és több a szellem igénye benne, annál keservesebben tudja kinyögni. Amíg valami híg, addig nincs baj. Mihelyt komolyodni kezd, a forma összetörik. Ahol már minden tiszta lehetne, ott nincs más, csak értelmetlen hörgés. Nem volt minden népnél valahogyan arányban a súly és a forma? Nem azért volt ez így, mert elismerték őket, mert főszolgabírák voltak. Mindössze azért, mert ha mondott valamit, tudta, hogy van, aki meghallja. Itt a fülek csak a cigányprímások számára voltak nyitva. Ez a paradoxon, minél üresebb valaki, annál jobban sikerül neki. A géniusz van, de a nép csinál belőle azt, amit akar. Minél magasabb emberi lény, a ráirányuló figyelem annál kisebb, és amikor felérne a csúcsra, teljesen magára marad. Ez Bessenyei.

Ötödik levél

Életemet most már teljesen meg tudtam nemesíteni. Szememet napkeltekor nyitom ki. A domb mögül kiemelkedő nap éppen ágyamra süt. A tornácra megyek és hallom a fácánkakasok rikoltozását a bokrok mögött, mátyásmadarak és rigók szállnak az erdő fölött. Len a kútnál mosakszom és néhány harapás után fát vágok. A szamár ott legel a ház mögött, meg se kötöm, úgyse megy el. Hogy aludtál, Tariménes? Mire farkával a hátát csapkodja és tovább tépdesi a lehető legtüskésebb növényeket. Mindig akad valami csinálni valóm. A diófa alatt padot és asztalt tákoltam össze, néha ott reggelizem, aztán olvasok.

Nem sok könyvem van. Legkedvesebb olvasmányom fiatalkori jegyzeteimnek gyűjteménye. És ott sem a tartalom érdekel, inkább az írás. A hérosztrátoszi korszak mulattat a legjobban. Éppen olyan ember ez, mint akárki? Milyen sajátságos, hogy ez én voltam. Ha excentrikus lettem volna, bizonyosan kéziratgyűjtésre adtam volna a fejem. Egy kéz vonásaiban ugyanazt a formagazdagságot tudom látni, mint egy arcban. A tenger mellett gyakran üldögéltem és nem csináltam egyebet, mint bámultam a növények és állatok növekedését a vízben egy szikla oldalán.

Néha fölnyergelem Tariménest és lemegyek a városba bevásárolni, vagy esetleg postámért. Ritkán kapok levelet, és abban is az van, amit már úgyis tudok. Gyakran csak azért megyek le, hogy a csendes vándorlást élvezzem azon az úton, amelyen minden kavicsot ismerek. Lent a piac is szórakoztat, az egyszerű zsivaj. És mindig akad valami jó venni való, pompás gyümölcs vagy szép darab hús. Az út lefelé menet kevesebb, mint egy óra, fölfelé valamivel több. Pontosan délben ebédelek, egy tál ételt. Aztán megint csinálok valamit. A múlt héten másik padot és asztalt faragtam, mert arra, amelyik a diófa alatt áll, a nap délután erősen odasüt. Felmegyek a hegyre, könyvvel vagy anélkül, a forrásból vizet hozok, megkapálom a krumplit, az epret vagy a szőlőt. Ha valaki nézne, azt mondaná, a világ legszorgalmasabb embere vagyok. Pedig játék. Nyáron homokvárat építek. Nemigen akarok hasznot abból, amit teszek, legtöbbször nincs is belőle. A jövőre nemigen gondolok. Nincs rá fantáziám. És ez az, amit klasszikus életmódnak nevezek, nem szívom ki előre a pillanatok mézét. Azt teszem, amihez éppen kedvem van. Ha szokásaim mégis alakulnak, azokat nem a gond formálja, hanem az öröm. Ami előre irányul, az mindig baj. A pillanat részegsége a legmagasabb. Álltál már az erdőben a fák lombján átszűrődő remegő fényfolt előtt? Akkor tudod, mi a pillanat. Láttad már séta közben a gyalogutat elveszni a fák között? Nincs bennem semmi bosszú és irigység, és nem kívánok semmiféle elégtételt. Nem érzem magam megrövidítve. Csak az előzi meg önmagát, aki hiányt érez és elégtételre éhes. De azzal, hogy megelőzi önmagát, elvéti a legnagyobbat, a jelent, azt, hogy vagyok. Nincsenek céljaim, s ezért a jövő nem érdekel. A világ van, és én vagyok. Nem elég? Minden előre vetülő képzelet megrontja az időt, amelyik elkövetkezik, s amikor elérkezik hozzám, már félig üres, tegnap kimostam belőle az aranyat.

Így kapom az életet a maga tisztaságában. Ennél többre nem viheti senki.

Hatodik levél

Azt kérdezed, hogyan egyeztetem össze gondolkodásom vadságát életmódom szelídségével? Kérdezd azt, hogy a szenvedélyesen szerető férfi miért nem töri össze kedvesét. Minél szenvedélyesebb, annál gyengédebb, minél erősebb, annál gyengébb. Merhetek szelíd lenni, hiszen tüzem olyan mérhetetlen, hogy már semmi más nem méltó hozzám, csak a szelídség.

Azt hiszem, ha hatalomra jutnék, uralmamat ezer évig fogvacogva emlegetnék. Nem volt az a keleti despota, római császár, inka fejedelem, aki népével embertelenebbül bánt volna. És ami ebben az uralomban a legszörnyűbb lenne, hogy bennem nincs semmi kegyetlenség. Nem gyönyörködnék mások szenvedésében. Csak nem törődnék vele. Mint ahogy magammal sem törődöm. Az én mértékem nem emberi.  Örült vagyok? Ha elveszed a szóból azt, ami benne beteg, akkor azt mondom, igen. Theia mania.

Az élet a legtöbb embernek túl erős. S ezért nem bírja ki kábítószerek nélkül. Tisztán inni nagyon nehéz. Melankolikus lesz tőle, vagy megvadul és tántorog. Csak a legerősebbek viselik el minden hamisítás nélkül, egész illatával, csak a legerősebbek tudják az életből fakadó mámort józanul és tisztán élni.

Tégy, amit akarsz. De mindig tudni fogod, mitől féltél. Félni annyi, mint meghalni. Annyi, mint mulasztani. Annyi, mint soha. Soha többé. Értsd meg, soha, soha többé.

Életed parancsa nem az, hogy kell. Mert nem kell semmi. Nincs kényszer. De tudd meg, hogy ezt itt soha nem tudod megtenni többé. Amit nem teszel meg itt, ma, most, azt nem fogod tudni soha. Amit félsz megtenni most, az elvesztetted örökre.

Soha ily szép, ily nagy, mint most, ma, itt, nem lesz többé semmi.

S a megölt pillanat, az istenek vére kifolyt és méreggé változott, és soha nem lesz más, mint méreg, soha mulasztás nem lesz más, mint mulasztás, félelem más, mint félelem.

Az ember szabad, mindig szabad megtenni mindent, és mindig szabad félni. De soha halál nem lesz más, csak halál, méreg, félelem és mulasztás.

Az ember sorsa milyen öreg és kopott tud lenni. Ez az idő, amikor kezdenek köréje barátok gyűlni, kezdik dicsérni. Már nem félnek tőle, nincs veszély. Miért nem lettél az, aki éjszaka vagy? Akit csak éjjel mersz gondolni? Mersz és tudsz, gondolod igazi sorsodat, tudsz repülni. Álmok bátorsága. Mélyebb és éteribb világ. Úgy fogadni az érintést, mintha fehér kövön aludnál, álomciprusok alatt. Körül virágzó leander, illatos fenyő, álomrepkény. Új sorsot alszik önmagának.

Az öröm a legkegyetlenebb korbács, amivel hajtanak. És nincs kegyelem.

Hetedik levél

Miért nem uralkodom? Hidd el, hogy nem rajtam múlik. Hol van az a nép, amely az én uralmamat kibírná? Panaszolják, hogy a népeknek nincsenek királyaik. De vannak a királyoknak népei? Ezek itt ma kölcsönösen megérdemlik egymást, ezek a népek és ezek az uralkodók. A király az, aki mindenkiből királyt csinál. A mai uralkodók mindenkiből szolgát csinálnak. Királynak lenni szolgák nemzetségében, ahol még az uralkodók is szolgák? Azzal törődjem, hogy kinek mennyi bért adjak árulásért? Kit hogyan dicsérjek meg, mert szavát szegte? Jutalmazzam meg a férgeket? Legyek jóindulattal az iránt, aki aljasságában mindenkin túltett? Emeljek fel embereket, akik hitványabbak, mint a többiek, bár csak árnyalatnyit? Azzal foglalkozzam, hogy naphosszat vigyorogjak, mint egy kereskedősegéd? Szorítsam meg barátságosan az ország legszennyesebb kezeit?

Ha a világ köszönetet érdemel tőlem, csak egy lehet, hogy lehetővé tette számomra a magányt, a legnagyobb és legveszélyesebb életet. Ti csak az igen hősiességét ismeritek. Ez lenne az, ha lenne nép a királyságom számára. Ez a könnyebbik. De én ismerem a nem hősiességét is. Ez a magány. Nincs szükségem rátok. Minden kapcsolatom azzal végződött, hogy nem.

A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra -, és nincs senki, senki. A hegyoldalon barna levelekre szürke köd telepszik. Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az? A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez. Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet isten.

Nyolcadik levél

Semmiben sem szenvedek hiányt. Megfőzöm a magam ételét, takarékosan bánok azzal, amire szükségem van. Elég korán megtanultam mindenféle házimunkát. A tornác előtt a lépcsőn ülök, zöldséget és krumplit hámozok. Szobámat ki tudom takarítani. Mikor fehérneműm fogytán van, a katlant a tűzhelyre teszem, a jól beáztatott ruhát kifőzöm és kimosom. A nap rám süt, szakad rólam az izzadság, aztán az ágakra kötelet feszítek és az ingek, lepedők, harisnyák ott száradnak a lengető szélben. Másnap vasalok. Apróbb dolgokat meg tudok varrni, a súlyosabb hibákat a szabónak viszem. Néha, mikor megunom a pék élesztős kenyerét, magam sütök nemes kovásszal. Amíg lehet, gyümölcsön élek. Nem elvből. Nincsenek elveim. Ehhez túl jó a gyomrom. A házimunka nem foglal el túlságosan, ahogy nem foglal el egy asszonyt. Ha főzök, takarítok, mosok, félig játék, félig szertartás. Örülök, hogy az asszonyoktól meg tudtam tanulni a házimunka csodálatos békéjét. Azt hiszem, a házasság a háború másik oldala. Szobám csinos, mint egy fiatal nőé. Nem tűröm a port, de az itt, a fák között alig van, csak télen a fűtéstől. És a nap ragyogja be minden élettevékenységemet. Ha az emberiségtől valami nagyot várnék, az lenne, hogy otthagyná azokat, akik eltiltják a fénnyel való táplálkozástól. Egy nyári reggel elindulnának a városból, otthagynák a gyárakat, az utcákat, a hivatalokat, a központi fűtést, a villanyt, a fürdőszobát, és kivonulnának a napra, szótlanul, de megállíthatatlanul. Ez lenne az én forradalmam - a napforradalom. Amint a mosóteknő előtt állok és ingeimet mosom a fehér szappanhabban, hátamra tűz  nap, és hátam ragyog az örömtől. Tudom, az emberben van szent és mély sötétség, az éjszaka tere ott bent a bőr alatt. De tudom, hogy az ember bőralattija ujjong, amikor a nap fényét érzi. Egyszer a tenger mellett egy óriási fehér kősziklán kifeküdtem a déli napra, először életemben teljesen ruha nélkül. Azelőtt azt hittem, van abban valami mélyebb értelem, hogy az ember ágyékát elfedi a nap elől, éjszakában az éjszaka szerveit. Abban a pillanatban, amikor a napsugarak elárasztották azt a helyet, ahová még sohasem értek el, megértettem, hogy mi az a nevető phallosz - a napfényes, a tündöklő, derűsen átsugárzott, a szégyentelen, a görög istenszobrok mosolygó fény-ágyéka.

Kilencedik levél

Nyáron délután lefekszem a fa alá, és alszom. Amíg az álom felold, néhány perc telik el. Dohányom füstje békésen száll a lomb között, nesztelen mozgás, mint a felhők vonulása, melodikusan elolvad a levegőben, elolvadok én is az álomban. Édes és meleg pillanat. Érzem, hogy mindenem kívül van, kívül a fákban, az égen, a házamban, a kertben. Nincs lelkem. Szabad vagyok, nincs akarat, cél. Átfúj rajtam a szél, átsüt a fény, átsugárzik a meleg és az erdőillat. Nincs bennem semmi ellenállás. Ilyenkor megértem, miért lehettem éppen én az, aki megtörtem azt a kényszerűséget, ami a szellemet ezen a földön önmagával szembeállította. Én vagyok az, aki megcsináltam a lehetetlent. Nem vesztem el a némaságban, mint ahogy eddig elveszett mindenki, aki a magasság fia, Hüperion volt. A tiszta és nyílt szó csak embercsonkok és a szenny számára volt itt nyitva, és mihelyt valaki komolyan meg akart szólalni, a hangot elfojtották. Az én erőm volt az egyetlen, amely ezzel a feladattal elbírt. Megszólaltam, és amit mondtam, hüperioni volt. Olyan nyelven beszéltem ott, mint azelőtt senki és soha. Egyedül voltam. A helyemben mindenki összetört volna, mint ahogy összetörtek a bessenyeik. Egyedül lenni és nem dadogni, és nem a Nagy Árnyékban ülni. Hüperion, a magányos isten, aki önmagának teremt világot, mivel itt senkinek a magasság és az isteni nem kell. Én váltam teljesen függetlenné attól, ami környezet. S amíg azok elvesztek a szánalmas nyögésben, mert szavuk még önmaguk előtt is kétséges maradt, én tudtam beszélni. Az én kezem először teremtett itt olyan világot, amelyben nem szégyen élni. Mindenkinek, akinek megvolt a szándéka hozzá, nem volt meg az ereje.  Nem volt egészen Hüperion -, még Bessenyei sem, aki hozzá legközelebb állott, és ezért a legtávolabbra esett. Minél királyibb volt itt valaki, annál kevésbé jutott a szellem teremtő anyagához, és minél jobban lesüllyedt, a nyilvánosság előtte annál jobban kinyílt. Én adtam vissza a szót a királyoknak. De nem áltatom magam. Nem lesz ebből semmi, mint ahogy nem is volt soha. Azok a szavak, amelyekkel a nagy életet megteremtettem, sohasem jutottak el az emberek szívéhez. Itt vannak az állványon a szobámban. Egyedül én csináltam őket, egyedül én tudom, hogy mi az, amit csináltam, és a mű egyedül az én életemet szépíti meg. Senkinek sem kellettek. Elalvás előtt mosolygok a fa lombjai alatt, ha arra gondolok, hogy azt hiszed, bánt. Milyen kevéssé ismered az isteneket! Amit alkottak, olyan szép, hogy a mű nem veszít vele, csak az, aki nem látja. Sápadtabb lesz az ég, ha nem nézik? Mit gondolsz, mi lett volna belőlem, ha beálltam volna közéjük tajtékzani minden magas ellen? El tudsz képzelni engem, mint önmagam ügynökét? Ha valaki nem fogadott el, az el nem fogadó helyett szégyelltem magam, bántott, hogy olyan mélyen megalázta magát. És még csak nem is tudott róla. Elutasított, és nem vette észre, hogy lehetetlenné vált önmaga előtt. Ki fog engem igazolni? Senki. Az egyedüliek, akik megtehetnék, a hozzám hasonlók. De az istenek nem igazolnak senkit és semmit, legkevésbé önmagukat. Ha félnék attól, hogy valaki belenyúl a műbe, megtiltanám. Senkinek sincs joga ezt magáénak tartani. De nem félek. Nem lesz több Hüperion.

Tizedik levél

Csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy ez az élet milyen veszélyes. Egészen addig egy kicsit búskomor voltam, és unatkoztam. Azóta vidám vagyok, mert érdemes. A veszély a sors erős levegője, és én csak erős levegőn érzem jól magam. A gyávaság nem tartozik erényeim közé. Mindig azt kerestem, ami a legnehezebb. Meg is találtam mind a kettőt, a magányt és a derűt.

Háromszor történt meg velem ugyanaz. Annyira ugyanaz, hogy a három történet személyeit egészen nyugodtan fel is cserélhetem, és egymás helyett használhatom. Egészen különböző három nő volt. Az egyik szőke, nehéz és erős, mint egy walkür, a másik fiús és egzaltált, a harmadik sötét, mély, mint a kút, és szánalmasan tehetetlen. Elgondoltam a nagy életet, jött az első, és kiderült, hogy nem realizálható. Erre kigondoltam egy még nagyobbat, jött a második, és kiderült, hogy nem realizálható. Erre kigondoltam, egy még ennél is nagyobbat, jött a harmadik, és kiderült, hogy nem realizálható. Mind a három esetben a szerelem egy pillanat alatt lobbant fel.

Egyszer több napig csatangoltam a hegyek között. Reggel volt, amikor a domboldalon lejöttem, a völgyben major feküdt. Kora szeptember volt, még nyár és már ősz, szélcsend és a fátyolos nap félhomálya. Most, gondoltam, most találkozom vele, aki éppen úgy tudja, hogy eljövök, mint én, hogy ő eljön. Vele, aki éppen úgy erre ébredt ma reggel, hogy ma; vele, aki minden lépésének értelmét abban látja, hogy közelebb ér hozzám, aki minden idegen szemébe keresve néz, hátha én vagyok, aki tudja, hogy jövök, mint én, aki tudom, hogy közeledem hozzá, aki ha vonatra száll, arra gondol, hátha ott ülök, valakinek a nevét hallja, azt hiszi, az enyém, hangot hall, azt hiszi, én beszélek. Most találkozom vele ott a majorban, ott hever a fák alatt, olvas, hogy az időt valamivel töltse, míg jövök, ott vár, mint mindig, vár, vár, és amikor meglát, felkel és jön,természetesen, szó nélkül, jön velem, és én vele, együtt, mert ő lett én, és én lettem ő, és ettől a pillanattól kezdve ilyesminek, hogy én, már nincsen különös értelme. A majoron átmegyek. Mintha ő lennék, úgy nézem az álmos gazdatisztet, a bérest, az urasági lakást, ablakain fehér függönnyel. Itt élt, de most már jön velem. Kérdezés, szó nélkül. Mit fog mondani először? Valami nagyon egyszerűt, talán azt, hogy éhes vagyok. Talán azt, hogy kavics ment a cipőmbe. Én ránézek, és azt gondolom, szép, de nem ejtem ki, mert ő már tudja, hogy ezt akarom mondani, és komolyan mosolyog. Átmegyek az úton, és fölfelé kapaszkodom. Egészen nyugodt vagyok. Ebből a nyugalomból tudom, hogy csakugyan találkozom vele. Milyen különös, hogy egyszerre megoldódott, egyszerre sima lett minden, már jöhet, ami akar. Ott van. A fűben fehér ruha kék pettyekkel. Ő az. Csepp szorongás sincs bennem. Először életemben nem félek. Most már jó. Felérek, az út balra fordul, a füves domb elválik az égtől, és látom, hogy mögötte kötélen sereg ruha szárad, a kék pettyes is. Az oldalban pedig nincs senki.

Mind a három nőben azt éreztem, hogy vele találkozom, vele, akit nem kell áltatni, akinek nem kell hazudni, aki jön, vagyis akivel megyek, mert a kettő egy. Azt mondtam egyszer, mindegy, hogy melyiknek, azt mondtam, hogy a naptárt eldobom. Nem lesz többé hétfőm és keddem, hanem lesz hajszálnapom és szemöldöknapom és kisujjnapom, ő lesz az én naptáram. Egyszer az egyikkel három napig együtt voltam, mindegy, hogy melyikkel, háromszor huszonnégy óra múlt el, és egy pillanatra sem eresztettük el egymást. Ha eleresztettem volna, fájt volna. Hogy ragyogtak azok a napok! Milyen fontos volt minden szó. Milyen fontos volt mindent azonnal kimondani. Mindent értett és mindent értettem. Hátrasimítottam a haját, és azt kérdeztem, ugye? Mire azt felelte, igen. És csakugyan úgy is volt.

Tizenegyedik levél

Ne hidd, hogy semmi nők voltak. Egyiknek különösen nagy érzéke volt a magasra, a másik egyenesen az önfeledtség tehetsége, a harmadikban a kizárólagosságot bámultam, azt, hogy csak én, és senki más. De az első végeredményben csak szép intermezzót várt és kapott, a második ájultságot, a harmadik mindössze nem tudott védekezni. De mind a három nyert, csak én vesztettem. Mert én minden alkalommal valódi összenövést vesztettem. Mindegyiknek külön az ő számára kigondolt nagyszerű élettel lettem szegényebb, , élettel, ami azelőtt nem volt, és én teremtettem neki. Mihelyt ezt észrevette, megfutamodott. Sok volt neki. Persze még csak nem is szégyellte magát, és persze még én voltam, aki olyasmit követelt tőle, amit nem tudott. Ó igen, legalább és egyelőre kétszobás berendezett lakás, jó jövedelem, színház, mozi, hangverseny. Nyáron utazás Olaszországba vagy Svájcba. Ez volt életideáljuk első pontja, a második, háromszor egy héten szerelem, és majd néhány év múlva gyerek. Mellékutca-eszmény, mint akkor a legtöbb nőé. Hittek abban, hogy a boldogság az életstandardból fakad. Mikor látták, hogy én a dolgot megfordítom, és azt állítom, hogy a magas élet teremti meg az anyagi teljességet, félni kezdtek tőlem. Kérdezz meg mindenkit, akit csak tudsz, mindenki azt fogja mondani, nekik volt igazuk, ők voltak a józanok, és én az őrült. Nem tudják, hogy ezzel milyen ítéletet mondanak önmaguk fölött. Egy állam nem virágozhat más talajon, csak az összetartozás elemi örömén; emberi sors nem teljesülhet máshol, csak az életbe való tökéletes beolvadásban; szerelem is csak a mindenek fölött való összetartozáson és az egymásba való beleolvadásban teljesülhet és virágozhat. Mind a három elárult. Kinek? Önmagának. De ezzel elárulta önmagát is. Mind a három tele volt magas képességgel, de egyiknek sem volt tehetsége a közös életre. Egy ideig mind a három sorsát figyelemmel tudtam kísérni, és láttam, hogy mind a három összetört. Egyszer, egyetlenegyszer abban a kitüntetésben részesülhettek, hogy a legszebb életet megvalósíthatták volna. Amit most élnek, az előbbihez képest szégyen. Féltek meghalni, e félelembe belehaltak.

Tizenkettedik levél

Amit most róla tudok, már csak történet. Leveleim elvesztek. Sajnálom, hogy nem tudok belőlük idézni. Egyetlen mondat megvilágította volna, hogy mit akarok. Emlékszem az időre, amikor egyiknek két héten át levelet írtam. Csak a nélkülözhetetlen élettevékenységem alatt nem volt kezemben toll, de akkor is mondatok főttek bennem. Minden nap háromszor adtam postára őket. Két hét alatt csaknem harminc ívet írtam, s e levelek ízét most is érzem. Hazárdul játszottam, sohasem volt tehetségem arra, hogy önmagammal takarékoskodjam. Csak a vagy-vagy érdekelt. Középút nincs. Ezért maradtam egyedül.
Emlékszem az első szerelem csúcspontjára. Kora tavaszi nap volt, a külvárosban jártunk, félig fagyott földön, délben. Szó volt valamiről, azt hiszem, a jövőről. A jövő számomra olyan volt, mint a kitágult és meglassult jelen, a részegségnek az az elterülése, ami már nem szakadékos és feszült, hanem mosolygó, mint a terített asztal vagy a vetett ágy. Igen, mondja ő egyszerre, hozzád megyek feleségül, mihelyt annyi fizetésed lesz, mint nekem van. Én eleinte nem értettem. De ő még jobban megmagyarázta. Csak nem gondolod. A többire nem emlékszem. Azt mondják, ha az ember golyót kap, akkor pillanat alatt évekre menő életet tud átélni. Ezt az érzést nem ismerem, de ismerek egy másikat, azt, amit szibillai pillanatnak hívok. Amikor az ember előtt egyetlen töredék másodpercre leszakad valami, és belelát a jövőbe. Ezért nevezem szibillai pillanatnak. Pontosan láttam egy ház harmadik emeletét, ahol mi ketten laktunk, fölmegyek a lépcsőn, ő otthon van szobájában, ahol rózsaszín takarók és csipkék és világos függönyök vannak, és hisztérikus tisztaság, és az egész olyan, mint a cukrászsütemény. Engem valami bánt, de nem eszmélek fel rá. Olyan érzés, mintha nyakig a földbe ástak volna, és fejemet a legyek lepnék el. Látom őt megráncolt orral, amint kényeskedve pirongat engem  valamiért, mint egy nevelőnő. Sok mindent látok ebben a pillanatban. Szereted a pénzt, mondom csendesen. Igen, szeretem, válaszol, de már bűntudattal. Tudja, hogy hibát követett el. Illene nem szeretni, de ha mégis szereti. Szűköl és megbocsátást vár. Már csak az tudná megmenteni, ha azt mondanám, jó. De nem mondom. Most már haragszik. Azért, mert lelepleződött, és én ott hagyom állni szégyenével. Milyen nyomorult így, gondolom, silányságában. És ő tudja, mit gondolok, még a szavakat is hallja. Meg lehet ilyesmit bocsátani?

Most a szerelem új korszaka kezdődött. Csaknem minden nap felszakadt ilyen mélység közöttünk, és mi a szakadékot csókjainkkal akartuk megtölteni. Végül egy éjszaka volt annyi erőm, hogy megállítottam magam a menekülésben. Megmagyaráztam neki, hogy mi történt, és mi történik. Már semmi remény sem volt arra, hogy folytatni lehet. Megint hazárdul játszottam. Egy vendéglő kertjében ültünk, és ő úgy viselkedett, hogy izgalmamban a bort selyemruhájára öntöttem. Öt perc múlva elbúcsúztunk.

Tizenharmadik levél

Megtaláltam egy levélrészletet. Már nem emlékszem, miért írtam le az eredetiről. Hívom, hogy jöjjön hozzám. Különös hívás. Minden mondata taszít. Ha nekem olyat írnának! A veszély külön csábítás lett volna. Ha meg valami lehetetlen, akkor azonnal beleugrom. Majd meglátjuk! Elmondom a levélben, milyen nélkülözések várnak ránk. Egyedül leszünk, ketten, szemben mind a két családdal, barátok nélkül, segítség nélkül, szegényen, tél van, mit eszünk? Krumplit. Hideg van. Valahová elmegyünk fát lopni, a keskeny kereveten alszunk ketten. Milyen irtózatosan nehéz lesz, milyen gyönyörű. Azt vártam, hogy ennek nem tud ellenállni. Erre csak egy válasz lehet, megírja, melyik vonattal érkezik. De neki még arra sem volt ereje, hogy azt mondja, nem. Hazudott valamit. Azt hitte, hogy megmenti önmagát. Egy évvel később találkoztam vele, akkor már látta, hogy soha többé. A megölt pillanat, az istenek vére kifolyt, és méreggé változott. Soha, értsd meg, soha többé. Nem volt meg benne az álmok bátorsága.
Mondd, lehetetlent kívántam? Lehetetlen, hogy otthagyja a tál lencsét, ahogy a három közül az egyik mondta, a veszélyért, a kockázatért. Nem kaland, ellenkezőleg. Mennyire nem értesz! Az volt a kaland, amit ők csináltak velem. Néhány heti szerelem, de örök kapcsolatra nem voltak hajlandók. Ez az út vezet egyenesen oda. Hova? Jól tudod. Általánosító és ostoba, ha valaki azt mondja, nő ilyesmit nem tesz. Ha elkábítottam volna, megtette volna. De én egy percre sem csaltam.

Mind a három történet tökéletesen ugyanaz. Nagy szerelem, amelynek kellős közepén hirtelen felmerül az, hogy választania kell az élet között, amit én találtam ki neki, a nehéz, a veszélyes, a szép, a komoly, a vidám élet között, és a másik között, amit a többi él. Háromszor történt meg ugyanaz. Egyforma szereplők, egyforma arcok, ugyanolyan barátok, ugyanolyan anyák, ugyanolyan fordulatok, pénzügyek, rábeszélések, levelek, titkos üzenetek, görcsök, félelmek, visszarettenések.

(-)

Huszonkettedik levél

Íme a közöny gyökere. Előnynek mondják, sőt nagylelkűségnek, hogy itt egymás mellett élhettek felekezetek és vallások és nemzetiségek. Ezt hívják fölénynek. Ez nem türelem, hanem közöny. A magyarnak nincs érzéke aziránt, amit a másik tesz és gondol és mond és él. Nem nagylelkűség az, hanem hogy sohasem tudja, mi az a Te. Sohasem volt itt kapcsolat az emberek között. Ez az a föld, ahol nem tudják, mi az az együtt, és mi az a közös. Mindig elárulták egymást, különös előszeretettel az idegennek. Ez az értelme annak, hogy évszázados idegen uralom alatt voltak. Ki engedte, ki hívta be őket? Meg vagyok győződve róla, hogyha a törököt nem is hívták be, némelyek számításába nagyon is jól beleillett. De mindenekelőtt azért nem lehetetett itt senki önmaga, mert a sors mindig csak a másikban teljesülhet. Ezért nem volt itt senki önmaga. Ezért nem volt itt nagy költő, nagy gondolkozó és nagy király. A közöny azonban nem végső gyökér. Mélyebbről fakad: abból, hogy nincs barátság és nincs szerelem és nincs közösség és nincs nép - nincs Te.

Ezért nincs itt saját földű szellem, és nincs semmi, aminek a közösből kellene fakadnia. Szellem, élet, állam, közösség, költészet, törvények a nép közös életének eredményei lehetnek, s ebből az eredményből élnek az utódok, folyton újraalkotják azzal, hogy élik azokat. Senki sem jutott az érettségnek arra a fokára, hogy nagyot alkothasson. Csak egyetlen módon lehet itt megérni, úgy, mint egy atmoszférátlan csillag, de ez nem élet, hanem elszigeteltség és kivétel. A Te hiánya lehetetlenné teszi az összes kapcsolatot, és minden viszony elszárad. A közös gondolata eltűnt.Mindenki egyedül van. Egymástól elszakadt én-ek, akik egyedül őrlődnek fel, közönyben minden más iránt, magukban széthullanak, mert nincs körülöttük senki, egymásra vicsorognak énjük börtönéből, és ez a fogcsattogtatás magányuk kínjából fakad. Mind a "Nagy Árnyékban ül - elevenen a Halálban" - külön, kapcsolat nélkül - "mint a pusztában bujdosó zarándok, a világot elhagyva, csak egyedül ül - nem tudván, mi vonzza".

És e földön az életet az dönti el, hogy ki fedi el a Te hiányából fakadó közönyt, és ki az, aki feltárja. Mert a haza aza nagy és szent hazugság, ami az egészet elfedi. Igen, ők a haza nagy fiai. Haza csak ott fontos, ahol nincsen közösség, a nemzet csak ott lobogó, ahol eltakarják, hogy nemzetről szó sem lehet, nincsen sem haza, sem nemzet, sem nép. Ez a nagy áltatás, amiben részt kell venni, különben föleszmélnének egyedüllétükre. És mi lenne akkor? Mi lenne, ha fölébrednének arra, hogy hazátlanok és néptelenek és nemzettelenek vagyunk. Ami közösnek látszik, az a közösségtelenség eltagadásából keletkezett nagy szólamok özöne. Így kell magát áthidalnia, hogy ha már nincs, legyen meg annak legalább látszata. Csak közösségben lehet élni, és ha nincs, a közöny fölé nemzetet és népet és hazát kell hazudni.

Ez a szellem jelentősége itt; az irodalomé, a művészeté. Ezért van jelentősége csak a hazának, a közös áltatásnak, amiben mindenki megegyezik, hogy van, mert nincs. Ezért olyan borzasztóan fontos a nemzet becsülete és a hazaszeretet, amivel mindig ki lehet állni és szavalni, ez az, ami még felejtetni tud.