2011. december 3., szombat

Hamvas Béla: A filozófus király – az örök filozófus

Mialatt csaknem egy évig beszéltek a filozófiáról, most az összefoglalás is elhangzott, és csak most, végül szóltak magáról az örök filozófusról. A mulasztást negyedóra alatt helyrehozni nem lehet. Hogy az emlékezésnek nyoma legyen, hadd következzék ez a talán nem is egészen valótlan történet:

Képzeljék el, hogy Akadémos kertjében az öreg Platón tanítványaival sétál. Egészen ősz és meghajlott. Jó néhány esztendő telt el már azóta is, hogy utoljára Szicíliában volt, még egyszer megkísérelte felépíteni a Politeiát, de Dionysios zsarnok ösztönén is az értelmetlen tömeg tudatlanságán elbukott. Visszatért Athénbe, s azóta csendesen sétál a város mellett a platánok alatt, leül a fehér kövekre néhány fiatal fiú közé s halkan beszél.

Egy napon az egyik fiú azt kérdezi:. Mondd, isteni, nagy kudarcod után is vallod azt, hogy államot csak úgy lehet kormányozni, ahogy megírtad és hirdetted? Nem jutottál jobb belátásra most, miután semmit abból, amit gondoltál, megvalósítani nem tudtál?

Platón még a szokottnál is csendesebben válaszolt: Nem. És elmondom neked, hogy más belátásra miért nem jutottam.

Kis szünetet tartott, hogy emlékeit összeszedje, aztán így folytatta az árnyékos platán alatt: Mikor évekkel ezelőtt Szicíliában hajóra szálltam és láttam, hogy minden akaratom, szándékom elveszett, nem saját tehetségtelenségemen, hanem mások irigységén, botorságán csúfosan zátonyra jutott, kétség vett rajtam erőt. A hideg szél az árbockötelek között sípolt, de kint voltam a fedélzeten egész éjszaka, hogy megalázott lángoló szívemet lehűtsem. Önkéntelenül Sókratést, holt mesteremet hívtam, vádoltam is. Azt kérdeztem tőle, amit te most tőlem: vajon van-e értelme még tovább tartani oly állam képét, amelyet az idea nevében csak egy ember kormányozhat, a filozófus király. Sötét és szakadékos percek voltak azok ott a hullámokon imbolygó hajó fedélzetén a szélben egyedül és éjszaka. S mikor már vagy huszadszor mondtam magam elé csaknem értelmetlen zavaromban ugyanazt, hogy: szólj, Sókratés, van értelme még? - akkor hirtelen úgy tűnt, mintha a vitorlák közül előlépett volna ő, Sókratés. Arca nyugodt volt, életében sohasem láttam ilyen nyugodtnak. Szája körül a hamiskás mosolyt, amiért annyira szerettük, hiába kerestem. Közelebb jött és leült. Egész lényében volt valami, amire szót hiába keresek. Csak amióta ezt' a lényt láttam, tudom, hogy mi a halál. Barátságos volt, de éreztem, ha itt látom is, tulajdonképpen megmérhetetlenül távol van. Elakadtam és annyit tudtam még kinyögni:

Szólj, Sókratés.        

Mire ő bólintott és megszólalt. Hangját a szél fütyülésétől alig lehetett elválasztani: Kevély vagy Platón. De, így van rendjén. Az emberben titánok vére folyik. És kell, hogy ilyen legyen. Kimondtad azt, hogy államot más nem kormányozhat, csak bölcs, aki király és a király, aki bölcs. Kevélységedben mindjárt fel is akartad építeni. S most itt szenvedsz letiporva, szegény Platón. Várj egy kicsit. Hidd el, jót mondtál. Másképpen nem lehet. Soha boldog állam nem lesz, csak ha azt filozófus kormányozza. De nem te fogod megteremteni. Te csak kimondtad. Maguknak kell megcsinálni. Hogy mikor? Megmondom neked: amikor akarják. Most? Száz, ezer, százezer év múlva? Mindegy. Nekik kell megcsinálni és akkor, amikor akarják, megcsinálják és meg kell csinálniuk, mert boldogok másként nem lehetnek és soha boldog állam nem lesz, csak amit filozófus kormányoz. Várnak? Várjanak. Szenvednek? Véreznek? Éheznek? Boldogtalanok? Ők akarták. Rendetlenség, viszály, zavar, méreg, gyilkosság, erő-szak kell nekik? Tehetek ellene valamit? Te kimondtad. Igazad volt és van és lesz. A filozófus a világ királya, s az emberiség boldog csak a bölcs uralma alatt lehet. Mert csak az uralkodik helyesen, akinek a hatalom nem szenvedély, inkább teher. Ne bántson a kétely, Platón. Te nem tudtad megcsinálni, talán éppen azért, mert még volt benned szenvedély. Majd ha lesz valaki, aki el fog bújni az uralom elől, a feladat arra vár. De a népnek kell akarni. S amíg a nép inkább éhezik, gyűlölködik, zajong, lázong, hódít, öldös, kapzsi, erőszakos, hiú, addig úgyis hiába. Nyugodj meg Platón.

Az árnykép fölkelt, megérintette homlokomat s aztán, mintha a szél elfújta volna, eltűnt.
Íme, barátom, ez történt velem a hajó fedélzetén, éjszaka, mikor Szicíliából ismét visszatértem kudarcom után ide Athénbe.

Az ifjú csak későn válaszolt: Mondd, isteni, lehetségesnek tartod, hogy majd, ha filozófus leszek, megcsinálom én?

Platón egyszerre nagyon komoly lett és azt mondta: A filozófus azért a világ királya, mert az ő feladata az isteni élet képét és követelményét az emberiségben őrizni és fenntartani, és ha ideje elé az isteni életet megvalósítani.

Aztán tovább sétáltak az árnyékos platánfák alatt.

Athenaeum, 1941