2011. december 27., kedd

Mindenkinek van ideje ébernek lenni - interjú Dúl Antallal

Dúl Antallal budapesti otthonában Sütő Zsolt beszélget (2007)

Egyik interjúban említetted, hogy kultúránkban Hamvas Béla olyan szerepet tölt be, amely nem legális, majdhogynem nem létezik. Dúl Antalnak, aki a Hamvas-életmű feldolgozója, aki e pozíció helyreállítására is tör munkájával, előadóként is, milyen szerepe, sajátos pozíciója van itt és most, van-e itt helye a munkádnak? 

- A „Hamvas-kérdést” szabad a legnagyobb perspektívából látni. Nézd, Jézus azt mondta, hogy az én országom nem ebből a világból való. Valahogy így értettem Hamvas „törvényen kívüliségét”, hiszen Jézus ezzel valami hasonlót mondott: a történeti kor kezdetétől ebben a világban semmi sincs a helyén ebben a világban. Európában, a nyugati civilizációban évezredekig központi szerepet töltött be a vallás, de hiába vannak még ma is intézmények, egyházak, iskolák, pártok, kolostorok, kardinálisok, püspökök, Jézusnak ma sincs „hová lehajtania a fejét”. A piramis csúcsán álló embereknek egyébként más kultúrákban sincs helyük, mert a világ szövetébe sehol sem illenek bele.

Abban a korábbi interjúban is említettem a piramismodellt, amely négy nagy tudás-ágra osztja fel a szellemi orientációt: vallásra, filozófiára, művészetre és tudományra. Ezek valamelyikébe az emberek besorolódnak, aszerint, hogy milyen szerepet vállalnak benne. Egyik azt mondja, „mikrobiológus vagyok”, és abba a sarokba helyezi magát. Vagy: „én absztrakt szobrokat készítek”, „én pontos gondolatokat fogalmazok meg”, „én színész vagyok”, „én miniszter”, „koldus”, „vallásalapító”. Hamvas Béla viszont sohasem állítaná magáról, hogy ő író, de azt sem, hogy spirituális tanító, és a legkevésbé azt, hogy mester. (Ne nevezzetek mesternek, az ember fia vagyok). Mi Jézusból megváltót, paraklétoszt, közvetítőt, ítélő bírát, mindenféle túlvilági lényt csináltunk, csak saját választott szerepét hagytuk nem hagytuk meg a számára: az ember fia.

Hamvas is ezt mondja: Más rangot, mint ember, nem vagyok hajlandó elfogadni. Ehhez képest bölcs, szent vagy hős – számomra nem kielégítő kategóriák. A Karneválban viccesen úgy fogalmaz: ha te kardinális vagy, te Nobel-díjas főtudós, te meg a világot vezető főhatalom, az amerikai elnök vagy, akkor én a Szentháromság titkára vagyok. A Szentháromság titkárának viszont ebben a világban hol a helye.

De milyen világban van, ha ebben nincs?

- Valahol ott, ahol a felébredtek vannak, Maharishi, Buddha, Csuang-Ce, Eckhard. Az egységtudat ország nélküli királyai. Ez a világ számukra illúzió, legtöbbször sötét rémálom, ahol mindent homály fed. Buddha azt mondja, a vágyak és őrületek sodorják az életet kényszerpályára, minden cselekedetünket átjárja a félelem, az üres remény, a gyűlölet. Hamvas azt mondja: ez a korrupt realitás. Nem a dharma (rend), hanem az adharma világa. Amikor Jézus azt mondja, hogy nem ebből a világból való, nem a sötét vagy világos részt, hanem a kettő közös végső forrását, az egészet választja. Aki a szabadság, az elfogadás, a látás pozícióján áll, nincs szüksége rá, hogy magára rangokat és címeket aggasson. Másfelől figyeld meg, milyen furcsa, ha az embereket megkérded az utcán, hogy „ki vagy?”, alig tudnak valami lényegeset mondani magukról. A többség a nevét mondja, legfeljebb a szakmáját említi. Amikor Buddhát kérdezték, azt válaszolta: ébren vagyok. A hivatalokban ügyfelek, kérelmezők, alperesek, választópolgárok, a felnőtt lakósság valahány százaléka vagyunk. Ez az antropológiai mélypont, mert minden embert csak a sorsfeladata felől lehet, szabad, kell megismerni.
Ezekre gondoltam, amikor arra utaltam, hogy csakis tágabb perspektívából tudom értelmezni Hamvast. Ráadásul ennek egy további vonzata is van, amit nemigen szoktunk említeni: az igazi közösség egyre inkább a társadalmon kívül van, ahogy azt már a 30-as években megírta Hamvas. Az éberek közössége („az Egyház”) egyre kevésbé tud a világ „hivatalos” szövetébe beilleszkedni. Ezek az emberek rendre kimaradnak az egyetemek tanári karából, az akadémiákról, a kulturális centrumokból, a politikumból. Azon a szinten találkoznak, ahol nincsenek jelen a „legális” intézmények. Társadalmon kívül című írásában már a 30-as években nagyon pontosan leírja, hogy tulajdonképpen ő egyedül van a társadalmon belül, és a többi sok millió van kívül. Miért? Mert képvisel valamit, (az egységtudatot: az Egyházat), ami ezekben a „Gesellschaftokban” nem jelenhet meg. Hogyan fogalmaz Hérakleitosz?

A közös álomra gondolsz?

- Éppen ellenkezőleg. A közös alapra. „Az éberek világa egy és közös, álomvilága mindenkinek egyéni”. Vagyis az egyetlen éberség áll szemben hatmilliárd álomvilággal.

Ugyanakkor ma már a többé-kevésbé közös világban élők sem választják az én-mentes, közös együttállást. Lehetetlen nem ápolgatnunk szinte reflex-szerűen az individuális énünket, annak minden hiúságával, hírvágyával, nyomorúságával együtt. Te csinálsz valamit az interneten, a Zoli csinál valami egyebet, én is csinálok valami mást – egymás erőtlen támogatásával dolgozunk, szinte csak valamiféle szimpátia tart össze bennünket, miközben valamennyien nélkülözzük a hivatalos háttértámogatást.

Kiadói munkáddal mégis ennek a társadalomnak kínálod fel a könyveket. 

- Inkább néhány ezer embernek. A kiadót hál’ istennek teljesen saját erőből működtetjük. Csináljuk, rászántuk az életünket („nem kell különös előnyét látni annak, amire az ember ráteszi az életét” figyelmeztet Hamvas), és mindegy, hogy a világ nem mozdul rá.

Illetve nagyon kevesen. Biztosan van rálátásod sajátos helyzetedre.

- A Hamvas-hagyatékra gondolsz? Valami rálátásom talán van. Hamvas Béla úgy fogalmazott, hogy azért nem olvas újságot, mert akkor nem tudja, hogy mi történik ténylegesen a világban. Amikor újságot olvasott, túlságosan lekötötte figyelmét a felület, ettől nem látott a mélyre. Az egészet csukott szemmel lehet a legtisztábban látni, ez egyfajta keleti távlat. Fiatal korában az ember nagyon sok ismeretre vágyik és nagyon sok kapcsolatot épít, társul emberekkel - később ezt már egyre kevésbé teszi. Természetszerűleg az öregkor a remetekor, a világtól való elfordulás ideje – a hindu hagyományban a négy életkor közül az utolsó.

Te fiatalember vagy, még a brahmacsárja (tanuló) korában vagy, de majd fogod tapasztalni, hogy eljön egy idő, amikor a világnak minden bölcsessége, sőt akár a vagyona, az anyagi erőforrása is egyszer csak hozzád kerül. El sem tudod képzelni most. Azt hiszed, hogy örök életedre egy ilyen nincstelen, üres-zsebű fickó leszel, aki csak úgy kódorog a világban – pedig nem így lesz: egyszer majd fél Marosvásárhelyről gondoskodnod kell, a fél város a tiéd lesz. Ugye, nem hiszed? Pedig húsz év múlva látni fogod, hogy egy bizonyos részét ennek a világnak meg fogod kapni. És ez semmi individuális előnyt nem jelent! Elérkezik majd az idő, amikor a hatalmak elég érettnek gondolnak téged arra, hogy átvedd a világot.

Ezt most hogy értsem?

-Ez törvényszerű. Az asztrológiában például azt mondják, hogy amikor az ember a jupiteri korszakba lép, egyszer csak legális lesz számára mind a szellemi, mind az anyagi lét. A középkorúak a téridő birtokosai. Csak ezután jön a szaturnuszi korszak, az öregség, az erdei magányos remete korszaka. Nehogy azt hidd, hogy ezt meg lehet úszni. Esetleg nem lesz tiéd a főtér, de lehet, hogy egy kolostor lesz rád bízva, az pont olyan vagyon, és éppen olyan felelősség: így bízzák az emberre a maradékot, a világ hagyatékát. Így van rám osztva ez a Hamvas-hagyaték is: elértem abba az életszakaszba, amikor megörököltem, mert Kemény Katalin remeteségbe vonult. A megörökölt világ – elég nehéz probléma ez.

Nagyon sajátos örökség. Akkor fogalmazhatok így: rádszakadt? Rengeteg anyag, elég csak végignézni itt a polcokon. És nemcsak fel kell dolgoznod, hanem a bizalmat is megkaptad.

- A távozni készülő Katalin ezt a végrendeletében megírta. Együtt dolgoztunk harminchat évig, így alkalmasnak talált a folytatásra. De ez is sok szálon fut: a munkának csak az egyik része az, hogy az ember piszmog a betűkkel. A másik része a kapcsolat tartás lenne, néhány fontos emberrel. Fontos emberek, idézőjelben: inkább az elkötelezett emberekre gondolok. Mindenki „kiválasztódik” egy munkára. Aki egy kicsit mitikusan akar fogalmazni, azt mondja, hogy Hamvas az egyik embert kiválasztotta erre, a másikat meg amarra, és erejéhez mérten még egy kicsit gondoskodott is róluk, ellátta őket idővel, figyelemmel, sőt anyagilag is. Így semmi nem sürget senkit, nincs hajsza és időpánik. Azt mondják, az időpánik maga a pokol. Aki azt mondja, nincs időm, azt a pokol örvénye magába rántotta. A fontos dolgokra mindig van idő, és főként mindig van idő arra, hogy éber légy, más nem számít. Az álomvilágban hisztéria van, pánik, határidő. A mi világunk, a nyugati civilizáció kisgyermekkortól kezdve időpánikba helyezi az embereket: határidő, vizsga, terminus, beadás, leadás... Hajszoljuk önmagunkat, hajszolunk másokat.

Ráadásul túlerőltetve.

- Erőn fölül. S ez meglátszik a munkán is. Lehet, hogy jó a teljesítmény, a gép, a terv, a mű, de az aurája nem sugároz örömet, nyugalmat, derűt. A rideg pontosságot csak az ember ismeri. Csak úgy árad belőle a neurózis, a depresszió, a pánik: állandó nyomás alatt élünk. Állandó nekifeszülés a másodpercekért.

Tavaly tavasszal, a szentendrei Hamvas-fórum találkozóján együtt néztük meg azt a dokumentumfilmet, amelyet Lázár Ervin Járkáló És Farkas Jenő 10 évvel ezelőtt készítettek: egyszerre láttunk téged közöttünk, és a képernyőn - 10 év különbséggel. Tíz évvel azelőtti énedhez képest nyugodtabbnak, teltebb embernek tűntél– csak az ing volt azonos rajtad. 

Ami voltam vagyok, de ami lettem, nem voltam mindig – mondja Hamvas az Unikornisban. Vannak képességek, amelyek mint a rügyből a levél, ki tudnak bontakozni. Fizikailag nem lehet nem megöregedni, miközben az ember lélekben ugyanott tart, mint hároméves korában. A gyermeki lényét mindenki őrzi, de ahhoz, hogy ezt a szellemi érzékenységet élni is tudja, éles szemű, jó vezetők kellenek. Mindent azoknak köszönhetünk, akik a fásultságot letépik rólunk!

Neked tehát voltak, vagy vannak ilyen mestereid?.

- Vannak. Legfőképpen Hamvas, de ő csak az utolsó láncszem. De ott van Hérakleitosz, akit az előbb idéztem: nála frissebb szemű ébresztő nincs. Vagy Csuang-Ce. Közhely, hogy az ember fizikai családja a földi alapot adja, de sokkal fontosabb a szellemi család, amibe másodszor születik bele. Van egy vérszerinti apád és mamád, aki testi létedben elindított, és – ideális esetben ‑ valameddig a szellemi utadon is elkísért, támogatott. Fontosabb azonban a második születésed. Ott már Platón a nagybácsikád, az unokatestvéred pedig vagy Lao-Ce, vagy Böhme – és ez az eredeti család. Ki a szellemi édesapád? A vérségi vonalnál melyik a mélyebb, fontosabb családi köteléked?

Ez így nagyon radikális.

- Erről beszélt Jézus. Amikor üzenték neki, hogy kint az édesanyja, a testvérei várják, így szólt: Ki az én anyám? Kik a testvéreim? Egyszerűen félresöpörte a fizikai kötelékeit.

Nem is lehet ezt konvencionális tudattal megérteni.

- Nem.

Jézus szuperbuddhista, és amit mond szuperhagyomány – csak nem vesszük észre. Azt hittük, köré kell építeni egy szakrális mitológiát, nehogy még egyszer, nekünk is keresztre kelljen feszítenünk őt. Kivétellé tettük és ezáltal megtagadtuk. Előbb úgy, hogy Jézus ott, egyszer, Galileában testet öltött, elvégezte a megváltást, és helyreállította a kibillent világ egyensúlyát – ezzel árultuk el őt először. Másodszor azzal, hogy őt tőlünk eltérő, különleges lényként kezeltük, aki az Atya egyszülött fia. Pedig Jézus nem győzte eleget ismételni, hogy ti és én egyek vagyunk. Egy percig sem engedte meg azt a kettőséget, hogy ő más lenne, mint mi. Éppen, hogy cseppet sem vagyok más – hanem az Atya, én és ti egyek vagyunk, és ezt háromszögszerűen körbe zárta. Az éberek világa egy és ugyanaz, ahogy az előbb idézett Hérakleitosz megfogalmazta.

Hamvas sokat ír a hagyományokról. A te életedben hogyan jelenik meg a hagyomány mint realizációs lehetőség? Hamvas számára az írás jelentette a módszert, úgy tűnik, és ő nem gyakorolt például zazent vagy ilyesmit – neked mi a módszered?

- A legtöbb ismerősöm számára a hagyomány csak studiomot jelent, a szentkönyvek és a kommentárok olvasgatását, legfeljebb elmélkedést. Pedig a szentkönyvek mindegyike a realizációs utak valamelyikét ajánlja: kontemplációt, meditációt, belső elcsendesülést. Meditáció valamelyik formája kihagyhatatlan. Jóga, zen, vipasszana, kontempláció. De nem árt tudni, hogy az embernek azért kell meditálnia, hogy egyszer majd ne meditáljon többet. Pontosabban, hogy ne kellejen követnie már semmilyen meditációs technikát. Azért kell leülnöd, hogy egyszer majd ne kelljen leülnöd többet. Paradox helyzet – de a meditációs technikák valamelyikét nem lehet megspórolni.

A legtöbben mégis megspórolják.

- A legtöbben azt mondják: egyetértünk. Mégsem teszik. Vagy a meditációt agytornának, koncentrációs gyakorlatnak gondolják. Az, aki bejárta az utat ugyanoda érkezik, mint ahol az van, aki el sem indult. Csakhogy az a két ember nem ugyanaz a két ember. Az egyik hazatalált, a másik ezt csak a túlvilágon reméli. Ez az út önmagadtól önmagad felé vezet. Ez az az út, amelynek kezdetét a szilaj ökör a megfékezése jelenti. Elkapni, megragadni a gyeplőt, és keményen hazavezetni – ismered talán a tíz ökörképet a zenhagyományban. Ezt az utat nem lehet stúdiumokkal, gondolkodással helyettesíteni. Aki nem indul el ezen az úton, az a bozótban tévelyeg, mint az ökör, amelyiket még nem kutatta föl a pásztora.

Tehát te rendszeresen gyakorolod a meditációt.

- Folyamatosan meditálok, de mondom: a meditációnak van olyan formája, amelyik már nem feltétlenül kötődik rítushoz vagy ülőgyakorlatokhoz. Ezt elég gyorsan sokan elérni vélik, de aztán mégsem tudnak kitartani mellette. Talán hallottad már a zen-mondást: miután megvilágosodtam, még húsz évig kellett gyakorolnom, hogy megvilágosodjam. Ez nagyon igaz. Mert a megvilágosodás csupán ígéret a hazaérkezésre. De nincs még otthon az ökör. Az ökör hazavezetése a nagy munka. Gondold el a fokozatokat. Az első képen a pásztor még csak nem is sejti, hogy hol van az ökre, csak a nyomait látja, s ezek a nyomok jelentik azokat a szellemi vezetőket, akiket mi, ifjú korunkban keresünk. A szellemi vezetők pedig el fognak vezetni arra a pontra, ahol rátalálsz a problémára, az ökörre. Ettől kezdve magadra maradsz. A heroikus munka csak ezután kezdődik. Ki kell hozni a lápból, az iszapból – ez iszonyú nehéz, elbánni vele, a szeszélyeivel, a vágyaival. Én ezt szeretem, ezt nem szeretem, ez jó nekem, ez nem jó… Mindenki vélekedik és válogat, elfogad és elutasít. Ebben élünk – és a különlegesség varázslatában, káprázatában. Mindenki rendkívüli egyéniséggé akar válni. Ezt az ökröt kell úgy hazavinni, hogy az eredeti helyére visszakerüljön. Ahogy a mesterek mondják, később már akkor is meditálsz, amikor a buszmegállóban állsz, akkor is, ha fát vágsz, akkor is, ha a vécén ülsz. A fizikai munka egyáltalán nem zárja ki a meditációt. Egyetlen zen-mesternek sem kell leülnie többet meditálni: irgalomból ül le, a többiekért. Buddhának sem kellett leülnie – de tanítania kellett, sok-sok évtizedig. Mint mondta: vannak közöttünk kevésbé koszosak, akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. Tehát fáradhatatlanul tanított.

Azt akarom mondani ezekkel a fokozatokkal, hogy ha le is ülök, szinte passzióból teszem, mert jópofa dolog, jólesik kikapcsolni, ott tisztultabb is, rendezettebb a légkör, de nem kell leülnöm, elég régen tudom már, hogy nincs különösebb jelentősége, ha valaki mereven ül napi tizennégy órát, például.

Voltak ilyen időszakok?

- Voltak, sok évig. A kilencvenes években volt egy ilyen nagyon kemény szakasz, hat év. Szessinek, rohatszuk, meg jártam Willigis Jager-hez, voltam Japánban is, nagyon kemény, katonás fegyelmű kolostorban. Persze az is tele volt rituális trükkökkel. Harada Roshi, a japán kolostor apátja rájött, hogy ha nem dolgozza meg a kolostorban időző amerikai fickókat, ha látja el őket reggeli négytől este tízig programokkal, akkor azok csak a lányokat hajkurásszák, vagy borozgatnak. Ezért aztán kidolgozott egy nagyon kemény napirendet.

Fél négykor kelés, négyre be a templomba szútrákat recitálni, öttől hétig személyes beszélgetés a mesterrel, aztán reggeli, majd kemény meditációs munka (samu). Délben ebéd, egy óra pihenés, többnyire alvás – ilyenkor mindenki, ahol van, eldől, annyira fáradt. Aztán folytatódik ugyanígy, este kilencig. Ülni mozdulatlanul, egy pontra koncentrálni, ez a világ legnehezebb dolga. Fát vágni vagy követ törni könnyebb.

Meg a legőrültebb is.

-Igen. Ahogy a kívülállóktól oly sokszor hallottam: nemhogy segítenének a betegeken, a rászorulókon, vagy pénzt keresnének a családjuknak, tétlenkednek. A belül lévők viszont tudják, hogy ebben a nagy semmit tevésben a világ tényleg gyógyul. Aki kívülről nézi, soha sem fogja megérteni. Azáltal, hogy a dharma benned rendeződik és kristályosodni kezd, párhuzamosan a világ is rendeződni kezd. Nem azért ülsz le, hogy bárkin is segíts, de azon a valakin, aki rászorul, mégis segíteni fogsz. Nem azért kell meditálni, hogy megmentsük az elöregedett civilizációt vagy a beteg Földet. Leülni, (járkálni, dolgozni, szeretni, aludni, töprengeni, bort inni, veszekedni) csakis azért kell, hogy felébredj. Az éberséget viszont nem olyasvalami, amit ki lehetne ülni. Nincs garancia rá, hogy valaki sok meditációval elérhetné. A meditáció mindössze arra való, hogy a felébredéshez vezető út akadályait elhárítsa – ez történik ülés közben. Az érzéki benyomásokat, a gondolatokat, minden egyéni megragadottságot megpróbál elengedni, kizárni. Ha látomásai vannak, azokat, ha fantáziaképei, azokat, mindent elengedni. Kitakarítani, kipucolni tabula rasát teremteni. És, akkor még mindig nem világosodik meg. Ez bizony nagy gond.
Az első rohatszukon mindig ez volt a szomorú tapasztalatom. Elkezdtük hétfőn, és a közepén, szerdán este úgy álltam fel, hogy na, ezt a napot is megette a fene, ma sem világosodtam meg. S ezt mindennap ki kellett újra és újra mondanom. Ma sem világosodtam meg. Ma sem. Elég sok időbe tellett, míg megértettem, hogy a stréberség itt semmit sem számít, és ezt nem lehet kierőszakolni. Ha nem történik meg, hát nem történik meg. Nincs lényegtelenebb dolog, mint a megvilágosodás.
Leülni nagyon fontos. A leülés a világ rendjének a helyreállítása. Ha valaki reggel leül, azzal egész napra tartást kap. A legtöbb ember este szeret meditálni, és ez érthető, hiszen reggel a gyerek üvölt, sor áll a fürdőszoba előtt, rohanni kell a munkába. Pedig reggel a legjobb leülni, korán, felkelés után, ez ad igazi energiát, ami egész napra elég.

Ehhez képest az emberek többsége reggel azzal kezdi a napot, hogy bekapcsolja pl. a tévét vagy az internetet, bármit.

- Igen, én is bekapcsolom a rádiót, és szinte minden reggel bekapcsolom a kávéfőzőt.

A rádió, az kevésbé agresszív: az csak hang.

- Ó, már megtanultuk, hogy a tévét is félszemmel nézzük. Közben mosakodás, kapkodás, ruha, uzsonna. – És az egész világon, mindenütt ugyanazt kapjuk, Budapesten, Pekingben, Marosvásárhelyen, Kongóban.

S mi a helyzet az internettel? Tavaly, mikor a hamvasbela.org kapcsán a tévében voltál, említetted, hogy az internetről lejönni olyan volt, mint a cigarettáról leszokni.

- Van egy függőség. Az internet a mája tipikus szupermegjelenése, egy sajátosan középtelen rendszer. Mi a mája? Háló. Különböző szövetek sűrű egymásba-olvadása. Azt jelenti, hogy vakon szövöd magad a végtelenségig, hálóba, és hamis centrumok alakulnak ki itt-ott benne – ezek a szerverek. Az internet egy olyan végtelen szövet, aminek nincsen közepe – tipikus mája. Se eleje, se vége, és nem találod az atmant benne. Az mindig túl van rajta: az atman nem sző semmit.
De kétségtelen, hogy van egy szófia-állapot is itt… Szófia, az istenbe szellemülő, az a maja, aki fölismeri, valamilyen módon ráébred önmagára, és a megváltásba áll be, és a megváltásnak a folyamatában, ahogy azt szolgálja erejével magából az istent – ezzel magát váltja meg. Az internetnek van egy ilyen sansza. Arra, hogy magát váltja meg, azáltal, hogy áldozatba helyezi magát. De ezt nagyon jól kell érteni. Akkor nincs benne áldozat, amikor láncfűrésszel vagdossák egymást darabokra a gyerekek a játékban – amikor benne vagy ebben a kápráztató állapotban. Tehát az internet valami igazabb állapot felé terelhet.

Het.

- Het. Ez a szófia-állapota az internetnek. Szófia az a mája-lény, aki felismerte az Atyát, és felajánlja neki az életét. Az atyába szerelmes asszony, aki odaadja neki az egész életét. Ez a házassági modell a hinduknál is kialakult: meghal a férfi, és a nő önként megy a máglyára, nincs több dolga a világban. Ezt az asszonyt, ha az internet meg tudja fogni, jeleníteni, akkor eljuthat egy ilyen szófia-állapotba. És, ezt tapasztaljuk is, mert igazi kapcsolódásra nincs már más módunk – és, így, egy ilyen fizikai úton kapcsolódunk.
Kezdetben nem kellett kommunikálni, szavakkal, hanem egy olyan szavakon túli térben volt az ember, ahol átment a tudás. A mester és tanítvány között ma is így megy át. Nem kell megbeszélniük, hanem átmegy. Veszi, érzi. Amikor ez elsápadt, akkor kezdődött a tanítás. Akkor le kellett ülni, mint az Upanisádokban, (Upanisádok azt jelenti: odaülni mellé), és a fülébe súgni, mert már nem értette a direkt átadást. Aztán a szó is elsápadt, mert hülyeségeket kezdtünk el beszélni – két ember találkozik, és megbeszéljük, hogy milyen idő volt, igen, kicsit hűvös van, holnap esni fog a hó, stb. – ezért kár kinyitni a száját egy embernek. A nyugati civilizáció így beszélget. Annyira rejtőzködünk, hogy nem lehet csak lényegtelen dolgokban tartózkodni.
Amikor meg elsápadt a szó, akkor le kellett írni. Ez a Buddha kora, a szútrák kora, az Upanisádok, a Védák kora. Hérakleitosz kora. Rögzíteni kell, mert különben nem marad meg. Mert szóban már nem jön át. Ez is lejárt, és elkezdődött az elektronikus korszak. Szilícium, memória, mágnesesség, bináris kódrendszer. A számítógép alapmechanizmusa is (a bináris számrendszer: van információ – nincs információ) a mája tipikus megjelenési formája. Igen-nem, yin és yang, és ezeknek az egymásba való forgása – ez a káprázat. Gondold meg: van töltöttség egy cellában, vagy nincs, és ehhez képest látod te azt, hogy a Fujijamán felhők úsznak a monitoron – na ez a káprázat.

Izgalmas volt az imént leülni: pont a zendo középen ültem, s a jobb oldali ablakban egy rigó énekelt, a másikban egy quad zúgott - én meg középen a kettő között. Tipikus helyzet.

- A quad nagyon agresszív. A rigó is vérengző állat – de sokkal kevésbé agresszív, éneke pedig beleilleszkedik, belesimul a világszövetbe, a természetbe.
Minden lehet jó eszköz, ha az ember uralni tudja. Vagyis nem a technikával van a baj, hanem hogy nem tudjuk azt uralni. Én is használok időnként fűnyírót. A technikát uralni annyit tesz, mint azt az áldozati rendbe beállítani. Internetet, autót, quadot, telefont – mindent.
Az internet önmagában nem rossz vagy jó, hanem egy tipikus maja megnyilvánulás. A látszólagos információk özönlenek feléd, megállás nélkül. Egyetlen dolgot tud igazán az internet: szőni, szőni, szőni a hálót – ameddig csak lehet.

De, emberi hálózatokat is.

- S akkor megjelenik a második szintű internet, majd a harmadik, majd a negyedik – és teleszövi a világot. Az a baj, hogy igazi kommunikáció, az interneten is, nagyon ritkán zajlik.
A hamvasbela.org levelezőlistája is, ha be van állítva egy jó vonalra, ha az áldozati rendbe be van állítva, akkor az embereknek az egy út-lehetőség, legalábbis útjelzőket tud adni – így bizonyos értelme lehet a dolognak. Csak túl sok sallanggal adja ezeket az útjelzőket, és rabolja az időt. Egy mester-tanítványi relációban mindez százezerszer nagyobb energiával megy át. A chat-program pedig vagy a levelezőlista, az nagyon sok füsttel meg homállyal jár.
Gondold meg, Hamvas Béla vajon mihez kezdett volna az internettel? Chattelt volna talán? Valamilyen szinten biztosan belement volna. De az a módszer, hogy reggeltől estig ott ülök, este meg vérmes szemekkel bezuhanok az ágyba, egész nap a különböző szinteket kontrolláltam meg beavatkoztam, meg küldtem, fogadtam, beszéltem meg vélekedtem…

Mit üzennél a levelezőlistánk tagjainak?

- Légy lényeges. Légy célratörő. Fogalmazz szűkszavúan. Csak akkor írj levelet a listára, ha úgy érzed, hogy különben belehalnál, ha azt nem írod le. Légy koncentrált, mert nincs vesztegetni való időnk.

Ez egy nehéz feladat.

- Nehéz. S ha ezt megcsináljátok, ugyanazt a funkciót láthatná el, mint a könyv: az is betűkből, sorokból szőtt szövet. Olyan kifogásom lenne evvel is, mint a könyvvel. Itt is a könyveimnek a négy-ötödét ki lehetne dobni, soha többet nem fogom őket kézbevenni. Lom. Voltak idők, amikor a könyvekbe kellett beletenni a szellemi energiákat – és nem a netbe.

Danyi Zoli, Délvidékről úgy került veled kapcsolatba (és vált később a Medio-nál munkatársaddá), hogy egy Hamvas-kiadvány szerkesztése alkalmából megkeresett téged, és interjút kért. Hasonló módon kerültünk mi (Vivarte Alapítvány - Kolozsvár) is képbe, a hamvasbela.org kapcsán, Erdélyből. Az alaptörténet mintha ugyanaz lenne.

- Furcsamód a környező, külső országoknak (Szerbia, Románia) nagyabb az aktivitásuk mint a belső Magyarországé. Nagyon vicces. Ez valamit jelent. Csak a magyarok nem fogják fel. Hogy milyen egészséges szellemi gyökereink vannak – és hol. Itt bent nagy baj van.

Amíg itt éltem, azt hittem velem van a baj. Próbáltam átvenni az itteni szemléletet, de nem sikerült. Szerencsére aztán feladtam, s hazamentem. Most már látom, hogy nem velem van a baj, vagy nem csak velem.

- Igen, az ember fiatalkorban nem tudja, hogy ő a hülye vagy a többiek. Aztán rájön, hogy lehet, nem is ő a hülye.

Hány nyelvet bírsz?
-
A lengyellel kezdtem – sokat jártam Lengyelországba, stoppal. Élő nyelvek közül német, francia, angol. A teológián tanultam héberül, latinul, görögül. Egy keveset tanultam szanszkritül és kínaiul is.

Magyarországon, de főleg Budapesten, gyakran tartsz előadásokat, például a Szintézis Szabadegyetemen vagy a Hamvas Collegiumban. Kik a hallgatóid, mi érdekli őket, mi a motivációjuk?

- Nagyon vegyes társaság, életkorban is, foglalkozásban is, tudatszintben is. Amikor az ember az első lépéseket teszi, vagyis amikor a spirituális érzékenység benne kialakul, tele van lila okkultizmussal. Az ezoterizmus egy nagyon lejáratott fogalom – mindenféle zagyva moslék belekeverődött. Az ezotéria eredetileg nagyon tiszta dolog volt, és azt jelenti, hogy belül van. Ezo aki érti, és exo aki nem. Azt tapasztalom, nagyon sok összetört ember keres valamiféle orientációt. A hallgatóság egyharmada férfi, a többi meg nő. Egy időben kicsit pejoratívan neveztem őket frusztrált háziasszonyoknak. De ez így nem helyes: olyan korban jönnek ezek a nők, amikor az első lendület megtörik. Megszülték a gyereket, unalmassá vált a házasságuk, a gyerek már kamasz, nem kell neki a mama háttere vagy közvetlen kapcsolata, és egy vákuumba került az anyaságával meg az életével. Fogódzót keres, és van benne valami pozitív érzékenység. Régebben kicsit negatívan mondtam, hogy megyek frusztrált háziasszonyoknak előadást tartani.

Olyan nők is megjelennek, akikről az ember nem is hinné: például manikűrösök, fodrászok. Úgy érzem magam, mintha Alexandriában lennék. Aranyszájú Szent János írja, hogy nem lehet már bemenni a fodrászhoz sem, mert mielőtt az embert megnyírnák, előbb meg kell beszélni a szentháromság titkát, a fodrász csak azután hajlandó hozzáfogni – Alexandriában ilyen világ volt akkor. S ma is ilyen világ van: bemegyek a fodrászhoz, és előbb meg kell beszélnünk valami ezoterikus dolgot, mielőtt lenyírna. Ettől persze nem mélyül a dolog, ez egy nagyon felületes spiritualitás, és nagyon kevesen jutnak túl ezen. Olyan, mint a nyelvtanulás: nagyon kevesen jutnak el a középfokig. De mindig akad egy-egy ember, akiről érzem, hogy ráhangolódott, s tudja, miről van szó, és kap valamit, tehát fontos neki.

Ha mindig akad valaki, akkor van értelme.

- Van, igen. Száz emberből öt érti – s 95 azt hiszi, hogy érti. Ott van a tölcséres-típus, például: azt várja, hogy töltögessék belé a tudást, mert nem akar meditálni, a kemény utat, amit neki végig kell járni, azt nem akarja.

Ilyen a mai ezotéria többsége: kiszolgálják ezt az igényt.

- Ilyen. Sokszor úgy is érzem, hogy ilyen okkult szolgáltatóipart végzek tulajdonképpen. Például elmesélem nekik, hogy milyen a zen-élet, és azzal megnyugodnak, mondván, hogy akkor most már tudják milyen.

A temperamentumod is olyan, hogy akár keményen vagy agresszíven rá is tudsz szólni az emberre. Akár egy előadáson is.

- Igen, előfordul. Például, volt nemrég egy béke-meditáció a Margit-szigeten, a Föld megmentéséért. Kétezer ember ült a fűben, mi meg a pulpituson. Ott volt egy zsidó rabbi, egy jezsuita szerzetes, egy buddhista tanító, meg én. Mindenki elmondta előttem a magáét, a buddhista Buddha útjáról beszélt, a rabbi Talmud-történetet mondott, a jezsuita Máriáról beszélt, a meditáció vezetője pedig a Föld végtelenül rossz állapotáról beszélt, amit mi a meditációnkkal tudjuk meggyógyítani, a pszi-mezőbe átvinni. Én meg elmondtam, hogy ezért egy percet nem szabad meditálni. A Földet nem kell megmenteni. Bajban van az Univerzum? Nem kell ettől félni: ez egy világfolyamat része, ha az egyik bolygó eltűnik, jön a másik.
Csakis azért szabad leülni, hogy te világos tudatra ébredj. Az gyógyítja a földet. De csak az. És, azért sem kell leülni, hogy a különféle vallások csapdáiban maradjunk… A zsidó felejtse el Mózest, Ábrahámot, Dávidot, a keresztény felejtse el Jézust, Máriát, a szeneteket, az apostolokat, a buddhista felejtse el Buddhát, Lin Csit, a Dalai Lámát. Azért meditálni nem szabad, hogy még jobban beleragadj ebbe a szövetbe. Neked mindent el kell tudnod engedni, hogy tabula rasa állapotba juss. Utólag azt hallottam vissza, hogy nagyon negatív voltam… Pedig én voltam az egyedüli pozitív.

Örök dilemma a Hamvast olvasók-sejtők között a kapcsolat Hamvas és Kemény Katalin között, Hamvas és Darabos Pál között, vagy Kemény Katalin és Darabos között. Meg a kapcsolat és a törés Darabos meg közted, a könyv (Egy életmű fiziognómiája) kapcsán is. A köztetek akkor kialakult helyzetet le tudnád írni, pl. archetipikusan?

- Archetipikusan nem. Kétségtelen, hogy Kemény Katalin megosztó személyiség volt. Nagyon kevés embert fogadott el. Darabost például nem fogadta el soha, őrá azt mondta, hogy durva az egészhez és érzéketlen. Engem éppen Katalin ajánlott be Daraboshoz, aki az Akadémiai  Könyvtárban dolgozott csoportvezetőként – onnan kezdve pedig Darabos a főnököm lett. Pokoli volt. Egy tipikus bürokratikus rossz főnök volt – s ezt neki is tudnia kellene, de ő nem akarja tudni. Aki be akarja hajtani a munkaidőt, betartani a munkafegyelmet – persze, ezt egy főnöknek mindig gyakorolnia kell valamilyen szinten, de nem volt minőségi ízlése-érzéke. Az emberekkel másként kell bánni. Ennek ellenére én elég jól berendezkedtem ott, és eljártam kétórákat ebédelni, de mégis állandóan szorongtam – pedig az nem egy szövőgyár volt.
Darabos szerette volna a Hamvas-kéziratokat feldolgozni – de Katalin azt mondta, hogy Darabos erre a feladatra alkalmatlan. Mert a szöveget csak a betű szerinti szinten tudta elfogadni. Mikor például Katalin egy kicsit változtatott a szövegen (mondjuk beírt egy névelőt), késremenő harcot kellett ezért vívnia Darabossal. Katalin mondta: mikor mentem Bélához, hogy ez a mondat nem stimmel, ő mindig azzal bíztatott, hogy javítsam ki. Sőt, igényelte is ezt a javítást, nem volt türelme átfésülni a szöveget. Nagyon gyorsan írt, aztán eldobta. Ez volt a Hamvas módszere. Neki eszköz volt az írás, nem cél. Egy jógagyakorlat-szerű meditációs eszköz.
Reggelenként mindig kiment a zöldbe, sétálni, vagy leült a partra, és lélegzett – légzőgyakorlatokat végzett. Spontánul.
Az ő igazi jógája azonban az írás volt. Túl gyors, száguldó gondolkodását így kicsit megfékezte. Ott kezdődik a probléma, amikor egy tisztának gondolt mondatot meg is kell fogalmazni, artikulálni. Hamvas kéziratai tele vannak rossz mondatokkal – Kemény Katalin pedig ezeket mindig kijavította, és engem is erre bíztatott, mondván: ne adjunk az ellenségnek ilyen olcsó támadási felületet, hogy kimaradt például egy állítmány… Azt oda be kell írni. Amióta nincs Katalin, ezt már nem nagyon csinálom, de ő például Az öt géniuszt is szépen kipucolta, ehetővé tette, és ez jót tett a szövegnek.
Darabos ebbe nem ment bele, ezért aztán Katalin azt javasolta, nekem, titokban, hogy beszéljük rá Darabost: ő inkább írjon egy monográfiát, a kéziratok helyett.

Így született a szóban forgó monográfia?

- Így született az a három kötet. De aztán visszahullott a fejére, mert olyasmit ír a Darabos, ami nem igaz. Hamvasból például strébert csinált, aki jó tanuló, eminens, aki mindig törekszik és fejlődik és meg akar felelni a tanárainak, az igazgatónak - ahogy Hamvas is írja, előre, fejlődni, cserkészet, kiskatekizmus, stb. Torz képet fest róla. Nem ilyen volt Hamvas.

Ha jól tudom, sokan követik ezt a képet, a mai napig.

- Ezt a könyvet tekintik forrásnak, sajnos. Katalin lesújtónak nevezte. Hamvas vagány volt és természetes. Meg huncut – nézd meg a gyárkéményes képét, hogy mosolyog rajta. Nem stréber. Ez volt a Katalin konfliktusa Darabossal.
Hamvas sem foglalkozott Darabossal soha, és nem is vette őt komolyan.

Archetipikus alatt arra gondoltam, amikor egyszercsak felbukkan egy új tanítvány, és ő kapja meg a mestertől az örökséget, nem a fő-tanítvány.  Te csak fél évig ismerted Hamvast – Darabos viszont már régebbről.

- Az időnek ebben az esetben nincs jelentősége. A házmestere 35 éven át ismerte Hamvast, és nem jött ki belőle semmi.

Nem az időnek akarok jelentőséget tulajdonítani ezzel, hanem az ő sértődöttségét vagy megbántódottságát próbálom értelmezni. Hiszen én legfeljebb elképzelni tudom milyen volt akkor, ott, nektek.

- Egy biztos: Hamvas Darabos Pált nem tekintette tanítványának.

Mondhatod, hogy téged viszont igen?

- Későn kapcsolódtam be, de baromi intenzíven.

*

Dúl Antal (szül. 1945): teológus végzettségű, ám szellemi irányultságát tekintve spirituális szabadságot hirdető, egyházi dogmatikától mentes, nagy műveltségű, széles horizontú tanító. „Másként-gondolkozását” 1968-ban, Hamvas Bélával történt személyes találkozása és az író haláláig tartó kapcsolata alapozta meg, amely az évtizedek alatt a hamvasi életmű kiváló ismerőjévé és interpretátorává tette. Az 1990-es évek elejétől kezdve rendszeres előadóként találkozhatunk vele a metafizikai, ezoterikus bölcselettel foglalkozó körökben. (pl. Szintézis Szabadegyetem, Hamvas Kollégium, stb.) Ugyancsak a 90-es évek óta saját alapítású könyvkiadóját működteti Medio Kiadó néven, amely Hamvas Béla műveinek közreadására jött létre, és amely az életműből eddig húsz kötetet publikált.

*

Megjelent az Irodalmi Jelen 2008. márciusi számában.

2011. december 22., csütörtök

„Lehet koncentráltan élni” - Weiner Sennyey Tibor beszélget Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából

„Tapasztalatból tudom: a Hamvas-olvasók egy része azt sem tudja, hogy Hamvas Béla él-e még vagy sem, némelyek pedig csak annyit hallottak róla az egyetemen, hogy irracionális, zavaros fejű, dilettáns misztikus.” - 2010. szeptember elején került a könyvesboltokba Hamvas Béla naplóinak kétkötetes kiadása.  Ez alkalomból a megjelenés előtti napokban megkerestük Dúl Antalt, a Hamvas-hagyaték gondozóját.

Forrás: Irodalmi Jelen Online
„Lehet koncentráltan élni”

Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók

megjelenése alkalmából

 

WST: Te vagy a Hamvas-hagyaték őrzője, gondozója; sokan megkérdezték már, mégis jobb innen kezdeni: hogyan kerültek hozzád Hamvas Béla szövegei?

Dúl Antal: 1967-ben olvastam egy közkézen forgó szamizdatot, a Scientia sacrát, amit ronggyá olvasva adtunk kézről kézre. Én harmadéves teológushallgatóként a mélypontra jutottam az egész teológiával, mint valami teljesen fölösleges racionális-dogmatikus légvárral, amelynek már alig van köze a kereszten kivérzett Krisztushoz. Arra gondoltam, a komoly munka az, ha valaki szenet lapátol vagy a szövőgyárban dolgozik, mi pedig valami megfoghatatlan, finom álomfátylat szövögetünk. A Scientia Sacra kézirata megmutatta, hogy a szellemhez létezik más perspektíva is, s éppen a gondolat ereje az, ami a szövőgyárat vagy a szénlapátolást is meghatározza.

WST: Ezt olvasva érett meg az elhatározás benned, hogy találkoznod kell a szerzővel?

Dúl Antal: Igen. Meg is kerestem, találkoztunk, és leveleztünk is – főként csak arról, hogy mikor találkozzunk újra. Már az első találkozás után kéziratokat is kaptam gépelésre, Az ősök nagy csarnokának egy-egy részletét. Ez tartott ’68 nyaráig, amikor Hamvas Béla elment Füredre a Szívkórházba, ahonnan nagyon legyengülve, még betegebben jött vissza. Ha valaki beteg akar lenni, menjen szanatóriumba, mondta. A legtöbbet a szobatársaitól szenvedett. Szokol rádiókból a jobb oldalán „cselédzene szólt”, ahogy a hatvanas évekbeli tánczenét nevezte, miközben a bal oldalán cigányzene nyekergett. Októberig jártam hozzá, amikor a következő találkozó előtt hallottam, hogy agyvérzést kapott. Bevitték az Uzsoki Kórházba, ahol néhány óra alatt beszéd- és mozgásképtelenné vált, és három napra rá meghalt.

Amint Az ősök nagy csarnokának másolásába kezdtem, úgy éreztem, megkaptam az életfeladatot. Elhatároztam, hogy ezeket a szövegeket olyan állapotba fogom hozni, hogy publikálhatóak legyenek, bár nyilvánosan még Hamvas nevét sem volt szabad kiejteni. Így kezdtem járni Kemény Katalinhoz, akivel harminchat évig dolgoztunk a szövegeken.

WST: Mit jelentett az pontosan, hogy „dolgoztatok a szövegeken”?

Dúl Antal: Elsősorban a kéziratok leírását és a szövegek nyomdai előkészítését. Ez részben valóban csak a leírást, részben azonban elég erős szerkesztői munkát is jelentett, mert Hamvas írásaiból számos szövegvariáns és szamizdat készült. – De, például, A magyar Hüperiont Hamvas Béla maga is évtizedenként átdolgozta, a Regényelméleti fragmentumot ötször írta át és rövidítgette. És persze rendezni kellett az iratokat, dobozolni, katalogizálni. Időközben botcsinálta könyvtáros lettem, s Katalinnak ez kapóra jött. Pedig nem voltam igazi könyvtáros, ehhez túl hanyag és felületes vagyok, nem „aratószűz”-precíz típus, aki mindent a helyére tesz, és rendben tart. A Hamvas távozását követő harminc év isteni nyugalomban telt, mert nem szorongatott bennünket a határidő. Amióta elkezdtük kiadni a könyveket, tapasztalom, hogy mennyivel rosszabb a helyzet ma, amikor rendre megjelent az életünkben a hajsza, a nyomdai leadások napja, az ösztöndíjak, pályázatok terminusai, és nem utolsósorban az olvasók sürgetése.

WST: Hányadik kötet lesz a Naplók? Egy vagy két kötet? Huszonharmadik és huszonnegyedik kötet.

Dúl Antal: Két kötet, és így is nagyon megcsonkított szöveg.

WST: Mit jelent a „megcsonkított”?

Dúl Antal: Sok szövegrészt már leírása előtt ki kellett hagynunk. Egyébként a kéziratok leírásával Danyi Zoltánt bíztam meg, és már az elején láttuk, hogy a teljes anyag nem közölhető.

WST: Mennyi ideig csinálta ő ezt?

Dúl Antal: Három évig. Nem főállásban, hiszen eközben saját írásait is „gondoznia” kellett. Nagyon jól beletanult a kéziratok kibetűzgetésébe, rendezésébe. Már kezdetben szelektáltuk a szöveget, és a németül, franciául, angolul készült naplórészleteket eleve elhagytuk. Ugyancsak elhagytuk sok tucat könyv kijegyzetelését, noha ezekbe értékes kommentárok vannak belefűzve. De elhagytuk azokat is, amelyek az olvasók többségének abszolút enigmatikusnak tűnhetnek, és úgy ítéltük, ezeket csak néhány Hamvas-kutató értené. Az összkiadás más, mint a kritikai kiadás, ez válogatott és szerkesztett publikációt jelent. A kritikai kiadásban kutya kötelessége a közreadónak szóról szóra mindent közölni – ez Hamvas naplóinál ezerötszáz oldalt jelentett volna a most kiadott hétszázzal szemben.

WST: Hogy néznek ki ezek a naplók? Hamvas minden évben egységes füzeteket vezetett?

Dúl Antal: Raktáros korszakában 1950 és 1964 között nagy papírhiányban szenvedett. A hőerőmű használt papírjaira írt, tervrajzok, hivatalos iratok hátuljára. A5-ös formára vágatta őket, és két kemény tábla között egy zsineggel átkötötte, s évről évre beletette egy durva deszkából ácsolt faládába. Nem mintha a publikálásukra gondolt volna. Műterveihez szolgáltak volna segédanyagként, de nem hiszem, hogy később gyakran elővette volna őket. Harminc kötet került így a ládába, és én még annak idején Kemény Katalinnak megfogadtam, hogy rendbe teszem, és amit lehet, kiadok belőlük. De egyre  halogattam a munkát. Ezért jött jól Danyi Zolinak a segítsége, mert ő hűségesen begépelte az egyáltalán nem könnyen olvasható kézírást.

Ezt követően alaposan meghúztam, válogattam, itt-ott meg is szerkesztettem az anyagot. 

Volt olyan is, hogy szögletes zárójelezni vagy lábjegyzetelni kellett néhány mondatot. Úgy véltem, nem szabad rázúdítani egy rejtvényszöveget az olvasóra. Így is kétes, hogy az ifjabb olvasóknak van-e fogalmuk arról, mit jelent a totális diktatúrában, az ÁVO és ÁVH által cenzúrázott világban élni, és mit jelentett Hamvas életében Inota vagy Tiszapalkonya.

WST: De – ha szabad megjegyeznem – nyilván nem a Naplókkal kezdi az olvasó Hamvas Béla műveit, akik pedig már eljutnak a Naplókig, azok általában tudják, mit jelent Hamvas életében Tiszapalkonya vagy Inota.

Dúl Antal: Nem így van. Sok olyan visszajelzést kaptam ifjú emberektől, hogy a Rákosi-érában nem is lehetett olyan nehéz az élet, és egyébként is Hamvas saját merevségének köszönhette sorsát, mert némi megalkuvás árán békén hagyták volna. Aki „belül” van – ahogy te, mint irodalmár belül vagy –, az tud róla, mert tájékozódott a korszakról. A hatvanas évek közepe felé saját munkatársnője is arról ír, hogy milyen békés napokat töltöttek együtt egy blokkház irodájában, és az életrajzírók alaptalanul sötét mitológiába költik a szenvedő Hamvas raktáros életét. E szemtanú a puha diktatúra viszonyait vetíti vissza az ötvenes évekre, és elfelejti, hogy más feltétek között éltünk ötvenhat előtt és után. Tapasztalatból tudom:

a Hamvas-olvasók egy része azt sem tudja, hogy Hamvas Béla él-e még 

vagy sem, némelyek pedig csak annyit hallottak róla az egyetemen, hogy irracionális, zavaros fejű, dilettáns misztikus.

WST: És ezek a könyvek tisztázhatják e helyzetet?

Dúl Antal: Ellenkezőleg. Az előítéleteket nyilvánvalóan a nem Hamvas-olvasók hangoztatják. Azok pedig, akik „ráhangolódtak”, értetlenül hallgatják a fanyalgók kifogásait.  Azt hiszem,

a naplók csak még tovább mélyítik e megosztottság szakadékát. 

És itt valamit azért el kell mondanom: ezt a naplót nem lett volna szabad most kiadni. Egyáltalán nem a nyilvánosság számára készült.

WST: Mégis kiadtátok.

Dúl Antal: Igen, valamiféle tehetetlenség folytán. Kaptunk rá némi határidős ösztöndíjat, meg hát Danyi Zoli leírta, és ha már leírta, szerkesztette, és persze én is tovább szerkesztettem… szóval kiadtuk. Most, utólag úgy gondolom, hogy a Hamvas-életmű utolsó két kötete lehetett volna. A teljes gyűjtemény talán harminchárom műből áll majd: a megjelent cikkek a két háború között – nagyon kemény, jó írások, két kötetben; művészeti írások egy könyvben; levelek egy vagy két kötetben; a szatirikus és korai írások egy-egy kötetben, s szeretnénk a végére egy ún. tudományos segédanyagot illeszteni, indexeket, mutatókat, életrajzi jegyzeteket, személyneveket, szómagyarázatokat, fotókat összegyűjteni.

WST: Jó esetben megéljük az utolsó kötetet is.

Dúl Antal: Te talán, de, remélem még számomra sem egészen lehetetlen.

WST: Régebben azt mondtad: Hamvas mindig megteremti a következő kötetek fedezetét. Ma is igaz ez?

Dúl Antal: Már egyre kevésbé. E két könyv ugyan a nyomdában van, de előlegben, és most kell elgondolni, honnan tudom összekoldulni a kiadáshoz még hiányzó hárommilliót. Pedig már klasszikusaink egyikéről van szó, mert

Hamvas Béla észrevétlenül bekerül a klasszikusok közé.

Olyan, mintha Kosztolányit vagy József Attilát kellene valakinek kiadni privát ügyként, szűkös magánerőből – az ám, hazám. Persze Hamvas más, mint a gimnáziumi tankönyvek számon tartott, de nem olvasott szerzői. Az ő helye inkább az „egyetemes emberiség” gimnáziumának tankönyvében lehet.

WST: Kicsit beszéljünk még arról, hogy mi a baj a Naplókkal. Rossz a szöveg, vagy nem szeretted?
Dúl Antal: Ez nem a szeretem–nem szeretem kérdése. Úgy gondolom, nagyon benne kell lenni Hamvas gondolatvilágában ahhoz, hogy az ő magánhasználatra lejegyzett slágvortjait valaki követni tudja. Mondok egy példát. Egy helyen azt mondja, hogy: megbeszélni a verbalitás kérdését – Határ Győző. Mit mond ez az olvasónak? Aki ismeri e szavak hátterét, tudja, hogy Határ Győző szinte naponta látogatta Hamvast a ’40-es évek végéig. A Tristram Shandy fordításához is tőle kapott ösztönzést. Utána a viszonyuk kicsit megromlott, mert Hamvas nyíltan megmondta Határnak, hogy üres szófüzéreket gyárt, és barokkos szóvirágaival meghamisítja Sterne-t. Határ nyelvzsonglőr, de nélkülözi az elmélyültséget. A hiteles logosznak teremtő ereje van. Ha a szó a helyén van, vagy ahogy Patandzsali mondja, „ha az ember a nem hazudást megvalósítja, akkor szavai valósággá válnak”. Így érthető a jánosi mondat, hogy kezdetben volt a szó, és a szó Istennél volt. (János evangéliuma 1, 1–3.) És e szóból robbant ki a világ. Ezt minden korban csak a nagyon tudatos emberek értették; a logosz a dolgok eszmei struktúrája, a finom teste, amelyre az egész világ szövete ráépül. Ezért jelent kivételes felelősséget írni. A sértett Határ későbbi írásaiban igyekszik lealacsonyítani korábbi mesterét, de a mesterre kimondott becsmérlő szavak a tanítványra rendre visszahullanak. Nos, vajon mindez a „verbalitás” megjegyzésből kiolvasható? Nyilvánvaló, hogy e szavakat Hamvas saját maga emlékeztetésére jegyezte föl.

WST: Korábban folyóiratokban olvastam összegfüggő naplórészeket is. Szétválnak a naplóban a követhető és nehezen követhető részek?

Dúl Antal: A naplók egyetlen sora sem reflektál az olvasóra. Nagy önfegyelemre volt szükség, hogy ne szerkesszem túl a töredék mondatokat, és ne próbáljam folyamatos „értelmes” szöveggé gyúrni. Ez persze odáig nem ment, hogy bármit is átírtam volna. Nem nyúltam bele a mondatokba, csak olyan módon, hogy a hiányzó névelőket kitettem, gondolván, hogy ezáltal kicsit epikussá, olvashatóbbá válik a szöveg...

WST: Hogy érted, hogy „nem nyúltál bele a mondatokba”?

Dúl Antal: Nem írtam át egyetlen mondatot sem, de előfordult, hogy kihúztam egy-egy részt, és egybeolvasztottam a szöveget. Vagy közéékeltem szögletes zárójelben feloldó szavakat. Danyi Zolival ölre menő harcot vívtunk a betoldások megengedhetőségéről, ami elég sok feszültséget teremtett köztünk, de végül nagyon pozitív lett, mert ő az advocatus diaboli szerepét játszotta, és engem gyakran visszalépésre késztetett. A szerkesztés napjaiban folyamatosan fölmerült közöttünk a verbális és a személyes hitelesség konfliktusa. Ilyen konfliktusokkal terhes lehetett az ókori vallások szent szövegeinek sok évszázados kanonizációja, hiszen se Buddha, se Jézus nem írt le egyetlen szót sem.

WST: Szöveghű közlést szeretett volna Danyi Zoli?

Dúl Antal: Így van. „Ragaszkodjunk a töredékes materiális alaphoz, az objektív szöveghűséghez. Nem kellenek szögletes zárójelek.” Ezzel a szemlélettel ma minden tudományos kutató mélységesen egyetért. Én nem. Mit is mondott Origenész? A Szentírásnak sok rétege van. Minden szövegnek van testisége – a betűk maguk, de van pszichikuma, azaz mítoszvilága is, és van pneumatikus szintje, szellemisége is. Az archaikus kor pedig csak erre a szellemi hitelességre figyelt, és a verbalitást rendre, folyamatosan változtatgatta. Ezért tér el egymástól mind a négy evangélium szövege, holott szellemileg mind hiteles.

WST: De ezt a naplót mégis csak Hamvas Béla írta. Te a feladatodnak érezted, hogy értelmezd ezeket a szövegeket?

Dúl Antal: Kétségtelen, hogy tettem néhány szövegépséget nem sértő gesztust az olvasó felé.

WST: Azt gondolod, hogy az olvasó nem tudja értelmezni a szövegeket?

Dúl Antal: Egészen biztosan nem. Ha együtt dolgozott volna Kemény Katalinnal harminchat évig, akkor talán sejtene valamit, mert némely mondat hátterét homályosan ismerné.

WST: Visszatérve ehhez a problémához, szerintem érdekes kérdés a Naplókkal kapcsolatban, s talán az olvasók számára is, hogy két egészen más elmélettel vagy felfogással közelítettek a Hamvas-hagyatékhoz, és ha jól értem, a műhelyeteken belül is. Mert végül is ez egy műhely, amit te létrehoztál Hamvas körül, és valamilyen megosztottságot teremtett; hogy te nem egy, a szövegekhez ragaszkodó közlést próbáltál felépíteni, hanem már egy értelmezettet. Erről van szó?

Dúl Antal: Egyáltalán nem. A szöveg szó szerint hűséges. Csupán a kihagyásokért, a szögletes zárójelekért és a lábjegyzetekért folyt a harc. Talán már unalmas, hogy ismételni kell, de ez a szöveg nem olyan, mint a Márai-napló, vagy egy úgynevezett „irodalmi napló”, vagy egy irodalmi levél, egy episztola, amely eleve reflektál az olvasóra. Márai műgonddal, szépen formált mondatokba fogalmazza a napok történéseit, mint aki tudja, hogy azt egyszer olvasni fogják. Fél szemmel midig az olvasóra figyel.
Hamvas nem gondolta soha, hogy tiszapalkonyai magánfeljegyzéseit valaha is közreadják.
Ezért is érzem magam rosszul, hogy kinyomtattuk, hiszen műhelymunkát adtunk ki.

WST: Gondolom, hogy Hamvas többi művének az olvasásához, tehát ha időrendbe mellé helyezik, ez a most megjelent két kötet azért adhat valamit.

Dúl Antal: Talán csak a szakértőknek. E kötetek megjelenését nagy várakozás előzte meg, mert a naplók mindig izgalmasak. Beleshetünk az író magánéletébe, intim gondolataiba és műhelytitkaiba.

WST: Gondolod, hogy Hamvas nem tudta, hogy meg fognak jelenni a munkái?

Dúl Antal: Azt, hogy a munkái megjelennek, valószínűleg feltételezte, és azt is, hogy előbb-utóbb lesz egy világ, amelyik befogadja. De nem érdekelte igazából – mondjuk úgy, ez számára merőben másodrendű kérdés volt. A realizációs úthoz tartozó eszköze volt az írás, mert koncentrált állapotba hozta, és lelassítva az asszociációk végtelen seregét, rendet teremtett a gondolatrengetegben. Más szabadon asszociálni, és más a gondolatokat koherens szöveggé munkálni.

WST: Beszéltünk a szerkesztésről a Naplók kapcsán, beszéljünk egy kicsit a tartalomról. Mondtad, hogy „schlagwortok”-at kapunk, ezeket letisztáztuk; mondtad, hogy „szerkesztés” – erről is beszéltünk. Jellemző Hamvas más szövegeire egyfajta társadalomkritika, filozófiakritika vagy tudománykritika is. Mennyire tartják ezt a kritikai hozzáállást a Naplók?

Dúl Antal: Minden naplóban a személyes élet mozzanatai kapnak hangsúlyt. De a Hamvas naplóit olvasóknak lehetetlen nem észrevenniük, hogy a háborús megpróbáltatás, a hányattatás, az éhezés, a terror és a fenyegetettség napi gondját minden élethelyzetben háttérbe szorítja írói programja. Egyetlen pillanatra sem felejti, hogy mi a vállalása. Az is kitűnik, hogy nagyon magas moralitást követel meg önmagával szemben.
A szellemi embert onnan lehet felismerni, mondja, hogy mindazt a követelményt, amit másokkal szemben megfogalmaz, először magán kéri számon.
Vajon én beváltottam a mások iránt támasztott követeléseimet?

Éppen ezért a szellemi ember kifelé nem követel. Nem csapkod, nem hadakozik, nem sértődik, nem gyűlölködik; mindent visszafordít önmagára. Ha valaki nem a rendtörvény szabályai szerint él, maga vonja önmagát ítélet alá. A tudatosság ott kezdődik, amikor az ember önmagára reflektál. Ez azonban még nem éberség. Kierkegaard óta tudjuk, hogy az önreflexió az individualitás alapmozdulata. A vallásos stádium a merő önreflexiót meghaladva két kérdést mérlegel: mit teszek a magam, és mit a mások üdvéért. De a legmagasabb emberi stádium, amiről Kierkegaard már nem tud – a „negyedik” –, a vallásos stádiumot is meghaladja. Hamvas is e két birodalom határán mozog: az egyik a vallásosság, az exotéria, a másik – mondjuk így – az egységtudat ébersége, az ezotéria. Ez az intellektuális „skizofrénia” a naplókban nagyon megmutatkozik. Nagyon keskeny ösvényen halad. Ha egy picit az egyik irányba elmozdul, belezuhan abba a rajongó-önmarcangoló gyerekkori vallásosságba, amit otthonról hozott az evangélikus lelkész fia, aki nagyon alapos biblikus-vallásos kiképzést kapott; de vele együtt egy exoterikus látásmódot, amelyben a tőlünk független totális különlét, a mindenség fölött uralkodó Isten trónol. Ez a vallásosság különösen a negyvenes évek végéig keríti hatalmába, olyan esetekben, mint például az ostrom idején, amikor a kiscelli múzeum pincéjében majdnem éhen haltak. A másik énje az ezoterikus, aki tudja, hogy minden megnyilvánuló lét „legközepe” Isten, aki vallja, hogy nincs két valóság, és kívül csak egy káprázatvilág üres fantáziaképei kísértenek. Az évek múlásával ez az egységtudat egyre tisztul és egyszerűsödik.
Egy példa: az ostrom idején ünnepként élték meg, ha egy-egy marék babot sikerült szerezniük. A háború múltán Kemény Katalinnal kijöttek az óvóhelyről, nagy nehezen találtak egy gazdag embert, aki mosogatásért, kertgondozásért kevés koszttal fizetett nekik. 45’ tavaszáig az oroszok szállták meg a villát, és olyan mennyiségű koszos edényt, evőeszközt hagytak maguk után, hogy a konyha rendbetétele hetekbe tellett. E villában Hamvast komoly lelkiismereti válságba sodorta az önuralom hiánya, mert amikor már nem bírta az éhezést, belopózott a spájzba, s egy-egy darab szalonnát elcsent. Ettől viszont kínzó lelkiismeret-furdalása támadt: Úristen, már megint vétkeztem, már megint bűnt követtem el – hogy tehetek ilyet éppen én? De már másnap megint ott találta magát a spájzban.

WST: Ezek a „sztorik” benne vannak akkor…

Dúl Antal: Igen, de a szövegek egy része csak annak nyílik meg, aki ismeri a szavak hátterét. Megírhattam volna hosszú lábjegyzetben, hogy egyik-másik mondatnak mi a háttere, hogy Hamvas formálisan az éhhalál küszöbére érkezett, csont-bőrre lefogyott, és a gazdáját meglopta. Az olvasó ezzel szemben csak annyit lát: édes Istenem, már megint vétkeztem, drága Jézusom, szabadíts meg engemet a bűntől!

WST: Mettől meddig kísérjük nyomon ezeket a naplókat?

Dúl Antal: ’42-től, a háborús időktől halála évéig, 1968-ig. Az első bejegyzések az orosz alföldön készültek, ahová repülőtisztként került (pedig soha nem ült repülőgépen!).

WST: A korábbiak valószínűleg azért nincsenek meg, mert eltalálta a házukat egy bomba.

Dúl Antal: Nem csak ezért. Még a háború alatt az orosz fronton írt egy háborús naplót, de amikor az összeomlás bekövetkezett és megindultak hazafelé, felettesének, egy Poly (Póli?) nevű ezredesnek ezeket a füzeteket átadta, hogy őrizze meg. Ő nem követte csapatát Németországba, és katonaszökevényként kezelték. Ez a Póli ezredes pedig egészen Argentínáig (Brazíliáig?) meg sem állt, és magával vitte a hadinaplót. Valahol talán megvan még.

WST: És mik az utolsó bejegyzések?

Dúl Antal: Az utolsó bejegyzések ’68 júliusában készültek. A napló utolsó mondata:
„Bármit inkább, csak ezt ne, a XX. századot ne, a nagyvárost ne.”

WST: A következő kötetek akkor a két háború közti tanulmányok lesznek?

Dúl Antal: Nem. A Levelek következnek, de én szeretném előtte Az ősök nagy csarnoka befejező részét lehozni. Ez a negyedik kötet, amiben Mexikótól az európai keresztény misztikáig sok írás benne lesz, többek között Böhme Psychologia verája, amely évek óta lektorálásra vár.

WST: Mi a baj a Böhme-szöveggel?
Dúl Antal: Böhme nagyon sajátos, egyéni terminológiával, „szaturnuszi”, szikár nyelven fogalmaz, s éppen ezért úgy látom, hogy eddig szinte minden magyar fordítás hiányosan adja vissza az eredeti szöveget – de a Hamvasé is rossz. Vannak szerzők, akiknek műveiből szinte lehetetlen jó fordítást készíteni, mert az eredetiben átsugárzik valami, ami a fordításban nem. Minden fordítás elhangol.

WST: És a "susztert" volt a legnehezebb lefordítani?
Dúl Antal: Böhme nem követi, hiszen nem is ismeri a XVII. sz.-i európai iskolafilozófia terminológiáját, ami fölött a kor egyházi emberei nem győznek botránkozni, de ami helyzetünket is rendkívül megnehezíti. Nem azt mondja, substantia vagy accidens, hanem, hogy Gotteszorn, „Isten haragja”, és süsse Freudenquell: „édes örömforrás”. A fordítás másik nehézsége, hogy Hamvas Böhme sok részét útközben fordította, vonaton, várótermekben ülve, sok hibával, sortévesztéssel, félreértéssel. Holott Böhménél elég egy umlautot félrenézni, hogy az egész mondat irányt tévesszen.

WST: Te feladatodnak érzed „értékelni” mondjuk Hamvas Böhme-fordítását?

Dúl Antal: Ez „ki lett szabva” rám, Kemény Katalin a lelkemre kötötte, hogy ezt így ki ne adjam. Impurum, mondta, amely lektorálást kíván. Egyébként minden fordítást lektorálni kell, mert egy friss, idegen szem sok lényeges dolgot észrevesz.

WST: Ez egy nagyon érdekes kérdés, de most mégis továbblépnék. Nagyon sok Hamvas-kézirat az előző rendszerben elterjedt, kéziratként másolták, beépítették vagy nem építették be szövegekbe, mindenesetre biztos, hogy előtte is, most is nagyon nagy hatással volt a magyar irodalom egy részére. Ugyanakkor kimaradt az egyetemi irodalomtudomány és a filozófia érdeklődési köréből. Miért?

Dúl Antal: Hamvas – annak ellenére, hogy több regényt írt – az irodalom újkori konvencióival szembefordult. Már a negyvenes évek végén úgy beszél az „irodalmiság”-ról, mint merő „logoszparazitizmus”-ról. Az irodalomnak a 19. században társadalmi funkciója volt: a néppel tűzön-vízen át. A vátesz-költők. A 20. században ez tulajdonképpen kihunyt, Adyban még megvan, de a Nyugat második generációjában már elolvad ez a fajta megváltói szerep, és felerősödik az úgynevezett alanyiság.
Hamvas szerint az irodalom egyre inkább narcisztikus önmutogatássá, vagy a másik végletében szórakoztatóipari tömegtermékké válik.
A szó olyan, mint a holdra mutató ujj. Le lehet írni a holdra mutató ujjat, mint a nouveau roman teszi, el lehet mesélni, hogy milyen a kéz színe, milyen redők barázdálják, borítja-e szőrzet, de ha elfelejti megemlíteni, hogy hová mutat, és miért teszi, hiába való esztétizálás. A szó – a kéz –– egyetlen értelmét a holdra mutatás adja. Ez a „labirintusi egzisztenciák számára” (ahogy a modern értelmiséget nevezi) provokatív és irritáló.

WST: …hogy a tengelyhez mérhessük?

Dúl Antal: Igen, hogy a rongált létét tisztítsa és segítse. Hogy „léttisztító” erőket ébresszen, és tudattisztító erőket mozgósítson.

WST: Mit remélsz a Naplók kiadásától?

Dúl Antal: Az hiszem, nem sokak számára jelent majd revelatív szöveget. De azt mindenki fogja látni, hogy lehet koncentráltan élni, és szellemi módon, tartással helytállni. Már az, ahogy elbukik, de nyomban utána talpra áll, és magát rendezi, az is egy fantasztikus élmény.

WST: Látsz-e egy kis esélyt arra, hogy egyszer majd egy magyar egyetemen kritikai Hamvas-kiadás készüljön?

Dúl Antal: Ma már nemigen adnak ki kritikai kiadásokat, hiszen rövidesen könyvet sem. Kit adnak ki kritikai kiadásban ma? Utoljára Marx Mega-köteteit láttam az NDK-ban.

WST: Én tudok kritikai Babits-kiadásról, amit komoly emberek készítettek, most jelent meg az utóbbi pár évben, Vörösmarty kritikai kiadás is volt…

Dúl Antal: Mindegyik heroikus vállalkozás, mert a könyvkiadást az eladhatóság szabályozza. A kritikai kiadás szakmai belügy, nem az embereknek szól, hanem pár kutatónak, írónak, tanárnak. Csak állami megbízással és támogatással készülhet el.

WST: Máshogy kérdezem: Szerinted van-e esély arra, hogy Hamvas Bélát a magyar irodalom részeként tanítsák?
Dúl Antal: Én is sokszor felpanaszoltam, hogy nincs helyén az irodalomban, de aztán arra gondoltam: ez talán nem is baj. Brahman-tudatú tanárnak kell lennie annak, aki a gimnáziumban Hamvast interpretálja. Van néhány ilyen is! Az irodalomtanítás egyébként az agónia állapotát éli, mert a szellemi közlés egy végleg lezárult korszakát, a profán írásbeliséget oktatja, alapvetően esztétikai szempontok alapján. A ma irodalma pedig egyre inkább vállalja a lényegtelenséget, a lektűr nívót, amely egy bizonyos derűs vagy fanyar és kesernyés tartást ugyan felmutathat az olvasónak, mint Esterházy, egyfajta sztoikus túlélni tudást, de az emberi lét báziskérdéseit nem óhajtja megérinti.

WST: Említetted Esterházyt. Én úgy tudom, hogy ő a ’80-as években erősen hozzányúlt Hamvashoz, akárcsak az ő generációja is.

Dúl Antal: Abszolút; novellákat írt úgy, hogy a szövegét Hamvas mondataival átszőtte. Volt egy novellája, Síró-nevető, amelyben egy tucat mondatot épített be a Mágia szútrából. Amikor Kemény Katalin kérdőre vonta, azt válaszolta, hogy: „ez egy kollázs-technika¸ ebben nem kell az idézőjelekhez ragaszkodni. Engem egyébként is csak Hamvas mondatai ragadnak meg, és nem foglalkozom azzal, amit mond”. Individuális tudatszinten, ahol a nyugati civilizáció embere ma még tart, minden leírt szó személyes vállalást követel. Ahogy Kemény Katalin mondta: „Elmúlt az az idő, amikor száll az ének szájról szájra…”

WST: De ez már egy másik problémakör, másik téma.   

Dúl Antal: Hamvas egyébként olyan mértékben benne van a profán közéletben is, hogy már a politikai vagy közgazdasági szövegekben is megjelennek a szavai: a mi alapállásunk az…, nyilatkozta egyszer már nem is tudom, melyik politikus, talán Gyurcsány Ferenc… (nevetés)

WST: Valószínű, hogy ez számára nem lenne meglepő.

Dúl Antal: Nem; de a brahmani tudatszint, a szellemi magatartás ott kezdődik, mondja [Hamvas], hogy az ember az önérzettel, a hiúsággal, az egójával szembenéz és leszámol velük. Nem kell az önérzet, nem kell, hogy: ezt én mondtam, nekem jár érte a vállveregetés, és teljesen érdektelen, hogy ki mondta ki a meglelt igazságot.
Csak az számít, hogy tud-e alázatos eszközévé válni a mélyből feltörő logosznak,
és átengedi-e magán (a maszkon) annak fényét.

WST: Ugyanakkor szerinted lehetséges-e egészséges hozzáállás a hamvasi hagyományhoz? Ez egy jelentős életmű, nem megkerülhető szerintem egy magyar író vagy filozófus számára. Valamilyen jó értelemben vett kritikai relációt ki kell alakítani. Nem biztos, hogy a teljes tagadás, a lekicsinylés vagy a lopás egészséges. Szerinted mi lenne ez az egészséges viszony? Gondolok itt elsősorban a fiatal és az elkövetkező írónemzedékre.

Dúl Antal: Hamvas kategorikus imperatívusza a végtelen önkritika.
Nagyon sok ifjú Hamvas-epigon küld nekem írásokat, és nagyon lelkesen, de valamiféle giccses, lapos aláfogalmazással felmondják a hamvasi leckét.
Szigor és az egó rendbetétele nélkül lehetetlen az ő útját követni. Ezért kap nála olyan fontos hangsúlyt a realizáció. Az élet és a kimondott szó összhangja. Hamvas után lehetetlen nem tudni, hogy az „áttetsző egzisztencia” messze megelőzi az alkotómunkát. Minden kezdő (és haladó) író tegye fel magának naponta a kérdést: miért kell nekem művet alkotni, és milyen táplálékot adok vele a többi éhező nyomorgónak, szóval kell-e nekem egyáltalán a nyilvánosság elé lépni? Az írói libidót naponta reflektorfénybe állítani. Mit jelent a becsvágy, a karrier, a hírnév, az érvényesülés. (–)
Hamvas nagy varázsló, akit megérint, könnyen epigonjává teszi.

WST: Mennyire tudod megkülönböztetni Dúl Antal gondolatait Hamvaséitól? Mennyire létezik külön Dúl és Hamvas?

Dúl Antal: Kemény Katalin nagyon egyszerű, tömör megfogalmazása: minden ember valamilyen. Ez a látszólag semmitmondó, de abszolút mély gondolat mindenkit arra szólít, hogy vállalja saját karakterét, egóját, de ismerje annak kozmikus helyét is. Mindenkinek önmagán kell átszűrnie a megnyilvánulatlant. Ő a maga sajátságai között segíti a logoszt, hogy testet ölthessen. De a persona itt véget is ér. Csak arra kell, a közreműködésével átszóljanak rajtunk.
„Ma nem írni több, mint írni”,
olvashatjuk a hatvanas évek eleji naplóban.

(Az interjút készítette Weiner Sennyey Tibor.
Technikai munkatárs Stenszky Cecília és Jámbor Gyula)

2011. december 20., kedd

Weiner Sennyey Tibor: Derű és alapállás (Hamvas Béla Levelek című kötete kapcsán)

A Hamvas Béla-életműsorozat legújabb kötete a napokban került a könyvesboltokba. Az életműkiadás szerkesztőjének, Dúl Antalnak és a korábbi, Naplók című kötet szerkesztőjének, Danyi Zoltánnak az utolsó közös munkáját tarthatjuk kezünkben. A huszonötödik Hamvas-könyv érteke óriási – hibái, sajnos, a szokásosak.

Hamvas Béla Levelek című kötete kapcsán

Hamvas naplói két kötetben láttak napvilágot, és megjelenésükkor beszélgetést készítettem Dúl Antallal, amelynek hatására intenzív vita alakult ki felelősségről, hozzáértésről, öröklésről, életműről. Nem tisztem a vitába sem beleszólni, sem értékelni, mindenesetre tény, hogy Dúl Antal a Hamvas-életműből komoly és megkerülhetetlen sorozatot készített az évek során, előadások százait tartotta meg, Hamvas filozófiáját hirdetve. Biztos az is, hogy Danyi Zoltán több komoly publikációt tett le az asztalra Hamvas írásai kapcsán, s hogy éveket szánt életéből arra, hogy fecnikből, szerteszórt füzetekből olvasható, jól rekonstruálható Naplókat és Leveleket rakjon össze. Mindkettőjük munkája több évnyi intenzív, áldozatos tevékenység tehát a XX. századi magyar irodalom egyik legfontosabb életművének megmentése és kiadása érdekében. Dúl Antal teológus, Danyi Zoltán rendszeresen és mindig magas színvonalon publikáló költő, író, egyben az irodalomtudomány doktora – elképzeléseik egy-egy könyvről nyilván eltértek, de a rájuk bízott, vagy általuk vállalt feladatot teljesítették. Míg Kemény Katalin – férje, Hamvas Béla műveihez hasonlóan – rendkívül fontos kötetei csak különböző, nehezen beszerezhető kiadványokból gyűjthetők jobb esetben össze (hiszen, például, a Hindu mitológia vagy más esszéi máig nem jelentek meg), addig Hamvas Béla munkái jórészt elérhetők. Azért csak jórészt, mert a sorozat – még az Írók Boltjában is – csak 60-70 %-ban kapható, bár ezt a kiadó folyamatosan próbálja pótolni. Egy könyvesboltos szerint Hamvas írásait csak nagyon kevesen olvassák magáért a mondanivalóért. Legtöbben A bor filozófiáját ismerik – s ahogy ez az ismerősöm fogalmazott: “azzal mindent el lehet adni”. Lehet. Nem tudom.  Amikor alább kifejtett kritikai észrevételeimet fogalmaztam meg neki Hamvas Béla Naplói és Levelei kapcsán, azt mondta, hogy “azoknak, akik szeretnek Hamvast olvasni, nem ezek a szempontok lesznek fontosak”. Lehetséges.

Miről van szó? Mind a Naplók, mind a Levelek esetében kínosan hiányzik a kötetekből egy név- és tárgymutató, hogy kereshetővé és lényegében irodalomtudományi munkára alkalmassá váljanak. Hiányzik egy bővebb tartalomjegyzék, továbbá – nem ennyire súlyos hiány, de jó lett volna – néhány rövid életrajz, hogy tudniillik Hamvas Béla kiknek is írta ezeket a leveleket. Mindez “csak” filológia, de nincs nagy filozófia legalább némi filológia nélkül. Vagy van, de az hosszútávon nem érdekes. Jóhiszeműen úgy gondolom, és úgy tekintek erre az egész Hamvas-kiadásra, hogy célja a szerző népszerűsítése, műveinek elérhetővé tétele volt. Ez sikerült. Hamvas Béla – bármennyire is utálják ezt hallani más szerzők – Lukács György B-listázásának és filozófiai iskolájának sikere ellenére mára igenis mérvadó, fontos, ha nem az egyik legfontosabb múltszázadi filozófusunk, írónk. Kritikai kiadása, filológiailag pontos elhelyezése a magyar irodalomtörténetben mégis várat magára. Valójában ennek már nem magánszemélyek szorgalmából kellene megtörténnie. Hamvas Béla vagy Weöres Sándor szellemi hagyatéka éppen olyan része a magyar világnak, mint a Hősök Tere vagy a Badacsony. Közös kincsünk. Kutatócsoportokat és szemináriumok sorát kellene szervezni a magyar egyetemeken, rendezni, az Interneten kereshetővé, elérhetővé tenni életművüket. Tudom, ez jelenleg illúzió, de nekem ez a véleményem. Bár a legjobb írói honlapok között tartom számon a www.hamvasbela.org című lapot, Hamvas naplói és levelei mind irodalmi, mind pedig történeti szempontból megkerülhetetlenek. Szerintem ezeket a könyveket elsősorban kutatók, egyetemisták, filoszok és történészek, továbbá szakdolgozók kellene, hogy forgassák munkáikhoz. Ehhez azonban szükség lett volna a fentebb említett hiányzó részekre. Ebben a formában is élvezhető, és, hála Hamvas Béla írói kvalitásának, még olvasmányos is a Levelek. A szerző egész életét végigkövethetjük az első világháborútól egészen haláláig. Alázata, szerénysége éppen ezekből a levelekből sokkal jobban kitűnik, mint a néha a kinyilatkoztatás határát súroló esszéiből. Sok olvasója egyébként éppen azért fordul el Hamvastól, mert mindent annyira tud. És a tudás – főleg, ha emberi gyengeségeinkre vet fényt – nyomasztó lehet. Hamvas erkölcsi fölénye, vagyis az, hogy a legrosszabb körülmények között is ember és író tudott maradni – éppen ezekből a naplókból és levelekből válik megkérdőjelezhetetlenné. Mindennapi küzdelmei – mint, mondjuk, amikor egy hónapra el akar menni munkahelyéről, és ezért levelet kell írnia a gyár vezetésének –, vagy a háborús évek alatti nyomor, amit Kemény Katalinnal éltek át, illetve az 50-es évek elképesztő és sötét mellőzése ebben a kötetben teljesen kézelfoghatóvá válik. Engem leginkább mégis Gulyás Pállal folytatott levelezése érintett meg, amelyben Hamvas szárnyaló fantáziája, béke- és aranykor-éhsége a debreceni költő iránt érzett őszinte szeretetében manifesztálódik. Ezeknek a leveleknek is az egyik legfontosabb üzenete a derű és az alapállás – mindig és minden időben. Végülis ez a lényeg, a többi kritikám egy érzékeny filosz hiányérezte csupán, lehet, csak nekem fontos. De lehet, hogy nem.

Hamvas Béla: Levelek (1916-1968). Medio Kiadó. Az életműkiadást szerkeszti Dúl Antal. A kötetet szerkesztette Danyi Zoltán. 2011.



Hamvas Béla a hatodik fajról (Mysterium - Szemző Tibor és a Gordiuszi Csomó előadásában)

Hamvas Szemzo Mysterium.flv

null


Hamvas Béla: MYSTERIUM (A HARMADIK NAGY MISZTÉRIUM MÉG KÉSIK)

Az egész földön tökéletesen új, hatodik emberfaj van kialakulóban. Az új emberfaj kialakulása, keletkezése, kibontakozása érthetetlen nagy misztérium.

Amíg ennek a fajnak a Föld minden táján elszórt tagjai egyedül állottak, önmaguk előtt is úgy tűnt, hogy abnormis, lehetetlen lények, akik környezetükkel és világukkal nemcsak hogy nem tudnak megegyezni, hanem azzal egyetlen lényeges pontban sem érintkeznek.

Ezek az emberek a Földön elszórva, magukban voltak, környezetüktől sarokba állítva és mellőzve. Idegenek voltak. Mert valóban idegenek voltak.

Az új fajból minden valószínűség szerint igen sok ember el is veszett. Ki tudja hogyan? Egy része öngyilkos lett, egy része elzüllött, inni kezdett vagy fellázadt, a törvénybe ütközött és börtönbe került. Egy része kedélybeteg lett vagy megzavarodott.

Végül a faj keletkezésének misztériumához teljesen hasonló; érthetetlen, újabb nagy misztérium volt, hogy az új faj képviselőiben lassan kifejlődött a tudat: már nem vagyok egyedül.

Az még titok, hogy a hozzám hasonlóak hol vannak. De már tudom, hogy vannak, és ha találkozom velük, felismerem őket anélkül, hogy egyetlen szót is váltanánk.

Amíg valamilyen emberből csak egy van, kivétel, ha kettő, különös, ha három, már közösség. Egyelőre még csak nyomokban. A harmadik nagy misztérium, a találkozás és egyesülés, még késik.

Szemző Tibor honlapja: www.szemzo.hu

2011. december 19., hétfő

Hamvas Béla: Olbrin Joachim csodálatos utazása (hangjáték)



Előadja: Csomós Mari. A felvételt Rosenmann Péter és Tamás Benedek készítette. Zenei munkatárs: Kakó Gyula. Szerkesztő: Zoltán Gábor. Rendező: Bognár Mónika. (1999)

A felvétel a Magyar Rádió tulajdonát képezi.

Hamvas Béla: A méhesben (hangjáték)



Helyei László színművész közreműködésével, rádióra alkalmazta és rendezte: Dániel Ferenc. A hangfelvételeket vágta: Weigert József. A felvételek a Magyar Rádió tulajdonát képezik.

2011. december 15., csütörtök