2017. július 6., csütörtök

Magvas Béla: A bőr filozófiája



Meditáció a hegyen. Álom. Alapvető alapvetés


     Itt az ideje, hogy valaki megírja a bőr filozófiáját. Elhatároztam, hogy ez a Valaki én leszek. (Summa summarum: Ego) Időm van bőven, s az Emberiségnek mindig is szüksége volt Valakire, aki kellő időtöbblettel bír, amit az Emberiség a javára fordíthat.
     Az Óhegyen ülök, a régi kőbánya vénuszi domboldalán. Társaságom egy kockás törülköző, egy kék kulacs, benne szent királyok forrásvize, némi famentes papír (fa bőven van körülöttem), egy könyv nehezéknek és alátétnek, egy indiai övtáska, benne csontfekete golyóstoll. Semmi több, mégis mindenem megvan. Legfőképp időm.
     Semmi kétség, én vagyok az a Valaki, aki megírhatja a bőr filozófiáját. Még időben. Mielőtt késő lesz, s az Emberiségnek végképp bealkonyul. Mert az Emberiségnek mindene megvan, egyedül ideje nincs, s ha így folytatja tovább, esélye sem lesz, hogy továbbfolytassa.
     Míg én fent az óhegyi vénuszdomb ölelésében dőlök hátra, addig az Emberiség alant tülekedik, tolakodik, dulakodik, úgy esik egymásnak, hogy már nincs sok neki hátra.
     És íme, itt jövök én, a Valaki, többletidőmmel. Spenglerrel szemben, aki a Nyugat alkonyában – minő meglepetés – a Nyugat alkonyáról beszél, én az énalkonyról beszélek az égbolton, mégpedig a nyugati agyféltekén. A szürkületről, az Emberiség estéjéről, vakfoltjáról, benne a naplementéről, napszállatról, a napestéről-napnyugtáról, Phoebusz szekerének eltűnéséről. Arról, hogy a sötétségtől való félelem indokolatlan, az csak a félemberek félsze. Ahogy a Mester mondja: „Amikor akkora a sötét, hogy már annál sötétebb nem is lehetne, akkor halleluja, mert nemsokára pirkad.”
     De addig is, míg újra feljön az Emberiség napja, szükség van valakire, aki utat mutat neki a Sötétben. A világéjszakában. Amikor mindent fekete lepel borít, az Édenkertben kipusztulnak az almafák, s az Aranykort felváltja a vackor. A fénynélküli éjszaka az Emberiség halála.
      És amikor már akkora a sötét, hogy annál sötétebb nem is lehetne, akkor halleluja, mert íme, itt vagyok Én, a Valaki.
      Az Emberiség életideje lejárt. A fénynélküli éjszaka az Emberiség halála. Egészen pontosan tetszhalála. Mert élni muszáj, ha tetszik, he nem. Minél inkább, antul pláne.
      Nem kell kétségbeesni, sokkal inkább szükséges egységbe zuhanni. A lemenő Nappal együtt. Bele az Éjszakába. Mert az Éjszaka tanít alázatra: a nagyravágyást felváltja a Napravágyás. Az életigenlés. Az élet minden egyes apró cseppjére vonatkozólag.
      Fekszem az Óhegyen, a lemenő Nap fénye beivódik meztelen bőröm minden egyes pórusába. Szűk pupillám magába szívja az utolsó éltető napcseppeket is, hogyha majd eljő az éjszaka, a sötét, a világalkony, legyen mivel világítania bizonytalan elmémnek, hogy az éjszaka homályában eljusson oda, ahol az Álmok laknak.
      Ezt álmodtam. Tágas pincében jártam. Felettem vastag eternitcsatorna. Mindenütt hófehér falak. Semmit nem lehetett megfogni, mert minden ragyogó fehér fényből volt. A Fehér Tér közepén emberi arc lebegett. Nem tudtam eldönteni, hogy szenved, vagy élvez. Inkább a kettő egyszerre. Ahogy egyszerre volt emberi arc és maszk. Napbarnított bőre volt égkék szemekkel, ugyanakkor nem tartozott hozzá se test, se koponya. Mintha csak a fény húzott volna magára egy maszkot, hogy láthasson vele engem, és én láthassam általa Őt. Ahogy az emberálcát néztem, hirtelen belém hasított, hogy Önmagamat látom.
     Ekkor felébredtem.
     Az éjszaka elmúlt.
     Halleluja, pirkad, a Világhajnal ideje eljött.
     Jó reggelt Buddhapest!
     A meztelenséget kínálom Önöknek tiszta jóindulattal, s megbotránkoztatás nélkül. A meztelenség alternatíváját szándékszom szavakba önteni, amely alapjaiban fogja megingatni a páncélba, jelmezekbe, ruhákba bújtatott, maszkok mögé rejtett álságosságot, színpadiasságot, a félelemből, szeméremből és kényelemből szőtt hamis biztonságérzetet, hogy helyette kínálja Önöknek a lehető legtöbbet, a tiszta, üde, friss és SZABAD LÉLEK CSODÁJÁT.


Bőrkatalógus


     A bőr emberi létünk utolsó szabad szemmel látható dimenziója, de mint ilyen, pusztán csak felszín, ami egy nem felületes szemlélő számára nem lehet más, csak érintőleges téma.
     A bőr lehet száraz vagy zsíros, lehet érdes és bársonyos, lehet ráncos vagy sima, pattanásos, szeplős, mitesszeres, egészséges vagy sebes, ápolt és ápolatlan, elöregedett, elhasznált vagy ellenkezőleg Hamvas.
     A fenti kategóriák nem szolgálhatnak bőrkatalogizálásunk alapjául, mert csak a felszínt érintik, a bőr aktuális állapotait rögzítik, s így ki vannak téve a Változás univerzális törvényének, így nem szolgálhatnak biztos támaszul, még a Hamvas sem.
     Ráadásul az olyan hagyományos fogalmak is csődöt mondanak, mint a „jó” és a „rossz”. Csak egy példa: „Jó” bőr mondja a felszínes szemlélő a vonzó és csinos nőre, tudomást sem véve arról, hogy a látszat gyakran csal. Az alaposabb megfigyelő rögtön látja, hogy még a „jó” nő is lehet rossz bőrben.
     Az én felosztásom alapjául nem a bőrfelszín, hanem annak áteresztő képessége szolgál. E felosztás szerint kétfajta bőr létezik csupán: a napos és a holdas.
      Mivel felosztásunk alapja az, hogy a bőrtulajdonos milyen mértékben képes magába engedni a Fényt, nem ragadhatunk le annál a sekélyes nézetnél, hogy itt egyszerűen csak a napbarnított és holdsápadt bőr megkülönböztetéséről volna szó. „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcs elmétek álmodni képes.”
      A napos és holdas különbségtétellel az Emberiség kategorizálásának, nehéz, ám végleges tettét kívánom véghezvinni. (Nem tehetek róla, ilyen típus vagyok.)
      Míg a napos típus életigenlő, az élet minden tengerét bejáró napbarnított vén tengeri medvéhez hasonlatos, aki életútján minden pillanatban nyitott a ragyogásra, az éltető napfényt szüntelen magába szívja, s lelke mindig fénnyel teli.
      Vele szemben a holdas típus igazi sápadt arcú, mint aki a pincében napozott vagy a háztetőn teliholdkor. Jellemző módon kerüli a nyilvánosságot, árnyékban él, egészen pontosan saját árnyéka (alteregó) él helyette, aki saját vérét szívja, miközben harapásai nyomán szökik belőle a fény. Fényérzékeny és vámpírizált. Elvont, leginkább a Fénytől.
      Ezennel a bőr tipizálását a magam részéről bevégeztem. Az összes többi típus e két alaptípus valamilyen arányú keveréke.


A napozás esztétikája


     Ezt a részt kifejezetten a holdas típusok számára írtam, különösen azoknak, akikben az arányok visszavonhatatlanul eltolódtak az Árnyék felé.
      „Legyen világosság!” mondja kultúránk szent könyve, s célom nekem sem lehet kevesebb. Fényt csempészni észrevétlen a búskomor lelkekbe, akik szüntelen a Világalkonyt lesik, ráadásul sötét szemüvegen keresztül.
      Feladatom nehézségével tisztában vagyok, de ez nem tántorít el attól, hogy módszertani kalauzt adjak azok kezébe, akik hajlandóak azt kézbe venni.
      Elöljáróban csak annyit szögezek le: „Egyedül Fény létezik, minden más csak illúzió.” (Egoárnyék) Szép kijelentés, s Shakespeare óta tudjuk, hogy ami szép az igaz is. „Egyedül Fény létezik, minden más illúzió” Az árnyék is. A sötét. A Világalkony.
      A Fény központi helyre tételével nem kívánom tagadni az Árnyék létét, hiszen Fény és Árnyék úgy tartoznak össze, mint a Jin-Jang és a Jung.
      Én az árnyéklétet kívánom kiemelni a Fénybe. A holdas típus árnyéklétét. Tagadom a holdas típus tagadását, ahogy hátat fordít a Napnak, hogy szembesüljön az Árnyékával. Kérdem én: nem paradoxon szembe-sülni azzal, amiből semmi fény nem származik? Ebből semmi jó nem származhat. Ideje, hogy széttörjük az elavult pszichológiai dogmákat, s hátat fordítsunk az árnyéknak, s szembenézzünk a Nappal, a Fénnyel.
      Módszertani segédletem  A napozás esztétikája megmutatja, hogy Mikor napozzunk? Hol napozzunk? Mennyit napozzunk?
      A válasz meglepően egyszerű: Mindenkor, mindenhol, minél többet.
      Miután arcunkat a Fény felé fordítottuk, már csak egy kérdés marad hátra: „Hogyan napozzunk?”
      Számtalan ezoterikus, spirituális, pszichológiai, vallási, önsegítő könyv kínálja az egyetlen, tökéletes Napozás receptjét. Ezek azonban úgy működnek, mint a napfogyatkozás: apró, élettelen holdakként ékelődnek be a Napozó (Ember) és a Nap (Szellem) közé, s már kész is a homály. Nemcsak a fény szűrt, hanem még árnyékot is vetnek oda, ahova nem kéne, ráadásul nem is esztétikus. A ragyogó Lélekgömb ego-kontinensekre szakad.
     A magam részéről a Saját Napozás Élményét ajánlom. Egyszerűen hátradőlünk, figyelünk, s a többit a Nap elvégzi helyettük. Nekem elhihetik, az Élet Egyetemére járok, de nem Scientia szakra.
     Amit Önöknek kínálok, azt bűn lenne kihagyni. Ha létezik olyan, hogy bűn, akkor az nem lehet más, mint a fénytelen élet.
     Egyetlen gyógymódja létezik: a napfürdő. Nem veszélytelen eljárás, mert végeredményben (végreményben) a Meztelenségbe torkollik. A Meztelen Igazságba. A napozás esztétikája így nem lehet más, mint modern megváltástan. Túl jón és rosszon, ezt túlzás nélkül mondhatom.
    

Hetedhét bőrön át


      Mielőtt az Emberiségnek végképp bealkonyul, és a teofiloezomateriológusok illetéktelen kezekkel illetik hamvas bőrfilozófiámat, mondván „mindennek van határa, legfőképpen az én végtelenizmusomnak”, tegyük tisztába gyorsan a dolgokat, mielőtt késő lesz, s már csak sötétben tapogatózhatunk.
      Evidencia, hogy a bőr a határ a látható világban. De kapargassuk csak meg kissé a felszínt, s rögtön láthatjuk, amit eddig nem láttunk: a bőr a határ a látható és a láthatatlan között, sőt mi több a láthatatlan és a láthatatlan között is. Tovább is van, mondjam még? Határ a csillagos ég. Természetesen csak elméletice.
      Nézzük konkrétice.
      Fizikai szinten az ember egy bőrzsák. De ebben a bőrzsákban elfér száz világnézet is. Ezért, ha nem csak szőrmentén kezeljük a kérdést, akkor a bőr már nem fizikai elválasztóvonal, hanem korlát, szellemi demarkációs vonal, s mint ilyen láthatatlan. De attól még ott van. Ahol nem kéne lennie.
      Szellemi szinten a bőr nem más, mint felület, amire kivetítjük fényünket, s rákenjük sötétségünket. Vetítővászon, amire rávetítjük világképünket, és rákenjük világbajunkat.
      A szellem mint láthatatlan érintkezési felület maga is számtalan finom rétegből áll: hártyákból, fátylakból, leplekből, burkokból, melyek szilárdnak tűnő ego-vázzá sűrűsödnek, páncéllá, jelmezekké és maszkokká, hogy fenntartsanak egy illúziót, a Szellem önképét.
      A szellembőr felület, amit a világnak mutogathatunk, s amire mindent rákenhetünk. Paraván, ami mögé elbújhatunk Karnevál idején, láthatatlan spanyolfal, mely etika és etikett mögé rejti meztelenségünket és megóv védtelenségünktől s sebezhetetlenségünktől.
      Ide tartoznak az Emberi Szellem nagy alkotásai: a világnézetek. Kant A tiszta bőr kritikájában túlmegy minden határon; Spinoza pándermiája, mely éppen azzal szab határt a határtalannak, hogy mindenben a Határtalant látja; az egzisztencialisták, akik feltárták, hogy a mi bőrünkre megy a játék; Nietzsche, aki az Imígyen vakarózzál című művében az Emberfeletti Lelket hirdette. Sorolhatnám a többieket, akik kibújtak a Szellem bőréből, ámde nem teszem. Őket olvasván nem bújtam ki a bőrömből örömömben. Inkább az a gyanúm, hogy minden egyes világnézeti törekvés a mi bőrünket viszi a vásárra.
      Mert ahogy a bőr találkozik a púderrel, a sminkkel, a krémekkel, olajokkal, kencékkel és ficékkel, úgy találkozik szellemünk filozófiai homállyal és metafizikai ködösítésekkel. Ahogy bőrünk kacérkodik a világgal, úgy kacérkodik szellemünk a világnézetekkel. Ahogy bőrünket éri tiszta és piszkos víz egyaránt, úgy érik szellemünket kristálytiszta gondolatok és piszkos fantáziák egyaránt. És ahogy szellemünk nem más, mint elmebőr, mentális felület, úgy ragyogó képeket vetítünk rá, vagy rákenjük a piszkunkat. Így magunk visszük a bőrünket a vásárra.
       Miután a szellemi alapozást elvégeztük, tegyük meg az utolsó lépést. Ne szőrmentén, ne érintőlegesen, hanem egyenest in medias rés.
      Van-e bőre a Léleknek? Bársonyos? Selymes? Mézszínű? Bronzarany? Hamvas? És megfogható-e a Megfoghatatlan? A tízezerbőrű Lélek?  A Tízezermaszkú Fény?
      Erre egyetlen választ ismerek: a hetedhét bőrön túli Meztelenséget. E modern megváltástan célja a Tízezerbőrű Fény feltérképezése.
      A cél adott.
      A módszer: A napozás esztétikája. A napos ember (Sunflower man) felébresztése. A holdas típus megfényülése. Rávilágosodás a Meztelenségre. Határ a csillagos ÉN.
     
       Egyetlen kérdés marad csupán: Hogyan napozzunk?
      Úgy, hogy fénnyé váljon bennünk.
      
      A napozás esztétikája egy új esztétikának a megalapozása: a lélekbőr megnapfürdőztetése. Mert míg a Test barnul, a Szellem tisztul, addig a Lélek ragyogni kezd. Nem állhatom meg itt, hogy ki ne mondjam: nem állhatunk meg a bőrfelszínnél, s nem ütközhetünk a Szellem korlátaiba, mert végül a Léleknek át kell ragyognia mindkettőn, sugároznia kell és a világot fénybe borítania.
       A bőr filozófiája ehhez kínál módszert, A napozás esztétikáját. Az elméleti alapokat ezennel letettük. Következzék a realizáció, hiszen egészen más az elmélet, mint egy másik elmélet.
      Minekutána senki más helyett nem végezhetem el a Napozás műveletét, ahogy más sem süttetheti a napon az én bőrömet, a napozás esztétikája kizárólag Saját Tapasztalataimon fog alapulni. Teszem mindezt abból kifolyólag, hogy a Naputat mindenkinek egyedül kell végigjárnia.(Sunway)
      Mivel a napozást tudatosan krisztusi korban kezdtem, s a folyamat azóta is folyamatos, a továbbiakban indokolt a jelen idő használata. (Abból van úgyis a legtöbbem.)
      Kiindulópontul szolgálhat egy pad, és az, hogy a Napozás nem egyszeri esemény, hanem véget nem érő jelenlét.
      Sápadt arccal ülök a Nappal szemben. Tipikus teliholdas típus. Arcom feszült, vonásaim merevek, valóságos páncél-arc. Csukott szemhéjam vörösen izzik, lobog bennem a létharc tüze, támadni, védekezni: „Győzni, győzni, győzni!”
      Közben a nap teszi a dolgát. A páncél-bőr felforrósodik, és egy isteni napszikra rést vág rajta. A páncél-pórusokon fény árad belém. Szemhéjam vöröse narancsra változik. Lüktet benne a vágy. Már nem rombolni akarok, hanem teremteni szeretnék: „Létrehozni, létrehozni, létrehozni!”
      Arcom kisimul, a feszültség oldódik. Hagyom, hogy egyre több fény áradjon belém. Kezdetét veszi a holdfogyatkozás. Devalvatio luna. A leplek széthasadnak, a jelmezek szétfeslenek, a fátylak elszakadnak, a függöny szétmegy. A szűrt opálos fény egyre vakítóbbá válik. Rivaldafényben égek: „Tetszeni, tetszeni, tetszeni!”
      Ahogy a fény erősödik, úgy látok át élettrükkjeimen. Fény derül a szépségtapaszokra, a hierarchikus életsablonokra, s tükör által homályosan a jellemkölcsönzőbe.
      A rivaldafény napsárgáját aranyfény váltja fel. A fény megérinti szívemet, átölel. Választás előtt állok: Szerepek vagy szeretet?
      Félholt vagyok. Devalvatio luna. A félholdas ember. De a félnapos is. Az újszülött. A Világalkony reménysugara. Sunflower man. A naptölte.
      A fény szétárad bennem, betölti egész lényemet. Aranyszívű vagyok: „Szeretni, szeretni, szeretni!”
      Ahogy telik az idő, úgy nő az időtlenség. A határok elmosódnak, nem érzékelem a testemet, nincsen bennem gondolat. Aranyfényben lebegek. A fény akadálytalanul hatol át rajtam.
      Végül is ketten maradunk. Fény és maszk.
      A realizáció végbement. Vakító fehér fényben lebegő maszk. Az álom visszavonhatatlan.
      Fény és maszk.
      Maszk. Az utolsó réteg. A páncél elolvadt, a jelmez szétfoszlott, a maszk még tartja magát. Arcomra szervesült. A legmakacsabb illúzió. Szellemi önkép. A Fény aktuális állapota. Lebeg a vakító fehér fényben, és árnyékot vet rá.
      Ahogy a Földgömbön a kontinensek, úgy sorjáznak a Lélekgömbjeinken árnyékaink, melyeket holdas önmegvetésünkben önmaszkunkra vetünk.
      A fény erősödik, csukott szemmel is fáj, vakít. A maszk repedezni kezd, kettéhasad, s darabjaira törik. A többi tört-én-elem.
      Lefoszlik a maszk, és feltárul a max: a Meztelen Fény.
      Ál-arc helyett a valódi: „Ragyogni, ragyogni, ragyogni!”
      A bőr filozófiája így jut el a teljes meztelenségig.
      Csupasz fénycsíra vagyok, és életmagokat hintek. „Egyedül fény van, a többi illúzió”
      Így lesz a megvetőből magvető.
      „Élni, élni, élni!” mondja Háromszorokosabb Hermész.
      Ezennel a napozás esztétikájának bonyolult, hosszadalmas feladatát, s a holdas ember napossá tételének műveletét véghezvittük.
       
Bújj ki a bőrödből, a többit elvégzi a Nap.




Napozáson túl

      Végezetül, de nem utolsóbőrben szólnom kell a túlzott napozás mellékhatásairól.
      Hogy csak néhányat említsek: a megfényülés, a későn érő koravénség, valamint az Intelligentia praecox, amikor idő előtt az ember szemébe vakít saját hülyesége.
 
??? (Amikor végképp odakozmáltam a fényhez, így kiáltottam fel:
         - Isten vagyok, semmi több.
         - Nem semmi – vonult be kijelentésen a szakmai kánonba. (Megjegyzem: a pszichológiai kánonba.)????
      
      Ha nem vigyázunk, könnyen leéghetünk.
      Mert végeredményben: bőrben az Igazság.

                                                                                      Tisztaalkonya
     
    Ördögh Ottó írása


Ördögh Ottó önmagáról:

Alkotó és meditatív életet élek. Bizalommal az Egyetlen Forrásban. Megnyilvánulási formáim: író, előadóművész, gyerekszínész és tanár. Íróként eddig 13 könyvem jelent meg. Szívemhez legközelebb állók közülük: A kis herceg és Buddha, VIP (Világ Irodalmi Paródiák), Zsákmese. Előadóművészként országszerte a és a Spinoza Házban tartottam előadóesteket. Gyerekszínészként a a Szeleburdi Meseszinház tagjaként a rendszeresen szerepelek országszerte. Tanárként élsportolókat tanítok irodalomra és történelemre az Altisz Alapítványi Gimnáziumban. Amolyan spirituális ügynöknek tartom magam, aki emeli a rezgésszintet a közoktatásban. 

Hamvas Béla szellemisége azóta kísér, mióta humorista vagyok. Rendet ad, ihletet, tisztánlátást. Reggel kávé helyett egy kis Hamvas Bélát olvasok, hogy a megfelelő szinten induljon a nap.

Ördögh Ottó honlapja: http://www.ordoghotto.hu/