2016. november 28., hétfő

Hamvas Béla: Interview

Nem illendő, ha valaki kérdezés nélkül önmagáról beszél. Ezúttal, mivel magamról kívánok beszélni, és nincs, aki kérdezzen, de az illendőségnek eleget óhajtok tenni, a kérdést magamnak kell feltenni. Kényszerhelyzet, s mint rendesen, ha az ember könnyíteni akar rajta, még nehezebb lesz.
Nehogy a dolog félreértésre adjon alkalmat, az egyes szám első személy használatától feszélyezve érzem magam. Csodálom azt, aki azt, hogy én, az önérzet kellő hangsúlyával ki tudja ejteni, bár e csodálat nincs fenntartás nélkül. A gyanakvást valamely önámításra nem tudom elfojtani. A beszédben még hagyján, de a nyilvánosság előtt, sőt, ha valaki leírja, hogy én, mindig kétes, hogy az ír, aki ír. A magam részéről az egyes szám első személyt nem tudom teljesen irónia nélkül kimondani, még kevésbé leírni. Mintha azt mondanám magamról, hogy úr. Mikor a hászid történetről tudomást szereztem, különösen kielégített. Valaki kopog és a rabbi azt kérdezi: ki az? Én vagyok, szól a válasz. Mire a rabbi méltatlankodva felnéz és így szól: Ki az, aki Istenen kívül magát énnek meri mondani? Lehet, hogy az én abból az időből való, amikor még istenek voltunk. Ma, azt hiszem, a szó csak átvitt értelemben használható.
Kérdéseim, amelyeket önmagamnak fel kívánok tenni, reálisabbak, mintha azokat újságíró tenné fel. Az interview igazság-műforma, de abban az alakban, ahogy használatos, áldialógus, és mint a sajtó természetéből következik, ügyefogyott és indiszkrét. Az újságíró nemlétező kérdéseket tesz fel. A válasz néha előbb van, mint a kérdés, a kérdés előbb, mint a válasz. Az újságíró oda néz, ahol a festék a legvastagabb. Pedig komolysága csak annak van, amikor valaki érzékeny helyet érint, ahol az ember magát a legkevésbé biztosította.
A magányos helyzete ilyen esetekben kedvező. Magányos az az ember, akinek az együttélésre fokozott igénye van. Magány annyi, hogy az ember önmagában játssza le azt, amit tulajdonképpen a többivel együtt kellene lejátszania. Védelem és nyilvánosság kizárása, olyan nyilvánosságé, amely nem vonz, sőt visszataszít, éspedig nem követeléseinek nagyságával, hanem olyan követelésekkel, amelyektől irtózom. Magány anynyi, mint nem engedményeket tenni. Önmagát kevesebb önámítással akarja fenntartani, s azokat is, amelyek megmaradtak, lehetőleg felszámolni. Mondjuk úgy, hogy szeret gondolkozni. Elképzelhetetlen, hogy az ember milyen erőfeszítésekre képes csakis azért, nehogy gondolkoznia kelljen. Olyan emberek, akikkel jól éreztem magam, kívánatossá tették a tisztaságot. És úgy látszik, hogy zavarmentes élet csak önámítással lehetséges, tisztaság viszont csak önámítás nélkül. Egyébként kell lennie olyan életnek, emlékszem reá, amely valódi és zavartalan is.
Kezdjük az állandó ingerültségen.
Mivel indokolja bőszültségét mindenki és minden ellen, akinek és aminek sikere volt és van?
Ennek a ressentiment-nak sokat köszönhetek. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy e düh nélkül semmire sem mentem volna. Még saját lényem megértésében sem. Hosszú ideig úgy volt, hogy életem a bosszúra épül. Nem tudom, sikerült-e végképp felszámolnom.
A híresek, a vagyonosok és a hatalmasok ellen tanúsított irigységben semmi rendkívüli sincs. Azt hiszem, a közös élet legáltalánosabb és legmélyebb ösztöne. Abban sincs, hogy az irigység a kompenzációs lélektan szerint mindig valamely pozitív eszmény alakját ölti. Bennem is rendeződött, és rendszeres elméletté és következetes magatartássá épült ki. Ressentiment csak úgy tartható fenn, ha az a hit, hogy az embernek igaza van, meggyőződéssé vált, ezenfelül a mélyben a rejtett axióma megszilárdult: igaz ember vagyok. A hazugság nem abban van, amit mondok, hanem abban, hogy a magam számára annak kimondására az igazság jogát hazudom. Pszeudoegzisztens voltam. A pszeudoegzisztencia egy percig sem élhet önvédelmi hazugságok nélkül. Ha ez a hazugság, amit állandóan újabb hazugságokkal kell megvédeni, kiépül, pszeudológia lesz. A megtévesztésben a súly nem arra esett, hogy mást vezessek félre, hanem hogy önmagamat tévesszem meg. Nietzschének igaza van, az amit másnak hazudok, ahhoz képest, amit önmagamnak hazudok, számításba sem kerülhet. Pszeudoegzisztenciám védelmére építettem ki azt a hazugságszisztémát, amelyben sértődöttségem és féltékenységem eltitkolása érdekében már nemcsak a híresek és a vagyonosok és a hatalmasok, hanem mindennemű hírrel és vagyonnal és hatalommal szemben, valami magasabbra hivatkozva, támadó magatartást vettem fel. Hazugságszisztémának nevezem azért, mert amit mondtam, igaz volt, de nekem ilyesmit mondanom nem volt szabad. Ezt úgy hívják, hogy fedezet nélküli váltóval fizetni. Sohasem tettem fel a kérdést, hogy az irigység mire vonatkozik, arra, hogy valaki a sikert tisztességtelen úton érte el, vagy pedig csak arra, hogy sikert ért el. Követelni valamit, amire magam nem vagyok képes, tisztességtelen, és a tisztességtelenség életmérgező lehet, ha valaki úgy tünteti fel, mintha a követelést ő maga eleve teljesítette volna. Ez volt éppen az én esetem. A hír-hatalom-vagyon iránt való sóvárságot nem győztem le magamban, sőt kétségbeesett düh emésztett, mert abból semmit sem sikerült elérnem. Nem azért támadtam, mert a sikert elvetendőnek ismertem fel, hanem bosszúból, mert ebből semmit sem kaptam. A legjobb úton voltam ahhoz, hogy önmagamat és egész életemet elhazudjam. Végeredményben úgy éltem, mint egy kezem ujjain megszámolható ember kivételével mindenki, akit ismertem.
Ha mindebben semmi rendkívüli nincs, mi az, ami a rendkívüli?
Hogy az önámításnak ezt a bonyodalmát felismertem, és önmagamra alkalmazni tudtam.
Az igazság önmagában lényegtelen, és ha az ember személyes igazsága nem fedezi, az is marad. Nem kell okvetlenül rossznak lenni, lehet jelentéktelen is. Ez az, ami a közönséges, a démoni középszerűség, amely arctalan és egyéniségtelen és jellegtelen. Nem voltam bűnösen hazug, középszerű voltam, svihák és link. Nem a pokolban éltem, hanem a moslékban. Nem bűnöző voltam, hanem tisztátalan. Eltávolodtam az élőktől és a holtaktól. Ez a félelmetes középszerűség. Nincs közönségesebb, mint követelni – nem azt, amit az ember nem tud megtenni, hanem – azt, amiről azt hiszi, hogy állandóan azt teszi. Démoni a bosszú, az irigység, a ressentiment, a féltékenység, mert a sikert nem az erőfeszítéssel akarja megszerezni, hanem úgy, hogy felidézi az alvilágot. Középszerűnek lenni annyi, mint azt tenni, amit a meg nem számlálható többség tesz, hazudik, e hazugságra életrendet épít, és ezen az alapon abban tetszeleg, hogy felelősségre vonhat mindenkit azért a tehetetlenségért, amelynek elrejtéséből önmagának kivételes jogot ad az ítéletre. 
Realizálás –
Realizálni annyi, mint a más iránt támasztott követelést azzal kezdeni, hogy azt először önmagam váltom be.
A legnagyobb ellenség az elhazudott ember –
Mert az életet megrontja önmagában és mindenkiben, aki vele érintkezésbe kerül.
Hazugság azért van, mert „itt semmi sem magától értetődik, mindent meg kell mondani”. Sajátságos, de úgy látszik, mintha az élet az lenne, ami a létből kimondható. Egyetlen és pótolhatatlan és helyrehozhatatlan fontossága annak, amit az ember mond, az valódi legyen. Valódi az, aminek kimondásával az ember lépést tud tartani. Azon a helyen, ahol az ember hazudik, egyedül marad és lezárul. A közösségből kiesik, nem dialogikus személy többé, hanem „én”. Hérakleitosz azt mondja, hogy ez az ember az axünosz, aki nem a valóságban, hanem fantazmáiban él. Ami fantazma, az irreális, ami irreális, az üres, ami üres, az lényegtelen, ami lényegtelen, az démoni. Az emberiség elképzelhetetlen többsége, hoi polloi,  mint Hérakleitosz írja, ebben a démoni jelentéktelenségben él. Mihelyt az ember kiszakadt és megszólíthatatlanná vált és egyedül marad, a hazugság benne, mivel nincs ellenállása, és önvédelemből, hallatlan tenyészetnek indul. Hazugságrendszer épül. Ez a pszeudológia. Realizálni annyi, mint a pszeudológiát lebontani, és az életet a valóságra felépíteni. Valóság itt és ebben a percben annyit jelent, hogy a nyelvben megnyílni és kimondani. Ne legyen semmi, ami ne lenne megmondható, és legyek minden kérdésre szüntelenül nyílt. Aléthész, igaz és valódi és nyílt és fedetlen, mint a görögök mondták.
Az első lépés –
Nem nehezebb, mint a többi. De csak azért, mert az embernek eszébe sem jut megtenni. Már régesrég beszéltem realizálásról, és arról, hogy az élet és a szellem egységét meg kell valósítani, és az önámításból fakadó élethamisítást fel kell számolni, mielőtt ezt az első lépést megtettem. Ez volt a rendkívüli. Az volt, hogy bár tudtam, van életvalódiság, van életmű egység, van szó-tett-azonosság, de nem tudtam, hogy ebből semmit sem teljesítettem, és nem is gondoltam arra, hogy azt teljesíteni kellene.
Kis cédulát találtam, néhány szót írtak rá, ceruzával, egyszerű felsorolás, pszeudoegzisztenciám érzékeny pontjai. Nem szégyen vett rajtam erőt, hogy lelepleztek. Őrangyalom, aki a cédulát írta, nem kívánt megszégyeníteni. Olyan egyszerű papírlap, mint amilyet a gyermekek írnak karácsony előtt, hogy az ablakba kitegyék. Az érzékeny pontokat ismertem. Megrendített, hogy ez kívülről olyan jól látható. Mint az elhazudott ember, én is abban a hiszemben voltam, hogy vétkeimet csak én ismerem. Úgy éreztem magam, mint Andersen királya, azt hittem, pompás ruhában járok, pedig csupasz voltam. Amit elolvastam, gyengéd volt, és egy kicsit szomorú. Nem volt felszólítás. Semmi kényszer. Muszáj volt engedelmeskedni.
Az első lépés nehézsége. Először kellett az életéhséggel való kapcsolatot megszakítani. Az élettel való teljes azonosulást megbontani. Ilyenkor az emberben az élet megretten, és azt hiszi, meg fogják fosztani önmagától. Csak később érti meg, hogy semmit sem vesznek el tőle, sőt a világosság, a rend és az emelkedés eddig nem ismert gyönyört nyújt.
Az ember éhséggel születik. Hataloméhség, vagyonéhség, híréhség, nőéhség, mámoréhség és valamennyi közt a legkevésbé csillapítható maga az életéhség, mert a legkevésbé konkrét. Abból vagyok, ami bennem a nemlétező, az üresség, a semmi, ami nélkül nem tudok lenni, amit akarok, de ami nincs. Mi értelme van annak, ha az ember az éhség tüzében ég, a hírvágy, a becsvágy, a pénzvágy, a szerelemvágy tűzében ég? Az élettel nem lehet jóllakni, mert nem lehet jóllakni hiánnyal és sóvárgással és ürességgel. Úgy látom, hogy az életélvezet csak a magasabb elől való elzárkózás árán lehetséges. Az élet törvénye nem önmagában van, hanem eggyel feljebb, és ami csak élet, az üresség, hiány, nemlétező, semmi, nincs.
Az életéhség a korral nem csökken, mindössze az elkopás következtében az ember folyamatosságában rések keletkeznek és énjének burkai vékonyodnak, s így az emberbe valami másnak sugarai és elemei hatolnak be, amelyek az embert félelmetes átalakulásra készítik elő.
Az írás kivételes helyzete –
Igen, mert itt semmi sem magától értetődik, itt mindent meg kell mondani. Mintha az írás lenne az életszimfónia partitúrája. Minden hazugságot először itt kell kimondani, és minden hazugságot itt kell jóvátenni. Itt történik az, hogy az ember a magasabbról leszakad és csak él, semmi egyéb.
Itt történik a visszakapcsolás, vagyis a realizálás. Itt történik az árulás és a hűtlenség és az élethamisítás, és itt kell megtörténnie az egység helyreállításának. Mert csak egyetlen szubsztancia van, nevezhetem szellemnek, anyagnak, léleknek, mindegyik és egyik sem. Egyetlen szubsztancia van, és mivel több fontos fokozat kiesett és a folyamatosság megszakadt, úgy látszik, mintha több lenne. Az írásban történik a megszakítás, és az írásban kell az összefüggő egységet ismét megteremteni.
Az írás és az élet feszültsége a huszadik század elején elviselhetetlenné vált. Nietzsche nyomán Strindberg úgy akarta feloldani, hogy azt mondta: nem tudom megtenni, hát nem prédikálom tovább. Első pillanatra, ha alacsonynak is, de legalább becsületesnek látszik. Ez azonban így rossz, mert az írást önmagához húzza le, ahelyett, hogy önmagát az íráshoz fölemelné. Ez így legfeljebb konfesszionális és nem tartható. A konstans tényező nem lehet az ember, az élet, az én. Ebben az esetben az írás csupán kifejezés lenne, pedig ha az írás kifejezés, az élet kifejezése, akkor az, aki ír, pojáca, mint Nietzsche mondja, nur Narr, nur Dichter, vagyis csak költő, csak bolond.
G. Eliot szerint az írás az ember számára lehetővé teszi, hogy saját énje fölött való kétségbeesését azzal a gyönyörrel kösse össze, amely az énjén kívül levő élettel egyesíti. Ezt a tüneményes megfogalmazást csak annyiban tudnám helyesbíteni, hogy amivel az ember saját énje fölött érzett kétségbeesését összeköti, az nem énjén kívül van, hanem lénye legmélyén. Ez az, amin áll, ez az ember valósága, élete erre épült, amin minden emberi nyugszik. A felbonthatatlan és az abszolút fundamentum.
A hazugságmentes írás és a hazugságmentes emberi egzisztencia egymást fedi, és azonos feladat, az emberi alapállás megvalósítása.
Guénon, Szabó Lajos, Kierkegaard, Nietzsche –
Nemcsak. Minden könyv, amit olvastam, és minden ember, akit ismertem, minden utazás, amit megtettem, és minden séta a tenger, vagy a folyó partján, és reggel és este és a képtárban és a hangversenyen. Az írás jelentősége számomra, hogy az eredeti szöveget milyen hűséggel kottázom le, és hogy önmagam ebből mennyit valósítok meg, legalábbis milyen erőfeszítést teszek annak megvalósítására.
Guénon azt mondja, hogy a létezés eredeti szövege a szentkönyvekben egyszer s mindenkorra megvan. A szöveg, mint látom, hiteles, de nem végleges. Véglegessé akkor válik, ha abból szüntelenül táplálkoznak, és ha mellette életükkel tanúságot tesznek. Szabó Lajos szerint mindent megmondtak, csak meg kell csinálni. Kitalálás? Eredetiség? Nietzsche megmondta róla véleményét. Az írásnak van eredetije, ahonnan az ember leírja. Ez az eredeti szöveg csupa jel. És csak az tudja megfejteni, aki magát érzékennyé tette, és ez az érzékenység nem az ihlet kérdése, hanem az éthoszé. Nem tehetség kell hozzá, hanem valódiság, igaznak lenni az első feltétel ahhoz, hogy valaki az igazságot megismerje. Guénon csak annyit mondott, hogy a létezés hiteles szövege megvan. Nietzsche és Kierkegaard csak annyit mondott, hogy tiszta életet kell élni. A kettőt megkíséreltem összekapcsolni, a létezés hiteles szövege alapján önmagamban az eredeti tisztaságot megvalósítani. Az őskor és a jelen összeépítése. Aki ma jelen akar lenni, annak gyökereit legalább tízezer évre kell visszanyújtania.
Ahhoz, hogy valaki szent legyen, különleges képességekre van szükség. A tehetséggel szemben óvatosnak kell lenni. Életemet a hazugság olyan mélyen szőtte át, hogy e romlott egzisztenciából az út egyenesen a szentségbe vezetett volna. De a tehetséggel szemben bizalmatlan voltam. Minden tehetség hazárd. A szolidat kívántam, azt, amit mindenki elérhet, minden különös képesség nélkül. Ez a normális. Ez a lét hiteles szövegének megvalósítása. Mindenki tud normális lenni. Ez az egyszerű, ez az, amiben nincsen mutatvány és szemfényvesztés, ami áttetsző és valódi.
Aki voltam, az vagyok is, de aki vagyok, az nem voltam mindig.
Elhazudott egzisztenciámat magammal cipelem, nem tudok tőle megszabadulni, és talán nem is szabad. Nem hagyom cserben, mert szüksége van rám. De nem vagyok az többé.
Amit szeretnék megvalósítani, az a hűség a helyhez és az időhöz, a korhoz és a néphez, de mivel ez európai értelemben nem teljesíthető, megvalósítani az őskori és a keleti egyszerűséget és tisztaságot, mindezt nem teóriában, mint Guénon tette és nem, mint szubjektív heroizmust, mint Kierkegaard és Nietzsche, mert Guénonnak nincs egzisztenciája, csak szelleme, Kierkegaardnak és Nietzschének csak egzisztenciája van, de nincs objektív stabilitása. Az élethez meg kell találni a hiteles szöveget, a szöveghez meg kell találni a realizáló egzisztenciát.
Azt hittem, hogy lesz idő, a legjobb esetben talán néhány év, amikor az írást abbahagyhatom, és magamat kizárólag a realizálásnak szentelhetem. Minden jel arra vall, hogy az írást sohasem fogom tudni nélkülözni, mert a lét eredeti szövegének megfejtése és a realizálásra tett erőfeszítés az írás tevékenységében történik. Csak az írás révén jutok olyan erőkhöz, amelyek a feladat teljesítéséhez szükségesek. Ha az írástól meg tudnék szabadulni, egzisztenciám archaikusabbá válna, és így autentikusabbá. Így most kénytelen vagyok európaibbnak lenni, mint szeretném.
Ez a hatásról való lemondás.
Rezignáció…
Egyáltalán nem. Aki visszatért a normálishoz, vagy legalábbis oda visszatérőben van, az kilépett abból, amit Európában történetnek és történeti dicsőségnek mondanak, és újra olyan lett, mint amilyenek az apák és az anyák és a szamaritánusok, akiknek nagyságát sehol sem jegyezték fel, de nagyobbak, mint a cézárok. Számomra a Learben a dicsőség nem a királyé, ezé a fantasztáé, akiről abban a pillanatban, amikor megjelenik, már tudom, hogy felbukik, és az őrület mélységes fenekéig meg sem áll. A dicsőség Kenté, aki az egész műben az egyetlen normális ember, hű, tiszta, egyszerű, bibliai, mint a kenyér, abszolút valósága van. Számomra Kent a hiteles humánus egzisztencia, semmi hősködés, semmi történetiség, semmi hóbort.
Történet annyi, mint följegyezve lenni az emberiség emlékezetében. A dicsőségnek elég alacsony foka. Kent dicsőségét az emberinél magasabb emlékezetben jegyezték fel, ott, ahol az apákat és az anyákat és a szamaritánusokat. Nem tudom, hogyan hívták őket. Csuang-ce ezt a dicsőséget úgy hívja, hogy ez a nevezetes névtelenség. Följegyezve lenni az örök emlékezetben. A héberek azt mondták, hogy: neve fel van írva az élet könyvében. És ha valakinek nevét az élet könyvéből kitörlik, az súlyosabb, mintha meghal, mert dicstelenné válik. A történet hősei ilyen dicstelen emberek, álnok és galád őrültek, és kevesen érdemlik meg, hogy közöttük disztingváljanak. Az emberi történet a valódihoz képest nemlétezés. Bűnlajstrom, a normálistól való eltérés. Hogyan képzelhető el, hogy akik egyszerűek maradtak és tiszták, azokról ez sohasem tudódott ki, és senki ezt észre nem vette, a hűségesek nevét nem jegyezték fel a képmutatók, a vérengzők és az elaljasodottak közé, és nem maradtak meg valahol, ahol megmaradásuk véglegesebb és fényesebb, mint az emberi történetben? Hogyan gondolható el, hogy elvesztek számunkra és az emberiség számára, éppen ők, és ami megmaradt, a szégyentelen gonosztevők söpredéke? Megmaradt mindaz, ami mulandó, és elveszett az, ami örök? Van valódi dicsőséget számon tartó emlékezet. Európát és a valódi hagyományt ez választja el: az európai a görögöktől kezdve a történetben akar halhatatlan lenni, a szannjászin, a szúfi, a tao, a zen, az őskeresztény, a hászid a nevezetes névtelenségben. Aki nevét a történetbe vési be, az számomra alacsonyabb kategóriában marad. Csupán hírnév, csupán karrier, csupán siker. Eziránt való bőszült mérgem és irigységem és bosszúm tette lehetővé számomra, hogy megtaláljam az élet könyvét, azt, ahová bejegyzik az egyszerűeket, akik a történetben ismeretlenek maradtak, de elnyerték a lét dicsőségét. Elérkezik a pillanat, amikor az emberi történet lapjai fellobbannak, és megsemmisülnek az igazság tüzében. Ugyanakkor kinyitják az élet könyvét. Talán ezt hívják utolsó ítéletnek, hogy az örökben mindenki az őt megillető helyet elnyerje. Kicsiny becsvágy megmaradni a mulandóság történetében, az én becsvágyam magasabb volt, az örök emlékezetben akartam megmaradni.
Nincs alku. A hírnév, a vagyon, a hatalom, a történetben való siker és érvényesülés régebben és kivételesen még nem tette lehetetlenné az örök emlékezetben való dicsőséget. A kettő ma már egymást teljesen kizárja, mert a hírnév nem a magasabb életérték következménye, hanem az értékektől teljesen független tervszerű tevékenység eredménye, már nem is hír, csupán karrier. Ilyen kivétel ma nincs tíz. Három ezek közül: Gandhi, Albert Schweitzer, Saint-Exupéry.
Az emberi élet pótolhatatlan, de mégis mindig úgy cselekszünk, mintha lenne valami, ami az életnél több. A történet egyetlen fogalma a dicsőség. A dicsőség nem teljesítmény következménye, hanem a magatartásé. De nem is következmény. Dicsősége az embernek van, vagy nincs. És akkor van, ha az ember felismeri, hogy van valami, ami az életnél több, és ha ezért a többért az életet odaadja. Hírnevet lehet csinálni, és ennek sajátos technikája van. Dicsőség annyi, mint az örök emlékezetbe lépni. A hírnéven az ember maga dolgozik, és nevét az ember maga kaparja be a történetbe. Dicsőség, amikor az ember nevét az élet könyvébe felírják. Lehet a történetben megbukni és összetörni és elveszni és elenyészni, de elnyerni a nevezetes névtelenséget úgy, hogy arról a földön egyetlen ember sem tud.
Rút, ízléstelen és hazug könyv a történelem, különösen amióta tudománnyá tették, vagyis amióta olyan lett, mint egy Zola-regény. Egyre inkább elveszti jelentőségét, mert egyetlen komoly ember sem kerül bele, és kiesik belőle minden valódi esemény, és ami megmarad, az a svihákok felsorolása, a botrány, a csíny és a csőd. Vagyis a történelem nem azt jegyzi fel, ami történt, mert azt kifelejtik, vagy letagadják, hanem leleplezi az emberi történet lényegtelenségét. Amit teszek és gondolok, de főként, amit élek és írok, annak mértéke számomra nem az emberi történet. Magasabban akarok megmaradni.
Élete folyamán sehol sem állotta meg helyét –
Egyike a legérzékenyebb helyeknek és nagyon igaz. Soha a társadalom hasznos tagja nem voltam, munkámat, amit reám bíztak, nem végeztem el, fizetésemet nem szolgáltam meg, és volt idő, amikor ebből még erényt is akartam csinálni. Nem lehet, mint a regényekben, a társadalom romlottságára hivatkozni. És könnyű lenne azt állítani, hogy apró bűnöcske ez azon a kolosszális szemétdombon, ami ma itt a világ. Ilyesmi tilos. A hétköznap egyszerű munkája mindenkire kötelező, és senki sem igazolhatja magát a tehetség privilégiumával. Tény, hogy dolgozni kizárólag csakis kenyérkereső munkám rovására tudtam, elsikkasztott időből, és kénytelen voltam ebből az erkölcsi deficitből élni. Nem mentem magam azzal, hogy a munka, amit végeztem, nem volt elismert hivatás, és itt, különösen ma általában mindenki jól megfizetett szolga akart lenni, sőt, ami még ennél is több, illegitim volt és magyarázatra szorult. Nem panasz, helyszínrajz. Az sem mentség, hogy a többi még kevesebbet dolgozott, csak a napot obligát módon lopta, pletykával, újságolvasással, tízóraival, vagyis hivatalnoksággal. Olvastam és könyveket kivonatoltam és jegyeztem a magam számára, mialatt rajtam kívül mindegyik konvencionális módszerekkel szabotált.
Nem mentség, még csak nem is enyhítő körülmény, hogy minden időben mindennemű egzakt munkára alkalmatlan voltam. Ennek erős aszociális jellegével tisztában vagyok, mert ez annyit jelent, hogy nem tudom komolyan venni. Nem szeretném, ha ezt konfessziónak tartanák. Tudtam felőle, és mindig is tudtam felőle, és mindig újra és újra megkíséreltem, hogy azt, amit a művész és a filozófus életrajzok nagyvonalúságnak neveznek, legyőzzem, mert azt nem tekintettem a zsenialitás ismertetőjelének, és nem óhajtottam magamnak ezen az alapon belső elégtételt szerezni. A való helyzet, hogy a legtöbbször észre sem vettem, mit mulasztok és milyen kötelességeket hanyagolok el. Ha észrevettem, elhatároztam, hogy holnaptól kezdve. Gyűlöltem magam azért, hogy csak azt tudtam megtenni, ami számomra életélvezetet jelentett. A munka, amit el kellett végeznem, elég alacsonyrendű volt, de ez ebben az esetben mindegy. Többször azzal ámítottam magam, hogy olyan szociálisan felhasználhatatlan vagyok, mint Csuang-ce görcsös fája. De tudtam, hogy nem felhasználhatatlanul haszontalan vagyok, hanem semmirekellő. Amikor arra kényszerítettem magam, hogy szociális kötelességeimbe magam begyakoroljam, úgy éreztem, hogy elvesztem magam. Nem baj, elvesztem magam, de megcsinálom. Mégsem tudtam megcsinálni. Valahányszor pénztárt kezeltem, sohasem volt jó egyenlegem. Hol több pénzem volt, hol kevesebb. És ha jobban odafigyeltem, a hibák csak növekedtek. Nem tudtam komolyan venni? Megbízhatatlan vagyok? Felületes és hanyag. Rossz állampolgár. Ezekre a hiányokra nem nehéz kifelé túlköveteléseket építeni.
Egyetlen kivételes két évtől eltekintve, soha teljesen munkámnak nem éltem, és nem élhettem, csak maradékból, néha félórából, néha tíz percből, néha egy délutánból, amit elloptam. Ezért egzisztenciám alapjaiban az állandó tisztázatlanság és tisztátalanság. A dolgokkal nem is tudtam szembenézni, el voltam foglalva rossz lelkiismeretemmel, és nem voltam képes másra, mint hogy tehetségemen élősködjem. Ez a szubegzisztencia legelső ismertetőjele, az önmagán (konstellációján) való parazitizmus.
A komplikáció nem ritka, és egyre gyakoribbá lesz –
Hetven év, de többnyire csak napi egy-két óra, néha annyi sem, sokszor semmi. Olyan környezetben, hogy az ember teendőjével gyanús, de mindig szabályellenes. És ha ez a teendő szenvedélyes, annál inkább. Meg kell tanulni ezt nem lázadásra való oknak, hanem időjárásnak tekinteni. De megtanulni nem rezignálni, sőt ez az, amibe nem szabad belenyugodni. Az ember zugevő lesz és zugivó és zugélő, elbújik, hogy legalább enni, vagy inni hagyják, úgy, ahogy jól esik, a kávéház sarkában, vagy a bokrok között, hogy életével maga lehessen. Aki zugban él, nehogy más belekotyogjon, az más elől az időt ellopja, pontosan a szannjaszin ellentéte, akinek a magány az élet sajátja, nem menekülés és rossz lelkiismeret. A szannjászin nem bujkál, hanem tágabban megfogalmazott világba lép. Sürgősen meg kell alapítani az intézményt, ha valaki a tevékeny életből ki akar lépni, hetekre, hónapokra, akár végleg, a hegyi, vagy a vízparti kolostorban legyen magányos cellája, és ott ne kínozzák se rádióval, se szerzetesi rendszabályokkal. Kénytelenségből zugélő lettem, mindenkivel való érintkezés terhemre lett, csak mert a magam számára igényelt időmet titokban lopnom kellett. A zugélet kedélybetegséggé válhat, végül az ember saját életéből mástól minden pillanatot irigyelni kezd, az egészet magának akarja megtartani, hogy kuckójában elszopogassa.
Mindez par excellence huszadik század –
Ami a huszadik század emberére jellemző, az a Nietzsche által hallatlanul felfokozott élettudat, amelyet a fasiszta-bolsevista attak sem volt képes megzavarni.
Mit ért élettudat alatt?
Amely a halhatatlanságba való belépést nem halasztja el a halál utánra, hanem itt és most kezdi meg. Számomra ez a híd, amely az őskort és a századot összeköti. Az ember örök halhatatlanságideálja. Régebben az életet feláldozták a túlvilági üdvnek. Később a túlvilági üdvöt feláldozták az életnek. Így az életet és a túlvilágot kettészakították. Az élet megbecsülhetetlensége abban van, hogy aki tudja, annak minden pillanatában az örök nyílik meg. Erről csak a régiek tudtak. Az örökért nem kell küzdeni, azt nem kell jótettekkel megérdemelni, mert az nem jutalom, hanem tény. Észre kell venni. Itt van mindig és mindenkinek. Abban a pillanatban, amikor az egyiket odadobom a másikért, mind a kettőt elvesztettem.
Nem túl elterjedt magatartás –
Biztos, de „egy nekem több, mint tízezer”. Nem vagyok demokrata, és nem hiszem, hogy a helyes a szavazatok számán múlik. A határtalan többség nem is tudja, mi kell neki.
A fasizmus-bolsevizmus kísérlet a totális élethazugság megvalósítására. Az, amit mond, és az, amit tesz, egyetlen pontban sem érintkezik. Az európai idealizmus végső fázisa, a platonizmus utolsó fejezete, amikor az elmélet és a gyakorlat között az utolsó szál is elszakad. Amikor a szavak messze az élet fölött lebegnek, és semmi egyebek, mint realizálhatatlan eszmények, mert nem azért vannak, hogy megvalósuljanak, hanem, hogy hitványságot rejtsenek el. A fasizmus-bolsevizmus az eszményeket nem megvalósítandónak tartja, hanem bűncselekmények eltakarására szolgáló taktikának fogja fel.
Ha valamely szellemi konstrukció az élet fölött lebeg, az élettel nem összekötve, mint különálló idea, anélkül, hogy az életet áthatná, nem pusztán üresség, nem semmi, nem indifferens spiritualitás. (Überbau.) Ilyen nincs. Az idea akkor már fedőelméletté válik, pszeudoszszá, amely a hazugságrendszer szerepét veszi át, és az életet démonizálja, vagyis megmérgezi. Ezért a fasizmus-bolsevizmusban hivatalosan a szabadságot hirdetik, és az ember a valóságban úgy él, mint az elítélt.
Nietzsche…
Amit Nietzsche mondott, azt radikális egzisztencia-mosásnak lehet tartani. Hazugságmentes életet élni. Nietzsche ressentiment-kritikát tanított. Olyan kritika, amely a ressentiment-ból fakad, csak abban az esetben megbízható, ha az ember a ressentiment-t a tudat fölé emeli. Az embernek tudnia kell, hogy benne az irigység és a bosszú dolgozik, mert csak így lát világosan. Nem elég a kritika, a kritikus kritikájára is szükség van. Aki ezt megtette, abban a sötét és bőszült méreg értelemmé változik.
A korrupt civilizációval szemben felvett kritikus magatartást nem lehet feltétlen igazságnak tekinteni…
Lehet a korrupciónál sokkal rosszabb. Példát keressen mindenki saját maga és úgy fogja látni, alig van más, mint példa. Még Tolsztoj is. Az ember úgy kezdi, hogy bosszút forral az ellen, aki becsvágyának útjában áll, aztán bosszút forral a csoport ellen, aztán egy osztály ellen, aztán az egész társadalom ellen, az állam ellen, a korszak ellen, a civilizáció ellen, az emberiség ellen. Ez a bosszú az utóbbi időben a történet egyetlen mozgatója. Nem tudnak róla.
Ezért a legveszélyesebb azt a kérdést feltenni, hogy az ember gondolkozása, vagyis az életmű nagysága az ember életének tényleges igazságával és tisztaságával és egzisztenciájával és valódiságával milyen viszonyban áll.
Mindez aktuálissá vált –
A huszadik század közepén olyan emberekben, mint Pannwitz, Balthasar, Bergyájev, Bulgakov, Saint-Exupéry, Camus, Simone Weil, Bataille. Hatvan éves elmúltam, amíg elértem, hogy olyan írói teljesítményt nyújtsak, mint az említettek közül bármelyik nyújtott harminc éves korában. Úgy éreztem, hogy mindennemű pszeudoegzisztens alakzat levetésében bizonyos pozitív eredményeket értem el. Ez az, amit úgy hívok, hogy Nietzsche által felfokozott élettudat. Az életet nem cserbenhagyni, még magáért az életért sem. Az autentikus hangot megszerezni. Autentikus hangja van annak, aki magában a pszeudoegzisztenciát felszámolta.
Persze, írónak lenni –
Az írást, mint foglalkozást, nem ismerem el. Az írás nem is tehetség, mintha valaki jó festő, zongorista, vagy zsebmetsző. Van logoszban erősebb és gyengébb ember. Aki a logoszban erősebb, az tulajdonképpen a gyengébb, olyan erőtlen, hogy szomjazik a logoszra. Nincs komikusabb, mintha valaki valamely blankettán a foglalkozási rovatba azt írja, hogy író. A logoszban való erő, autentikus egzisztencia.
Az autentikus egzisztencia meghatározása 
érdekel –
Az autentikus egzisztencia az, aki jelen van. Számomra jelen lenni annyi, mint válságban lenni. Ez a magatartás Kierkegaard óta kötelező.
Mintha ma történt volna, húsz éves alig múltam, amikor a könyvtárban, nem is tudom hogyan, Kierkegaardnak Az idő bírálata című tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van romlott és hazug zűrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdődnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az első hazugságot. Akkor álltam a válságba, és azóta nem léptem ki belőle. Rájöttem arra, hogy ma jelen lenni csak úgy lehet, hogy a válságot teljes egészében vállalni. Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt. A válságcentrumot mindenki magában hordja. Válság annyi, mint válságban lenni, válaszolni, választani, elválni, vállalni. Annyi, mint jelen lenni, és nem elrejtőzni és nem elkenni és nem elviccelni és nem menekülni sehová, sem elméletbe, sem világnézetbe, sem költészetbe, sem vallásba. Vállalni annyi, mint tudni, hogy a sötét pont, az első hazugság bennem van. Az élettel együtt adva van az élet mindent megelőző méze, mint Bataille mondja, a nem indokolt és nem indokolható és indokolásra nem szoruló ünnep, nevetés, tánc, orgia, amely kigúnyolja saját végét, az anyagot, a morált, ez az életméz, amely „olyan mélyen van, hogy a könnyek nem érik el”. És ebben a mézben ott, ahol a legédesebb és ahol a legtöbb benne a gyönyör, és ahol a legsűrűbb a méz aranya, ott, a középpontban, ott van az a bizonyos sötét pont, és a sötét pont keserű és kínzó szorongásában, és az éjszaka magányában és félelmében, szenvedésében és zaklatottságában, ott, ahol a legmélyebb, ott van a méz. Ahogy a tao tanítja, a fehér közepében a fekete, a fekete közepében a fehér pont. A régiek mindezt tudták. A fehér és a fekete egy. A sötét pont és a méz egy.
Az élet centrumában a halál, és a halál centrumában az élet, és a kettő egy. Advaita, mint a hinduk mondják. Hen panta einai, mint Hérakleitosz írja.
A földrajzi helyzet –
Kelet-Európa. Európa három lépcsője közül az első a Földközi-tenger. Nemcsak természeti, hanem szellemi klíma. Ez az Orpheuszi világ.
A múzsai lé[t. Szinte fény. A másik a sápadtabb, a fehér-sárga fény, amit ma Nyugatnak hívnak. 
A harmadik még homályosabb, már zöldeskék, mintha víz alatt lenne, a provincia, Kelet-Európa. Nem fényforrás, hanem visszfény. Jellege önmagában nem is érthető.
Kelet-Európa számomra Rilke és Kassner, Chagall, Kandinszkij, Klee, Bartók, Kafka. A mediterrán és a nyugati emberhez képest gyermekek úgy, hogy naivak, de éretlenek is. Felnőttnek lenni elsősorban annyit jelent, hogy az ember a közösségbe épült. Kelet-Európában nincs valódi szocialitás, és ezért nincs hová beépülni, és ezért laza látszatban élünk, ahol nincsen sem egyéniség, sem közösség. Rilke, Kassner, Klee és a többi, mivel nincs tényleges környezete, kénytelen egészebbet adni, mint amivel rendelkezik. Ez a visszás helyzet sehol sem bántóbb, mint az oroszoknál. Szolovjev, Florenszkij, Mereskovszkij, Bergyájev univerzálisabb, mint ahogy az indokolható és megengedhető, mint minden kelet-európai mű, a részletek, az egzaktság, és főként a hagyomány rovására. Az ember itt nem lát árnyalatot, egészebbet ad, de nem egész, csak elnagyolt. Az ember egyszerre csak itt van, minden előzmény (elődök, hagyomány) nélkül, és olyan, mint az árva, vagy a szegénylegény. Nem tartozik sehová, utódja nincs, az emberi társas szövevényen kívül, mint ahogy a franciák nem képzelhetők el egymás nélkül, ezek itt nem képzelhetők el egymással. Állandóan mindenkit az elkallódás fenyeget. A szellemi vállalkozásnak önkényes jellege van, és ebben az önkényben tényleg van is valami, mert a vállalkozás a teljes értelmetlenség határán áll, nem szól Nyugatnak, mert az maga vállalkozik, nem szól Keletnek, mert itt nincsen reá igény. Itt erősebb hangot kell alkalmazni, de ami itt erősebb, az inkább durvább, faragatlanabb, civilizálatlanabb, nyersebb s ezért erőtlenebb. Senkinek sem vagyok sem utódja, sem elődje, sem feltétele, sem társa, sem tükre, sem ellenfele. Nyugaton a civilizáció külsőségeinek bonyolultsága az élet egyszerűségének felel meg, itt a külsőség egyszerű, az élet hallatlanul bonyolult, mint egy néger faluban. Nincs szerv, amellyel az értékekről tudomást szereznének, és ez súlyosabb, mintha tévednének, mert jelentéktelenek maradnak. Az ember itt elfeledettségben él.
Közelebb –
Még nehezebb. Magyarországon nincs becsvágy, nincs nagyravágyás, csupán egyéni érvényesülés. Ehhez képest nincs dicsőség, de még hírnév sincs, csupán népszerűség. A dolog azonnal felismerhető. A dicsőség nem váltható be. Dicsősége az embernek csak hatalomtól és vagyontól függetlenül lehet. A hírnév beváltható, de többnyire csak nagy bankókra. A népszerűség jó jövedelem aprópénzben. A felső szint a politika, ezek szerint a megnyilatkozás zsurnalisztikus, költészetben, festészetben, szobrászatban, gondolkozásban. Mélyen a megítélhetőség mértéke alatt, éspedig jelentéktelen nemcsak Európa, hanem Magyarország számára is, mindegy, akár van, akár nincs. Ha elvennék, senkinek sem hiányozna. A hazugságkörnyezet természetessé vált, és itt, ha az ember azt komolyan veszi, csak egyet lehet, kimondhatatlanul szenvedni. A korrupció hunyorgatása és a lompos szekták között. A kritika panaszkodás és méltatlankodás, legfeljebb káromkodás.
A legjobbak neveletlenek, és ha valakiben a vásottság kitör, zseninek nevezik. A többség azon az állásponton van, amit Dosztojevszkij mond: rugdaljatok, rugdaljatok, de adjatok enni.
Miért nem beszél a megalázás módszereiről?
Úgy kezdődött, hogy az embert hagyták állva beszélni, és ha bajban volt, elméskedtek, vagy az Evangéliumot idézték. Ez már a múlté. Pszichológiailag megalázni annyi, mint az emberben a kisebbrendűséget felébreszteni. A lényeg, hogy az emberrel a testvériséget megszakítsák. Az utóbbi időben a megalázás technikája tökéletesedik.
Ha az embert kirúgják, azon tűnődik, miképpen tudja azt felhasználni karrierje érdekében. Az önérzet elavult. Csupa szolga. Egyetlen álláspont lehetséges, Simone Weilé, aki azt írja, hogy az ember nem tud megbocsátani annak, aki megalázza, – viszont arra kell gondolni, hogy ilyenkor nem megalázás történik, hanem az ember valódi színvonala tűnik elő.
1956 –
Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika, elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.
Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?
Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.
Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe, a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutatgatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyemnyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak hivatalban, vagy gyárban.
Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?
„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást – ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin).
Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történet lesz ez?
Engem ez nem elégít ki –
Már néhányszor elmondtam. Oroszországban is az történt, ami másutt, és mindenütt, ahol valaha forradalom volt. A baloldali demokratikus testvériség forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben és Rómában és Londonban és Párizsban, a demokratikus és felszabadító egyenlőség forradalma egyéni diktatúrává, és jobboldali privilegizáltak önkényuralmává lett. Ez történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az, amit nem szoktak tudni, sőt ez az, amiről nem szabad tudni. Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal felismerhető, és minden ismertetőjeléről azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt az állapotot elviselhetetlenné teszi. Ezt a hazugságot hozták át ide a háború után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen kelt fel ez a „korbácsra és igára született nép”. De Magyarországon mindig ugyanaz történik. Mindegy, hogy itt milyen kormányzat van. Azért a véres moslékért, ami itt ötvenhatig folyt, a bolsevizmus nem vonható felelősségre, és ami azóta történt, azért sem a kormányzat felel. A nép az emberi igazság nevében felkelt a bolsevizmus ellen. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem történt volna más, mint ami van. Igaz, hogy a bolsevizmus a forradalom következtében őrjöngő gazságnak bizonyult, de továbbra is az történt, ami ezer éve A nagyidai cigányokban. Vezérelv: mindenki meg akarja szolgálni azt, amit elsején kap, és olyan világnézeti elveket táplál, amelyek jövő havi fizetését is biztosítják. Nem munkából, hanem hazugságból élünk. Egyetlen ilyen lény merő jelenlétével ezer ember életét mérgezi meg.
Ami Magyarországon történik, annak semmi köze a bolsevizmushoz, ahogy a húszas években semmi köze sem volt a keresztény nemzetiességhez, később a fasizmushoz. A behódoltaktól való undorom olyan erős volt, hogyha elvben azokkal meg is egyeztem volna, a világért sem álltam volna közéjük, nehogy azokkal összetéveszszenek. Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösekre hárítani. A lealjasodásnak minden kedvezett és semmi egyéb nem volt, mint lealjasodás. Ha a forradalom győzött volna, akkor se lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok.
Ez a szint azonban számomra már régen érvénytelen. A fasizmus-bolsevizmus az emberi egzisztencia leszűkítése, mint ahogy az egész politika az. A leszűkített ember primitívvé válik, ezért kezdünk ma hasonulni a vadakhoz. Egyedül az ember kitágítása a fontos. Szűkítés süllyedéssel jár, tágulás fölemelkedéssel. Nekem minden politika kevés. Még a művész is kevés, a költő is kevés.
A világirodalomban csak kevesen bírták ki, hogy költők legyenek. Ha költő lettem volna, elzüllöttem volna, mint ahogy a többiek léha mutatványokban elzüllöttek. Nekem még a szent is kevés.
Európa igazi európai vonalát, Pál apostolt, Augustinust, Pascalt, Nietzschét, az egzisztenciális és szubjektív konfesszió vonalát össze akartam kötni az abszolút emberi hagyománnyal, Védánta -mahájána-tao-Kabbala-orfikával, és az emberi életet véglegesen és visszavonhatatlanul meg akartam alapozni. Éspedig nem mint teóriát, hanem mint tényleges életrendet. Ezért kapcsolatot tartok fenn minden olyan szándékkal, amely a szellemi kasztot meg akarja valósítani, a püthagoreusokkal, az Egyházzal, a preraffaelitákkal, a georgiánusokkal, ellenfele vagyok mindennemű szekularizálásnak, mint amilyen a klerikalizmus, a demokrácia, a szocializmus.
Úgy látom, hogy önben élet-ressentiment dolgozott. Amiért becsvágya nem elégült ki, bosszút állt a társadalmon, a népen, az elméleteken, a tudományon, a vagyonosokon, a hatalmasokon. De mindez kevés volt. A ressentiment maximuma, ha a kielégítetlen becsvágy valami magasabb nevében magán az életen áll bosszút –
Azt hiszem, tényleg így történt. Nem is tudom, van-e a mérgezettségnek súlyosabb esete. Csak embert vagy népet vagy kort elvetni nem vall különös bőszültségre. Még ha valamennyit együtt marja, az sem. Végigvittem. A sötét pontot az életben véltem megtalálni. Igazolásul a Baader-féle meghatározást fogadtam el, annál is inkább, mert ez az, tényleg az, ami a valóságot fedi, hogy az élet önmagában üres és lényegtelen, és nem egyéb, mint a lényegre való sóvárgás. Az életnek ez az önmagára való éhsége, ami Európára kezdettől fogva oly jellemző, ami elemésztette a görögöket és a rómaiakat, tönkretette a középkort, elemi erővel kitört az újkorban, hogy végül olyan emberekben, mint Goethe és Nietzsche kulmináljon, és hogy a szomjúság és a sóvárgás dicsőítése minden egyebet elnyomjon, ez volt számomra a sötét pont, minden romlás első oka, persze elsősorban magamban, és ezt az éhséget kellett átvilágítanom, amíg megértettem, hogy nem élet vagyok, hanem ott vagyok, ahol több vagyok, mint élet, je suis plus que ma vie, mint Gabriel Marcel mondta, és ahol több vagyok, az bennem a lét súlya, és ez az, ami minden életemen áthangzik, és minden inkarnációmban azonos, és amit a puszta életért soha nem szabad feláldozni, mert aki megteszi, lényét eljátszotta. Az életen túl élő lény magvát megtalálni és felébreszteni és realizálni a legnagyobb teljesítmény, amit az ember elérhet.
Megtörténhet ez az élet letiprása árán?
Sem az élet nem tagadható meg a létért, mert akkor oda jutok, ahová a középkori aszkézis. Sem a lét nem tagadható meg az életért, mert akkor oda jutok, ahol az ember ma áll. Mind a két eset pszeudoegzisztens. Élet és lét csak hazugság árán választható el. Az egyik meggyötört életben él, mint az aszkéta, és szörnyű öninkvizítori erényekkel áthazudja magát az üdvbe. A másik a megtagadott spiritualitásban és a biológiai gyönyöröktől részeg.
Mégis –
A nagyobb súly a másodikra esett, mert ez az aktuális. A mai életrend alapja, hogy az ember a lényt, aki benne az életnél több, meghazudtolja, és odadobja a merő életnek. Az életért odaadok valamit, ami az életnél több. A lelkiismeret azonnal tiltakozik. Megindul a vád és a mentegetőzés. Európa elméleteinek legnagyobb része olyan hazugságdialektika, amelyben sem a vád, sem a védelem nem igaz. Egyre többet kell hazudni. A hazugság növekedését az ember csak létszínvonalának lefokozásával bírja ki. Hazugsághoz homály kell. És Európában a létmegtagadás árán felfokozott életdicsőítés hazugsága kizárólagos diadal és egyetemes bűncselekmény lett. Akiben az élet triumfál, az közel van szellemi erőinek felbomlásához.
Az élet nyers állapotban az önmagára való sóvárgás és éhség és hiány és szomjúság. Ez az élet alvás. Ez a vad és beoltatlan élet. Keresztényül a megváltatlan. Hagyományul a beavatatlan. Kétségbeestem, hogy az életben az egész világ átalakul életté. A szellem is élet. Ami az életnél több és magasabb, úgy látszik, mintha életté változott volna, egyetlen pont kivételével. Tényleg minden vegetatív és organikus és földi és biológiai és mulandó lesz, de ez az egész mulandó lény, a spirituális léttől érintetlen lény, annak a lénynek hordozója, aki maga az életen túl van. Értéke és értéktelensége azon múlik, hogy a spirituális lénynek, a divinális szubjektumnak milyen intenzív jelenléte van.
Ha az életet magára hagyják, éhsége önmagára irányul, nem lát mást, mint önmagát, és a szomjúság elragadja. Az üresség az ürességet szomjazza. Az életre való éhség nem életéhség, hanem éhség az éhségre. Provizórium, hajsza, mohóság. Szép, csábító, sziréni, züllött, hitvány, tüneményes, émelyítő, káprázat, aljas, ragyogás, értelmetlen.
Ha az ember csak él, semmi egyéb, szubegzisztens. Nem valódi élő. Ha nem oltották be, ha nem nemesítették meg, ha nincs megváltva, ha nem ébredt fel. A szubegzisztens a tényleges életvonal alatt él. Számára nincs szellem, nincs igazság, mintha csak félig született volna meg, nem élt életbe süllyedve tévelyeg, és a dolgok nagy része számára érvénytelen. A szubegzisztens ember normális állapota a ressentiment (életirigység). Tele ösztönnel, amely célját úgy éri el, hogy megmozdítja az alvilágot. Irigység, méreg, gyűlölet, bosszú.
Mégis mi az, amikor az ember azt mondja, hogy élet?
Szomjúság, sietség, mohóság, lényegtelenség, mulandóság, változás, üresség, átmenet, önmagát emésztő semmi, ez a semmisége és lényegtelensége, ez az értéke, ez a mélysége, ez a gazdagsága, ez a szépsége. Az, hogy egyszer és soha többé, és az, hogy most, a mindig utolsó pillanat, és megismételhetetlenül és meghosszabbíthatatlanul. Az, hogy pótolhatatlanul egyszer, és itt ebben a mulandóban elmúlhatatlan, ebben az egyszeriben általános és örök. Langyos testisége, jázmin illata, bársonyos anyagisága. Egyszerre múlik és elvész az, ami elmúlhatatlan és halhatatlan. Nincs. És ebben a veszendőségében örökké megmarad mézízű örökkévalóságában. Ami igazán élet, az örök, mint a görögök mondták, ahogy Ariadné, mint állócsillag az égre került, és millió évekig ott marad, mint az Orion és az Androméda és a Perzeusz és ahogy Nietzsche mondja, az élet, ha igazi, örök, …tiefe, tiefe Ewigkeit. Az egyetlen elmúlhatatlansága.
Pascal mondja, hogy a természet az örök mása. Az élet megfelelése annak, ami a lét, kitörése annak, ami a múlhatatlanban obeliszk és piramis és dóm. Ahogy Hérakleitosz tanítja, a szüntelen változás és az örök logosz változatlan világával egy. Ahogy a hinduk írják a káprázó és szétfoszló májá és a halhatatlan Átman azonos.
A kérdés, amit már régen fel szeretnék tenni, miképpen lehetséges, hogy egy idő óta minden épelméjű ember, akiben értelmi tisztesség él, az ellen foglal állást, ami történik, és tudománnyal, művészettel és politikával és életrenddel szemben áll, és ellenzéke mindannak, ami van?
Az egyik magyarázat a hagyomány vaskorszak-teóriája, a hindu kali-juga. Guénon azt mondja, hogy ennek végső fázisa Kr.e. hatszáz körül kezdődött, és megállíthatatlanul halad az ember és a föld és a világ végleges felbomlása felé. Minden jel erre vall, az ember szellemi süllyedése, a hallatlan népszaporodás, a természeti erők kirablása, az államok felbomlása, és az immár stabil és permanens háború.
A másik magyarázat, hogy az emberbe a kezdetek kezdetén elültetett, sőt az emberrel veleszületett mag, az aranykor és a paradicsom és az eredeti teljes és magas élet helyreállítására, (Isten országának megvalósítására) legyőzhetetlen hatalom. Az aranykor realizálásának útja negatív. Ami azt jelenti, hogy sorra próbálja ki az összes lehetőségeket, és minden kísérlet, amely nem az aranykor megvalósítását segíti elő, sorra megbukik. Minden kísérletnek meg kell buknia, végül csak egyetlenegy marad, amit meg kell csinálni. „Az én birodalmamat ellenségeim építik” mondja az Úr. Nem akarják. Senki sem akarja. Félnek tőle, és irtóznak tőle. De az egész, úgy, ahogy van, csődbe kerül, és minden, ami nem igazi, kiiktatódik. Végül a valódinak meg kell valósulni.
Tény, hogy ma a földön minden negatív és bűntény és gazság, szenny és sötétség, egyet kivéve, azt az egyet, amely a világ életrendjének egészével szemben áll. Ezért ma mindennemű úgynevezett optimizmus bűncselekmény és engedmény a hazugságnak, minden kiegyezés a tudománnyal, a politikával, az erkölccsel, vallással, szakrilégium. Egyetlen álláspont lehetséges, szemben állni és elvetni és elítélni, kivéve az értelmi tisztességet, amely ebből nem fogad el semmit. Minden vigyorgás szemtelenség és árulás. A hiteles egzisztencia: szemben állni.
A világválság megoldása nem történeti kérdés. Bárgyúság feltételezni, hogy majd csak szépen odáig fejlődünk, amikor minden megoldódik. Válság azért van, mert az emberi alapállást nem realizálják. A valóságtól eltávolodtunk. A megvalósítás egyetlen pillanat. Az egész emberiségnek létdöntő pillanata. Ez az, amit kerestem. Külső eredményekben oly szegény életemben fölkeltett bosszú és irigység, bőszültség és méreg kényszerített arra, hogy dicsőségemet keressem azon a helyen, ahol az élet véglegessége megtalálható. Ezért kellett összekötnöm azt, amit Európa élt, – Augustinus, Pascal, Nietzsche – azzal, ami a világban mindig volt, kezdettől fogva, Védánta, mahájána, Kabbala, szúfi, tao, orfika. Senki és semmi sem maradhat ki. Annak, amit mondok, nem a könyvekben kell megjelenni, hanem megvalósulni a műhelyben és a konyhában és az ágyban és a szőlőkben.
Ma nincs más, mint a maradéktalan szembenállás. Aki enged, az gyanús. Aki valamit elfogad, az megvesztegethető, és bűncselekményt követ el.
Ez az, ami európai fogalmakkal már nem érthető, és nem valósítható meg másként, csak ha felismerik az alapállást, az emberi status absolutust, a szentkönyveket.
Mit ért el ebből eddig?
Azokat az éveket, amelyeket eddig eltöltöttem, csupán legelső szomjas tájékozódásnak fogom fel. Egyébnek nem is lehet, hiszen az alap, a rendszer és az iskola is hiányzik, ami nyugatabbra megvan, de ott a szellem lágyabb, és a korrupció nagyobb. Tanulónak tartom magam. Húsz, esetleg negyven évre lenne szükségem, hogy a föld nagyobb könyvtáraiban munkatervemet elkészítsem. Még néhány nyelvet is meg kellene tanulnom, többet tökéletesítenem. Legalább nagy vonalakban foglalkoznom kellene a kínaival, a japánnal, a toltékkal, a perzsával, az egyiptomival, az arabbal, több néger és indián és ausztráliai táj nyelvével. Minden nyelv tud valamit, amit csak ő tud, rajta kívül senki. Alaposan és véglegesen meg kellene tanulnom a szanszkritot, a hébert és a görögöt. A baseli, a párizsi, a londoni, a római, a calcuttai, a pekingi, a kiotói könyvtárakban anélkül, hogy a részletekbe mennék, bizonyos nyomokat keresnék.
Ezután következne maga a tanulás. Erre százötven évet szánnék, és azt hiszem, hogy elkészüljek, napi tíz órát kellene dolgoznom. Pihenő a zongora, a képtárak és a fürdő a tengerben. Ötven évre lenne szükségem, hogy utazzam, éspedig nem úgy, hogy egy helyen három napig maradjak, hanem legalább egy évig. Ezután már el mernék kezdeni tanítani, mert lenne legalább valami, amit biztosan tudok. Aki nem így csinálja, lelkiismeretlen. Tizenöt-húsz fiatalembert tanítanék, akiket a világ minden tájáról magam hívnék meg és száz év elég lenne annak ellenőrzésére, hogy gondolataim beválnak, vagy sem. Most már elég biztosnak érezném magam arra, hogy művemet megfogalmazzam. Négyszáz éves koromban tanítványaim segítségével a mű realizálása megindulhatna.
Az a hatvan-hetven év, ami az ember rendelkezésére áll, hogy szellemi erőit kifejtse, semmiség. Többször végeztem számítást, és láttam, hogy kedvező körülmények között is ez az idő netto nincs több, mint napi két-három óra, vagyis összesen öt esztendő. Ezért nem lep meg, hogy amit általában ez alatt az idő alatt csinálnak, dilettantizmus. Elhamarkodott művek, kényszerintézmények, meg nem alapozott gondolatok, elsietett és önkényes rendszerek.
Ez alatt az idő alatt az ember semmit sem tud komolyan megtanulni, még a kérdéseket sem tudja feltenni, összefüggést nem lát, azt inkább csak kitalálja, együgyű hibákat követ el. Lehet, ez az egyik ok, amiért azok, akik komolyan vették magukat, nem csináltak rendszert, és még a nagy művektől is óvakodtak.
Művészet, vallások, államok, tudomány, végig nem gondolt rögtönzés. A magam számára minden kérdésben fenntartom a jogot az igenre és a nemre oly időben, amikor a dolgot már megismertem. Most se nem tudok, se nem nem tudok. Tanulok. Olyan életrend kidolgozása, amelyet az emberiség minden pozitív eredményének megtagadása nélkül elfogadhat és megvalósíthat.
Nincs bőszültség többé. Az élet, amely kudarcot vallott, ezeket a belső eredményeket érte el.
Van ennek az önviviszekciónak értelme?
Nem tudok másként egolátriám ellen védekezni. A hazugságnak azon a fokán, amelyen életem nagy részét eltöltöttem, a naiv és gyilkos önzést elvetettem. A hazugságnak magas fokát értem el azzal, hogy a világ hazugságait fölfedtem, közben a háttérben, alattomosan önmagam iránt azt a burkolt gyanút ébresztettem, hogy én e hazugságtól megtisztultam. Egolátriám, a bálvány Én felmagasztalása, önmaga iránt azt a hitet kelti és tartja fenn, hogy az egészet itt azért hajítja el, mert az igazságban él. Az önzés nem önszeretet. Ellenkezőleg. Nem szerettem magamat, hanem az önimádatban éltem, közben mindenkit, elsősorban önmagamat azzal csaptam be, hogy nincs bennem semmi bálvány. Az ilyen magasrendű hazugság védelmére kolosszális tudást kell szerezni. Megszereztem. Bálványimádásból, és annak védelmére a hazugság stratégiájából keletkezett szövevényben éltem, és jelentőségem az volt, hogy mindenkinél, akit ismertem, mélyebbről hazudtam, és ha volt okom a megvetésre, csak az, hogy lenéztem azokat, akik a hazudozásnak alacsonyabb fokán megálltak, és a primitívebb fokozatokkal megelégedtek. A tisztességesebbet megvetettem, mert átlátszóbb volt. Tudom, annak a kétségtelen ténynek, hogy környezetem sem közel, sem távol, nem engedélyezte „hogy önmagam legyek”, és nem volt módom lényem igazságát megvalósítani, jelentősége nincs. Mindez, ha hivatkoznék rá, nem lenne tisztességes, mert ez a helyzet mindenki számára adva volt. „Senki sem járult ahhoz, hogy emberi lényem valóságát elnyerjem.” Ez viszont nem mentség. Az erőt, amit a hazudozásra használtam, az igazságra is felhasználhattam volna. Az önzés nem önszeretet, hanem különös őrület, ösztöntől is, értelemtől is független, inkább infernális, félelemből, gyávaságból, kétségbeesésből, kevélységből, de főképp rögeszmékből összetéve, és az önzés az önszeretetet kizárja. Ha az ember önmagát szereti, már nyert, mert tud szeretni. Pascal mondja, természettől fogva minden ember gyűlöli egymást. Hozzá tehető, hogy elsősorban önmagát? Nincs sajátságosabb őrjöngés, mint amikor gyűlölöm az igazságot.
Mi az, amit élete legnagyobb hiányának tart?
Vagyis mi az, amiért vissza kell jönnöm, újra testet kell öltenem? Milyen kényelmes lenne.
Az ember az elmulasztottakat pótolni újabb inkarnációban megjelenik. Az újratestetöltés gondolatát sohasem tudtam elfogadni másnak, mint hasonlatnak. Átvitt értelemben valamit jelent, amit nem értek. Mégis, ha újra inkarnálódnék? Nagyon későn értettem meg, mi az, amiben megmérhetetlen magasságban állnak fölöttem egyszerű kis emberkék. Tudnak valamit, amit én nem tudok. Lényükben megvan a ragyogás, ami belőlem hiányzik. Közelebb állnak a legmagasabbhoz, és hozzájuk képest minden megszerzett fennsőbbségemmel milyen kicsiny vagyok. Elsősorban nem a szentekre gondolok, akikben oly sok a szakrális és megható képmutatás, de nem is az anyákra, akik ügyefogyottan és mániákusan gyakorolják anyaságuk tehetségeit. Van egyfajta gondtalan mosoly, amit csak olyanok arcán látok, akiket szeretnek. Lao-ce mondja, hogy a legbiztosabb hely, ha az ember magát szeretettel őrizteti. Ezt ismerem. Van, aki őriz és akinek szárnyai alatt megnyugodva tudok mosolyogni. De van egy mosoly, amely ennél több, azé, aki maga szeret.
A becsvágy a kétségbeesés egy neme, mondják. Kétségbeesés pedig annyi, mint a szeretet hiánya. Ezért a hajsza, és az ember olyan, mint „az éjszakába kilőtt nyíl”. Ez a paradicsomi arc, a szerető arc, félelem és gond nélkül, védekezés és taktika és stratégia nélkül. Önzés nélkül, amit olyan mélyen megvetek, de amin nem tudom magam átsegíteni. Nem tudom megvalósítani azt, ami ezt fölöslegessé teszi. A tisztátalan én nem is tudja megérteni. Értem, de csak értem és meghódolok előtte. A szeretet nem okvetlen áldozat, de bármit tesz, azzá válik. Ismerem és nem ismerem egyszerre, jelenlétéről tudomásom van, de nem tud bennem életre kelni. Van valaki, akinek lényéből a paradicsomi meleg sugárzik. Semmi feltűnő, semmi aggodalom, a legegyszerűbb, ami van, és amíg nem értettem, semmit sem tudtam. Értem. Mindent érteni.
Azt mondják, a lét nagy kérdéseinek megoldása nincs. Csak egyet lehet, azokon túlfejlődni. Ez a magasabb szint, ahol a kérdés a másikba olvad és annak részévé válik. Sokáig azt hittem. Most tudom, hogy van maradéktalan megoldás, minden kérdés hiánytalan megoldása. 

Azt hiszem, ezért kell visszatérnem.