2018. június 24., vasárnap

AZ EMBER ISTEN KERTJÉBEN ÉL – FOTÓPÁLYÁZAT



A Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár és az Ars et Vita Alapítvány 

Hamvas Béla halálának 50. évfordulója alkalmából fotópályázatot hirdet.

A pályázat témája: A kert

Mottó: „Az ember Isten kertjében él” (Hamvas Béla)

A pályázat szellemiségét Hamvas Béla gondolatai alapján kívánjuk meghatározni, amely szerint „A természetben levő kozmikus érintést, az érzékeknek ezt a bizonyos misztikus mozzanatát keressük. Ennek a mozzanatnak az igazi természettel milyen kapcsolata van?” (Hamvas Béla: Antik és modern tájkép)

A pályamunkák beküldési határideje: 2018. október 21.

A szakmai zsűri által sikeresnek ítélt pályamunkákat díjazzuk és kiállítjuk a Hamvas Béla Könyvtárban.

Az eredményhirdetés a 2018. november 7-én, Hamvas Béla halálának 50. évfordulója alkalmából megrendezendő ünnepségen lesz.

Technikai részletek: Az érvényes pályázat .jpg formátumú, 3000X2000 képpont minimális felbontású, digitális képeket tartalmaz.
Pályázónként maximum 3 fotót lehet beküldeni.
A fotókat a kreativpalyazat@pmk.hu email címre kérjük elküldeni. Fontos, hogy a fájlnévben szerepeljen az alkotó neve és a kép címe a következő formátumban: PályázóErvin_IstenKertjébenVirág.jpg
Kérjük a pályázókat, hogy az emailben tüntessék fel nevüket, telefonszámukat, e-mail címüket, a kép címét, valamint a technikát, amellyel készült.
Az email tárgya: Hamvas fotópályázat
A pályázaton bármilyen digitális eszközzel elkészített fotóval részt lehet venni.

Forrás: pmk.hu

2018. március 18., vasárnap

Karneváli humor és világszemlélet Hamvas Béla és Rejtő Jenő regényeiben - Mihály István írása


Háromszor futottam neki a Karneválnak, és háromszor hőköltem vissza. A próbálkozások között napok–hetek teltek el. Aki először Hamvas esszéit olvassa, azok bűvkörébe kerülve óhatatlanul kialakul egy elváráshorizontja. A Patmosz II., a Scientia Sacra vagy az Öt géniusz után a Karnevál olyan, mint egy arculcsapás. Nem is: inkább olyan, mintha az utolsó ítélet (rendetlen feltámadás) napján megjelenne az Úr méltóságteljesen, komoly ábrázattal, arkangyalok seregétől övezve, s aztán – barackot nyomna az ember fejére: Eredj játszani!

Aztán – három plusz egy a magyar igazság (elinflálódott) – negyedik nekifutásra szinte percek alatt ráéreztem az ízére-zamatára, hangulatára elő­ször, világképére, szervezőelvére, mindenére pár órával később. Biztosra veszem, hogy sokan ugyanígy jártak vele. S ettől kezdve nincs menekvés: az ezeroldalas mű karneváli végtelenje magába szippant, a részévé válsz, a részeddé válik: valamilyen mértékben méltóvá lettél a beavatásra.


E nagyregénynek – valószerűtlenül nagy regénynek – mind az „egysze­rű olvasók”, mind pedig a magyar irodalmi, irodalomtudományi elit általi recepciója hasonló „erőtérben”, hasonló szélsőségek közt mozog; vergődik; mondhatnám, az elutasítás és elfogadás néha kritikus, néha kritikátlan indulatai több mint három évtized múltán sem csillapodtak kellőképpen. 


Persze, ha angol (német, francia, spanyol... vagy akár svéd) szerző mű­véről lenne szó, már rég lefordították volna legalább huszonöt nyelvre (magyarra is), s ott lenne a rangsorban, ahol a helye: Joyce, Proust, Virginia Woolf és Faulkner regényei mellett. S akkor magyar nyelvterületen is egységesen elfogadó-értékelő kritikát kapott volna, hiszen a kialakult (pláne világirodalmi, nagyhatalmi) kánon már csak ilyen: felülírja, sőt gyakran megszületni sem engedi az egyéni értékítéletet. De hát Hamvas magyar volt, s a magyar irodalomban is meglehetősen magányos óriásfenyő, s egy olyan kaliberű nagyregényt, mint amilyen a Karnevál, nehezen tud befogadni, tolerálni, „elhinni” a szakma. És itt nyilván nemcsak a kommunista éráról van szó, amikor Hamvast ideológiai okokból, Lukács György elvtárs közbenjárására raktárossá „léptették elő”, s 1968-ban bekövetkezett haláláig B-listán volt, és művei a hetvenes évek szabadabb légkörében sem jelenhettek meg. A Karnevál először 1985-ben látott nyomdafestéket.


Szóval az én szerencsém az volt, hogy negyedszer is nekifutottam.
Színes-szűntelen zűrzavar, karneváli forgatag, kaotikus zsibvásár. Ám ha megszűnik a viszonyítási kényszer, ha az ember elfelejti a (magyar irodalomban páratlanul magas színvonalú, az evidencia, az axiómák erejével ható) veretes Hamvas-esszéket, akkor tud sodródni a műben, a művel. Az első spontán értékítélet: ez a legmélyebb humor magasiskolája. Milyen mint? Csak egy körömfeketényi Jókai és Mikszáth, egy icipici Karinthy és Heltai Jenő, pár kalaplengetésnyi Hasek és Ionesco; szóval „jópajtásnyira” ők és sokan mások, na de ki az a szellemi és „vérrokon”, akinek az említett szer­zőknél sokkal erőteljesebb jelenlétét mindinkább érzem?


Aztán az első száz oldal után beugrik, az evidencia erejével: te jó Isten, Rejtő Jenő! Micsoda rokonok! A Karnevál és a Piszkos Fred, a kapitány, például. És leginkább. De persze a Menni és meghalni, A láthatatlan légió, Az ellopott cirkáló és a Csontbrigád. És az Elátkozott part. De még mennyire! És kerettörténetnek Az utolsó szó jogán. „Humorisztikai” alapállás és világkép szempontjából, és sok más szempontból. 


Az ezeroldalas Karneválban legalább hét-nyolc Rejtő (kis)regény bújik meg szemérmesen (vagy szemérmetlenül), Hamvas nagyregénye sok karneváli szálon rezonál Rejtő művei­vel, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Hamvasnál az egyes részek közötti, már-már posztmodernül relativizáló, értelmező, felülíró, jelentéseket idéző- és zárójelbe tevő „függönybeszélgetések” (is) olyan többlettartalmat és értéket teremtenek, amely Rejtőnél hiányzik.

A megjelenített világ mindkettőjüknél karneváli káosz, zűrzavar. A Karneválban és Rejtő regényeiben (maradjunk most a Piszkos Frednél mint emblematikus P. Howard-műnél) ez a bábeli zűrzavar a lét ontológiai alapállapotaként tételeződik. Az alkotói hozzáállásban közös alapvonás mindenféle merev társadalmi, politikai rend és rendszer, hierarchia elutasítása, lefokozása, „kiforgatása”, legtöbbször szatirikus, parodisztikus formában; a magasztosság, a pátosz nevetségessé tétele.


Olvasóim közt szinte biztosan akad, aki ezen a ponton szentségtöréssel vádol: hogy lehet Hamvast és Rejtőt egy napon és lapon emlegetni? Válaszom: nemcsak lehet, kell. Muszáj. Hamvas számomra vitán felül a magyar irodalom író-óriása, esszé kategóriában verhetetlen. Az ideológiailag hosszú ideig, esztétikailag pedig még tovább mélységesen alábecsült Rejtő életműve pedig sokkal több és magasabb rangú a színvonalas lektűrnél (amint azt jeles esztéták többször megállapították, főleg 1990 után, Erdélyben például a transzközép irányzat illusztris tagjai). Nade: Hamvas és Rejtő?


Olvassuk el figyelmesen a következő két regényrészletet, az első a Piszkos Fredből, a második a Karneválból való:

I.
„– Uram! Maga leütötte tizenkét hajósomat.
– Az egyikre ráesett a likőrösállvány, arról nem tehetek.
– Az volt az első fűtő!
– Mit tudja ezt egy likőrösállvány?
– És ott fekszik a hajópincér. Hol lehet most pincért találni? A Honolulu Star reggel indul, és se fűtő, se pincér, mert maga leütötte őket!
– Abban igazam volt. Hozzám vágtak egy korsót, és az ilyen magatartás sért.
– Egyik sem vágta magához a korsót. Ezek ártatlanok.
– Hát ki tette?
– Én.
– Szerencséje, hogy haláltusáját vívja, különben most fejbe ütném... Jó napot.
– Várjon! (…) Nézze meg, hogy nem kell-e kés a sebbe. Az ilyen szúrást nem szabad elhanyagolni. Lehet, hogy befelé vérzik.
– Onnan nem szúrhatták meg. Csak várjon az orvosra, az majd segít magán, ha lehet. Ha nem, akkor nyugodjék békével… Sajnálom, hogy ilyen gyenge legénységet toborzott...
– Halló! Fiatalember! Elkísérem. Volna egy ötletem, amivel pénzt kereshet.
– Rendben van.
– Várjon! Hej, csapos! Ha jön a kocsmáros, mondd, hogy elmentem járni egyet ide a közelbe. Ne féljen semmit, ha baj van, kést teszek a sebbe! Vigyázok... No, jöjjön!”

II.
„A sziklák mögé rejtőztünk. Jó marokba illő követ kerestem, és azt szorongattam. Tíz perc múlva jött a két csendőr. Eléje ugrottam, jobb kézzel torkon fogtam, és a kővel halántékon vágtam, aztán rátérdeltem, és nyakát szorítottam.
– Már jó lesz – mondta Melius. – A két csendőrt a sziklák mögé cipeltük.
– Ön ezzel az emberrel elég szigorúan bánt.
– Hogyhogy?
– Azt hiszem, kimúlt.
– Csak nem? – Melius saját csendőre fölé hajolt és nézte. – Hm – szólt egy idő múlva. – Ennek is vége. Tudja, én papi családban nevelkedtem.
– Ezt is ott tanulta?
– Nem. Csak. Mindig meg vagyok illetődve, mikor valaki idő előtt költözik el.
Félóra múlva csendőr-egyenruhában a város felé ballagtunk.
– Ha bármi történik, én rákiáltok önre: Hehele-hijja! Villámló szemekkel és mintha a belét akarnám kitépni. Érti? Hehele-hijja!
Ön erre nem ijed meg, hanem feszes vigyázzba áll, tiszteleg, és amilyen dühösen csak tudja, rám rivall: Burramoro!
– Ez az egész?
– Majd meglátja. Biztos hatás. Még senkit sem ismertem, aki ellen tudott volna állni.”


A „rokoni vonások” mellbevágók. S tucatjával sorjázhatnánk, állíthatnánk párhuzamba a hasonló (a fentieknél esetenként jóval reprezentatívabb, hosszabb) idézeteket. Az elemző megközelítés-értelmezés alacsonyabb fokán legelőször is azt állapíthatjuk meg, hogy mindkét szerző hasonlóan mulatságos, abszurd figurákkal népesíti be világát. De ennél tovább kell mennünk. Ez a karneváli mulatságosság, illetve abszurd nem öncélú, mint a popoláris regiszteren túl nem lépő olcsó bohózatokban. És nem is propagandisztikusan tendenciózus, vagyis nem a társadalom perifériájára szorult, szorított alakokról van szó (ahogy a marxista irodalomkriktika kimondta Rejtő kapcsán, mikor ’56 után újra megjelenhettek művei), hanem olyan pikareszk (anti)hősökről, akik önként vállalják, mint „autentikus” szerepet a társadalmon kívüliséget, a marginalizáltságot mint szabadságuk, sőt identitásuk sine qua nonját. Persze paradox szabadság ez, amelynek talán legközelebbi rokona valamiféle elveszettség. 


Fontos, mondhatni az egyik leglényegesebb ponthoz érkeztünk: sem Hamvasnál, sem Rejtőnél nem a „klasszikusan modern” értelemben vett (multiplex, disszociatív) identitásról van szó, hanem maszkokról. Mindkét szerzőnél a szubjektum rögzítetlenségével és az identitás (no meg a descartes-i „cogito”) ironikus (és önironikus) dekonstruálásával talákozunk. A Karnevál hőse, Bormester Mihály két részre szakad, két külön karekterré, akik egyszerre indulnak el mint katonák az első világháború északi és déli frontjára. De nemcsak ő „duplex” vagy „multiplex” személyiség, szinte minden szereplő új és új maszkokat ölt, „már senki sem a régi”. (Tudjuk: „A lélek a tízezer bőrű tűz gyermeke… Tízezer bőrnek kell lehámlania, hogy önmagához elérjen” – írja Hamvas az Egy csepp a kárhozatból című esszéjében.)


A Rejtő-regény (félig-meddig narrátor-)hősét, Fülig Jimmyt már a mű legelején kettős szerepben, álarcban, maszkban látjuk, hiszen egyszerre sze­gődik el fűtőnek és pincérnek a hajóra, egyidejűleg veszi fel a két, általa péppé vert és kórházba juttatott reális, létező személy identitását (és fizetését). Később pedig a herceg, az uralkodó (Saint Antonio) szerepét vállalja magára. De miféle „vállalás” ez? Akárcsak Hamvas hősei, Fülig Jimmy is gúnyt űz maszkjaiból-szerepeiből, egyiket sem veszi komolyan, egyikkel sem azonosul. Részletesebb elemzéssel, amire itt nincs lehetőségem, nagyszerűen ki lehetne mutatni, fel lehetne térképezni ennek a szerep- és identitás-mátrixnak az ideológiai és metafizikai mélyszerkezetét. Nincs semmi bebetonozva, az átjárhatatlan is átjárható, oda-vissza és keresztül-kasul. Fülig Jimmy, a csavargó kaszton kívüliből először a kétkezi munkás (sudra a keleti, indiai kasztrendszerben) rangjára emelkedik (s itt rögtön meg is ket­tőződik), aztán egy hirtelen ugrással – ez már egyfajta beavatási szertartásnak felel meg – arisztokrata (bráhmin) lesz. Pontosabban lényegében nem lesz, mert akárcsak Hamvas figurái, ő is valamiféle univerzális karnevál „szabados” törvényeinek erőterében „értelmezi” és éli meg ezeket a szerepeket, identitásokat.


És itt kell szólnunk legalább röviden M. M. Bahtyin orosz esztéta karnevál-elméletéről, melynek értelmében a karneváli groteszk egy átfogó élet- és világszemlélet, amely évezredes hagyományokkal rendelkezik, és amit pár száz éve az elit kultúra háttérbe szorított. A középkori, feudális társadalomban a hivatalos, komoly kultúrát mintegy ellensúlyozta a mulattató szertartások, a bohócok, bolondok, törpék és óriások karneváli kultúrája. Ebben az értelmezésben a legkülönfélébb mulattató formák egységes világképet, stílust képviselnek, melynek összefoglaló neve: karneváli kultúra. Mindennek megvolt a maga fonákja, paródiája, amely megóvta az embereket a dogmatizmusba, a merevségbe süllyedéstől. A karneváli időszakban minden a feje tetejére áll, a társadalom tagjai nem szakadnak szét játszókra és közönségre, nézőkre, a karnevált mindenki éli is, nem csak nézi.
Hamvassal szólva: „a pácban mindenki benne van”.


Megkockáztatom a kijelentést, miszerint Hamvas és Rejtő figurái folyamatos karneválban élnek, mintegy az újjászületést, a „végső” beavatást várva (hiszen a középkori karneválnak ez, illetve ennek szimbolikus megélése volt a célja). 


Fülig Jimmy és a Rejtő-hősök sokasága, Bormester Mihály és a Hamvas-figurák tucatjai valamennyien karneváli szatirikus-parodisztikus „torzfigurák”, akik nem hajlandók elfogadni sem a merev társadalmi hierarchiát, s ennek járulékos elemét, a túlzott komolyságot és pátoszt, sem az időnként megbomló rend groteszk félelmetességét, hanem csupán az ironikus szerepjátékot, s ennek kapcsán a karneváli groteszket, amelynek erőterében mind a magasztos és fenséges, mind pedig az ijesztő, a borzalmas és a félelmetes mulatságossá vagy kisszerűvé, nevetségessé válik. Nincs szent, csak álszent, nincs pátosz, csak irónia.


Hadd illusztráljam a könnyebb érthetőség kedvéért mondandóm lényegét ismét két regényrészlettel.


Piszkos Fred, a kapitány:


„néhány slukk útán eldoptam a cigarettát és ahogy jól nevelt hejen illik rátapostam, mert a trónus szőnyege nem jól bírná a parást”.
Karnevál:
„… az árnyékos fák alatt, középen ül ő, emelvényen, tökéletesen csupaszon.
Mikor jobban odanézek, látom, hogy hordozható árnyékszék, azon ül, mondom, teljesen ruha nélkül, mereven és túlzott komolysággal, mellette négy néger pálmalevéllel legyezi, és a legyeket hajtja róla, előtte félvér komornyikja a Timest olvassa fel… Az árnyékszék hátsó felén két néger. Ezek a megfigyelők, akiknek kötelessége, hogy az árnyékszékben történt eseményeket azonnal hírül adják. Köröskörül néger nők, mintegy harmincan, közben táncolnak és énekelnek, az egyik fa alatt zenekar, síp, lant, fuvola, dob. (…) Távolabb feszes vigyázzállásban a hadsereg, százhúsz főnyi katonaság, aztán zárt rendben a közönségesebb nép, munkások és szolgák. (…)
(…) ott ül klozett-trónusán, a néger nők körben táncolnak, a zenekar szól, és a komornyik a Timest olvassa fel. A vezércikket? Főként azt, de a háborús híreket is. (…) A megfigyelők szüntelenül nézik, hogy bent mi történik. Ha Mr. Ecqutre ereszt, azt azonnal a nyilvánosság tudomására hozzák.
A kürtös riadót fúj, a hírnök pedig nagy fennszóval ezt hirdeti: His Royal Highness’ enunciation, Őfelsége, a király kinyilatkoztatása. (…)
A nép a himnuszt énekli, ágakat lobogtatnak.”


Talán egyetért velem az Olvasó abban, hogy a groteszk az az esztétikai minőség, amely a fenti regényrészleteket elsősorban jellemzi, méghozzá a groteszknek a karneváli fajtája, amely hadat üzen a félelemnek és a szorongásnak; a kiélezett, megdöbbentően mulatságos helyzetkomikum pedig a burleszk műfaját idézi. Ez a modalitás gyakorlatilag mindkét regényben domináns, s nagyon gyakran az abszurdig fokozódik. A különbség csak abban áll, hogy Hamvasnál néha tragikomikusba csap át a felhőtlennek tűnő könnyedség. Ez Rejtőnél jóval ritkább transzmutáció.


Mindketten tudják azt, amit Hamvas így fogalmaz meg a humorral kapcsolatban: „az egyetlen sav, ami a realitást oldja; a személy és a szabadság ismertetőjele”... „az utolsó maszk, a tragédiánál mélyebb, az infinitezimális szubjektum magatartása a rongáltsággal szemben.” (Karnevál III. 223. Medio Kiadó, 1999.)


Rejtő ugyanúgy gúnyolódik – a paródia és a szatíra „szintjén”, eszköztárával – a szerepekkel, maszkokkal, mint Hamvas. 
Mindkettőjüknél bár­ki(ből) lehet bárki, mindketten parodizálják a történelmet, a politikát, a tudományt, az ideológiákat, sőt a művészetet és a filozófiát, metafizikát, végső soron a modernitás paradigmáját. Hamvas még egyik saját fő művéből, a Scientia Sacrából is „gúnyt űz”, mintegy annak karneváli ellenpontját teremti meg a nagyregényben. 

Fontos még megjegyezni, hogy a mellékszereplők, (és) a társadalmon belüli figurák is többnyire úgy viselkednek, mintha társadalmon kívüliek volnának, sőt maga a végletekig vitt ráció vagy a polgári és kispolgári létmód, konformizmus is abszurddá válik.

Stílusparódia szempontjából is van rokonítási lehetőségünk, a Piszkos Fredből kiragadott fenti naplórészlettel például elég jól rezonálnak a Karnevál következő sorai (egy „névtelen feljelentésről” van szó):
„gyanussak mert ő mindig rossz volt abban a házban mektanulta a rosszat és férjét is kinoza mert ő volt a handlé megölte én tudom csak menyenek oda hozá és vigyék a börtönbe őtet még rám is pletykázik fojton és mongya hogy roszul bánok a lakókal és ő volt a handle megölte Bölérné a Moli az a szeméj”. 


Az egyes szám első személyben „elkövetett” stilisztikai inkoherencia, a helyesírási hibák tovább fokozzák a „humorisztikai” ábrázolás, alapállás hatásosságát.


A nyelvi humor kapcsán külön elemezhetnénk az elferdített és kitalált szavak szerepét, rokonságát, ilyenek mindkét regényben akadnak bőven, íme egy-egy gyöngyszem:
„Én városi lakos vagyok, ha nem is bejelentett, ami csak egy üres formalinság.” (Rejtő)
„A difficilizmus csak konszisztens reperkusszióknál hatásos.” (Hamvas)
S ha már a szójátéknál tartunk, befejezésül játsszunk a szavakkal, nevekkel, a két szerző rokonsági fokozatát megvilágítandó: Hamvas a rejtőz­ködő bohóc, Rejtő pedig a „hamvas” filozófus, metafizikus, világértelme­ző. Nem hinném, hogy Rejtő olvasta Hamvast, s kétlem, hogy Hamvas túl sok Rejtőt olvasott volna. Mégis, szövegeik ismeretlen ismerősök, bennük – a humor maszkja mögött – felfedezetlen karneváli sorsközösségü(n)k melankolikus derűje sejlik fel. 


Mihály István írása

Forrás: Látó.ro